NRVV 55. Vanzevat

Vanzevat az utolsó (legészakibb) valamire való település a Nagy-Ob partján a Hanti-Manysi Autonóm Körzeten belül. A Kazim torkolatáról északra található, éppen ezért a járásközpontba, Belojarszkijba közlekedő hajók már nem érintik. Állítólag időnként érkeznek ide menetrend szerinti (?) hajók, de ezek meglehetősen rapszodikusan járnak. Éppen ezért célszerű bérelt motorcsónakon megközelíteni. Természetesen csónaktaxik nem állnak a rendelkezésünkre, így általában keríteni kell valakit, aki a megfelelő irányba megy, és hajlandó némi pénzért elvinni minket.



Vanzevat a folyó „hegyes” oldalán terül el, így nem meglepő, ha fövenyes partja fölé magasodik maga a település.



A település ugyan nem nélkülözi a természeti szépségeket, de kifejezetten festőinek nem mondható. Erről a faluról is elmondhatjuk, hogy Schmidt Éva jelentős folklórgyűjtésének helyszíne volt, mára azonban nem maradtak énekesek: az öregek, ha képesek is még beszélni hantiul, a népköltészetet nem ismerik. Itt érezhettük meg igazán, hogy tényleg az utolsó pillanatban gyűjtötte fel anyagát Schmidt Éva: mi már semmit nem találhattunk. Különösen lehangoló volt, hogy az adatközlők semmi másról nem tudtak beszélni, mint betegségről, nyomorról, halálról. Ha a hanti nyelv szinte ki is halt, a pogány szokások nem: találtuk némi nyomát annak, hogy a férfiak, azok is, akik már egyáltalán nem beszélnek hantiul, időnként áldoznak bálványaiknak. Sajnos (és természetesen) ilyen alkalmon nem vehettünk részt, és azt sem tudjuk, mennyire komoly a hit és mennyi a puszta hagyományőrzés.


Ha azonban nem elegyedünk beszédbe az öregekkel, a település egyáltalán nem nyújt lesújtó képet. A falu szélén ilyen kis vidám játszóteret találtunk. Persze ezért nem érdemes Vanzevatba ellátogatni, van azonban valami, amiért igen: erről szól a következő posztunk.