Ősi-e és magyar-e a rovásírás?

Miután az uráli írásrendszerek áttekintésekor a mai cirill rendszerekkel lényegében végeztünk, pihenésképpen érdemes egy egészen különböző írásrendszerre fordítanunk a figyelmet. Magyar szempontból látszólag nagyon fontos a rovásírás, a nyelvtörténeti könyvek azonban mégis nagyon kevés figyelmet fordítanak rá. Ennek elsődleges oka az, hogy nagyon kevés nyelvemlék maradt fenn rovásírással, és azok is késeiek, olyan korokból maradtak ránk, amelyből bőséggel állnak rendelkezésünkre latin betűs források. Ennek okaként felhozhatnánk, hogy az ősi rovásírásos nyelvemlékek megsemmisültek, de kérdés, hogy voltak-e valaha. És itt kell felhívnunk a figyelmet Horváth Iván cikkére. Ez ugyan szabadon elérhető a neten, de a rovásírásra rákeresve Google az első néhány oldalán nem jeleníti meg, így az érdeklődő felhasználók nem találják meg. (Találhatunk viszont egy halom rovásírás-rajongó oldalt.)

Az alábbiakban röviden összefoglalom, hogy a terjedelmes cikk milyen érveket sorol fel a rovásírás feltételezett ősisége ellen. Kiindulópontja az, hogy a 15. század végénél korábbra datálható rovásírásos szövegünk nincs. Van ugyan néhány honfoglaláskori, a rovásíráshoz hasonló írásképű felirat, de ezekről azt sem lehet eldönteni egyértelműen, hogy milyen nyelvűek. Kétnyelvű szövegemlékünk, ahol az egyik – ismert nyelvű és írású – változat segíytené a másik megfejtését, nem áll a rendelkezésünkre. Viszont többen is úgy tartják, hogy Mátyás korában jelentős újításon esett át. Horváth Iván abból a feltételezésből indul ki, hogy mi van, ha nem megújították, hanem kitatálták a rovásírásos ábécét?

A korábbi történetírók ugyan rendszeresen emlegetik, hogy a székelyek használják a szkítáktól átvett írást, de nincs arra utaló nyom, hogy erről személyes tapasztalataik lennének. Ellenben a krónikákban jól követhető toposzként jelenik meg az erre vonatkozó állítás: sokkal valószínűbb, hogy ezt a történetírók egyszerűen átvették egymás műveiből, anélkül, hogy valóságtartalmát valaha ellenőrizték volna. A székelyeket a hunok leszármazottainak tartották, és ha a forrásokban az állt, hogy a hunoknak saját írásuk volt, akkor nekik azt kellett írniuk, hogy a székelyeknek is van.

Telegdy János 1598-ban készített egy rovásírásos ábécét, mely talán soha meg sem jelent (példány mindenesetre nem maradt ránk), de kéziratban terjedt, a 17–18. századból több hivatkozás is fennmaradt. (Valószínűleg a rovásírás-mozgalom ennél több, mint száz évvel korábban indult, és Telegdy ennek csak követője.) Ennek előszava segít megérteni, hogy gondolkodtak a korban a rovásírásról. Mindenekelőtt azt kell kiemelni, hogy úgy látták: ez az írás a magyarok régi dicsőségének bizonyítéka, és a külföld elismerését vívhatja ki. A korban divatos héber–magyar rokonítási elméletek egyik bizonyítékaként tartották számon, hogy a rovásírásos szöveg is jobbról balra halad. Külön büszkeségre ad okot, hogy a magyaroknak saját betűik vannak. (De legalábbis hamarabb vettük át a zsidóktól, mint a görögök.) Egy-egy jel pontosan megfelel a magyar nyelv hangjainak, így használata egyszerű.

A legkorábbi rovásírás 1515-ből származik. Horváth nem állítja, hogy ez feltétlenül hamisítvány lenne, de azt mégis gyanúsnak tartja, hogy teljesen véletlenül bukkan rá egy olyan küldöttség, amely írásgyűjtőkből és történetírókból áll. Ha hamisítványról van szó, akkor is figyelembe kell vennünk, hogy a korban az ilyen cselekedetekre egészen másképp néztek, mint ma. Úgy vélték, a régi szövegek „utángyártása” csupán helyreállítás, rekonstrukció, az elveszett, de kétségtelenül megvolt dolgok pótlása.

A rovásírás hangjelölő rendszere is 15–16. századi eredetre vall. Jelöli azokat a hangokat, amelyek csak a 10–15. század között alakultak ki, viszont nincs jel azokra, amelyek ekkor eltűntek. A korabeli latin íráshoz hasonlóan az [i]-t és a [j]-t, illetve az [u]-t és a [v]-t ugyanaz a jel jelölte, ellenben a [k]-nak két jele volt (mint a korabeli latin írásban a k és a c). Egyes esetekben mellékjeleket is alkalmazott: ez a latin betűs írásban éppen a 15. században terjedt el. Ugyanakkor a betűk egyáltalán nem hasonlítanak a latin betűkre: ha a két írás különböző eredetű lenne, véletlen hasonlóságok akkor is előfordulnának. Ráadásul, ha a rovásírás valóban ősi, akkor ebben az időben már fél évezrede párhuzamosan él a latin írással: aligha képzelhető el, hogy semmiféle hatása nem érvényesül. A különbözőség mértéke olyan nagy, hogy arra kell gondolnunk: valaki szándékosan alkotott igen eltérő, minél sajátosabb írásrendszert.

Püspöki Nagy Péter elemzése szerint a rovásírásos jelek egyfajta mértani rendszert alkotnak. Egyes szerzők ugyan összevetnek egyes betűket az ótörök, a görög vagy a glagolita írás hasonló betűivel, de ha az írás szigorú mértani rendszert alkot, akkor új elemek aligha kerülhetnek közéjük véletlenszerűen. Viszont mivel a másik három írásnak is megvan a maga geometriai rendszere, várható, hogy néhány véletlen egyezés lesz közöttük. (A leghitelesebben azonosítható jelek igen egyszerűek.)

Horváth arra is felhívja a figyelmet, hogy nincs egyetlen olyan rovásírásos emlékünk sem, mely eredeti tárgyi kontextusában (tudniillik vésve) maradt volna fenn. A Nikolsburgi ábécé egy ősnyomtatvány kötésében lett felhasználva. (A középkorban és a korai újkorban is rendszeres volt, hogy könyvek kötéséhez régebbi, éppen értéktelennek ítélt könyvek anyagát használták fel.) Az ábécét tartalmazó levél azonban az ősnyomtatványról leválasztva került a Széchényi Könyvtár tulajdonába, így az sem ellenőrizhető, hogy nem utólag illesztették-e bele.

Mindezek alapján tehát elmondható, hogy egyáltalán nem biztos, hogy a honfoglaló magyaroknak volt saját írásuk (ill. ha volt, akkor ez azonos a ma magyar – vagy székely – rovásírásként ismert írással), ellenben több jel is arra utal, hogy ez utóbbit a reneszánsz korban tudatosan tervezték meg: igyekeztek minél nagyobb távolságot tartani a latintól, ugyanakkor a korabeli latin alapú magyar írás néhány hangjelölési elvét önkéntelenül is átvették.