2010. február 3., szerda

A szabályos hangmegfelelésekről

Ismerősöm, egyébként kitűnő nyelvész, nyelvtudományi bevezető kurzust tartott elsőéves bölcsészhallgatóknak. A kurzus végi tesztben az egyik kérdés az volt, hogy mi igazolja a nyelvrokonságot. Több nyilvánvalóan helytelen megoldás mellett (a két nyelv hasonló, azonos a szellemük, beszélőik ugynahhoz az etnikumhoz tartoznak stb.) szerepelt a helyesnek szánt válasz, miszerint akkor, ha a két nyelv szavai között szabályos hangmegfelelések mutathatók ki. A többi válaszhoz képest ez kétségtelenül jól hangzik, de azért kevés.

Először is azt kell megnéznünk, miért beszélünk szabályos hangmegfelelésekről. Ha az alapnyelvben bizonyos szavakban bizonyos helyzetben fordult elő egy hang, és a nyelvek szétválása után ez a hang az egyik vagy másik (esetleg mindkét) nyelvben valahogyan megváltozott, akkor a két hang valóban szabályosan fog egymásnak megfelelni. Pl. a finnugor szókezdő p- a magyarban f-fé változott, míg a legtöbb nyelvben, így pl. a finnben is megmaradt. Innen vannak az olyan közismert példák a szabályos p : f megfelelésre, mint a puu : fa, paju 'fűz' : fagyal, pala 'falat' : fal-, perä : far, pää : fej, puoli : fél '1/2', pilvi : felhő, poika : fiú stb. Természetesen a szabályos megfelelés jelentheti azt is, hogy a két hang ugyanaz (pl. az ősi r sem a magyarban, sem a finnben nem változott), vagy jelentheti azt, hogy ahol az egyik nyelvben van valami, ott a másikban nincs. (Pl. a szó eleji finn s-nek a magyarban időnént semmi felel meg – azaz a mássalhangzó eltűnt és a szó magánhangzóval kezdődik – pl. syksy : ősz. Az is előfordulhat, hogy két különböző hang egybeesik, ezért ugyanannak a hangnak a másik nyelvben két (vagy több) szabályos megfelelője lehet: a finn s-nek magyar sz- is megfelelhet, pl. sydän : szív. Az is lehet, hogy különböző környezetekben valamelyik (esetleg mindkét) nyelvben ugyanaz a hang különbözőképpen fejlődik, ezért lehet egy hangnak több szabályos megfelelője. Így pl. a finn szó eleji k-nak a magyarba k és h is megfelelhet: kivi : kő, kala : hal. Ráadásul az egymásnak megfelelő szavak jelentése, mint azt a fenti példasor is mutatja, idővel megváltozhat, tehát a szabályos megfeleléseket nem az azonos jelentésű, hanem az etimológiailag összetartozó szavakban kell kimutatni. Az azonban, hogy mely szavak tartoznak össze etimológiailag, már egy jóval bonyolultabb kérdés.

Azok között a p-vel vagy f-fel kezdődő szavak között, amelyek a szétválás után kerültek be a finnbe és a magyarba, nem mutatható ki a p : f megfelelés. Ez azonban nem jelenti, hogy ne fedezhetnénk fel szabályos hangmegfeleléseket. Például egy sor olyan szó van, amely a magyarban és a finnben is f-fel kezdődik és etimológiailag is megfeleltethetők egymásnak. Ezek természetesen mindkét nyelvben jövevényszavak, és csak véletlen, hogy rokon nyelvekben fordulnak elő: pl. filosofia : filozófa. Megkockáztatható, hogy talán több ilyen szó is van, mint p : f megfelelést mutató. Mi több, a szabályos változásokon a jövevényszavak is átmennek, éppen ezért a régi jövevényszavak esetében ugyanolyan szabályos megfeleléseket figyelhetünk meg, mint az ősi szókincs esetében. A mai török szavakat a magyar nyelv ótörök jövevényszavaival összevetve megfigyelhetjük, hogy a törökben -ik-re, -ük-re végződő szavak a magyarban -re végződnek: bitik : betű, yüksük : gyűszű, yüzük : gyűrű, yüzük : szérű. (Természetesen ezek a szavak nem a Törökországban beszélt oszmán-törökből kerültek a magyarba, de ettől még a szabályos megfelelések éppúgy kimutathatók. A gyűrű és a szérű történetileg ugyanaz a szó, feltehetően két különböző ótörök nyelvjárásból került a magyarba, ez a hangzásbeli különbség oka.)

Láthatjuk tehát, hogy pusztán a szabályos hangmegfelelések kimutatásával még nem bizonyítjuk két nyelv rokonságát. Mi kell tehát még a nyelvrokonság bizonyításához? Az, hogy ezek a megfelelések az alapszókincsben legyenek kimutathatóak, azaz a szókincs olyan rétegében, amely nehezen változik. Általában ilyenként szokták számon tartani a természetre vonatkozó szókincset, a testrészneveket, a rokonságneveket, vagy éppen az alapvető cselekvések neveit. Csakhogy a természetre vonatkozó szókincs könnyen változik, ha a beszélők új környezetbe kerülnek. Így például egy halom állat- és növénynevünk a törökből származik: bika, borjú, disznó, kecske, ökör, teve, tyúk; alma, árpa, borsó, búza, csalán, dió, gyümölcs, kender, komló, körte, szőlő. Testrészneveink között is bőven akad török eredetű: boka, csipa, gyomor, kar, köldök, szakáll, szeplő, térd. Sőt, akad néhány alapvető cselekvésnév is: gyárt, gyúr, gyűr, teker, tűr, szűr. Az állatok nevei azonban zömmel olyanok, amelyek feltehetően az állattartással kerültek a nyelvbe (habár a disznó elvben jelenthetett vaddisznót, a bika szarvas hímjét stb.) – de a vadon élő állatok és növények nevei között vannak egyértelműen finnugorok (nyúl, róka, vagy mint a fent említett fa, fagyal, fűz), míg a török nevek között nincsenek. A testrésznevek közül is a „fő” legszembetűnőbb testrészek nevei (fej, fog, fül, kéz, száj, szem stb.) finnugor eredetűek, a török eredetűek inkább részletezők, kiegészítők. Az igék is sokkal specifikusabbak, ha olyan finnugor eredetű igékkel vetjük őket össze, mint a áll, eszik, él, hal, iszik, ül, van/lesz stb. (Természetesen a finnugor eredetű szavak között is van jócskán, amely nem az alapszókincsbe tartozik, jelentése – legalábbis a mai nyelvben – erősen specifikus.) De még inkább mérvadó, hogy a legnehezebben változó szókincsréteg, a kis számokat jelölő számnevek és a névmások a finnugor, és nem a török nyelvekkel mutatnak rokonságot.

Mi lenne tehát a tesztben a helyes válasz? Valami olyasmi, hogy a nyelvrokonságot az bizonyítja, ha a szabályos hangmegfelelések kimutathatóak a nyelv feltételezhetően legősibb elemeinek rétegében. Módszertanilag igen fontos, hogy nem elég, ha a kimutatható legrégebbi rétegben megvannak a megfelelések. Ha ugyanis a magyaron kívül nem maradt volna fenn más finnugor (uráli) nyelv, akkor sem rokonítanánk a magyart a török nyelvekkel csak azért, mert ezekkel vannak a legrégebbi szabályos megfelelések. Ekkor is feltűnne, hogy a számnevek és a névmások nem egyeztethetőek a török nyelvek számneveivel és névmásaival, tehát a magyart olyan rokontalan nyelvnek mondanánk, melyben ősi török jövevényszavak vannak.

Végezetül ki kell térnünk arra is, hogy miért tulajdonítanak sokan annyira kiemelt szerepet a szabályos hangmegfeleléseknek, ha egyszer annyi más között ez csak az egyik fontos tényező. Nyilvánvalóan azért, mert amikor a dilettáns nyelvészkedők felsorolják a magyar és az általuk szabadon választott nyelv közötti rokonság „bizonyíték”-ait, akkor éppen erről a szempontról feledkeznek meg. Még a magyar–török rokonság bizonygatói sem hivatkoznak azokra a szabályos megfelelésekre, amelyek megvannak a török jövevényszavak és a mai török nyelvek között. (Igaz, ha ezeket komolyan vennék, egy halom téves etimológiájukat nekik maguknak kellene kizárniuk.) De hogy a magunk háza táján is seperjünk: a dilettáns szakirodalom ellenében fellépőknek is felróható, hogy általában csupán az egyeztetések hangtani és jelentéstani képtelenségeit szokták kritizálni, azt elfelejtik hangsúlyozni, hogy ha a szerzők által bemutatott adatok ezeknek meg is felelnének, akkor is legfeljebb jövevényszavakról beszélhetnénk, hiszen az így felsorolt szavak legtöbbször nem tartoznak abba a rétegbe, amelyek valóban bizonyíthatnák a nyelvrokonságot.

7 megjegyzés:

bitxəšï írta...

Ez jó kis összefoglaló volt!

FunkTazmagora írta...

Ez jól megszerkesztett cikk volt.
Valóban igaz,hogy az "alternatív " rokonságot támogatók közül egyik sem végez összehasonlító nyelvészeti vizsgálatot.
Ugyanakkor említeném az Ural-Altaji nyelvcsalád hipotézisét: tudom,hogy ezt sokan már túlhaladottnak tekintik,és egyesek még az Altáji nyelvcsaládot is kétségbevonják,mégis rendkívül hasonló struktúrális hasonlóságok vannak e nyelvek között.Ráadásul e népek nem csak nyelvi,hanem sok kultúrális, embertani (mongolid,turanid és europid típusok is előfordulnak bennük)és történelmi hasonlóságot is mutatnak.Alapnyelvet ugyan nem lehet rekonstruálni,de ha jól tudom ugyanez a helyzet a paleoszibériai és kaukázusi (bár erről vitáznak)nyelvcsaláddal is.Ezen az alapon akkor miért ne beszélhetnénk mi is Ural-altaji nyelvekről,vagy népekről ?
De ha lehetett is valamikor közös alapnyelv,az mindenképpen az proto-uráli és proto-altaji (??) alapnyelv előtt volt sok ezer évvel ezelőtt (ugyanakkor az urali alapnyelv mutat hasonlóságokat az indoeurópai alapnyelvvel is [ de ezek lehet csak areális szóátvételek is}). Viszont a japánnal és a koreaiaval való rokonságot én sem tartom igazán valószínűnek (még az Altaji rokonságuk is erősen kétséges).

Fejes László írta...

Kedves FunkTazmagora!

1. A nyelvek közötti strukturális hasonlóságnak nagyon sok oka lehet, ezek közül csak az egyik a nyelvrokonság. Ugyanakkor közeli rokon nyelvek között is nagyon sok strukturális eltérés lehet. A finn és az észt vagy az orosz és a bolgár nagyon közeli rokonok, struktúrájukban mégis nagyon különböznek. Egyébként igen komolyan foglalkoztak ezzel a kérdéssel, és a nyelvrokonság nem bizonyítható, még csak komolyabb nyomok sincsenek. Ha pedig nem bizonyítható, akkor azt mondjuk, hogy nincs. Olyan ez, mint az ártatlanság vélelme. Ha valakire nem sikerül rábizonyítani a bűntényt, akkor jogilag ártatlan.

2. Az embertani típusnak semmi köze a nyelvrokonsághoz, így ezt semmiképen se keverd ide.

3. Paleoszibériai nyelvcsalád nincs. A paleoszivbériai nyelvek közé olyan szibériai nyelveket sorolnak, melyek sem más nyelvekkel nem rokonok, és csoportjaik egymással sem.

4. A kaukázusi nyelvcsaládot sem sikerült bizonyítani, csupán négy csoport van, amelyen belül a nyelvek rokonok egymással. E csoportok azonban egymással nem.

5. Az indoeurópai és az uráli nylevek ma több hasonlóságot mutatnak, mint a rekonstruált nyelvek, emlyeknek különösen hangrendszere annyira eltérő, hogy a rokonítást gyakorlatilag kizárja.

6. Lehet arról ábrándozni, hogy mi volt a protonyelvek előtt, de ez már a fantázia, és nem a tudomány területe. A valósághoz ezeknek nem lesz több közük, mint Középfölde történetének.

FunkTazmagora írta...

Amint írtam,az indoeurópai és urali alpnyelv közötti hasonlóságok lehetnek areális kölcsönhatások is.De ezek mellett valóban vannak érdekes hasonlóságok:

http://en.wikipedia.org/wiki/Indo-Uralic_languages

Ön mit gondol?

(Viszont ha ez az elmélet igaz,akkor nagyban igazolja azt a hipotézist,mely az indoeurópai népek őshazáját a Fekete- és Kaszpi-tenger közti területre teszi,mivel ez a régió az Uraltól délre található)

Viszont ami feltűnt,hogy egyes angol nyelvű hivatkozások,könyvek az uráli nyelvcsaládhoz sorolják a jukagír nyelveket,annakellenére,hogy a közös eredet biztosan nem igazolható (bár ez inkább a szerzők hanyagságát,pontatlanságát igazolja).

Nem írtam,hogy az antropológiai hasonlóságok vagy különbségek bizonyítanák vagy cáfolnák a nyelvrokonságot,csak azt,hogy a turanid típus egyértelműen előfordul a kis finnugor és türk népek között is.Előfordulnak viszont egy csporton belül is tiszta mongolid és europid típusok is (ill.ezek keveréke).pl. egy mari csoport:

http://www.youtube.com/watch?v=lnLdyJgs7BM

Csak azt említettem,hogy az Urali és Altaji népek antropológiai típusai,és előfordulásuk hasonlóak (bár ez még önmagában valóban nem igazol nyelvi vagy vérségi rokonságot).

Hogy mi volt az alapnyelvek előtt,valóban érdekes kérdés:pl. Dolgopolszkij és társai feltételeznek egy.ún. "Nosztratikus-nyelvcsaládot" (amit sokan nem is fogadnak el).Bár az Ember kb. 50-60 000 éve képes a beszédre,tehát az Európába érkező ember már biztos használt valamilyen beszédet (ha kialakult nyelvi rendszert még nem is).Csak az a baj,hogy erre már ma nagyon nehéz választ találni.

Egyébként nagyon jó az oldal,sok érdekes dolgot tudhatunk meg nyelvrokonainkról (és ellensúlyozza a sok "alternatív",kitalált butaságot,mint pl: sumér-magyar.párthus-magyar,hun-magyar,stb.rokonság "elméletet")

Fejes László írta...

Kedves FunkTazmagora!

1. Az indoeurópai-uráli rokonságról való gondolataim nem változtak az előző megjegyzésem óta.

2. A "finnugor" és a "türk" népek, ha jól értem, nyelvrokonság alapján való csoportosítás. Az "europid" és a "mongolid" antropológiai csoportosítás. A kettőnek semmi köze egymáshoz. Az antropológiai hasonlóságoknak nyilván az az okuk, hogy földrajzilag hasonló területen élnek, típusok és etnikumok keveredtek egymással. Mint bárhol a világon.

Studiolum írta...

Köszönöm, ez világos és hasznos összegzés volt. Vajon a morfológiában is ugyanilyen egyértelműen meg lehet határozni a nyelvrokonság minimálisan szükséges feltételeit?

Fejes László írta...

Kedves Studiolum!

A morfológiára és a lexikonra (szótövekre) alapvetően ugyanazok a szabályok érvényesülnek. Amennyiben találunk olyan toldalékmorfémát, amely mind hangalakilag, mind funkciójában egyeztethető, akkor azt visszavezetjük egy korábbi nyelvállapotra. A módszerben a nehézséget az okozza, hogy a toldalékok kevesebben vannak és pl. szó végén jobban ki vannak téve a kopásnak (továbbá összeolvadhatnak stb.).

Természetesen a morfológia nem pusztán a toldalékolást jelenti (umlaut, ablaut, reduplikáció, flektálás stb.), és ezek a jelenségek, ill. történetük már egészen más megközelítést igényel. Nincs viszont rájuk általános szabály, módszer.