Kerezsi Ágnes: Az uráli népek néprajza 5. Egyéb kérdések

Sorozatunk utolsó részében néhány különböző típusú problémát veszünk szemügyre.

Időzavar

A szerző a kötetben legtöbbször elmossa, hogy milyen korszakra jellemzőek a leírt szokások, pedig ezek között vannak, amelyek évszázadokkal ezelőtt kihaltak (pl. lapp sámánolás), és vannak, melyek ma is élnek. Az alábbiakban néhány szembeötlő példát mutatok be.

A 27. oldalon olvashatjuk: „A múlt században az írástudatlan manysik ilyen tamgával írták alá a különböző okiratokat.” Ez legfeljebb a 20. század elejére lehetett igaz, a szerző bizonyára a 19. századra gondol.

A 33. oldalon: „Ma már a kisszámú rénszarvas és az egyre kevesebb nyírfa miatt a sátrak gyári ponyvával vannak borítva még a nagy hidegekben is.” Ez azért megtévesztő, mert a manysik többsége ma már házakban él, a sátorhasználat legfeljebb a rénpásztorok kis csoportjára jellemző.

A 35. oldalon még az igeidők is ellentmondásosak: „Hajukat általában két varkocsba fonják, melyen díszítésül úgynevezett hamis copfot hordanak. [...] Viselete napjainkban nem általános.”

A 63. oldalon, immár a hantikról: „Ma is használatosak a lapos aljú, alacsony peremű [nyírkéreg] edénykék hal- illetve hústárolásra, vagy például ilyet használnak mosakodásra menstruáció idején az asszonyok.” Ez legfeljebb a szálláshelyeken élő kevesekre lehet ma igaz, de ott is használnak akár műanyag edényeket is.

A 111. oldal szerint a komik a „rosszul látóknak szemüveget tettek a koporsóba”. Ez viszont aligha lehetett általános a 20. század előtt.

Néhány további állítás, amely pontosabb időmeghatározást igényelne: „A marik ingeiket régtől fogva hímzéssel díszítették.” (157); „A szent szánon tárolták bálványaikat és egyéb rituális eszközeiket [...]” (269); „A nők életét a lappoknál is egy sor tabu, tilalom korlátozta, különösen menstruáció idején. Ilyenkor például a nőnek le kellett vennie a gallérját és az övét, hogy messziről lássák, most tisztátalan. Nem aludhatott a férjével egy takaró alatt, nem érhetett ruhájával férfiemberhez, nem léphetett át férfi lábán. [...]” (272); „Általában, mint minden természeti népnél, náluk is nehéz egy ember életkorát meghatározni, de számukra a számszerű kifejezésnek nincs is nagy jelentősége. A születési dátumot nem évszámhoz, hanem valamilyen, számukra fontos eseményhez kötik.” (311).

A népek elnevezései

A kötetben feltétlenül üdvözlendő vonás, hogy a népek belső elnevezéseit használja ott, ahol az orosz, finn, észt és általában újabban a nemzetközi szakirodalomban elterjedt (és ahogy a magyar szakirodalomban is terjedőben van). (Ezzel kapcsolatban azonban ellentmondásosan nyilatkozik a kötet előszavában Zaicz Gábor, aki szerint „számára” (?) „a Sajnovics, Reguly és Budenz által használt gyakorlat az irányadó”. Tekintsünk el attól, hogy Sajnovics latinul írt; Reguly és Budenz azonban a külső elnevezéseket használta. Emellett Zaicz elítélően nyilatkozik arról, hogy az ötvenes években a Nyelvtudományi Közleményekben csak e nyelvek belső elnevezéseit volt szabad használni. Nem világos, hogy ebben az esetben a kötet miért ezt az utat követi.)

Sajnos azonban a népelnevezésekkel kapcsolatban van több problémás pont is. A 17. oldalon Kerezsi „permi finnek”-et említ, nem világos kikre gondol: a permi népekre? Esetleg a permjákokra? Mindenesetre a permi finn látszólagos terminus a keleti finnre emlékeztet, ami az Oroszország területén élő finnugor népeket jelölte. (Emlékezetem szerint már Zsirai sem használta.) Hasonlóan rejtélyes a 200. oldalon felbukkanó „permi finnugor népek”, hiszen a permi népek terminus eleve finnugor népeket jelöl.

A 88. oldalon Kerezsi a komikat szembeállítja a permjákokkal, ami érthetetlen, hiszen a permjákok a komik alcsoportját képezik, magukat, ill. nyelvüket kominak nevezik. Ugyanitt a jazvaiakat a permjákok alcsoportjának tekinti, ami nyelvileg biztosan nem megalapozott, néprajzi érveket pedig nem hoz emellett. (Egyébként az is túlzás, hogy az Urálban élnek.) A 117. oldalon pedig az udmurtokról írja: „Saját, belső nevük – az udmurt ‒ csak az utóbbi évtizedekben vált e nép általános jelölésévé.” Ez eléggé érthetetlen, hiszen amióta adatunk van róluk, az udmurtok mindig így nevezték magukat, méghozzá az egész népet, nem csak egyik alcsoportjukat. Kerezsi talán arra gondol, hogy más nyelvekben, esetleg a magyarban csak a 20. században kezdték ezt a szót használni e nép jelölésére.

Szintén problémás a vepszék elnevezése. „Vepsze elnevezésüket, [sic] vepśan alakban a déli vepszék is használják (Zsirai 1994: 431).” (231) Ezen a ponton érthetetlen, miért ne használnák a vepszék maguk is ezt az elnevezést. Ha azonban utánanézünk Zsirainál, kiderül, hogy ő külső elnevezésnek mondja a vepszét, és ennek kapcsán említi, hogy a déli vepszék maguk is használják. (Azóta pedig az északi és középső vepszék is ezt használják.) Hasonlóan furcsákat olvashatunk az elnevezés eredetéről is: „A vepsze szó forrása és eredeti jelentése máig nincs kiderítve. Egyes feltételezések szerint ők voltak a vikingekkel kereskedő fehér-tengeri bjarmák, mások szerint a csúdokkal azonosak.” (230) Miért ne lehetnének a bjarmák és a csúdok is azonosak egymással? Az első mondatot szinte szó szerint veszi Zsiraitól (habár forrásaként ehhez már nem jelöli), csupán a „máig”-ot szúrja bele.

Meg kell jegyeznünk azt is, hogy a nganaszanok a köteben folyamatosan nganaszánként szerepelnek, ami még akkor sem indokolt, ha valóban szánon közlekedtek.

Illusztrációk és feladatok

Ezekről azért kell írni, mert a könyvben nincsenek. A kötetben mindössze két illusztrációt találunk, a finnugor és szamojéd népek lakóhelyeinek unalomig ismert térképét és a finnugor szakos hallgatók könyökén (legalábbis elvben) kijövő családfát. Mivel ezek minden bevezető kézikönyvben megtalálhatók, aligha mondanak bármit is az olvasó számára. Különösen érthetetlen a nyelvrokonsági viszonyokat bemutató családfa egy néprajzi műben. Időnként azonban jól jönnének a részletesebb térképek, pl. hogy a Livónia elnevezés milyen területeket fedett le a különböző időkben (239).

Az illusztrációkat Dyekiss Virág is hiányolta recenziójában. Véleményem szerint a probléma elsősorban azért súlyos, mert az olyan megfogalmazásokból, mint „Nyírkéreg tárgyaik egy részét bonyolult geometrikus motívumokkal díszítették” (34), aligha lehet megérteni, hogy miként is néz ki egy manysi nyírkéregedény-minta, míg néhány ábrával nehezen elfelejthetővé tehető. És ezen a ponton fel kell tennünk a kérdést, hogy mit is kellene tudnia a finnugor népek néprajzáról egy finnugor szakos hallgatónak attól függetlenül, hogy később nyelvész, irodalmár, történész lesz-e, ill. hogy mely népekre specializálja magát? Azon kívül, hogy rendelkezzen a népek gazdasági viszonyaira, hitvilágára vonatkozó alapvető ismeretekkel, úgy vélem, elengedhetetlenül fontos, hogy felismerje, ill. amennyiben ez nem jár egyébként is különös nehézségekkel, néphez tudja kötni az elé kerülő tárgyakat (épületeket, edényeket stb.), mi több, egy konferencián meg tudja mondani, hogy a vele szembe jövő, népviseletbe öltözött résztvevő melyik néphez tartozik. Ehhez pedig a legpontosabb leírás (melyre Kerezsi nem is törekszik) sem pótolhatja az ábrákat. Itt kell felhívnom a figyelmet arra is, hogy a könyvben egyáltalán nincsenek feladatok. Ideális feladat lenne, ha az ábrázolt tárgyakat kellene néphez kötni. Sajnos a könyv adathalmaz-jellege miatt más értelmes kérdéstípust nehezen tudék elképzelni. Az olyan kérdések pl., mint Az obi-ugorok elképzelése szerint a túlvilágon minden fordítva van. A temetési szertartás milyen vonásai állnak ezzel összefüggésben? A helyes válasz a sírba helyezett használati tárgyak megrongálása, ruhák elszaggatása, a sírra helyezett szán összetörése és felfordítása lehetne. Korábban azonban láttuk, hogy a tankönyv szövege eleve nem törekszik az ilyen összefüggések megvilágítására.

A források

A vizsgált kötet műfaja tankönyv. Egy tankönyvben nem szokás forrásokat megadni, így ez nem is lenne számonkérhető. Kerezsi időnként jelöli a forrásait, időnként nem. Ez meglehetősen zavaró akkor, amikor az olvasó utána akarna járni egy-egy állításnak, de a forrás éppen nincs megjelölve.

Érdekes kérdés az is, hogy milyen viszonyban állnak a források az ajánlott irodalommal. A 209. oldalon Kerezsi hivatkozik a Mitológiai Encikolopédia [sic] I. 1988-ra, de a bibliográfiában ilyen tétel nem szerepel. Zsirait idézi a vepszéknél is, de a fejezetvégi ajánlott olvasmányok között a mű nem szerepel.

(Ha már Zsirainál tartunk, nem mehetünk el amellett, hogy Kerezsi az 1994-es újrakiadásra hivatkozik, holott az csupán egy reprint. A mű valójában 1937-ben jelent meg, és adatait is ennek megfelelően kellene szemlélni, ill. idézni.)

Dyekiss Virág már felhívta arra a figyelmet, hogy a források (ill. az ajánlott irodalom) sorából magyar szerzők fontos művei hiányoznak. E sorozat egy korábbi részében én is hiányoltam Rombangyejeva A manysi (vogul) nép története és szellemi kultúrája című művét (Ромбандеева, Е. И. История народа манси (вогулов) и его духовная культура. Северный Дом, Сургут, 1993). Megemlíthetnénk még egy fontos kiadványt: Észt népi kultúra (Eesti rahvakultuur. Eesti Entsüklopeediakirjastus, Tallinn, 1998) (észtül bizonyára legalább annyi finnugor szakos hallgató olvas, mint oroszul). Furcsaság az is, hogy Az Uráli népek mitológiáinak enciklopédiája (Encyclopaedia of Uralic Mythologies / Энциклопедия уральских мифологий) sorozat köteteiből hol az orosz (manysi), hol az angol (hanti) nyelvű változat került az ajánlott olvasmányok közé, de van, hogy egyik sem (komi).

A források az esetek egy részében elavultak. Az 55. oldalon Csepregi egy 1997-es művére hivatkozva azt állítja, hogy keleti hanti nyelvjárásban az első ábécéskönyvek óta önálló kötet nem jelent meg. Ez azonban így nem igaz, hiszen 2005-ben a tomszki egyetem kiadott egy vahi szöveggyűjteményt Äл'вы / Альвы címen, illetve 2008-ban Szentpéterváron is jelent meg szurguti hanti képes szótár. (Ez nem alapos kutatás eredménye, véletlenül ezek állnak a polcomon.) Ilyen kérdéseben 12 évvel korábbi forrásra nem lehet hivatkozni.

(Más kérdés, hogy már Csepregi eredeti állítása sem felel meg a valóságnak. 1998-ban megjelent Szurguti osztják chrestomathiájában csak a szurguti nyelvjárásból említ egy 1981-ben megjelent regényt, egy 1959-ben megjelent ábécéskönyvet, egy 1975-ben és egy 1992-ben megjelent tankönyvet. Az állításból tehát annyi igaz, hogy egynyelvű szépirodalmi kötet talán tényleg nem jelent meg keleti hanti nyelvjárásban.)

Bár forrásmegjelölés nélküli, hasonlóan zavarba ejtő az alábbi állítás a 173. oldalon: „1996-ban negyedik alkalommal ülésezett a mari népgyűlés [...]” – egy 2009-ben megjelent könyvtől inkább azt az információt várnánk, hogy 2008-ban nyolcadik alkalommal. (Más kérdés, hogy nevezhető-e népgyűlésnek e találkozó.)

További probléma a források pontatlan használata. A 241. oldalon olvashatjuk: „1970-től kezdve a népszámlálásokon a líveket letteknek kellett feltüntetni, betiltották a lívek társaságát, bezárták a Lív Nép Házát [...]” Az 1970-es évszám az eredetiben (Nyelvrokonaink, 67) külön mondatban szerepel és feltehetően csupán a népszámlálásra vonatkozik (igaz, ott sem egyértelmű). Valójában a házat már az első orosz megszállás után (1939) bezárták és csak 1989-ben nyitották meg újra (forrás, 67. oldal).

Korábban már esett szó arról, hogy lovagoltak-e az uráliak rénen. A lappokkal kapcsolatban a következőt olvashatjuk: „Egyes források szerint, hogy győzzenek a másik sámán felett, a rénáldozaton kívül akár emberáldozatot is tartottak. Erre csak rénen lovagolni tudó fiatal gyermek volt alkalmas [...]” (283) A megjelölt helyen (A tejút fiai, 223) azonban csak az szerepel, hogy egy esetben egy sámán egy gyereket áldozott úgy, hogy a rén hátára ültette: „Ujjával megmutatta a helyet, ahová mennie kell. A rén azonnal útnak eredt. És még most is megy.” A leírásból világos, hogy a rénen lovaglás képletesen értendő (azaz a gyereknek valójában nem kell tudnia megülni a rént), arról nem is szólva, hogy sehol nem szerepel, hogy emberáldozatra csak rénen lovagolni tudó gyermek alkalmas.

A pontatlan forráshasználatnál is súlyosabb probléma azonban a túl pontos forráshasználat. A fent említett hivatkozásoknál is látható, hogy Kerezsi gyakran csak egy-egy szó beszúrásával, a tagmondathatárok megváltoztatásával alakítja át a szöveget. Ezzel a módszerrel ugyan elkerüli, hogy forrásait idéznie kelljen, és ha az idézet nem szó szerinti, a tankönyvműfajnak köszönhetően meg sem kell neveznie forrását. Erre a hosszabb részletre Szeverényi Sándor hívta fel a figyelmem.

A 329. oldalon olvashatjuk:

A nganaszánok különleges történelmi sorsát azt határozta meg, hogy évszázadokon keresztül szinte teljesen izoláltan éltek a Tajmir-félszigeten. Szibéria Oroszországhoz való csatolása, az 1917. évi októberi forradalom, a világháborúk és az összes esemény, egészen a XX. század közepéig, csak kevéssé érintették e nomád nép életét.

Vessük ezt össze Eugen Helimszkij A szamojéd népek vázlatos története című művével (Budapesti Finnugor Füzetek I., Numi-Tórem Finnugor Alapítvány, Budapest, 1996, a félkövér kiemelések tőlem):

A nganaszanok különleges történelmi sorsát az határozta meg, hogy izoláltan élnek az eurázsiai kontinens legészakibb részén, a Tajmir félszigeten. Szibériai Oroszországhoz való csatolása és az összes többi események [sic] egészen századunk közepéig, [sic] csak kevéssé érintették e nomád nép életét.

A szöveg (némiképpen eltérő helyesírással) megtalálható a Nyelvrokonaink című kötet 119. oldalán is. A forrásra nincs utalás, és az ajánlott irodalomban sem szerepel.

Ez a módszer, csöppet sem elegáns, formálisan talán még éppen megfelelő. Az egyetlen hátulütője, hogy ha a szerző (kompilátor) elfeledkezik ezen apró módosításokról, máris belecsúszik a plágium fertelmes bűnébe. Márpedig tudjuk, hogy Homérosz is elalszik. Hogy Kerezsi elaludt-e, az csak hosszadalmas filológiai kutatással lenne eldönthető.