1553-ban, nem sokkal a nevezetes könyv megjelenése után tengerre szálltak a kíváncsi angolok, hogy a Skandináv-félszigetet megkerülve az Északi Jeges-tengeren át behajózzanak az Ob tölcsértorkolatába, és a folyón fölfelé haladva elérjék Kínát, a mesés gazdagság honát. A dolog persze nem volt ilyen egyszerű. Már Herberstein híradása is téves volt: az Ob nem a Kínai-tóból ered. Sőt, olyan, hogy Kínai-tó, nincs is. Az északi útvonal felderítése számos angol hajós életébe került, mire bizonyossá vált, hogy Kínába így nem lehet eljutni. Rendkívüli haszonnal kecsegtetett azonban az angol–orosz kereskedelmi kapcsolatok kiépítése is: az áldozat mégsem volt hiábavaló. Oroszországot keresztül-kasul bejárták az üzletelő angol ügynökök és a királyság diplomatái: beszámolóikban itt-ott finnugor vonatkozású adatokra is bukkanhatunk.
1553-ban Hugh Willoughby vezetésével indult útnak három angol hajó. Egy szörnyű vihar szétszakította a csapatot: Willoughby két hajóval egy öbölbe húzódott, míg az expedíció alvezére, Richard Chancellor a harmadik hajóval a nyílt tengeren maradt. Ő járt jobban: a két sértetlenül horgonyzó hajóra és a megfagyott tengerészekre egy év múlva egy orosz halász bukkant rá. Chancellor a Kola-félszigetet megkerülve behajózott a Fehér-tengerre, és kikötött Arhangelszkben. A távoli vendégek híre eljutott Moszkvába is: Rettegett Iván maga elé rendelte az angolokat.
Richard Chancellor 1554-ben sikeresen visszatért Angliába. Rá egy évre újra hajóra szállt, ismét Moszkovia felé. Megérkezésekor hírt kapott Willoughby és két hajója megtalálásáról is. 1556-ban, hazafelé tartva a megtalált hajókat is fölszerelte, személyzettel látta el, és így már öt hajóval indult vissza Angliába. Saját három hajója útközben különböző helyeken elsüllyedt vagy eltűnt, utoljára az a hajó futott zátonyra Skócia partjainál, amelyen ő maga is utazott. Chancellor életét vesztette, az expedícióból csak Willoughby megtalált két hajója érte el London kikötőjét.
Az angol–orosz kereskedelmi kapcsolatok kibontakozásával tovább ne foglalkozzunk, nem vág érdeklődési körünkbe, egyébként pedig bőséges szakirodalma van. Moszkva Zarjagyje negyedében járva azért emlékezzünk meg a hősökről, ne hagyjuk ki az angol kereskedők házának megtekintését.
Az angol utazók beszámolóit lapozgatva, először Anthony Jenkinsonnál bukkanhatunk finnugor vonatkozásokra. Jenkinson 1558–1572 között többször bejárta a Moszkvából Perzsiába vezető útvonalat. A Volgán hajózva útitársaitól hallott a mordvinokról is. Megtudta róluk, hogy pogányok, erdőkben és pusztaságokban laknak (ez utóbbi talán azt jelenti, hogy településeik igen távol voltak egymástól), városaik és házaik nincsenek (mármint olyan házaik, mint az Angliában szokásosak). Jenkinson információit Abraham Ortelius felhasználta 1570-ben publikált térképén. A térkép korabeli társaihoz hasonlóan feltünteti Jugriát ((Ioughoria), Permiát, „Ceremiss lowgovoi”-t és „Ceremiss gorni”-t, valamint Ioughoria mellett egy szép rajzot is találunk a „Zlata baba”-ról.
Az angol kereskedők és diplomaták oroszországi élményeiről az interneten a Vosztocsnaja Lityeratura című orosz honlap tájékoztat, amely ábécé-rendben tárgyalja az Oroszországot felkereső utazók, felfedezők életét, és részleteket közöl útleírásaikból és úti leveleikből is.
Jenkinson után Jerome Horseynál is találunk rövid utalást a finnugorokra: arról ír, hogy a „Zavaros idők”-ben a lengyel-litván betolakodók ellen harcoló oroszokat mordvin és cseremisz csapatok is támogatták.
A leginkább figyelmünkre méltó hírekkel Giles Fletcher szolgál. Az angol utazók közül ő volt a legműveltebb: Etonban és Cambridge-ben végezte iskoláit. Oroszországi tapasztalatairól rendkívül alapos művet hagyott ránk. Címe: Of the Russe Common Wealth (London, 1591., reprint: 1966.) Könyvében az orosz exportról is ír. A legfontosabb exportcikknek a mézet, viaszt, faggyút és a prémet nevezi. Értesülései szerint a méz Mordvinföldről, a kadomi cseremiszektől, Rjazany, Murom és Kazany vidékéről érkezik. A mordvinokat és a cseremiszeket a tatárok közé sorolja. (A finnugor és török népek keverése hasonló küllemük, öltözködésük és szokásaik miatt ebben a korban általános volt. Zalánkeméni Kakas István pl. Kazanyt a cseremisz tatárok fővárosának nevezi.) A mordvinokról azt írja Fletcher, hogy a tatárok közül ők a legvadabbak. Ez az információ a 10. századi muszlim utazók hírei között bukkan föl először, s a következő évszázadokban is rendre találkozhatunk vele. Nyilvánvaló, hogy ez a környező népek véleményeként került a híradásokba. Még arról is értesülünk, hogy a mordvinok egyistenhívők, de legfőbb istenük mellett tisztelik az élőlények szellemeit is. Az elhunytak emlékére lovat áldoznak. A feltorolt ló bőrét a sírra helyezik.
Giles Fletcher a komi-zürjéneket permjákoknak nevezi. Ír a szamojédokról is. Népnevüknek az oroszok körében élő naiv magyarázatát is közli: a szamojéd önevőt jelent. Információi szerint az obdorszki területen, az Ob torkolatának közelében található a Zlata baba nevű bálvány – egy asszony, karján gyermekkel –, amelynek közelében összegyűlnek az obdorszki szamojédok, hogy a halászat, a vadászat vagy a távoli utak sikeréért fohászkodjanak hozzá. Az obdorszki szamojédok rénszarvasbőrbe öltözöttek, fekete hajúak, a férfiak a természet által szakálltalanok, ezért az idegen nehezen különbözteti meg a férfiakat a nőktől. Vándorló életmódot folytatnak, nincsenek házaik, termőföldjeik. Közösségeiket a papok vagy sámánok vezetik (Papa or Priest). A Zlata babát más szerzők az obi-ugorok bálványának tartják, így elképzelhető, hogy a Fletchernél szereplő obdorszki szamojédok valójában obi-ugorok. E népek összekeverése sem ritka a korai forrásokban.
Giles Fletcher művének sorsa is nagyon tanulságos: a könyv kinyomtatott példányait az angol kereskedők moszkvai társasága (Muscovy Company) igyekezett eltüntetni, attól félvén, hogy ha az oroszok kezébe jut, akkor vérig sértődnek birodalmuk nem túl hízelgő leírásán. És valóban: a 257 év múlva, 1848-ban elkészült első orosz fordítást a cári cenzúra betiltotta, a könyvet elkobozták.
Végezetül megemlíthetjük még John Perryt, Nagy Péter orosz cár angol barátját, aki 1698-ban különböző mérnöki feladatok ellátására érkezett Oroszországba. A Volga–Don csatorna építkezését irányítván találkozott mordvin munkásokkal is. Perry arról is tud, hogy a mordvinok és a cseremisz tatárok tiltakoznak a kereszténység rájuk erőltetése ellen.
Bejegyzések
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése