Róna-Tas András: A nyelvrokonság

Csaknem fél évvel ezelőtt jeleztem azt a szándékunkat, hogy bemutassuk azokat a köteteket, amelyek a magyar nyelv áltudományos rokonítási kísérleteivel veszik fel a harcot. Így került sor Komoróczy Géza Sumer és magyar? című művének ismertetésére, majd ezzel a dolog jó időre véget is ért. Most a sorozatot egy olyan könyvvel szeretném folytatni, amely egyrészt kevésbé ismert, mint Komoróczy műve vagy Pusztay János Az ugor–török háború után című kötete (melyre remélhetőleg nemsokára sort kerítünk), másrészt kilóg a sorból az összes hasonló kötet közül azáltal, hogy nem a magyar nyelv rokonítási kísérletei felől közelíti meg a kérdést, sőt, a magyar nyelv meglehetősen periferiális szerepet kap.

Valójában megkérdőjelezhető az is, hogy valóban ismeretterjesztő könyvről van-e szó. A szerző szándékai egyértelműek, ő maga ismeretterjesztőnek nevezi munkáját. Formailag valóban hiányzik a források pontos megjelölése, ami egy tudományos munkának elengedhetetlen része lenne. Ugyanakkor egy ismeretterjesztő munkában nem szokás közvetlenül egy szakfolyóiratban megjelent cikkhez irányítani az olvasót (310. o.).

A kötet nagyobbik, első fele egyfajta történeti áttekintés. Az ősközösségekkel és a különböző, nyelvre vonatkozó mítoszokkal indít: ezek a laikus olvasó számára is könnyen feldolgozhatóak, de nem sokat mondanak magáról a témáról, a nyelvrokonságról. Amikor azonban elkezdődik a nyelvtudományról szóló rész, a szöveg kellő felkészültség hiányában nehezen követhető. A tudománytörténeti kérdések középpontba állítása furcsa döntés, hiszen ezek gyakran a gyakorló kutató számára sem fontosak, vagy ha igen, akkor mindig egy-egy adott problematika szempontjából. Egy ismeretterjesztő könyvben célszerűbb inkább arról beszélni, hogy ma mit gondol egy-egy kérdésről a tudomány, és legfeljebb ezután rámutatni arra, hogy hogyan jutott erre az eredményre. Azt, hogy mit tartunk a tudománytörténetben jelentős fordulatnak, lépésnek, amúgy is a tudomány pillanatnyi állása határozza meg. A feldolgozást nehezíti az is, hogy Róna-Tas igen szélesen merít a nyelvtudomány problémáiból, és egyes kérdések csak igen távolról, és a laikus olvasó számára nem világos módon kapcsolódnak a nyelvrokonítás kérdéséhez. Az egyszerű olvasó a rá zúduló információtömeget aligha tudja feldolgozni.

Különösen az a furcsa a tudománytörténeti részben, hogy rendkívül kevés nyelvi példát találunk. A 143. oldalon a szerző arról beszél, hogy a nyelv részrendszerei hierarchikus viszonyban állnak egymással. Ám kellő nyelvészeti képzettség, sőt, a nyelvészeti munkában szerzett gyakorlat nélkül aligha érthető, miféle részrendszerekről beszél a szerző, és ezek milyen viszonyban vannak egymással. Ezeket csak úgy lehetne érthetővé tenni a nem nyelvész olvasó számára, ha a nyelvi változás egyes konkrét, a leírtakat illusztráló eseteit is bemutatnánk.

A könyv elvár egyfajta biztos háttértudást. A 189. oldalon azt olvashatjuk, hogy Trubeckoj szerint az egy nyelvcsaládba sorolt nyelvek nem feltétlenül vezethetőek vissza egy közös ősre. A szerzőnek itt mindenképpen figyelmeztetnie kellene, hogy Trubeckoj nyelvcsaládfogalma gyökeresen eltér a ma általánosan elfogadottól, hiszen éppen azokat a nyelveket soroljuk egy nyelvcsaládba, amelyekről azt feltételezzük, hogy közös őstől származnak. A valóban felkészületlen, laikus olvasó itt útmutatás híján megzavarodik, és végképp bizonytalanná válik a szerzői útmutatás hiányának köszönhetően.

Mindezek mellett a kötettől sokakat elriaszthat a marxista maszlag. Az természetes, hogy a korszakban szinte minden műben le kellett futni néhány ideológiai tiszteletkört, de Róna-Tas messze túlmegy ezen. Nemcsak a kötetet indítja egy „önálló marxista nyelvelmélet” igényének hangsúlyozásával és nem kizárólag a nyelv természetéről írott eszmefuttatásokban köszönnek vissza a marxista tanítások (ti. a nyelv elsősorban a munka eszköze, annak feltétele és terméke egyszerre) vagy olyan frázispuffogtatások, mint hogy a történelmi változások alapvető okait csak a marxista történelemszemlélet segítségével tudjuk megragadni. Ám a nyelvtörténeti korszakokról és iskolákról szóló áttekintésben külön fejezetet kapnak Marxnak és Engelsnek a nyelvről írott gondolatai, holott rögtön a fejezet nyitó gondolataként leszögezi, hogy ilyen kérdésekkel egyik filozófus sem foglalkozott behatóan (83. o.). (Igaz, ilyen kilengései nemcsak marxista irányban vannak, így például foglalkozik Wittgenstein nyelvfilozófiai elképzeléseivel is, holott a nyelvészethez, különösen a nyelvrokonításhoz ezek csak rendkívül távolról kapcsolódnak.) Marr elméletét álmarxistának (sőt, antimarxistának) nevezi: jóval több energiát fordít annak igazolására, mint arra, hogy Marr elképzelései miért tarthatatlanok. Hosszan rugózik azon, hogy a nyelv alap-e vagy felépítmény, miközben a kérdés nyelvtudományi szempontból egyszerűen értelmezhetetlen. Zsilka – a korszakban indokolatlanul és érthetetlenül túlértékelt – nyelvészeti elképzeléseit egy marxista nyelvelmélet kezdő lépésének tekinti, de elképzeléseit nem ismerteti részletesen, és nem alapozza meg azt az állítását sem, hogy Zsilka „dinamikus” nyelvszemlélete milyen valós szemléletváltást hozhatna a történeti nyelvészetben. Sőt, amikor végre túljut a tudománytörténeti áttekintésen, és a fejezetcímben végre a nyelvrokonság alapfogalmainak tisztázását ígéri, akkor is marxista alapú filozofálgatásba kezd, így a nyelvrokonsággal kapcsolatos kérdésekhez sehogy sem tud elérni (333–357. o.).

Ez a retorika azért veszélyes, mert az olvasó számára azt sugallja, hogy Róna-Tas marxista alapon érvel mindamellett, amelynek következménye a finnugor rokonság. Ha tehát az illető elutasítja a marxista társadalomfelfogást vagy akár csak a materializmust, akkor el kell utasítania a finnugor rokonság gondolatát is. Ezzel szemben az igazság az, hogy az összehasonlító nyelvészet abból a közegből ered, melyet Róna-Tas burzsoá filozófiai irányzatokhoz kapcsolódó polgári nyelvészetnek nevez. Lehetséges, hogy az összehasonlító nyelvészet egyes alapgondolatai kapcsolódhatnak bizonyos filozófiai irányzatokhoz, melyek felfogásában kimutatható valamilyen társadalmi–gazdasági viszony tükröződése, ám maga az összehasonlító nyelvészet ezektől már régen elszakadt. Módszereiben nem volt különbség a korabeli szocialista és kapitalista országok között, mindkét tábor kutatói hasonló alapelveket követtek, ill. igyekeztek követni.

Mindezek kellő magyarázatot nyújtanak arra, hogy a könyv miért nem vált népszerűvé és közismertté. Mindez azonban sajnálatos, mert a könyvben nagyon sok érdekes adatot és gondolatot találunk. A könyv mindenképpen ajánlott a nyelvészeti tanulmányokban előrehaladott diákok számára, de nekik sem lesz könnyű olvasmány – ráadásul nem is tankönyvként, inkább tájékozódási pontként ajánlhatjuk. A kötet egészénél jóval inkább sikeresnek tekinthető a 357. oldaltól induló rész, ami végre tényleg a nyelvrokonság problémáival foglalkozik. Ennek példaanyaga is gazdagabb, és sokkal inkább követhető. Ezzel a résszel laikusoknak is érdemes megpróblkozniuk. Összefoglalóan azt mondhatjuk, hogy egy részleteiben értékes, de összességében sikerületlen kötetről van szó.

Természetes, hogy egy ilyen terjedelmes kötetbe becsúszik néhány hiba, pontatlanság. Ha már a kötetről szólunk, ezekre feltétlenül figyelmeztetnünk kell a potenciális olvasókat. Erre azonban már egy új posztot kell szánnunk.