Elvi alapok
A nyelvészetben nincs egyértelmű módszer arra, hogy elkülönítsük a nyelvet a nyelvjárástól, azaz hogy két különböző nyelvváltozatról meg tudjuk mondani, hogy egy nyelv két nyelvjárásáról vagy két közeli rokon nyelvről van-e szó. Az elkülönítésben sokszor nyelven kívüli tényezők is szerepet játszanak.
Gyakran igen eltérő nyelvváltozatokat tekintünk egy nyelv nyelvjárásainak. Európában példáaul a német s az olasz nyelvjárások igen eltérnek egymástól, mégsem tekintjük külön nyelvnek őket. Ennek az az oka, hoyg közös irodalmi nyelvet használnak. Az északnémet nyelvjárások például közeleb állnak a hollandhoz, mint az irodalmi némethez, mégsem tartjuk őket holland nyelvjárásoknak, és a hollandot sem tartjuk a német egy változatának. Korábban hasonló volt a helyzet Spanyolországban, ahol a hivatalos politika a katalánt nyelvjárásnak tekintette: ma már nem csak a katalán, hanem a galego önálló nyelv voltát is kezdik elismerni.
Máskor igen hasonló nyelvváltozatokat tartunk külön nyelvnek. Jó példa erre a cseh és a szlovák. Ezek annyira közel állnak egymáshoz, hogy egyes lapokban a cseh szerzők a cseh, a szlovák szerzők a szlovák irodalmi nyelvet használva publikálnak, miközben nyelvjárásuk mindkettőtől eltérhet (vagy éppen a kettő között állhat). Déli szomszédainknál korábban szerb-horvát (horvát-szerb) nyelvről beszéltek, ma már a szerb és a horvát mellett bosnyákról, sőt, montenegróiról is szó esik.
Ráadásul ezeknél a nyelveknél nem arról van szó, hogy a magukat szerbnek, horvátnak, bosnyáknak vagy montenegróinak vallók más nyelvet beszélnének (nyelvjárási különbségek vannak, de ezek nem esnek egybe az etnikai különbségekkel), hanem arról, hogy a nyelvtől független okokból (vallás, államhoz tartozás) magukat különböző néphez tartozók igyekeznek a nyelvüket különbözőnek mutatni, sőt, megváltoztatni (pl. új szavak alkotásával). Ezért szokás mondani, hogy a nyelv: egy nyelvjárás flottával és hadsereggel.
Ma általában azt szoktuk mondani, hogy mindenki ahhoz az etnikai vagy nyelvi közösséghez tartozik, amelyhez tartozónak érzi, vallja magát. Ám ez sem mindig használható szempont, hiszen gyakran a beszélőknek nincs is véleményük erről a kérdésről, hiszen nem is gondolkodnak ilyen kategóriákban, nem érzik szükségét nemzetiségük vagy nyelvük meghatározásának.
A következőkben egyik esetben sem szeretnénk érvelni egyik vagy másik megoldás mellett. Célunk mindössze, hogy rámutassunk, milyen bonyolultak is lehetnek ezek a kérdések.
A finnek
A finnek esete már önmagában sem olyan egyszerű, mint a magyaroké. Amióta a magyarokról adataink vannak, mindig viszonylag egységes etnikumot alkottak, és mindig magyaroknak hívták magukat. (Ez az önenevezésük igen régi lehet, hiszen etimológiailag összefügg a manysik önelnevezésével.) Ezzel szemben a finnek ezer évvel ezelőtt nem alkottak egységes népet. A mai finnország déli részére kétfelől telepedtek be: keletről, a mai Szentpétervár területe felől, illetve nyugatról, a mai Nyugat-Észtországból. Folyamatosan terjeszkedtek délről északra, ill. az ország belseje felé. Az ország közepén, ahol a két csoport találkozott, igen éles nyelvjárási határ húzódott: bár a különbségek részben kiegyenlítődtek, az erős különbség még ma is megfigyelhető. Közös etnikai tudatuk nem volt, törzsek, területek szerint nevezték meg magukat. A suomi, a finnek mai önelnevezése az egyik ilyen csoport neve volt. (Ez a törzs a mai Turku környékén élt, ezt a területet mai is Varsinais-Suomi-nak, azaz tulajdonképpeni Suominak nevezik. Magyarra a terület nevét időnként tulajdonképpeni Finnországnak fordítják, de ez téves, hiszen a tulajdonképpeni jelző a Suomi elnevezésre vonatkozik: sosem volt olyan idő, amikor csak ezt a területet nevezték Finnországnak.)
A középkorban Turku volt az országrész központja (Finnország ekkoriban a svéd korona alá tartozott), itt alakult ki a finn írásbeliség, itt fordították finnre a Bibliát, ennek a területnek a nyelvjárása lett az irodalmi nyelv. Amikor a 19. század elejére Finnország orosz fennhatóság alá került és megkezdődött a finn nemzeti ébredés, szintén ez a nyelvjárás játszott központi szerepet. Idővel (különösen a Kalevala sikerének hatására) egyre több keleti elem is került az irodalmi nyelvbe: a mai finn irodalmi nyelv egy olyan nyelvváltozat, amelyet senki nem használ a mindennapos kommunikációban. A finn nyelvjárások ettől többé-kevésbé eltérnek, de általában jóval inkább, mint a magyar nyelvjárások.
A karjalaiak
A karjalaiak meghatározása még nehezebb, mint a finneké. A probléma gyökere az, hogy eleve több területet neveznek Karjalának. A történelmi Karjala magában foglalta a mai Finnország Észak-Karjala és Dél-Karjala nevű megyéit, Észak-Savo megye keleti, Dél-Savo megye déli és Kymeenlaakso megye keleti részeit, a karjalai földszorost (Szentpétervár és a mai finn határ közötti területet), illetve a mai Karjalai Köztársaság jelentős (déli) részét. Mindenből látszik, hogy jelenleg Finnország két megyéje és az Oroszországi Föderáció egy köztársasága is a a Karjala nevet viseli.
Még bonyolultabb kérdés a karjalai nyelv kérdése. A karjalai földszorosban beszélt nyelvjárásokat a finn nyelv délkeleti nyelvjárasi közé sorolják. Ugyanakkor a karjalai nyelvhez sorolt nyelvjárások is, akárcsak a finn nyelvjárások, erősen különböznek egymástól. (A besorolásban talán a beszélők vallása is szerepet játszott: a finnek túlnyomóan evangélikusok, a karjalaiak ortodoxok.)
A tulajdonképpeni karjalainak nevezett nyelvjárásokat Karjalai Köztársaság északi felében beszélik. A terület legészakibb részén, a Fehér-tengeri Karjalában beszélt nyelvjárások nagyon közel állnak a szomszédos finn nyelvjárásokhoz: sokkal közelebb, mint a többi karjalai nyelvjáráshoz. (A felosztás tehát ez esetben nem nyelvi, hanem földrajzi–politikai.) Mielőtt a helyzet túl egyszerűnek tűnnék, megjegyzendő, hogy a Kalevala elsősorban erről a területről származik, a finn eposz tehát származását tekintve karjalai, születését és karrierjét tekintve viszon finn: ráadásul Finnországban sokkal nagyobb hatást gyakorolt, mint Karjalában.
Erős vepsze hatás érződik a Ladoga-tótól keletre beszélt olonyeci (aunusi) karjalaiban, más néven livviben, illetve az Onyega-tótól nyugatra beszélt lűd nyelvjárásban. Ez a két nyelvjárás olyan messze áll a tulajdonképpeni karjalaitól, de egymástól is, hogy időnként nem is a karjalai nyelvjárásainak, hanem önálló nyelvnek tekintik őket.
A karjalaival kapcsolatos bonyodalmak azonban ezzel még nem értek véget. A sztolbovói béke után az Oroszországtól Finnországhoz csatolt területeken a svédek erőszakos térítésbe kezdtek, és az ortodox karjalai lakosságra az evangélikus hitet próbálták rákényszeríteni. Ennek következtében a karjalaiak tömegesen szöktek át Oroszországba, ahol Tver városának környékén (Moszkvától 150–200 km-re északnyugatra), főként a mai Tveri Terület területén telepedtek le. Őket nevezik tveri karjalaiaknak. Nyelvileg a tulajdonképpeni karjalaiak déli csoportjához tartoznak, de földrajzilag igen távol állnak tőlük. A többi karjalaitól elszigetelten élnek, a huszas–harmincas években saját nemzetiségi körzetük volt. Éppen ezért – a karjalai karjalaiak egyes csoportjaival való nyelvi hasonlóság ellenére – önálló népnek tekinthetik magukat.
Az inkerik
Az inkerik csoportja szintén a sztolbovói békének köszönhetően született meg. A finn-öböl déli része is a svédek kezére került, és a Narva és a Néva folyó kezé eső területre evangélikus hitű finneket telepített be. A terület azonban már a 18. század elején visszakerült Oroszországhoz, és az inkerik kapcsolatai gyengültek Finnországgal (habár a század végére Finnország is Oroszországhoz került, az inkerik nem tartoztak a Finn Nagyhercegséghez). Az inkerik így kiestek a finn történelemből, a finn nemzettudat formálódásának folyamatából. Ennek ellenére 1990 után a Visszatérési törvény értelmében visszaköltözhettek Finnországba. (A visszaköltözők többsége viszont már csak oroszul beszélt, és súlyos beilleszkedési problémákkal küzdött meg Finnországban.)
A torniovölgyiek
A Tornio folyó képezi északon Finnország és Svédország határát (1809 óta, amikor Finnország ot Oroszországhoz csatolták). Mindkét oldalon igen hasonló nyelvjárást, a finn nyelv északi nyelvjárásait beszélik. A határ két oldalán beszélt nyelv tehát nem mutat jelentős különbséget. Csakhogy a határ svéd oldalán hivatalos nyelvként a svéd, a finn oldalán a finn irodalmi nyelvet használták. A svéd oldalon lakók svéd nyelvű oktatásban részesültek, a finn irodalmi nyelvvel nem ismerkedtek meg. A nyolcvanas években két, helyi nyelvjárásban írt regény jelent meg, 2000-re bibliafordítás is készült. Az ezredfordulón megváltozott Svédország politikája és az érintett területen lehetővé tették mind a finn irodalmi nyelv, mind a helyi nyelvjárás hivatalos használatát.
A torniovölgyiek nyelvüket meänkielinek, azaz 'a mi nyelvünk'-nek hívják. Vitatható, hogy ez önálló nyelv-e (hiszen nem különbözik jelentősen a szomszédos finn nyelvjárásoktól), de el kell ismerni, hogy a torniovölgyiek nem használják, esetleg nem is ismerik a finn irodalmi változatát, hanem hivatalosan is saját nyelvjárásukat használják (ha nem a svédet). Mivel pedig a nyelvjárásból hivatalos nyelv fejlődött, akár önálló nyelvnek is tekinthető.
Bejegyzések
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése