Mikortól halszagú a rokonság?

Békés Vera A hiányzó paradigma című tudományfilozófiai művében a magyar nyelvtudomány történetének néhány fejezetét vizsgálja. A kötet egyik fejezetében a hazai finnugrisztika kezdeteit veszi górcső alá. Jelen sorozatunkban innen ismertetünk néhány megállapítást: Elsősorban a történeti-filológiai kutatás eredményeire koncentrálunk, a tudományfilozófiai megállapításokat, mivel azok egy szélesebb keretbe illeszkednek, elhagyjuk.

Meglehetősen közismert dolog, hogy a finnugor nyelvrokonsággal kevésbé szimpatizálók „halzsíros atyafiak”-ról szoktak beszélni. A szakirodalom nem egyszer úgy mutatja be az első finnugristákat, Sajnovicsot, Gyarmathit, Regulyt, Hunfalvyt, Budenzet stb., mint akik a közhangulattal szembeszegülő magányos hősként küzdöttek meggyőződésükért. Nem együkről állítják azt, hogy a meg nem értés elkedvetlenítette őket, ezért életük végén megkeseredve fordultak el a finnugrisztikai kutatásoktól.

Kétségtelen, hogy a finnugor rokonításnak mindig is voltak ellenzői, tipikus példája ennek Barcsay Ábrahám alábbi gúnyverse:

Sajnovics jármától óvjuk
nemzetünket,
ki Lappóniából hurcolja
nyelvünket.

Sajnovicson köszörülte a nyelvét Orczy Lőrinc is:

Te pedig, csillagász bár akárki lehetsz
Kedves rokonaidhoz tüstént visszamehetsz
Vélek száraz halból készült málét ehetsz
Mert lám, ítéletet nyelvünkről nem tehetsz.

Tóth Béla a Szállóigék lexikonában Barcsaynak tulajdonítja a „halzsíros atyafiság” kifejezést, azonban ezekben a szövegekben nem kerül elő. A kifejezés legkorábban Mátyás Flórián 1859. július 7-ei, A magyar nyelv Finnítési Törekvések ellenében akadémiai székfoglalójából adatolható, de ott is csak egyik fele, az „atyafiság”.

A két kifejezés együtt, ha nem is jelzős szerkezetként, 1858-ban bukkan fel Tatár Péter Gvadányi-átiratában (műveiről Arany János is írt), melyben a peleskei nótárius az akadémiára érkezik, és ott felháborodik a finnugor rokonságot hirdető tudósokon:

S Istvánfyt, Thuroczyt és híres Bonfinust,
És a derék Belae Regis Notariust
Mind halomra dönté, azt meg mutogatvén, Hogy a
magyar nép a Finntől származván
A jeges tengernek az ő Czethalával
Grönland jégmedvéje s kövér fókával
Atyafiságban van, s onnan jöttek ide,
Kutyák által vonott szánkókon télire,
S Árpád, Tuhutum, Kund, Bulcs, Lehel és Csaba
És többiek mind nagy Grönlandiába És
Finnlandiában halzsírral éltenek
Mitől unokáik megcsömörlöttenek
[...]
A párducos hősökből, kik lóháton jártak
Buzogánnyal, karddal és kjákkal vívtak,
Csinál halzsírevő nyomorult törpéket.

Maga a jelzős szerkezet csak 1893-ban, Szarvas Gábor visszaemlékezéseiben bukkan fel. Szarvas fiatalabb korában maga is finnugorellenes érzelmeket táplált, és így emlékezik vissza: „a 'halszagú atyafiságnak' már csak a gondolata is lázongásba hozta véremet s Básta neve alig volt gyűlöltebb előttem, mint a Hunfalvy-Budenz név”. Visszaemlékezései szerint a Nyelvtudományi Közleményeket „Halszagú tudomány nem kell!” felkiáltással utasította el, de később mégis e folyóirat hatására „lett Saulus Paulussá”.

Békés Vera szerint az 1850-es, 1860-as években a finnugorellenesség inkább csak a műveletlenebb rétegeket jellemezte, de a „halzsíros atyafiság” kifejezést ők sosem használták: ezt később, az 1890-es években adták a szájukba ellenfeleik, akik ezt a korszakot egyfajta hőskorként szerették volna feltüntetni. Bár az atyafiság és a halzsír korábban is felbukkannak már a finnugorellenes szerzőknél, szállóigévé a „halzsíros atyafiság” szókapcsolat csak az 1890-es években, éppen Szarvas visszaemlékezései alapján válhatott.