A multani vérvád

Nemrégiben a kitűnő Konteo blog remek posztot közölt a vérvádak történetéről. [Időközben a poszt átkerült ide.] Ezt az átfogó munkát szeretném kiegészíteni néhány finnugor vonatkozású adattal.

A vérvádak alapja általában a más vallásokkal szembeni bizalmatlanság, illetve tudatlanság: nem tudjuk, mit csinál a másik, de valamit másképp csinál, mint mi. Ha viszont másképp csinálja, akkor nyilván rosszul csinálja, ha pedig rosszul csinálja, mi zárná ki, hogy nagyon rosszul csinálja? Oroszország, ahol a mindenféle mássággal szemben való gyanakvás, sőt, egyáltalán a gyanakvás az alapvető életérzések egyike, természetes táptalaja a vérvádaknak. A Konteo ugyan csak egy legújabb kori eseménnyel kapcsolatban említi Oroszországot, de az ottani vérvádak története külön posztsorozatot is megtöltene. Természetesen a vádlottak általában a zsidók. A magyar olvasó elsősorban szépirodalmi művekből, pl. Szemjon Reznyik A velizsi vérvád című regényéből nyerhet képet ezekről.

Miközben a magyarok a vérvádügyekben elsősorban a szégyenteljes tiszaeszlári perrel kapcsolatban említhetők, az udmurtok a vádlott, ha nem is dicsőséges, de legalább nem dicstelen szerepét mondhatják magukénak. A 19. század végén az udmurtok, ha formálisan meg is voltak keresztelve, őrizték pogány hagyományaikat. Természetesen az oroszok tudták, hogy az udmurtoknak saját hitviláguk és rítusaik vannak, de valójában igen keveset tudtak erről, amely gyanakvásra adott okot. S míg a zsidók valójában (a második templom lerombolása óta) már nem áldoztak vérrel, az udmurtokról valóban elmondhatjuk, hogy áldoztak, ha nem is embert, de állatokat igen: ráadásul e szertartásokon központi szerepe volt a vérnek, melyet gyakran az áldozóhelyen egy gödörbe folyattak.

Domokos Péter szerint Herzen is megemlékezik arról, hogy az orosz hatóságok nem egyszer faluról falura hurcoltak egy hullát, azt állítva, hogy a falu határában találták, és nyomozásba kezdenek. A helyiek persze jobbnak látták, ha fizetnek a sosemvolt ügy „eltusolás”-áért. (Az udmurt irodalom története, 441. – sajnos Domokos nem adja meg, hogy az idézet pontosan honnan is származik.) Hasonló történt 1892 május hatodikán, amikor Vuzs Multan (Sztarij Multan, Ómultan) falu mellett megtalálták egy megcsonkított koldus (más források szerint helyi paraszt) holttestét. Ezután udmurtokat vádoltak meg a megboldogult rituális meggyilkolásával, és 1894 decemberében, tehát egy több mint két és fél évig tartó per során 7 embert több éves szibériai száműzetésre ítéltek. A sajtó lecsap a szenzációs ügyre, felfedi az eljárás szabálytalanságait, végül 1896 júniusában, tehát négy évvel az esemény után harmadfokon a vádlottakat felmentik. A felmentő ítéletben nagy szerepe volt Vlagyimir Korolenko ukrán származású orosz írónak.

Érdekességképp megemlítendő, hogy még az orosz nyelvű wikipédia is azt állítja, hogy ha Multanban nem is történt rituális gyilkosság, de az emberáldozat az udmurtok körében más területen még nem sokkal korábban is előfordult. Ezt a megállapítást Grigorij Verescsagin udmurt származás néprajztudós egy cikkére alapozza. A cikk alapján azonban úgy tűnik, az „interjú” forrása is inkább hallomásból értesült emberáldozatokról, vagy inkább csak fantáziált róluk.

A multani ügy feltűnő hasonlóságokat mutat a tiszaeszlári üggyel, nem csak abban, ahogy a per lefolyt és hogy egy író játszott központi szerepet a felmentő ítéletben, hanem irodalmi utóéletét tekintve is. Ahogy Magyarországon Krúdy Gyula írta meg a per történetét, Udmurtiában Mihail Petrov dolgozta fel az eseményeket. E könyv ma is széles körben ismert az udmurtok körében. A regény az ötvenes évek első felében íródott (a szerző még személyesen is találkozott vádlottal), és ez sok mindent elmond: szereplői öntudatos udmurtok, akik az eljövendő forradalomról, közgazdasági kérdésekről és az osztályharcról társalognak, és gyakran kerül szóba Lenin, aki a korban aligha lehetett ismert paraszti körökben.

Magyarul a kérdésről bővebben Domokos Péter említett könyvében lehet olvasni.