Az ugor–török háború elején egyáltalán nem volt világos a nyelvrokonság és a vérrokonság közötti különbség. Vámbéry Ármin például így írt: „A mily kevéssé várhatjuk, hogy a macska gágogni vagy a bagoly nyávogni fog, éppen olyan kevéssé lehet az, hogy egy etnográfiai osztályhoz tartozó ember, a kinek sajátja egy bizonyos hangrendszer, az emberi nem valamely más szakaszának hangjait az övéi gyanánt tekintse és használja [...]” – szerinte a magyar hangrendszer átmenetet képvisel a finnugor és a törökségi között, ezért a magyar nyelv is átmenetinek tartandó.
Budenz szerint is vérrokonságot kell feltételezni a nyelvrokon népek között, de csak addig, míg másféle (történelmi, antropológiai) bizonyítékok nem utalnak az ellenkezőjére. Ilyen esetekben nyelvcserét kell feltételezni. (Az, hogy egy nép képviselői valójában nem vérrokonok és biológiai származásukat tekintve heterogének, fel sem merül.)
A másik bizonytalanság, hogy a rokonság terminust hol hasonlóság, hol azonos származás jelentésben használják. Gyarmathi is Affinitas, azaz hasonlóság címen tette közzé munkáját. Sajnovics viszont talán pont a kétértelműség elkerülése érdekében mondta, hogy a lapp és a magyar nyelv azonos: azaz közöttük nem egyszerűen hasonlóságról van szó.
A finnugor rokonság elfogadása a 19. század közepén talán éppen azzal függött össze, hogy a rokonságot hasonlóságként értelmezték, és nem tekintették származásbeli azonosságnak. Az ugor–török háború is azzal indult, hogy a magyar mely nyelveknek közelebbi rokona: a finnugoroké vagy a törökségieké. Az igazi törést nem is az okozta, hogy a finnugor rokonság bizonyult volna közelebbinek, hanem az, hogy a kétféle rokonság elvált egymástól: a török nem kevésbé rokona a magyarnak, hanem egyáltalán nem rokona (legalábbis származásában), vagy egészen más minőségben rokona (vannak hasonlóságok a két nyelv között).
Bejegyzések
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése