Az első Rénhírek között, nagyjából két évvel ezelőtt, egy volgai hajóutazásról írt Zoltán István Károly kollégám. A finnugor vidékek valóban igen gazdagok folyókban. A nagyobbakon rendszeres hajójáratok is közlekednek. Sok helyre nem is visz más, csak hajó (vagy helikopter). Nem szabad azonban elfelejtkezni a hatalmas oroszországi vasúthálózatról sem, amely itt-ott szintén finnugor hegyek-völgyek között kanyarog.
Eme kedélyes bevezető után a finnugor vasutak közül elsőként egy szamojéd vasútról, az igen borzalmas körülmények között épült, majd félbemaradt Szalehard–Igarka vasútvonalról emlékezzünk meg.
A térképre pillantva láthatjuk, hogy ez a vasút a szibériai tundra és tajga határvidékén vezetett volna. Építése összefügg más finnugor vasutak megszületésével is: a 2. világháború idején, amikor keletre telepítettek sok stratégiai fontosságú hadiüzemet, az Urálban és környékén új vasútvonalak is épültek. A háború után még tartott a lendület. A szovjet vezetés elkerülhetetlennek ítélte a 3. világháborút, melyre tervszerűen készült is. Munkaerő is volt bőven. Így hát 1947-ben megindult az építkezés. A vasútvonalat a lágerek népe építette, egy időben 80-100 000 ember. Főleg politikai foglyok, de nem csak szovjet állampolgárok. Legtöbben a megszállt Baltikumból kerültek a táborokba: észtek, lettek, litvánok. A munkások között voltak lengyelek is: a náciellenes, de Lengyelország függetlenségéért harcoló Honi Hadsereg (Armia Krajowa) egykori tagjai. Nők is dolgoztak az építkezésen, ugyanazt a munkát végezték, mint a férfiak.
A magyar nyelvű finnugrisztikai szakirodalomban Eugen Helimszkijnél olvashatunk a Szalehard–Igarka vasútvonalról, a sztálini időszak lágereivel és a tundraövezet ásványi kincseinek feltárásával kapcsolatban:
„A sztálini korszakban létrehozott gigantikus »GULAG-szigetvilág« többek között azt is eredményezte, hogy a szibériai népeket egyes lakóhelyeikről kiszorították, vagy adminisztratív úton kitelepítették. Elég, ha csak arra utalunk, hogy Vorkuta lágereit és bányáit a nyenyec tundrán építették fel (Wărkuta nyenyec nyelven ’medvékben bővelkedő hely’-et jelent); hogy az ún. »halott«, soha használatba nem vett Szalehard–Igarka vasútvonalat a tundrai nyenyecek, az erdei nyenyecek és a Taz menti szölkupok földjein vezették keresztül; hogy egyik fő száműzetési helyül folyamatosan a narimi körzet szolgált, ami a Tomszki Terület szölkupok által lakott északi része; hogy a Jenyiszej alsó folyásánál, az enyecek és a nganaszanok szomszédságában kiépült egy óriási ipari és lágerközpont – Norilszk.” (A szamojéd népek vázlatos története. Megjelent több helyen: Budapesti Finnugor Füzetek/1. Bp. 1996., Nyelvrokonaink. Szerk. Nanovfszky György. Bp. 2000., de olvasható az interneten is.)
Természetesen Vorkutába is vezet vasút, és Norilszkot is összeköti Dugyinka kikötőjével egy vasútvonal. Ezeket is politikai foglyok építették.
1953-ban, Sztálin halála után leállt a Szalehard–Igarka vasútvonal építése. Erről azt olvastam, hogy az új vezetés által életbe léptetett amnesztia miatt elfogyott a munkaerő. Valószínűbbnek tartom azonban, hogy valaki összeszedte a bátorságát, és megmondta Hruscsovnak, vagy egy kisebb nacsalnyiknak, hogy a tundrán vasutat építeni képtelenség. Addig azonban sok ezer áldozatot követelt az értelmetlen építkezés.
Az évtizedekig csak „Mjortvaja doroga”-ként („Halott út”, de értelemszerűen inkább „Halott vasút”) említett vonal egyébként nem is Szalehardtól indul, túlsó végállomása pedig Igarkán túl, Norilszk lett volna. A mintegy 1500 km-nyi vasútvonal a Komi Köztársaság területén lévő Csum településétől indul, ahol csatlakozása van Vorkuta felé. A vonal kétszer is átlépi az északi sarkkört. Az építés nehézségeit az állandóan fagyott altalaj és a nyaranta elmocsarasodó felső talajréteg együttesen okozta. A sínek egyszerűen elsüllyedtek.
Az építkezés leállítása után egyes félkész, illetve a természeti erők működése miatt folyamatosan pusztuló szakaszokat lezártak, itt-ott az épületeket is lebontották, míg a könnyebb talajviszonyok között vezető részeket ma is használják. A bedőlt hidak, elhagyott töltések, vasútállomások, lágerek, mozdonyok és mozdonyszínek megdöbbentő fotói itt találhatók.
A vasút nyugatról kelet felé haladva jelenleg a következő állapotban van: Csum és Labitnangi között működik. Innen egy hidat kellene építeni az Obon, hogy elérjék a túlparti Szalehardot. Labitnangi és Nadim között nincs közlekedés. Nadimtól Urengojig ismét használják a vasutat. Urengoj és Dolgij között soha nem épült meg a vonal, míg Dolgijtól Igarkáig ismét egy megkezdett, de mára elpusztult szakasz található.
1947 és 1953 között a vasútépítési technika fejletlensége miatt a Szalehard–Igarka vonalat nem lehetett megépíteni. A természet erői legyőzték a szocializmus eszméjét. Az utópia nevében emberek ezreit dobták oda a halálnak. Mára az eszme kimúlt, de a technika fejlődik: Oroszországban működik a Novij Urengoj és a sarkkörön túli Jamburg gázmezőit összekötő vasútvonal, valamint a norilszki bányáktól és fémipari kombináttól Dugyinkáig vezető vonal is. Kínában nemrég átadták a Tibetbe vezető vasútvonalat, amelynek magashegységi részét szintén fagyott altalajra kellett építeni. Így hát az orosz vasutak 2030-ig szóló stratégiai terveiben szerepel a Szalehard–Igarka vasútvonal befejezése, illetve újbóli megépítése.
Úgy tűnik, vasutat kapnak a nyenyec rénszarvaspásztorok. A következmények beláthatatlanok.
Eme kedélyes bevezető után a finnugor vasutak közül elsőként egy szamojéd vasútról, az igen borzalmas körülmények között épült, majd félbemaradt Szalehard–Igarka vasútvonalról emlékezzünk meg.
(A térkép innen származik)
A térképre pillantva láthatjuk, hogy ez a vasút a szibériai tundra és tajga határvidékén vezetett volna. Építése összefügg más finnugor vasutak megszületésével is: a 2. világháború idején, amikor keletre telepítettek sok stratégiai fontosságú hadiüzemet, az Urálban és környékén új vasútvonalak is épültek. A háború után még tartott a lendület. A szovjet vezetés elkerülhetetlennek ítélte a 3. világháborút, melyre tervszerűen készült is. Munkaerő is volt bőven. Így hát 1947-ben megindult az építkezés. A vasútvonalat a lágerek népe építette, egy időben 80-100 000 ember. Főleg politikai foglyok, de nem csak szovjet állampolgárok. Legtöbben a megszállt Baltikumból kerültek a táborokba: észtek, lettek, litvánok. A munkások között voltak lengyelek is: a náciellenes, de Lengyelország függetlenségéért harcoló Honi Hadsereg (Armia Krajowa) egykori tagjai. Nők is dolgoztak az építkezésen, ugyanazt a munkát végezték, mint a férfiak.
A magyar nyelvű finnugrisztikai szakirodalomban Eugen Helimszkijnél olvashatunk a Szalehard–Igarka vasútvonalról, a sztálini időszak lágereivel és a tundraövezet ásványi kincseinek feltárásával kapcsolatban:
„A sztálini korszakban létrehozott gigantikus »GULAG-szigetvilág« többek között azt is eredményezte, hogy a szibériai népeket egyes lakóhelyeikről kiszorították, vagy adminisztratív úton kitelepítették. Elég, ha csak arra utalunk, hogy Vorkuta lágereit és bányáit a nyenyec tundrán építették fel (Wărkuta nyenyec nyelven ’medvékben bővelkedő hely’-et jelent); hogy az ún. »halott«, soha használatba nem vett Szalehard–Igarka vasútvonalat a tundrai nyenyecek, az erdei nyenyecek és a Taz menti szölkupok földjein vezették keresztül; hogy egyik fő száműzetési helyül folyamatosan a narimi körzet szolgált, ami a Tomszki Terület szölkupok által lakott északi része; hogy a Jenyiszej alsó folyásánál, az enyecek és a nganaszanok szomszédságában kiépült egy óriási ipari és lágerközpont – Norilszk.” (A szamojéd népek vázlatos története. Megjelent több helyen: Budapesti Finnugor Füzetek/1. Bp. 1996., Nyelvrokonaink. Szerk. Nanovfszky György. Bp. 2000., de olvasható az interneten is.)
Természetesen Vorkutába is vezet vasút, és Norilszkot is összeköti Dugyinka kikötőjével egy vasútvonal. Ezeket is politikai foglyok építették.
1953-ban, Sztálin halála után leállt a Szalehard–Igarka vasútvonal építése. Erről azt olvastam, hogy az új vezetés által életbe léptetett amnesztia miatt elfogyott a munkaerő. Valószínűbbnek tartom azonban, hogy valaki összeszedte a bátorságát, és megmondta Hruscsovnak, vagy egy kisebb nacsalnyiknak, hogy a tundrán vasutat építeni képtelenség. Addig azonban sok ezer áldozatot követelt az értelmetlen építkezés.
Az évtizedekig csak „Mjortvaja doroga”-ként („Halott út”, de értelemszerűen inkább „Halott vasút”) említett vonal egyébként nem is Szalehardtól indul, túlsó végállomása pedig Igarkán túl, Norilszk lett volna. A mintegy 1500 km-nyi vasútvonal a Komi Köztársaság területén lévő Csum településétől indul, ahol csatlakozása van Vorkuta felé. A vonal kétszer is átlépi az északi sarkkört. Az építés nehézségeit az állandóan fagyott altalaj és a nyaranta elmocsarasodó felső talajréteg együttesen okozta. A sínek egyszerűen elsüllyedtek.
Az építkezés leállítása után egyes félkész, illetve a természeti erők működése miatt folyamatosan pusztuló szakaszokat lezártak, itt-ott az épületeket is lebontották, míg a könnyebb talajviszonyok között vezető részeket ma is használják. A bedőlt hidak, elhagyott töltések, vasútállomások, lágerek, mozdonyok és mozdonyszínek megdöbbentő fotói itt találhatók.
A térkép a Wikipédiából származik
A vasút nyugatról kelet felé haladva jelenleg a következő állapotban van: Csum és Labitnangi között működik. Innen egy hidat kellene építeni az Obon, hogy elérjék a túlparti Szalehardot. Labitnangi és Nadim között nincs közlekedés. Nadimtól Urengojig ismét használják a vasutat. Urengoj és Dolgij között soha nem épült meg a vonal, míg Dolgijtól Igarkáig ismét egy megkezdett, de mára elpusztult szakasz található.
1947 és 1953 között a vasútépítési technika fejletlensége miatt a Szalehard–Igarka vonalat nem lehetett megépíteni. A természet erői legyőzték a szocializmus eszméjét. Az utópia nevében emberek ezreit dobták oda a halálnak. Mára az eszme kimúlt, de a technika fejlődik: Oroszországban működik a Novij Urengoj és a sarkkörön túli Jamburg gázmezőit összekötő vasútvonal, valamint a norilszki bányáktól és fémipari kombináttól Dugyinkáig vezető vonal is. Kínában nemrég átadták a Tibetbe vezető vasútvonalat, amelynek magashegységi részét szintén fagyott altalajra kellett építeni. Így hát az orosz vasutak 2030-ig szóló stratégiai terveiben szerepel a Szalehard–Igarka vasútvonal befejezése, illetve újbóli megépítése.
Úgy tűnik, vasutat kapnak a nyenyec rénszarvaspásztorok. A következmények beláthatatlanok.
Bejegyzések
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése