A cirill írás a latinhoz hasonlóan betűírás. Sőt, a cirill írás a latinhoz igen közel álló írás: a görög írásból fejlődött ki. (Bár nevét valóban Cirill hittérítőről kapta, ez az írás nem azonos az általa kialakított írással: az ugyanis a glagolita nevet viseli.) Ahogy a latin írásnak is számos változata alakult ki, a cirillnek is (habár a cirill kisebb és újabb kori elterjedése miatt a változatok nem különböznek olyan jelentősen).
Az orosz írás fontos tulajdonsága, hogy a lágy mássalhangzók (azaz a magyarban y-nal írottakhoz, a gy-hez, ny-hez, ty-hez és a valamikori ly-hez hasonlókat, továbbá a j-t) lágyságát, ha azokat magánhangzó követi, a magánhangzó betűjele jelöli. Így pl. a [t] és az [a] jele a latin ábécét ismerők számára is könnyen felismerhető: т, а. Azt tehát, hogy [ta], így írjuk le: та. Ám ha azt szeretnénk leírni, hogy [tya], nem új jelet rakunk be a kettő közé, és nem is a [t] jelét változtatjuk meg, hanem az [a]-ét: тя. Hasonlóképpen: [tu] ту, [tyu] тю; [to] то, [tyo] тё.
Fontos hangsúlyozni, hogy ez a rendszer nem általában a cirill írásra jellemző, hanem bizonyos cirill alapú helyesírásokra, köztük az az oroszra. A szerb és macedón helyesírásban ilyen szabályok nincsenek, ellenben a bolgárban, a beloruszban és az ukránban, ill. általában az orosz hatás alá került területek cirill ábécéiben vannak.
Picit más a helyzet a [te] és a [tye] kapcsolatok írásakor. Eredeti orosz szavakban ugyanis a [te] kapcsolat nem fordulhat elő, a [tye] kapcsolatot те-nek írják. Ugyanezt a betűt használják idegen szavakban akkor is, ha a mássalhangzó nem lágy: интернет [internet] (és nem [intyernyet]). Hasonlóképpen nincs az oroszban [ti] kapcsolat sem, van viszont [tyi], amelyet ти-nek írnak. Ugyannakkor van egy i-hez hasonló, de kissé hátrébb képzett hang, ez nem fordulhat elő, csak nem lágy mássalhangzók után (és a következőkben ï-vel fogjuk jelölni): [tï] ты.
További bonyodalmat okoz a [j] jelölése. Szó elején és magánhangzó után egyszerűen azok a betűk jelenntek meg, amelyek egyébként a mássalhangzó lágyságát jelölik: [ja] я, [ju] ю, [jo] ё, [je] е, [ji] hangkapcsolat az oroszban nem fordulhat elő, [ï] pedig egyáltalán nem jelenhet meg lágy mássalhangzók után, következésképp [jï] sincs. Ha a [j] nem lágy mássalhangzót követ, akkor nem lehet ezeket a magánhangzójeleket egyszerűen a mássalhangzó jele után írni, mivel akkor úgy tűnne, mintha a mássalhangzó lágyságát jelölnék – ezért egy sajátos betűt, a keményjelet (ъ) írnak a kettő közé ([tja] тъя). Ha a [j] egy lágy mássalhangzót követ, akkor szintén nem lehet egyszerűen a lágyító magánhangzójeleket használni, hiszen akkor semmi nem jelölné a [j]-t. Ebben az esetben az úgynevezett lágyságjelet használják ([tyja] тья). Ugyanezt a jelet használják szó végén vagy más mássalhangzó előtt a lágyság jelölésére ([ty] ть). Ha azonban szó végén vagy másik mássalhangzó előtt áll a [j], a й betűt használják.
Ki kell még térnünk a ё [jo] speciális használatára. Korábban az oroszban lágy mássalhangzók után nem állhatott [o], de néhány száz évvel ezelőtt a lágy mássalhangzókat követő hangsúlyos [e] bizonyos esetekben [o]-vá vált. Ennek a helyesírás szempontjából több következménye van.
1. Megmagyarázza, miért hasonlít a lágy mássalhangzót követő [o] jele sokkal inkább az [e]-jére, mint a nem lágy mássalhangzót követő [o]-éra.
2. Mindennek a tetejébe az oroszok gyakran elhagyják a ë tetejéről a pontokat. (Ők persze tudják, mikor kell [o]-t, és mikor [e]-t olvasni, ahogy mi is tudunk ekezetek nelkuli szoveget olvasni.)
3. Mivel az ë betűt kizárólag az [e]-ből lett [o]-ra használják, azokat az újabb jövevényszavakat, amelyekben lágy mássalhangzó után [o] áll, nem ё-val írják, hanem ь-t, ill. й-t és о-t használnak: майор [major] 'őrnagy', бульон [buľon] 'erőleves' stb.
4. Bizonyos lágy mássalhangzók után korábban sosem állhatott [o], ha ma az áll, akkor az [e]-ből keletkezett, az ilyeneket mindig ё-vel írjuk. Ezek a mássalhangzók ma a következők: ч [cs], щ [lágy s], ш [s], ж [zs]. Ezek közül azonban ma csak az első kettő lágy (kemény párjuk nincs), a második kettő kemény. (Hogy a dolog annyira ne legyen egyszerű, hiába lágy a ч [cs] és a щ [lágy s], utánuk az [a]-t а-val és nem я-val, az [u]-t у-val és nem ю-val kell írni.)
Nem szóltunk még arról az esetről, amikor a magánhangzó a szó elején áll. Az [a], az [o], az [u] és az [i] ebből a szempontból nem problémás, a jeleik а, о, у, и. A szó eleji [ï] jelölése sem lenne problémás, azonban ilyen jel nincs. Eredeti orosz szavakban szó eleji [e] sincs (egy-két kivételtől eltekintve), de nagyon sok olyan jövevényszó van (elég, ha az elektro- kezdetűek tömkelegére gondolunk), amelyik [e]-vel kezdődik. Az е-ről azonban tudjuk, hogy a szó elején [je] kapcsolatot jelöli. Éppen ezért egy új betűre lesz szükségünk, amely a szó eleji [e]-t jelöli: ez az э. Ugyanezt a betűt használják akkor is, ha az [e] egy másik magánhangzót követ дуэль [dueľ] 'párbaj' (ez is csak idegen szavakban fordulhat elő). Időnként azonban használják mássalhangzó után is, különösen a legújabb angol jövevényszavakban: ilyenkor azt jelzik vele, hogy az [e] nyíltan ejtendő (azaz az angol szóban a-val írt, de [e-]-nek ejtendő hang van): рэп [rep] 'rap'.
Mindez persze az orosz írásról szól, de mindez szükséges annak megértéséhez, hogy milyen problémákba ütközhet az, aki más nyelv helyesírására alkot hasonló szabályokat. Mindezek megértése szükséges ahhoz, hogy az uráli nyelvek cirill írásainak problémáit megértsük. Addig is röviden összefoglaljuk, hogy milyen betűk vannak az orosz ábécében.
Vannak betűk, amelyek hasonlítanak a latin ábécé betűihez, és nagyjából úgy is kell ejteni őket, ahogy a magyarban megszokhattuk (ezúttal már a kis és nagybetűs formákat is feltűntetjük): Аа, Ее (ne felejtsük el, hogy általában lágyít), Кк, Мм, Оо, Тт.
Vannak olyan betűk is,a melyek formájukban hasonlítanak a latin ábécé betűihez, de más hangértékük van, mint a magyarban, vagy a legtöbb latin írású európai nyelvben: Вв [v], Нн [n], Рр [r], Сс [sz], Уу [u], Хх [h] (ez utóbbi inkább olyan, mint a pech szóban). Ide sorolhatjuk még a Ёё [jo]-t és kis csalással a 3-as számjegyre emlékeztető Зз [z]-t is.
A többi betű néha emlékeztet kissé valamelyik latin betűre, de vanank olyanok is, amelyek nagyban eltérnek: Бб [b], Гг [g], Дд [d], Жж [zs], Ии [i], Йй [j], Лл [l], Пп [p], Фф [f], Цц [c], Шш [s], Щщ [lágy s], Ыы [ï], Ээ [e], Юю [ju], Яя [ja]. (Természetesen az utóbbi kettő a fent szabályok értelmében csak szó elején és magánhangzó után hallatszik [ju]-nak és [ja]-nak, egyébként csak az előtte álló mássalhangzó lágyságát jelzi és [u]-nak, [a]-nak ejtendő.)
Ne felejtsük el, hogy van még két betű, amelynek nincs saját hangértéke, ill. sajátos módon a [j]-t jelöli: a keményjel (Ъъ) és a lágyjel (Ьь): utóbbi természetesen az előtte álló mássalhangzó lágyságát is jelzi.
A cirill ábécé megtanulását némiképpen segíti, hogy a kis- és nagybetűk között általában nincsenek akkora különbségek, mint a latin ábécében (Bb, Dd, Ff, Gg, Hh, Ll, Mm, Nn, Rr, Tt). A dőlt betűk alakjai között azonban a latin ábécé betűihez hasonlóan jelentős eltérések lehetnek: аа, гг, дд, тт, ии. Az első esetben a különbség a latinból is ismert, az utolsó két példában pedig észrevehetjük, hogy a dőlt cirill т, ill. и alakja nagyon hasonlít a dőlt latin m, ill. u alakjához. A kézírásban még több furcsaság van, a nagy [d]-t kb. úgy írják, mint mi, de a kis [d]-t úgy, mint mi a g-t.
Bejegyzések
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése