Sajnos az említett poszt egy pontján annyira hemzseg a tévedésektől, hogy nem hagyhatjuk szó nélkül, mégpedig azért nem, mert közkeletű tévedésekről van szó: áttekintésük nem azért fontos, hogy az alkalmi tévedést igazítsuk helyre, hanem azért, hogy a téves szemléletet kiigazítsuk.
A nyelvészet ekkoriban még a magyar nyelv török eredetét vallotta. Csak jó húsz év múlva robban ki az az „ugor-török háborúnak” nevezett tudományos vita, amelyben éppen az akkorra már finnugor-pártivá lett Budenz fordult szembe Vámbéryval, s amelynek következtében a kizárólagos finnugor eredet vált hivatalos állásponttá. És csak az utóbbi évtizedekben kezd megerősödni az a Vámbéryt némileg rehabilitáló álláspont, hogy a magyar nyelv finnugor alaprétege a sztyeppei nomádság évszázadai alatt olyan mértékben gazdagodott török szókinccsel sőt nyelvtani elemekkel, ami már gyökeresen változtatta meg a nyelvet.
Az valószínűleg egyszerű tárgyi tévedés, hogy Vámbéry hazatérte, ill. Molla Szadik megérkezése és az ugor–török háború kitörése között húsz év telt volna el. Vámbéry 1864-ben érkezett vissza, az ugor–török háború kitöréseként viszont 1869-ben megjelent munkáját, a Magyar és török-tatár szóegyeztetéseket tekintjük. A kettő között alig öt év telt el.
Súlyos tárgyi tévedés, hogy a „nyelvészet ekkoriban még a magyar nyelv török eredetét vallotta”, hiszen Sajnovics János már 1770-ben bizonyította a magyar és a lapp nyelv rokonságát, Gyarmathi Sámuel pedig a magyarnak több más finnugor nyelvvel való rokonságát is. Igaz, ettől a kérdést még nem tekintették lezártnak, de a magyar és a török nyelvek rokonságát hasonló meggyőző erővel nem bizonyította senki. A finnugor rokonság mellett tette le a voksát Reguly Antal (akinek kutatásait az akadémia is támogatta) és Hunfalvy Pál is. Semmiképpen nem állíthatjuk tehát, hogy a török rokonítás volt az uralkodó: legfeljebb azt állíthatjuk, hogy a török rokonítás még nem volt kizárva, azaz a magyar és a török között fennálló viszonyt még nem tisztázta senki.
A legtöbb megtévesztő állítás Budenz Józsefről hangzik el. Az, hogy Budenz „finnugor-pártivá lett”, azt sugallja, hogy volt finnugor párt, holott a hatvanas években ilyen határok nem voltak, mindenki nyitott volt. 1862-ben még Budenz sem foglalt határozottan állást, sőt, az ugor–török háború kitörésekor még Vámbéry sem tagadta a finnugor rokonságot. Budenznél valóban bekövetkezik egy fordulat, méghozzá 1864-ben, amikor Hunfalvy Pál kiadja Reguly hagyatékának egy részét, A vogul föld és nép címen. Budenz ennek hatására fordul elsősorban a finnugor nyelvek vizsgálata felé, és már 1867 és 1868 során megjelenik Magyar és finnugor nyelvekbeli szóegyezések című tanulmánya. Szintén 1864-ben jelenik meg Erdei- és hegyi-cseremisz szótára, melynek tanulságai valószínűleg szintén erősen befolyásolhatták: a mariban megtalálható nagyszámú tatár és csuvas jövevényszó kimutatása során érthette meg, mennyire fontos az ősi szókincs és a jövevényszavak elválasztása, és hogy a magyarban megtalálható sok török szó szintén másodlagos érintkezés eredménye, azaz jövevényszó lehet. Ez a fordulat azonban nem „akkorra” válik Budenz „finnugor-pártivá”, hanem pontosan abban az évben, amikor Vámbéry Molla Szadikot Magyarországra hozza. (A Budenzről írottakról részletesen l. Lakó György: Budenz József, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1980, különösen 38–42, ill. 46–47.)
A „a kizárólagos finnugor eredet” semmiképpen nem válhatott „hivatalos állásponttá”, hiszen „hivatalos álláspont” sosem volt. (Egyáltalán: kinek a „hivatalos álláspontja”?) Budenz és Vámbéry koruknak egyaránt elismert tudósai voltak, és egyiküknek sem volt akkora tekintélye (pláne politikai hatalma), hogy a másikat erőszakkal hallgattassa el. Sőt, a közvélemény sokkal inkább szimpatizált Vámbéryvel, mint Budenzcel, aki ennek ellenére megnyerte a tudományos vitát.
A fentiekből következik, hogy Vámbéry álláspontja aligha lesz valaha rehabilitálható. Budenz ugyanis éppen arra mutatott rá, hogy a magyarnak a finnugor, ill. a török nyelvekkel mutatott hasonlóságai, párhuzamai más természetűek: a finnugor nyelvek esetében a rokonság, a török nyelvek esetében az érintkezés következményei, amiből az is következik, hogy a finnugor nyelvekkel való kapcsolat régebbi. Budenz felismerte, hogy a finnugor nyelvek „testvérei” a magyarnak, míg a török nyelvek „barátai”. Azt, hogy a török nyelvek milyen mélyen hatottak a magyarra, nem kellett felismerni, mert mindig is tudott volt: ez tehát nem rehabilitálja Vámbéry álláspontját.
Végezetül le kell szögeznünk, hogy Vámbéry a finnugristák körében is elismert tudós, azért, mert bizonyos nézetei tévesnek bizonyultak, érdemei nem évülnek el.
Bejegyzések
7 megjegyzés:
Nagyon köszönöm a kiigazításokat. Én magam nem lévén magyar nyelvtörténész, ezt a rövidke összegzést a bejegyzésben említett Batu kán pesti rokonai-nak az ugor-török háborúról szóló fejezetéből kompiláltam. Sajnos a könyv nincs most kéznél, hogy pontosan ellenőrizhessem, mit honnan vettem át, de annyi bizonyos, hogy a szerző erőteljesen hangsúlyozza a tudományos közvélemény illetve Budenz hosszú “törökpártiságát” még Molla Szadik Pestre érkezését követően is (együttműködésük gyümölcse volt Budenz saját tatár Csodaszarvas-fordítása), illetve hogy Budenz a későbbi “háború” hevületében egyes finnugor eredeztetéseknél túllőtt a célon, s ezeknél Vámbéry török etimológiáit rehabilitálnunk kell. “Vámbéry rehabilitációján” csupán ennyit ért, nem pedig a magyar nyelv török eredeztetését.
A bekezdést a kiigazításoknak megfelelően javítani fogom, de jó, ha az eredeti változat itt marad ebben a bejegyzésben, hogy a vele kapcsolatos megjegyzéseken keresztül rávilágítson ezeknek a szempontoknak a fontosságára.
Kedves Studiolum!
Köszönöm a reakciót.
Budenz fordulatát illetően én is csak a szakirodalomra tudok hagyatkozni, nyilván aprólékosan kellene tanulmányozni a korabeli cikkeit ahhoz, hogy pontosan megállapíthassuk, mikor következett be a fordulat. Ehhez azonban a cikkek keletkezési, és nem megjelenési idejét kellene figyelembe venni, ami talán lehetetlen is.
Ami viszont a különböző "-pártiság"-okat illeti, fontos figyelembe venni, hogy ebben az időben ez közel sem azt jelenti, mint ma a közvéleményben, azaz nem valamelyik irányba való elfogultságot, hanem pillanatnyi tudományos meggyőződést. Ebben az adatszegény korszakban az újonnan felbukkanó források ezen könnyen változtathattak, a módsuzertan finomodásáról nem is szólva.
Azon sincs semmi meglepő, hogy Budenz tatárral és csuvassal is foglalkozott, hiszen ebben az időben elsősorban altajistáknak tartották magukat. Még a 20. század második felében is élt tudományos körökben az a feltételezés, hogy az uráli és a török nyelvek távoli rokonságban vannak egymással. (A bizonyítékok elmaradásával aztán ez fokozatosan elhalt.) A 19. században a finnugristák és a turkológusok nem különültek el egymástól, ugyanazok az emberek foglalkoztak mindkét nyelvcsoporttal (sőt, pl. kaukázusi nyelvekkel is), legfeljebb utólag soroljuk őket ide vagy oda annak alapján, hogy mely nyelvekkel kapcsolatban végezték a legjelentősebb munkát. Még a 20. század első felének finnugristéi is igen tájékozottak voltak turkológiai kérdésekben és viszont. A 20. század második felében ez már ritkább, a mai fiatalabb finnugrista-generációkról pedig elmondhatjuk, hogy gyakorlatilag nem hogy a török nyelveket nem ismerik, de a finnugor nyelvcsaládon belül is csak néhányat, a többiről alig tudnak valamit.
Ami Budenz "túllövéseit" illeti, kétségtelen, hogy rengeteg olyan etimológiája volt, amelyet ma már nem fogadunk el (viszont mind uráli, mind törökségi egyeztetések tartoznak ide). Lehetenk olyan uráli etimológiái, amelyeket ma már nem fogadunk el, és egy török etimológiát tartunk helyesnek, sőt, bizonyára ezek némelyikét még Vámbéry javasolta. Az azonban, hogy egy-egy ilyen részletkérdésben éppen Vámbérynek adunk igazat, nem jelenti, hogy kevésbé ismernénk el Budenz azon igazát, hogy a magyar a finnugor, és nem a török nyelvek körébe tartozik.
Studiolum: Budenz finnugor etimológiái közül valóban több is alaptalannak és helytelennek bizonyult, de a tárgyilagosság érdekében azért jegyezzük meg, hogy a célon való túllövésben, adatok csűrésében-csavarásában Vámbéry is bőven jeleskedett. Továbbá önmagában attól, hogy Budenz egyes finnugor eredeztetéseiről kiderült, hogy helytelenek, nem lett automatikusan helyes Vámbéry esetleges török magyarázata (egyébként ez fordítva is igaz). Mindazonáltal az ugor-török háború óta jelentősen gyarapodott török eredeztetésű szavaink listája, de ez a nyelv finnugorságán semmit nem változtat.
Végre sikerült időt szakítanom az inkriminált bekezdés helyesbítésére. Megkérhetnélek, hogy nézd át, an nihil obstet? Budenz ekkori török irányultságáról – amelyet Kovács Sándor Iván is hangsúlyoz az általam kivonatolt fejezetben – kénytelen voltam benne hagyni egy megjegyzést, mert különben nem lenne igazán érthető sem K.S.I. párhuzama a következő bekezdésben a „tatár” és más népek „kezdetei” között, sem az, hogy miért tartották olyan fontosnak épp egy régi török nyelvre visszafordítani a Csodaszarvast.
A mostani sokkal jobb, de sajnos továbbra sem tartható helyesnek a "„kompromisszumos” nézet", még idézőjellel sem: nincs szó ugyanis semmiféle kompromisszumról. A kutatás célja elsősorban az volt, hogy felfedezzék, a magyar mely nyelvekkel rokon, és ebben egyértelműen a finnugor álláspont győzedelmeskedett. A török hatás fontossága ugyan hangsúlyozható, de emellett akkor illene megemlíteni legalább a szláv hatást, amely szintén hatalmas befolyást gyakorolt a nyelvre, legfeljebb később. Ez azonban egy teljesen független kérdés attól, hogy a magyar nyelv milyen eredetű.
Egyébként azt is fontos megérteni, hogy az, hogy egy nyelv milyen eredetű, nem sokat mond a jellemzőiről. Szerkezetében és szókincsében rendkívül sokat változhat egy nyelv, az eredete attól még ugyanaz lesz. Az tehát, hogy egy nyelv milyen eredetű, ill. szerkezetében, szókincsében mely nyelvekre hasonlít, két teljesen különböző kérdés.
Hogy a nyelv eredete ill. jellemzői lehetnek másfélék, az számomra is világos. A török szókincs és nyelvtani elemek nem kérdőjelezik meg a magyar nyelv finnugor eredetét. A bekezdés második mondatában a török örökséget csak azért említettem (szemben pl. a szlávval), hogy az olvasó ne gondolja, hogy a triász törökös kutatása teljesen vakvágány volt. De igazából a bejegyzés központi témája felől tekintve ez az egész mondat elhagyható, a „Vámbéryval.” után, mert ami megmarad, az már önmagában is elég Budenzék törökös érdeklődésének megindoklásához.
Ez OK, de akkor sincs szó semmiféle kompromisszumról. Arról nem is szólva, hogy szó sincs arról, hogy később szilárdulna meg a másodlagos török hatásról való nézet. Az ufgor–török háború kezdetén is világos, hogy mind a török, mind a finnugor párhuzamok jelentősek. A vita eredménye éppen az, hogy a magyar a finnugor nyelvek közébe tertozik, és a török párhuzamok "csak" másodlagos hatás eredményei. Azt azonban egy pillanatra sem kérdőjelezi meg senki, hogy a török hatás jelentős.
Egyébként valóban elhagyható az a mondat, mivel semmiféle visszarendeződés, rehabilitáció nem volt, mivel nem is volt rá szükség.
Azt azért szintén megjegyezném, hogy KSI megállapítása a következő bekezdésben rendkívül hatásos, de egyben durván túlzó is: molla Szadik semmiféle irodalmi vagy népköltészeti műnek nem volt a hőse. Legfeljebb olyan adatközlő, mint bármelyik énekes, akivel Lönnrot (és nem Lönrot) valóban találkozott. De ennyi még belefér.
Megjegyzés küldése