66

A Magyar Írószövetség és a Finnugor Népek Világkongresszusa Magyar Nemzeti Szervezete 2010. június 3. 17 órakor a Magyar Írószövetség Klubjában (1062 Budapest, Bajza u. 18. I. em.) bemutatja Nikolai Abramov Kétszer harminchárom (Kahišti koumekümne koume) c. vepsze és magyar nyelvű verseskötetét.

Az est házigazdája L. Simon László költő, az Országgyűlés Kulturális- és Sajtóbizottságának
elnöke. A beszélgetésben részt vesz: Nagy Katalin, a kötet műfordítója és az Utószó írója,
Szőke-Bolotova Natalia, a nyersfordítások készítője és Iancu Laura költő, az Előszó írója.

Nikolai Abramov (1961) vepsze költő, műfordító, színész, újságíró és fotográfus. Első verseskötete, a Koumekümne koume (Harminchárom – 1994, Petroskoi) világirodalomtörténeti jelentőségű, hiszen a vepsze irodalom első írott, vepsze nyelvű verseskötete. Második kötete, a Kurgiden aig (A darvak ideje – 1999, Petroskoi) a saját versein kívül műfordításait is tartalmazza. (Például lefordította a perzsa Omar Khajjám, az indiai Rabindranath Tagore, az orosz Puskin, Jeszenyin, Paszternak, Rubcov, Jevtusenko verseit; Viszockij, a Beatles, a Queen együttes dalait és így tovább. Harmadik kötete, a Pagiškam, vel’l’ – Поговорим, брат (Beszélgessünk, barátom – 2005, Petroskoi) már kétnyelvű: egyrészt vepsze nyelvű verseinek orosz fordítását, másrészt az eredendően oroszul írt verseit tartalmazza. E három kötetből való válogatás a Budapesten megjelent Kétszer harminchárom – Kahišti koumekümne koume c. kétnyelvű kötet (Finnugor Népek Világkongresszusa Magyar Nemzeti Szervezete, 2010).

Költészetéről így ír Iancu Laura: „Nikolai Abramov soknyelvű környezetből érkezik az irodalomba, ahová a költészeten túl nyelvet hoz, és ez a nyelv nem a művészi önkifejezés nyelve, hanem a vepsze nyelv alfabetizációs útjának az alapköve. Abramov írásba önti az élő nyelvet. Költészetében láthatjuk, hogy a nyelvteremtés közege eredendően a költészet, hogy a költészet teremti a nyelvet. A születő írás valamiképpen mindig élő marad, a szavakat a gondolattársítások, a képek minduntalan a végtelenbe sodorják vissza. Realisztikus líra, amolyan tájköltészet, ahol a természet nem eszköz, hanem cél, és ahol „A hegycsúcsra csak kevesen jutnak”. Utoljára Assisi Szent Ferenc tekintett így a teremtett világra: „Folyóm, hogyan tudtál folyni nélkülem? / Erdőm, hogy tudtál nőni nélkülem?” Ebben a költészetben számtalan folyó folyik, megszámlálhatatlan a darumadár és a hal, a parton a berkenye és az áfonya, a nyírfaerdő, s az erdőben a medve, a farkas, a jávorszarvas és a nyúl. És mégis, éppen ezért: messianisztikus
világ.” (Részlet a kötet Előszavából)

A költőről így vall Nagy Katalin: „Nikolai Abramov (…) verseit szeretettel és fájdalommal fordítottam. (…) Szeretettel, mert a versei által megszerettem az élet dzsungelében tévelygő, másnaposan botladozó, ereit felvágni készülő, a városban fuldokló, zöld mesében járó-kelő, a darvak nyelvén tudó, a fajdénekből erőt merítő, a nyírfák zöldszín kacsójára csókot adó, szerelme mosolyában a szamóca báját felfedezni tudó, önmagát-házát-otthonát szüntelenül kereső, Istent folyton hiányoló, falufia-erdőfia-tófia-folyófia, tavaszifenyők-fivére, tavaszifajd-bátyja, kakukkmadár-lánytestvére Kolja barátomat. Megszerettem, mert olyan világban akar élni, amelyben adatik hegy-sír-víz-fa-élet-nyelv mindenkinek. Mert hirdeti, hogy „a holnap a tegnapnál csak jobb lehet”. Mert szomjúhozza a szeretetet. Mert vágyja a haranghangú ünnepeket és hétköznapokat. Mert rongyos ruhában földön heverve sem téveszti szem elől a csillagok magasát. Mert ismeri a tékozló fiú ethoszát. Mert érzi a templom méltóságát. Mert érti a kereszt értelmét. Mert mércéje az Isten.” (Részlet a kötet Utószavából)