Hiedelem és hit 1.

Hegedűs József Hiedelem és valóság című, Külföldi és hazai nézetek a magyar nyelv rokonságáról alcímű műve 2003-ban jelent meg az Akadémiai Kiadónál. A kötetet két részben ismertetjük. Az első rész elsősorban tartalmi ismertető és azzal foglalkozik, mit nyújt a kötet a laikus olvasónak. A második rész azzal foglalkozik, hogy milyen a kötet a nyelvész, a finnugrista szemével.

A kötet a bevezető szerint a magyar nyelvhasonlítás, a magyar nyelv eredetének kutatásának történetét kívánja bemutatni, főképp a finnugor „főáramlat”-tól eltérő irányzatokat emelve ki. (A félreértéseket elkerülendő: a szerző maga a „hivatalos” állásponttal ért egyet.) A Bevezető megjegyzésektől, a Felhasznált irodalomtól és a Névmutatótól eltekintve tíz (számozatlan) fejezetből áll.

Az első, A korszakolás és ami mögötte van című fejezetben a magyar nyelv történetének, ill. a magyar nyelvtudomány történetének periodizációjáról esik szó. Hegedűs kitér a nemzeti nyelvtanok megszületésére, a nyelvek hasonlításainak kezdeteire, a nyelvek harcára (vetélkedés, melyik nyelv a szebb, a jobb, az ősibb stb.), az ősnyelv kérdésére (milyen nyelven beszélt Ádám és Éva, milyen nyelvet beszéltek Bábel előtt stb.)

A második fejezet A nyelvhasonlítás kibontakozása címet viseli. Hegedűs a 16. századtól keltezi ezt a folyamatot, megállapítása szerint az új földrajzi felfedezések vezettek a nyelvi sokféleség felismeréséhez, ezek fordították a figyelmet a nyelvek közötti hasonlóságokra és különbségekre. Ebben a korban fedezik fel a nyelvi változásokat, váltakozásokat, kezdik megérteni a beszédszervek működésének alapelveit. Ekkor születik meg az a gondolat, hogy egy nép történetének forrása lehet a nyelve is. A szerző kiemeli Sylvester János nyelvtanát: ebben Sylvester a magyar szerkezeti sajátságaira mutatat rá és ezek alapján állítja, hogy a magyar rokontalan nyelv. Szenczi Molnár Albert pedig egyfajta általános nyelvi szerkezettan keretében mutatja be a magyart: ő csak azt mondja ki, hogy a magyar az ismertebb eutrópai nyelvekkel biztosan nem rokon. Kitér Sajnovics és Gyarmathi munkásságára is. Hegedűs szerint azonban az ő teljesítményük messze kiemelkedik a kor magyar nyelvészetéből, mely egészében nagyon elmaradt a kor nyugat-európai nyelvtudományától.

A következő fejezet címe A sémi nyelvhasonlítás. Valójában a héber és más nyelvek, köztük a magyar összevetéséről van szó. Mivel a héber nyelv a Biblia (pontosabban annak legrégebbi könyveinek) nyelve, sokan a hébert tekintették a legősibb nyelvnek. A hébernek tehát presztízse volt. A magyar és a héber közötti kapcsolatteremtést segítette, hogy mindkettőt „keleti” nyelvnek tartották, ráadásul szerkezetében mindkettő eltért az ismert nyugat-európai nyelvektől, és még némi hasonlóságot is felmutatott (pl. a tárgyas ragozás megléte). Hegedűs kiemeli, hogy a magyar szerzők a hasonlóságok ellenére sem állították a héber és a magyar rokonságát, pedig Szenczit egyenesen e rokonság bizonyítására kérték fel. A magyar és a héber rokonságát első magyarként Komáromi Csipkés György támogatta, ő azonban kiterjesztette már néhány más sémi nyelvre is. Az első olyan szerző, aki már nem csupán szerkezeti hasonlóságokra támaszkodva, hanem szavakat összevetve foglalkozott magyar nyelvhasonlítással, Otrokocsi Fóris Ferenc volt. Ő azonban nem csak a héberrel, hanem mindenféle nyelvvel összevetette a magyart. Ettől kezdve az úgynevezett heterogén nyelvhasonlítás az uralkodó, azaz magyar szavakat más nyelvek szavaival tetszőlegesen vetnek össze, a nyelvek széles körét vonva be a hasonlításba. Ebből az irányzatból származik az a vadhajtás, mely szerint a magyar volt a paradicsomban beszélt ősnyelv (vö. éden ~ édes stb.), ősmagyar neveke–magyar rokonság ötlete külföldről került Magyarországra, ahol sosem lett sok híve, és soha nem fordult nyiltan szembe a finnugor rokonítással. Hegedűs szerint éppen ezért túlzó Zsirai azon állítása, mely szerint a héber rokonítás komolyan hátráltathatta a finnugrisztika kibontakozását.

A magyar nép és nyelve című fejezet az őstörténet és a nyelvhasonlítás viszonyával foglalkozik. Lényegében két részre oszlik: mit gondolt a „külföld” és mit gondoltunk „mi”. Ez a fejezet főképp a magyarok, ill. a Kárpát-medencében korábban élt népek, a hunok és az avarok közötti kapcsolat lehetőségét, ill. az erre vonatkozó elképzeléseket firtatja. Szóba kerül még néhány „keleti” feltételezett rokon, a szkíták, a perzsák, a törökök stb.

Az ezt követő fejezet a Népünk és nyelvünk a Jugria-kérdés tükrében címet viseli. A kérdés elsősorban arra vonatkozik, hogy hol élhettek a Kárpát-medencébe be nem költözött magyarok (akitket Julianus megtalált), ill. van-e ennek köze az oroszországi Jugr(i)ához. (Ez utóbbi földrajzi név vándorolt, legutóbb a Hanti-Manysi Autonóm Körzet vette fel. Kérdéses az is, hogy e szó összefügg-e Magyarország (H)ungária elnevezésével. A fejezet átcsúszik a finnugor nyelvhasonlítás (Sajnovics előtti, módszer nélküli) kezdeteinek tárgyalásába.

A következő, A XIX. század és a külföld nyelvhasonlítás hatása című fejezet alapgondolata, hogy Magyarországon a nyelvhasonlítás helyett az őstörténetre került a hangsúly, ennek következtében a nyelvhasonlítás módszertana elmaradott volt. Hegedűs állítása szerint Gyarmathi és Budenz között a nyelvhasonlítás szempontjából zűrzavaros korszak húzódott. Virágzott pl. a turáni nyelvhasonlítás, amelybe bevontak mindenféle „keleti” nyelvet (de akár a keltát és a baszkot, sőt, az eszkimó és indián nyelveket is). (Maga a turán szó eredetileg a nomád népek által lakott dél-európai közép-ázsiai síkságot (a KaukázustólIrántól északra eső területeket) jelentette.) Hegedűs teret szentel a Gyarmathit ért külföldi kritikáknak, melyek a finnugor rokonságot tagadják. Ekkor indul meg a méd és magyar szavak összevetése: ezekkel az elképzelésekkel kerül a magyar őshaza Mezopotámiába, Hegedűs innen eredezteti a sumerista elképzeléseket. (Megjegyzendő, hogy nemcsak a magyart, de a finnt is próbálták egy mezopotámiai nyelvből, az akkádból származtatni.) A 19. század végén, amikor a sumérról még igen kevesett tudtak, még nem volt kizárható, hogy a sumér rokonítható az uráli nyelvekkel. (Más kérdés, hogy egy alig ismert nyelvet miért kell rögtön rokonítgatni...) Hegedűs e fejezet végén is hangsúlyozza, hogy e rokonítási elméletek mind külföldön születtek.

A következő, rövidke fejezet címe Távol-Kelet és Távol-Nyugat. Tulajdonképpen nem világos, hogy miért különül el az előző fejezettől, hiszen lényegében hasonló rokonításokat mutat be. Ismét külföldi szerzőkről esik szó, és ezt Hegedűs ki is emeli.

Az ezt követő fejezet már inkább a bemutatott külföldi minták fogadtatásáról, magyar követőiről szól, címe A külföldi minták és ezek követése, utánzása. Két részre bomlik, az egyik a szkíta-turáni-altáji, a másik a sumerista vonalat mutatja be, a fejezetet pedig a jelenlegi áltudományos irányzatok rövid áttekintése követi (bár még az 1930-as éveket is tárgyalja). A fejezet érdekes, szakemberek által is kevésbé ismert adata, hogy Hunfalvy Pál az akadémián előadást tartott a dakota nyelvről, ill. ennek lehetséges rokonításairól. Ebben nem zárta ki az altaji (azaz uráli és törökségi) rokonítás lehetőségét sem. Ő az, aki először tart előadást Magyarországon a mezopotámiai ékírásos leletekről sumér nyelvről, és egyáltalán nem zárkózik el annak a lehetőségétől, hogy a magyar rokonságban álljon ezzel a nyelvvel is. Mindez azért érdekes, mert Hunfalvy gyakori céltábája a finnugorellenes támadásoknak, és azt róják a terhére, hogy mintegy „ráerőltette” a magyarságra a finnugor rokonságot. Megtudhatjuk, hogy mikor jelenik meg a „militáns hangvitel” a finnugor nyelvrokonságot elutasítók körében: az 1920-as évektől kezdve. Krisztust és tanítványait pedig Zajti Ferenc nevezi először szkíta származásúnak, 1943-ban. Fehér István a magyar nyelv germán rokonságát igyekszik igazolni 1938-ban, és mint ilyeneket külön említi az askénázi, azaz „germán”-zsidókat.

Az utolsó előtti fejezet a Pillantás a XX. század „parakomparatív” világára címet viseli, és elsősorban ismét a külföldi álnyelvészeti munkákról, ill. ezek magyarországi hatásáról szól.

A záró fejezet címe Összefoglalás, értékelés, tanulság. Ebből világlik ki, mi is volt Hegedűs valódi célja a kötettel. Azt bizonygatja, hogy a hazai tudománytalan nyelvhasonlítási kísérletek forrása (akárcsak a finnugrisztikáé) mindig külföldi, és az igazi hiba az volt, ha túlságosan figyeltünk a külföldi felvetésekre, a hazai túlzottan nacionalista megnyilvánulások pedig csak a külföldi sértésekre adott természetes reakcióknak tekinthetők. A nyelvhasonlításon keresztül való presztízskeresésre idegen példákat is hoz, bizonyítani kívánva, hogy a magyarság ezzel a bűnével sem áll egyedül.

A nyelvészetben járatlan laikus számára is nyilvánvaló lehet, hogy Hegedűs felfogása alapvetően téves. Úgy tesz, mintha a magyarság kollektíve felelősségre vonható lenne azért, mert egyes tagjai tudománytalan nézeteket terjesztettek, vagy éppen ellenkezőleg, kollektíve dicsőül meg, ha egyes tagjai jelentős tudományos eredményeket mutatnak fel. A szerző tehát egy nemlétező perben szegődik fogadatlan prókátorul. Ráadásul érvei sem állják meg a helyüket, hiszen nyilvánvaló, hogy bár az egyes rokonítási lehetőségek külföldön merültek fel, ezek szinte kivétel nélkül akkor történtek, amikor a tudomány adott szintjén az még elképzelhető volt. Vagy a magyar nyelvet nem ismerték eléggé, vagy a nyelvhasonlítás módszertana nem volt eléggé fejlett, vagy a rokonítandó nyelvet (pl. sumér) nem ismerték még eléggé. Ezzel szemben a külföldi felvetések magyar követői általában akkor jelentek meg, amikor a tudomány a felvetéseket már cáfolta.

Nehéz helyzetben vagyok, amikor arra a kérdésre kell választ adnom, hogy ajánlhatom-e a kötetet a laikus olvasónak, vagy sem. Az egészen biztos, hogy ebből a kötetből nem derül ki, hogy miért a magyar uráli rokonítása a helyes, és nem valamelyik másik. (Igaz, ez a kötetnek nem is célkitűzése.) A kötet tehát inkább szól a hiedelemről, mint a valóságról.

A kötetet aligha tekinthetjük tudománytörténeti munkának, hiszen alig említi a tudomány fejlődését, a tudományos elképzelések változásáról alig esik szó. Olvasható lenne kultúrtörténeti munkaként, azonban ehhez jobban bele kellene ágyaznia a nyevrokonságról való képzetek alakulását a korszak egyéb, kulturális és politikai eseményeinek áramába. De a szerző még annyival sem segíti az olvasót, hogy a megemlített művek szerzőit bemutassa. Gyakran még a témában járatosabb olvasó számára sem nyilvánvaló az említett szerző egyébkénti jelentősége vagy jelentéktelensége, a laikus számára pedig végképp nem. Valójában a kötet inkább csak a adathalmaz, annak sem éppen rendezett. A laikus is felismeri: ha a szerző célja arra rámutatni, hogy az egyes nyelvekkel való hasonlítgatások külföldi mintákat követnek, akkor rendezhette volna az adatokat nyelvek szerint (sajnos még a nyelvek mutatója is hiányzik). Ha célja inkább a történeti változások, a fáziseltolódás bemutatása, akkor célszerúbb lett volna húsz-száz éves periódusokban bemutatni a helyzet változását. Az is feltűnhet, hogy a sokszínűség ellenére az egyes munkák bizonyos paraméterekkel jellemezhetőek: egy vagy több nyelvvel veti-e össze a magyart (mellyekkel?), tagadja-e a finnugor rokonságot vagy bővíteni szeretné, tartalmaz-e bármilyen értelemben nyelvészetinek tekinthető érveket: ha igen, a szókincset és/vagy a nyelvi rendszert veti-e össze, megkísérel-e felállítani hangmegfeleléseket, rekonstruál-e stb., foglalkozik-e őstörténettel (őshaza stb.), használ-e érzelmi érvelést (dicső múlt stb.), agresszív-e, tartalmaz-e összeesküvéselméletet stb. Mindez nem csupán az anyag valóban tudományos feldolgozásához lett volna elengedhetetlen, hanem ahhoz is, hogy a laikus olvasó követni tudja a folyamatokat.

Mindezek ellenére mégsem mondhatjuk biztosan, hogy a laikus olvasó unni fogja a kötetet, sőt. Maguk a felvonultatott adatok annyira szórakoztatóak, hogy a könyv minden hibája ellenére kellemes olvasmányélményt jósolhatunk. A kötetet elolvasva aligha lesz bárki sokkal okosabb, de legalább jól szórakozik. Legalábbis akkor, ha el tud feledkezni arról, hogy a szerző gondolatmenetét nem tudja követni és a nagyobb összefüggésekből semmit nem ért.