Észtországi vendégjáték – A tallinni No99 színház Budapesten

2004-től működik a tallinni Vanalinnastuudio-ban (Óvárosi Stúdió) a Tiit Ojasso rendező vezette No99 társulat, amelyet gyakran hasonlítanak a budapesti Krétakör Színházhoz. Az észt együttes is workshopmunkával hozza létre előadásait, és a próbafolyamat során a színészek improvizációira éppúgy épít, mint a neves látványtervező, Ene-Liis Semper terei kínálta – a hagyományos kőszínházakhoz szokott szemeknek nem egyszer meghökkentő – lehetőségekre. A színház nevéül az első előadásuk sorszámát választották; egy-egy új produkció eggyel vagy féllel kisebb sorszámot kap az előzőnél. Többször játszott – és számos vendégjátékra elvitt – előadásaikon kívül egyszeri, kísérleti jellegű produkciókat is tartanak. Bemutatóik között szerepelt többek között Shakespeare Pericles-e, Jarry Übü királya, Csehov Cseresznyéskertje. (A teljes lista a társulat honlapján olvasható: www.no99.ee.)

Magyarországra most látogattak először: a Kortárs Drámafesztivál keretében a Trafóban mutatták be a – 80-as sorszámot viselő – Tamás bátya kunyhóját (Onu Tomi onnike), Harriett Beecher-Stowe regényének saját maguk készítette színpadi adaptációját.

Az előadás úgy követi végig a regény cselekményét, hogy kettős narrációt alkalmaz: egy-egy szereplő, aki nincs benne az adott jelenetben, a színpad bal oldalán állva részleteket olvas fel a műből; a színen játszó Tamás pedig olykor – mintegy átvéve a narrátortól a szót – maga is elmesél néhány részletet az életéből. A narrációkkal párhuzamosan vagy őket követően zajló jelenetek mindenekelőtt látványvilágukkal és stilizáltságukkal vonják magukra a figyelmet. A sötét bőrű szerepek alakítói fekete hosszú kesztyűt és fekete maszkot viselnek, a fehéreknek ugyanez az alapöltözetük, csak fehérben, a félvéreknek mintásban. A színészek arcából csak szemük és szájuk van szabadon (hasonló maszkokat viseltek a szereplők a társulat Übü királyában is). Ez egyfelől nyilván megnehezíti a színészi munkát, másfelől viszont a megszokottól eltérő játéktechnikára serkent: az arcjáték helyett a mozdulatokra koncentrál. Efelé visz az Ene-Liis Semper tervezte üres tér is, amelynek teljes felületét matracok borítják dupla sorban. A színészek – Andres Mähar, Rasmus Kaljujärv, Eva Klemets, Sergo Vares, Inga Salurand, Marika Vaarik, Mirtel Pohla, Risto Kübar – Tiit Ojasso vezetésével kiváló munkát végeznek, nem rajtuk múlik, hogy az előadásnak nem az általuk képviselt játékosság lesz a meghatározó eleme. A narráció kalodájába szorított cselekménysor jelenetezése ugyanis többnyire illusztratív és meglehetősen didaktikus is. A direktségre sokszor az alapmaszkokat kiegészítő elemek is ráerősítenek, és a matracokkal bélelt helyszín sem hat inspiratívan a játék előrehaladtával.

Az észt társulat korábbi előadásainak lelkes visszhangja nyomán az lehet a néző benyomása: nem volt sok szerencséje ezzel az előadással. Talán majd a következő vendégjátékkal több lesz.