Állítások nyelvekről
A népek leírása során a nyelvükkel, a nyelvük írásbeliségével kapcsolatos állításokkal is találkozhatunk. Ezen állítások jelentős része téves.
„Az oroszországi finnugor népek nyelvéről általánosan elmondható [sic], hogy a fiatal írásbeliségű nyelvek közé tartoznak, ugyanis írott nyelvüket az 1930-as években teremtették meg. Először latin betűs ábécét használtak, majd az 1930-as évek második felétől áttértek a cirill betűkre.” (10) – Mindez legfeljebb a szibériai nyelvekre (és bizonyos fokig a lappra és a vepszére) igaz így. Az udmurt, a mari és a mordvin írásbeliség már a 18. században kezdetét veszi, és mindvégig cirill betűs. A komi írásbeliségről már a 14. században beszélhetünk (ez a kötet 89–90. oldalán is szóba kerül), több cirill alapú helyesírásuk is volt, a harmincas években rövid ideig latin ábécével is írtak. A karjalait mindig latin betűkkel írták, a vepszét kezdetben latinnal, majd cirillel, a kilencvenes évek óta pedig ismét latinnal. Az oroszországi lappoknak valóban a harmincas években alkottak latin betűs ábécét, de később az írásbeliségük megszűnt, és csak a hetvenes évektől van cirill alapú írásuk.
A 16. és 17. oldalon, a lélekre vonatkozó terminusok felsorolásánál a nyelvek sorrendje teljesen véletlenszerű, holott ez alkalommal indokolt lett volna a rokonsági fok alapján való csoportosítás (különösen ott, ahol etimológiailag összetartozó szavakról van szó).
„A hanti nyelv, annak ellenére, hogy viszonylag kevesen beszélik, nem egységes.” (55) Egyáltalán nem törvényszerű, hogy a kevés beszélővel rendelkező nyelvek „egységes”-ek legyenek. (Természetesen már maga az egységesség is igen relatív fogalom, hiszen nincs két ember, aki ugyanazt a nyelvet beszélné.) Ugyanitt tájszólásokról, azon belüli dialektusokról beszél, de a felsorolás nem kimerítő és pontatlan is. Mi szükség van rá?
„A permják nyelv mára nagymértékben eloroszosodott, szinte csak a ragok maradtak meg kominak.” (89) Ez rendkívül durva túlzás, és a nyelv beszélőire nézve egyben sértő is.
„Már a XIX. században megindult a nyelvjárások összehangolása...” (118.) – Feltehetően arra gondol, hogy már a XIX. században megindult az irodalmi norma kialakulása, méghozzá a nyelvjárások közötti kompromisszumos formák keresésével. Ugyanakkor a nyelvjárásokon senki nem hangolt semmit. (Ráadásul vessük össze ezt azzal a kijelentéssel, hogy csak 1930 óta van írásbeliség...)
Képtelenség azt állítani, hogy ma „az 1930-as években bekövetkezett kedvezőtlen politikai változások” miatt fordulnak elő az udmurtban tömegesen orosz szavak. (118) Az etnikai-demográfiai viszonyok mellett ez egyébként is elkerülhetetlen lett volna.
Mariföldön nem egyszerűen hivatalos nyelv a mari (173), hanem két hivatalos mari nyelv van, a hegyi és a mezei.
„Három nyelvcsoportjukat különböztetjük meg: a part menti északi, az északi és a déli észtet.” (220) Valójában három nyelvjáráscsoportot különböztetünk meg, a (part menti) északkeletit (észtül kirderannikumurre), az északit és a délit.
A nyelvek keverése
A könyvben több olyan pont van, amikor nem egyértelmű, milyen nyelvből származik az adott szó – időnként az is kétséges, hogy a szerző tudja-e.
„Kalteś-ekva, vagy más néven Anki Pugosz” (47) ‒ nem csupán más néven, de más nyelven is, ez utóbbi ugyanis hanti elnevezés, méghozzá a manysiktól legtávolabb élő hantiknál (vö. 64. oldal)! „[...] A Világügyelő férfiú, Szornyi-han-iki, vagy más néven Mir-szuszne-hum [...]” (70) ‒ az előbb hanti, az utóbbi manysi: csak ez utóbbi jelent Világügyelő férfit, az előbbi szó szerinti jelentése Arany fejedelem férfi. E két pontnál meg kell említeni, hogy a kötet egyik lektora éppen az obi-ugor nyelvek specialistája, egyszerűen elképzelhetetlen, hogy ezeket a hibákat ne vette volna észre, ha olvassa. Kérdés, hogy hol került homokszem a gépezetbe, ha ilyen hiba a kötetben maradhatott.
A 79. oldal szerint a hanti mitológiában „hatalmas erejű, ártó lény”-eket hívnak bogatirnak: valójában ez orosz szó, és egyszerűen 'hős, vitéz' a jelentése: nem világos, miért kell itt az amúgy nem túl találó orosz terminust használni, főként annak jelzése nélkül, hogy orosz. Hasonló hibával többször is találkozunk: „818 sziget tartozik hozzá, melyek közül a legnagyobbak Saaremaa (Ösel), Muhumaa (Moon) és Hiiumaa (Dagö).” (221) Nem világos, miért adja meg a szigetek svéd nevét is, és ha megadja, miért nem közli, hogy ezek a svéd elnevezések. „Az észt népnév germán eredetű (Aestii, Estii), [...]” (220) A megadott alakok természetesen latinok, nem germánok. „Egész Észtországban a XX. század elejéig uralkodó parasztháztípus a riga [kurziválatlan] vagy rehielamu [...]” (224) Ezt az épülettípust oroszul hívják rigának, sem észtül, sem magyarul nem használatos ez a terminus. A 355. oldalon említi a szamolov nevezetű csapdát, de az olvasó számára nem derül ki, hogy ez a csapda orosz, és nem szölkup neve.
Nem nyelvi adatok, hanem nyelvek, népcsoportok keverednek az alábbi állításban: „a szomszédos dolgánoknál, jakutoknál és evenkiknél” (345): a dolgánok valójában eljakutosodott tunguzok (az evenkik is egy tunguz csoport, de ők nem is élnek a Tajmiron).
Nyelvi adatok
Rengetegszer nem derül ki, hogy a mitológiai alakok nevének jelentése teljesen átlátszó, szinte tulajdonnévi mivoltukat is megkérdőjelező: manysi Hotal-ekva (47, 'Nap asszony'), Naj-ekva (47, 'Tűz asszony'), hanti Aj asz iki (80, 'Kis-Ob apó'), Kaszum naj (80, 'Kazimi asszony'), komi Jen (101, 'Isten': köznévként is), Omöl (103 'Rossz, Gonosz'), udmurt Korka-Murt (141, 'Házember'), Gid-Murt (141, 'Istállóember'), mari Azyren (164, 'Halál'), Jumon ava (168, 'Isten felesége') stb.
Néha egészen furcsa felsorolások jönnek így létre: „A hegyek ura Pe Jerv, az erdőké Pedara Jerv, a tengeré Jav Jerv, a tavaké Tó Jerv, a folyóké Jaha Jerv [...]” (300) päe 'hegy', pedara 'erdő', to 'tó', jaxa 'folyó', jerw 'gazda, főnök'. (A tenger azonban jám', és csak ragozott alakokban jelenik meg jáw- alakban.)
Különösen furcsa az, amikor a szerző az ilyen áttetsző jelentésű nevek egy részét lefordítja, más részét nem: „Ugyancsak az égben lakik Erge-pujus-jumo (az erge jelentése: 'gyermek'), a »gyermeket adó isten«.” (167) -- nem meglepő módon a pujus (valójában inkább kb. puös) jelentése 'adó', a jumo jelentése 'isten'. A mordvinoknál az istennevekben előforduló pataj 'nővér, nagynéni' szót megmagyarázza, de a sokkal gyakoribb avá-t vagy paz-t nem.(Egyébként az alak helyesen patya, a Kerezsi által megadotthoz közelebb álló patyaj alak kizárólag megszólításként alkalmazható (vö. Mészáros–Sirmankina 2003, 271).
Itt kell megemlítenünk a következő problémát is: „Kava, kaba a Sors-isten [sic]. A marik véleménye különbözik az isten nemét és jelentésének lényegét [sic!] illetően. Többségük hímnemű istennek tartja, bár régen az öregek nőnemű istennek tartották. A vörös színű tehén mint áldozati állat arra utal, hogy régen valóban nőnemű isten lehetett.” (169) Az isten nevében felismerhető az ava 'anya' szó. Ez a női istenek nevében szinte mindig előfordul, tehát nem kell hozzá mariul tudni, hogy felismerjük. Nyilván az isten nevének „tartalmasabb” része elhomályosult, lerövidült, ennek köszönhetően már az sem világos, hogy a vége önálló szó, így könnyen nemet is válthat.
Itt érdemes megemlíteni az alábbi párhuzamot, pontosan a párhuzam hiányát: „A nemzetségi kualákba járók vezetőjét vöszjasznak, a ludban imádkozókét pedig a szent hely őrzőjének hívták.” (142.) A „vöszjasz” (átírásáról később) egyszerűen 'imádkozó'-t jelent – ettől függetlenül is érthetetlen, hogy névként egyik esetben az eredeti terminust adja meg, a másikban a név fordítását.
Egyébként egyáltalán nem világos, mi értelme többszáz istenség nevét megadni. De ha mégis fontos, a rokonítható mitológiai alakok nevét pl. táblázatban lehetne megadni. Hasonló a helyzet a következő esetben: „Más-más nevet kapnak, ha vándorlás közben, vendégségben, csillagos ég idején vagy szélviharban születnek. A szélvihart jelentő szóból ered pl. a Hadne női név.” (299) A példának itt semmilyen szerepe nincs: ha az olvasó legalább a nevet ismerné, még érthető lenne a magyarázat; esetleg több példa jobban megvilágítaná a korábban kifejtetteket – így azonban semmit nem ad hozzájuk.
Kerezsi szerint az Izsma folyó mellett élő komik önelnevezése Izsma-tasz. Ez már csak azért sem lehet igaz, mert a folyó orosz neve Izsma, a komik Izsvának mondják, lakóit pedig izsvatasznak. A kötőjeles írás nem indokolt, hiszen nem összetett szóról van szó, és a nagybetűs sem, hiszen az etnonimeket nem írjuk nagybetűvel.
„A törülköző nevében (lov csiüsköd) a lélegzetlélek (lov) szó van benne, nem pedig az árnyéklélek (ort).” (112) A szöveg megtévesztő, mivel azt sugallja, hogy a törülköző komiul lov csiüsköd, ami nem igaz, mert (a Kerezsiéhez legközelebb álló átírásban) csüsköd. A lov csüsköd legfeljebb a lélek számára kikészített törülköző lehet, s nyilván annak a léleknek a neve szerepel ebben, amelyiknek kikészítik.
Az udmurt konydon szót nem a kopejkára használják (117), hanem egyszerűen pénzt jelent. Kopejka jelentése csak néhány nyelvjárásban van meg.
Hasonlóképpen a Kerezsi által sine-sobocsnak írt és 'szúnyogtól védő' jelentésűnek mondott (158) szerkezet valójában шыҥа шовыч: 'szúnyog' + 'kendő'.
„Neve [a finn szent ligeté] hiisi, és a XX. századra már csak földrajzi nevekben maradt nyoma.” (212) Valójában a szó ma is használatos, de gonosz lélek, szellem jelentésben (l. a finn wikipédia szócikkét, mely Mauno Koski munkáira épül).
„Nganaszán nyelven több, mint húsz szó van a rénszarvas megnevezésére, amiben [sic] a nemi, a kor szerinti és a külső jegybeli [???] különbségek tükröződnek [???].” (311) Eszkimó hó.
A 348. oldalon a nganaszan falafatu szóval találkozunk (egy szertartás neve): a nganaszanban azonban nincs f. (A hozzáértőktől várjuk a kommenteket, milyen szóról lehet szó.)
Kerezsi szerint a nganaszanban a niltiə jelenti azt, hogy élő, valójában a ńi̮li̮tiə (ChrNga 117, a veláris i jelölése esetleg tipográfiai okoból elhagyható lenne vagy másképp is jelölhető lenne)
Amatőr nyelvészkedés
A szerzőből azért időnként kibújik a nyelvész...
Az összehasonlító: „Tudományosan sehol nem sikerült bizonyítani nyelvünk finnugor rokonságának ellenkezőjét.” (11.) Nem csoda, hiszen a nyelvrokonság megléte bizonyítható, de hiánya nem. Azzal, hogy megcáfoljuk a rokonságot bizonyítani kívánó érveket, még nem cáfoltuk meg két nyelv rokonságát. Bármely két nyelv lehet ugyanis távoli rokon, legfeljebb ez a rokonság már nem bizonyítható. (Természetesen ami nem bizonyítható, azt nem is lehet ténynek tekinteni.) Lehetne tehát a magyar úgy is rokona a többi finnugor (pontosabban uráli) nyelvnek, hogy ez nem lenne bizonyítható (és természetesen nem is tartanánk számon ezt a rokonságot).
A relativista: „A hantik esküvői szertartásai viszonylag egyszerűek, amiről az esküvőt jelölő szókincsük is tanúskodik. Így például a Vah és a Vaszjugán mentén élő hantik az összeházasodni szót az »összejönni«, »egybekelni«, az Irtis mentén élők »egy lányt elvenni«, »csónakba ültetni« kifejezésekkel jelölték [...]” (27.) Ezek szerint a magyar esküvői szertartások is egyszerűek, hiszen mi is olyanokat mondunk, hogy elveszi meg egybekelnek. Vajon milyen szavak jelölhetik a bonyolult esküvői szertartásokat?
Az etimológus: Nem igaz, hogy az udmurt etnonimban csak a murt elemet tudjuk azonosítani(117), az ud elemnek is megvan az etimológiája, még ha kevésbé biztos is.
A rekonstruktor: „A kalma sok [???] finnugor népnél létező kifejezés [???], ami a szó ősi meglétére utal.” (212) A telefon, televízió, rádió is sok finnugor népnél megvan, akkor azok is ősi eredetűek?
Máskor viszont a legegyszerűbb dolgokat sem ismeri fel a szerző: „pej (joskarge)” (167): valójában ez ugyanaz a 'piros, vörös' jelentésű szó, mint ami Joskar Ola nevében van, csak éppen állítmányi alakban; ugyanitt egy gyanús adat: „fakó ló (oskeszímo)” (167): ez bizonyára az os 'fehér' származéka, de egyébként nem sikerült azonosítanom. Vajon mit jelöl a hosszú í? Lehet, hogy a hangsúlyt, de a mari magánhangzó-harmónia szabályai szerint o nem állhat szó végén, ha az előző hangsúlyos szótagban nem o vagy u áll (a nyelvjárások egy részében meg ekkor sem), tehát kérdéses, milyen mari szó ez.
A transzkripció
A nyelvi adatok rögzítésének fontos kérdése a transzkripció (átírás), azaz az, hogy miképpen írjuk le az idegen nyelvű szavakat. A világos átírás nélkül az olvasó ki sem tudja ejteni a leírt alakokat: pl. nem tudja, hogy egy s-t éppen [s]-nek vagy [sz]-nek kell-e olvasnia. Elvben persze néprajzi szakmunkák esetében is a minél pontosabb, és a nyelvészek által is használt átírás használata lenne a célszerű. Ez minden esetben biztosan jó megoldás (bár a helyzetet általában bonyolítja, hogy több ilyen átírás is létezik). Szintén jó megoldás, hogy ahol van irodalmi norma, ott a helyesírási szabályok szerint írunk mindent. Jelen esetben azonban 18 nyelvről van szó, és ezek mindegyikét az olvasó nem ismerheti. A kiejtést lehetővé teendő tehát mindegyikhez kiejtési útmutatót kellene mellékelni, ami nyilván nem lehet a könyv célja. A leghelyesebbnek látszik egyszerűen fonetikusan, a magyar kiejtéshez legközelebb álló módon, a magyar helyesírás hangjelölési szabályai szerint megadni ezeket az adatokat. (Kivételt esetleg a finn és az észt képezhetne, az ilyen adatok kiolvasása azért legalább a finnugor szakosoktól elvárható, más olvasók pedig könnyen utánajárhatnak az ügynek, ha akarnak.)
Természetesen el kellene fogadnunk, ha a szerző másképp dönt: de a szerző nem dönt sehogy. Kerezsinél a különböző transzkripciók keverednek egymással és a magyar hangjelölési rendszerrel is, akár egymás mellett is: Kalteś-ekva (kérdéses, hogy ez miféle transzkripció, hiszen Munkácsi átírása szerint Kalteś-ēkwä, Kálmán szerint Kalteś-ēkwa lenne), de Mir-szuszne-hum (magyarosan) (49), „Kalteś-ekva, vagy más néven Anki Pugosz” (47), (ugyanakkor még: Kaltes, Kaltes anki, Kaltas imi (78). Ennél, a transzkripcióban ś-sel vagy š́-sel jelölt hangnál rögtön érdemes is megállnunk. Ez a magyar s-re emlékeztető, annál „lágyabban” ejtett hang (a nyelvészek kedvéért: zöngétlen alveopalatális frikatíva (IPA [ɕ]); a lengyel ś vagy az orosz щ hangzik így). Mivel a gyakorlatlan magyar fül meg sem tudja különböztetni az s-től, ha már a magyaros írást használjuk, célszerű ezzel átírni. Kerezsi nem egyszerűen mást használ, hanem hol ezt, hol azt: van nála sz (vaisz (131), kujaszkon (138), Küldüszin (139)) és szj is (szjuan (131)), időnként a kettő egy szóban is keveredik: vöszjasz (132). Végképp érthetetlen, hogy a magyar szakirodalomban már meghonosodott obi-ugor mos frátriaelnevezést miért cseréli moszra. (Ennyi erővel a manysik helyett is beszélhetne manyszikról.)
Hasonló a helyzet a hátul képzett (veláris) i (IPA [ɨ]) esetében: ez magyarra átírható lenne i-vel és (a hasonló akusztikai benyomásnak köszönhetően) ü-vel is, célszerű lenne azonban legalább egy nyelv esetében ugyanannál megmaradni. A kötetben azonban nem ezt tapasztaljuk. Ugyanannak a szónak két változatában különbözőképpen van írva az első magánhangzó, ráadásul azonos oldalon, pedig ugyanaz: Küldüszin, ill. Kilcsin-inmar (139). De van példa arra is, hogy ugyanaz a szó szerepel kétféleképpen: vöj dir (137), de vozso dür (142).
Még mindig az udmurt adatoknál maradva: teljesen érthetetlen a jir-pid szöton (135) alak, ez helyesen jir-pid (vagy jür-püd) soton lehetne – az utóbbi szó két magánhangzója azonos.
Hasonló a helyzet a már említett mari, a kötetben sine-sobocs alakban szereplő szóval (158): ez a mari helyesírás szerint шыҥа шовыч, azaz az utolsó magánhangzó az elsővel, és nem a harmadikkal egyezik meg. A mari helyesírás által ы-vel jelölt hangnak valóban nem könnyű megfelelő jelet találni, több megoldás is szóba jöhetne. Kerezsi ismét ad hoc módon jár el, időnként pl. ipszilonnal jelöli: Azyren (азырен) (164).
Az eddigi esetekben legalább annyit elmondhattunk, hogy olyan hangokat nem sikerül megfelelően leírni, amelyek a magyarban nincsenek. Az azonban még kevésbé magyarázható, miért kell a magyar ny-nyel megegyező hangot nj-vel írni, mint pl. a mari üjarnja (171) szóban, vagy pláne n-nel, mint az udmurt kenes szóban. Még rejtélyesebbek a mari Mjelen ava, Mjelend-on (168) alakok, hiszen a mariban sem lágy m nincs, sem szó eleji mj- hangkapcsolat. (Ez egyébként a 'föld' jelentésű szó lenne, ami mlande, de azt azért nehezen hinnénk, hogy az l-t írná Kerezsi j-vel.)
Tulajdonképpen elvárható lenne, hogy (ha nem az irodalmi nyelv szavairól van szó) a nyelvi adatok mellett ott szerepeljen, hogy melyik nyelvjárásból valók. Erre Kerezsinél ritkán van példa, akkor is meglepetéseket tartogat. Így például az 51. oldalon olvashatjuk, hogy az egyik sámánkategóriát a manysi északi és lozvai nyelvjárásában pupi’ kāstėnė k’um-nak hívják. Csakhogy ennek utolsó eleme egyértelműen a 'férfi' jelentésű szó, ami az északiban χum.
Problémák azonban nem csak az uráli nyelvek adataival vannak, hanem az orosszal is. Így például ugyanazon település hol Vezsakori (25), hol Vezsakari (80) néven szerepel. (Erről már esett szó egy korábbi poszt kommentjeiben.) Hasonló következetlenségre még egy cikken belül is van példa: ugyanaz a folyónév Demjanka (54) és Gyemjanka (69) alakban is szerepel. (Az utóbbi pontosabb, de az előbbi már meggyökeresedett. Tulajdonképpen egyik ellen sem lehetne szólni, a következetlenség azonban hiba.)
Érthetetlen az a megállapítás is, hogy az oroszok a vótokat vodj-nak hívják: a водь egyszerűen vogy-ként írandó át.
Nem kevésbé világos, miért írja át a finn sampo-t felemás módon szampo-nak (246), meghagyva a rövid o-t, ami a magyarban szó végén elő sem fordulhatna.
Végezetül ki kell emelnünk a nganaszan leírását. Itt a fonematikus transzkripció nemcsak egy oldalon belül keveredik: Məu-Ńemi, Sirədə-Ńemi, de baruszi (340); ηuə, de baruszi (346) stb., hanem akár egy adaton, egy szón belül is: ani"a gyali (348), ngaza (349), Ngüljaza ηuə (350). Vannak aztán még rejtélyesebb alakok, mint a ´Tu Ńemi (342, 344): A ´ jel értékére nekem pl. tippem sincs, különösen, hogy a 'tűz' jelentésű szó fonematikus átírásban tuj lenne... De ismét egy jó alkalom, hogy olvasóink rántsák le a titokról a leplet.
Bejegyzések
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése