2009. június 13., szombat

Részigazság és igazság

A magyar nyelv rokonításáról annyi eszement találgatást olvashatunk a neten és azon kívül is, hogy igazán örülnünk kell, ha megjelenik egy-egy a realitás talaján álló, valódi információkat tartalmazó cikk. Ezek közé sorolhatjuk Péli Péter cikkét, mely tegnap jelent meg a Nyelv és Tudomány című ismeretterjesztő honlapon. Örömünk azonban aligha lehet teljes, mert bár a cikk helyesen állítja, hogy „jelenleg nem létezik olyan tudományos igényű munka, amely érdemben cáfolná a finnugor nyelvrokonság tényét”, valójában több, többé-kevésbé súlyos pontatlanságot tartalmaz.

Lássuk a cikk furcsa állításait.

A nyelvrokonítás nagyon egzakt tudomány, főleg, ha jól ismert nyelvekről van szó.


A nyelvrokonítás akkor is egzakt tudomány, ha kevésbé ismert nyelvekről van szó. Igaz, kevés adattal az eredmény is bizonytalanabb, de attól még a bizonytalan eredményt is csak egzakt módszerekkel kaphatjuk meg. (Egyébként nyelvrokonítás nevű tudományág nincs, a nyelvrokonítással foglalkozó tudományt történeti–összehasonlító nyelvtudománynak hívjuk.)

A szókészlet, de még a nyelvtani elemek is folyamatosan változnak, általában azonban nem véletlenszerűen.


Bár kétségtelenül tehetünk olyan megállapításokat, hogy általában a szókincs mely része van inkább vagy kevésbé kitéve a nyelvi változásnak, valójában a szókincs meglehetősen rendszertelenül fejlődik. A nyelvtani elemek változása valóban rendszerszerűbb, de ami igazán rendszerszerű, az a hangok változása. Bár éppen ez adja a kulcsot a nyelvrkonság bizonyításához, ezt a cikk itt nem említi.

Amikor a magyarok török törzsek mellett éltek, török szavakat vettek át tőlük, és fordítva. A mai írásbeliség korában a magyar nyelvet pedig sokkal többféle, leginkább angolszász hatás éri, az angol világnyelvi státusza miatt.


Ez a két állítás egymás mellett azt sugallhatja, hogy a magyart csak török és angol hatás érte. De ha ettől eltekintünk, a megfogalmazás akkor is több sebből vérzik. Először is: a szóátvétel gyakran nem kölcsönös, de legalábbis meglehetősen aszimmetrikus folyamat. Arra például nincs sok adat, hogy a magyar szavakat adott volna át a török nyelveknek. Az igaz, hogy a mai magyar nyelvet erős angol hatás éri, de mi köze ennek az írásbeliséghez? A cikkből ez egyáltalán nem derül ki.

A magyar nyelv írásos emlékei nem nyúlnak vissza évezredekre, így a nyelv korábbi állapotára gyakran a jelenből vagy a nem oly régmúltból kell következtetni.


Ez a mondat az írás miatt kapcsolódik az előzőhöz, tartalmilag azonban semmi más nem köti hozzá. Ráadásul a magyar nyelv rokonságát nem jelenlegi vagy közelmúltbeli állapotából állapítjuk meg, hanem a nyelvek összevetésével. (Ezt mutatja be a következőkben a cikk is.)

A legalapvetőbb szinten: két nyelv akkor rokon, ha (elsősorban) a nyelvtanuk és (másodsorban) a szókészletük hasonló.


Ez a megállapítás egyáltalán nem igaz. Két nyelv akkor rokon, ha egy közös ősnyelvre vezethetők vissza. Mivel a nyelv változik, és hosszú idő alatt sokat változik, a rokon nyelvek nyelvtana és szókincse is megváltozhat. Ha a fenti állítás igaz lenne, joggal mondhatnánk, hogy a magyar rokona a töröknek, hiszen nyelvtani szerkezetük között is vannak hasonlóságok, és a magyarban meglehetősen sok török jövevényszó van. Ráadásul a hasonlóság meglehetősen bizonytalan fogalom: az azonos eredetű szavak sem mindig hangzanak hasonlóan, a nyelvtanban pedig lehet hasonló a szerkezet és a forma is (egyik sem, sőt, a kettő együtt sem bizonyítéka a rokonságnak).

Ami könnyedén megtéveszthet bennünket a finnugor nyelvrokonsággal kapcsolatban, mert a mai finn nyelvből bizony egy kukkot se tudnánk megérteni, pedig ez a legnagyobb számban beszélt és legismertebb finnugor nyelvrokonunk.


Az állítás nagyjából helytálló, ami érthetetlen, az a „pedig”. Ha ugyanis az lenne a természetes, hogy egy adott nyelv beszélői a legnagyobb számú beszélővel rendelkező és legismertebb rokon nyelvüket értik meg leginkább, akkor a cseheknek jobban kellene érteniük az oroszt, mint a szlovákot.

Pontosan a nagy nyelvi távolság miatt a nyelvészek úgy becsülik, hogy a finn és magyar mintegy kétezer éve külön fejlődik, míg a szláv nyelvek csak az elmúlt ezer évben különültek el.


Ez az állítás viszont egyszerűen nem igaz. A finn és a magyar elődeinek elválását a kutatók négyezer évvel ezelőttre teszik, a szláv nyelvek viszont 1500 különültek el egymástól. (Valójában ez az adat inkább a távoli szláv nyelvekre, mondjuk a cseh és az orosz között igaz, hiszen a szerb és a horvát, vagy akár a macedón és a bolgár egymástól való elválása ma is megkérdőjelezhető. Ráadásul a szláv nyelvek szinte folyamatosan érintkeztek egymással, míg a magyar és a finn között mindenféle kapcsolat megszűnt.)

A magyar és a finn is ragozó (agglutináló) nyelv: szóvégi toldalékokkal módosítja az alapszó jelentését. Az indogermán nyelvek ezzel szemben alapvetően hajlító (flektáló) nyelvek: a szó belső szerkezetének változtatásával módosítják a jelentést.


Ezek az állítások szintén nem állják meg a helyüket. Anélkül, hogy itt részletesen belemennék az agglutinálás és a flektálás definiálásába, azt el kell ismerni, hogy a magyar és a finn valóban az agglutináló típushoz áll legközelebb, de nagyon sok vonásában el is tér a tiszta agglutináló típustól. (Olyan nyelvek, amelyek tökéletesen tisztán valósítanák meg bármelyik típust, nincsenek, de a tiszta agglutináló típustól mind a magyar, mind a finn messze áll.) Az azonban már csak az indoeurópai nyelvek egy részére igaz, hogy flektálóak lennének. Az angol például inkább az izoláló, az örmény az agglutináló típushoz áll közel. (Az angol izoláló mivoltát a szerző is említi, de nem tűnik fel neki az ellentmondás.) Ugyanakkor például a finnhez meglehetősen közel álló észt és lív rengeteg flektáló vonást mutat fel. Ezek a példák is azt mutatják, hogy a rokon nyelvek is különböző nyelvtípusba tartozhatnak, azaz pusztán a nyelvtípus megállapítása még nem segít a nyelv rokoni besorolásában. Ez már csak azért is lehetetlen, mert a részletes osztályozások is maximum öt-hat ilyen morfológiai típust különböztetnek meg, míg a nyelvcsaládok száma elvileg végtelen.

A nyelvtannál még szembetűnőbb a két nyelv szókészleti hasonlósága. Ez nyelvtani ismeretek nélkül is egyértelmű. Sajnos a finn–magyar nyelvrokonság esetében ez szintén nem első látásra szembetűnő.


Ezt a gondolatsort nem is sikerült értelmeznem: ha a szókészlet hasobnlóságha nem is szembetűnő, hogyan lehetne szembetűnőbb, mint a nyelvtan hasonlósága (különösen, ha a cikk a nyelvtan hasonlóságáról csak az agglutinálást említi, és a nyelvtípust egyértelműen azonosságnak mondja).

Más lenne a helyzet, ha legközelebbi nyelvrokonaikat, a hantikat (osztják) vagy manysikat (vogul) hallanánk beszélni.


Nos, aligha lenne más a helyzet. Hantikat vagy manysikat hallva aligha jutna eszünkbe, hogy rokon nyelven beszélnek. Természetesen lehet találni olyan mondatokat, amelyek hasonlóan hangzanak, de ez a finnre is igaz, amint a cikk által idézett mondatpárhuzam is mutatja.

Sajnos, mivel a hantik és a manysik jelenleg az Urál szibériai oldalán élnek, és mára kevesebb, mint 40 ezren maradtak, egyre bonyolultabb feladat az adatgyűjtés.


Nem világos, mire vonatkozik a „jelenleg”. Várható az átköltözésük? A 21. században azért nem olyan bonyolult átkelni az Urálon, hogy éppen ez riasszon el valakit a kutatástól. Az igaz, hogy kevesebb, mint negyvenezren maradtak, mert számuk a harmincezret sem érik el, és a nyelvet beszélők száma még ennél is jóval kevesebb. Az adatgyűjtés lehetőségei azért romlanak, mert a fiatalok nem tanulják meg a nyelveket, ami hamarosan a kihalásukhoz vezet.

Az alapszókincs – ... – egy nyelv szókészletének a legrégebbi részét képezi, amelyik igencsak ellenáll a változásnak. A magyar nyelvben az alapszókincs nagy többségét a finnugor nyelvekkel lehet rokonítani, ráadásul szabályos hangmegfelelések alapján – például a szó eleji „f” a magyarban általában „p”-nek felel meg a finnben.


Az alapszókincs valójában a leggyakrabban használt rétege. (Ha a legrégebbi szókincset jelentené, akkor csak és kizárólag finnugor – pontosabban uráli – eredetű szavakat találnánk benne.) Az f–p megfelelés természetesen nem az alapszókincsben meglevő szavakra vonatkozik, hanem azon szavak egy csoportjára, melyek a magyarban és a finnben a finnugor korból maradtak fenn, függetlenül attól, hogy ezek ma az alapszókincs részét képezik-e vagy sem. (Valójában persze az alapszókincs és a szókincs többi része között nincs éles határ.)

Ezek az alapszavak gyakran rövidek és annyira hétköznapiak, hogy alig gondolunk rájuk. Ezért lehet megtévesztő, hogy a hosszabb, összetettebb fogalomi jelentéssel bíró szavaink közül szinte több a felismerhetően közös a török nyelvvel.


Valójában ezt a gondolatot sem értem. Már az sem világos, mit ért a szerző szavakra gondoláson. Ma pedig igen kevesen tudnak annyira törökül, hogy csak úgy felismerjék a szavak hasonlóságát. A kutatásoknak pedig sokkal módszeresebbnek kell lenniük ahhoz, hogy ilyen (milyen is?) véletleneken múljon az eredmény.

A magyar és a finnugor alapszókincs és nyelvtan olyan szabályos hasonlóságokat és különbségeket mutat, amelyek a mai ismereteink szerint csak a rokon nyelvekre jellemzőek. Ez kezdett el feltűnni a 15. századtól egyes szerzeteseknek, utazóknak, kereskedőknek is, akik eljutottak az Orosz Birodalom távolabbi, finnugor lakta vidékeire.


Ebből ismét alig igaz valami. Valójában a finnugor nyelvek rokonságát (és általában a nyelvrokonságot) az bizonyítja, hogy szabályos hangmegfeleléseket ismerhetünk fel, elsősorban az alapszókincsben és nyelvtani elemekben. A 15. századtól kezdve azonban legfeljebb néhány szó összecsengése és a finnugor nyelvek szerkezetének, nyelvtani elemeinek felszínes hasonlósága tűnt fel. Ezek módszeres feldolgozása, újabb, kevésbé feltűnő, ámde bizonyító erejű jelenségek felfedezése csak a 18. század végétől indult meg. (Továbbá csak a 19. század végére forrott ki, részleteiben még a 20. század folyamán is sokat változott.)

Egészen biztos, hogy a finnugor nyelvek történetük egy pontján együtt fejlődtek.


Egészen biztos, hogy nem együtt fejlődtek, hanem egyek voltak. Csak később váltak külön, tehát semmit sem csinálhattak együtt.

A finnugor nyelvrokonság egyéb nyelvrokonsági kapcsolatok létezését sem zárja ki automatikusan.


Ez egy nagyon könnyen félreérthető állítás. Az igaz, hogy elvben kiderülhet újabb nyelvekről, hogy az uráli nyelvcsaládba tartoznak, vagy fény derülhet arra, hogy az uráli nyelvcsalád egy (vagy több) más nyelvcsaláddal egy nagyobb nyelvcsaládot alkot. Az azonban ki van zárva, hogy egy nyelv két vagy több, de egymással össze nem tartozó nyelvcsaládba tartozzon. A nyelvek szaporodása a egysejtűek osztódásához hasonlatos, egy egysejtűnek pedig csak egy szülője van (pontosabban a szülő a testvérrel alkotott közös sejt volt).

Mi ebből a tanulság? Ha egy ismeretterjesztő cikket nem szakember, hanem jó szándékú laikus ír meg, ráadásul eleve ismeretterjesztő munkák alapján, akkor annak aligha lesz szerencsés eredménye. A szakemberek által laikusoknak írt cikkek is időnként túlságosan egyszerűsítenek. A laikus viszont a teljes igazságnak vélheti a durva egyszerűsítést, akár észrevétlenül hozzáadhatja a maga elképzeléseit, néhány adatot pontatlanul kezel és mire a cikk elkészül, már igen távol áll a valóságtól. Akkor meg mire is jó ez az egész?

(Az külön a helyzet pikantériája, hogy az Altajból vett képpel illusztrálják: a magyarral rokon nyelvet sehol a környéken nem beszélnek.)

3 megjegyzés:

bitxəšï írta...

Most néztem meg a belinkelt cikket. Kíváncsi leszek a folytatására (sumér rokonítás).

Azért a Wikipédiát nem nevezném komoly forrásnak...

Szabolcs írta...

Nagyon köszönjük a megjegyzéseket, a héten be is linkelnénk a lapra, ha megengeditek. Az oldalt valóban leginkább "laikusok" (újságírók) írják, de azért akad nem egy nyelvész is közöttünk. Ezért is örvendetes, ha ilyen mélységben foglalkoztok egy-egy írásunkkal.

Üdvözlettel és köszönettel:
Kincse Szabolcs

Fejes László írta...

Kedves Szabolcs!

Nagyon szívesen!