2010. július 16., péntek

László Gyula őstörténeti munkássága/2.

Legutóbb László Gyula magyar őstörténeti munkásságával foglalkoztam, a témán belül leginkább a kettős honfoglalás elméletére koncentrálva. Most a finnugor őstörténet következik.

László Gyulának ezen a tudományos területen is volt egy jelentős elmélete. Finnugor őstörténeti munkássága azonban nem teljesedett ki. Írt egy könyvet Őstörténetünk legkorábbi szakaszai címmel (Bp. 1961.), de a könyv beígért folytatását már nem készítette el. E könyv mellett egyéb finnugor őstörténeti, régészeti munkássága nem jelentős. Még a zuevói temetőről írt tanulmánya érdemel figyelmet (a kéziratot csak 1993-ban szerkesztette meg és publikálta Fodor István).

Finnugor őstörténeti koncepcióját László Gyula még az 1950-es években dolgozta ki. Ekkoriban őt a szocialista rendszer ellenségeként kezelték, számos sérelem érte, s nap mint nap éreztették vele, hogy figyelik – például munkahelyi íróasztalát gyakran feltörték stb. Talán amikor ezek az évek elmúltak, s László Gyula átkerült az egyetemre, a kellemetlen emlékektől szabadulni akarván hagyott fel a finnugor őstörténet kutatásával.

Az Őstörténetünk legkorábbi szakaszai egy nevezetes tudományos vita után született meg. 1953. december elsején a Nyelvtudományi Társaság A magyar őstörténetkutatás újabb eredményei és a nyelvtudomány címmel rendezett vitát, melynek fő témája Molnár Erik: A magyar nép őstörténete című könyvének bírálata volt. Molnár Erik könyve alaposan fölkavarta a magyar történeti nyelvtudományt. A szerző azt állította, hogy a nyelvészeti paleontológia (e módszer rokon nyelvek közös eredetű állat- és növényneveiből lokalizálja az alapnyelvi népesség lakóhelyét) módszere hibás, s ebből kiindulva megkérdőjelezte a történeti nyelvészet mint tudományág illetékességét az őshazakutatásban.

A nyelvészek már Molnár Erik előtt is tudták, hogy a nyelvészeti paleontológia, tehát az életföldrajzi szavak felhasználása az őshazakutatásban tévedésekre vezethet. Erről Zsirai Miklós 1937-ben így írt: „Az életföldrajzi alapon történő őshaza-meghatározásnak másik nagy fogyatékossága a történeti szempont mellőzésében rejlik. A vallatóra fogott növényeknek, állatoknak csak mai elterjedési viszonyait, vegetációs határait ismerjük – úgyahogy, – s kérdés, nem követünk-e el súlyosabbnál-súlyosabb hibákat, a amikor a mai állapotot évezredekkel ezelőttre vetítjük vissza” (Zsirai Miklós: Finnugor rokonságunk. Bp. 1937. /reprint: 1994./ 118–119.).

Az 1953-as őstörténeti vitában már fölmerült, hogy az őshaza meghatározásához használt növény- és állatföldrajzi szavakat egyeztetni kellene az éghajlatváltozásokat kimutató palynológiai vizsgálatokkal (A magyar őstörténet kérdései. Bp. 1955. 51.). Ezt végezte el László Gyula, s ebben úttörő jelentőségű az Őstörténetünk legkorábbi szakaszai című monográfiája.
A monográfia másik alapvető újdonsága, hogy a nyelvészeti alapú őstörténet-kutatást történeti tudománnyá tette. Ennek érdekében László Gyula a nyelvi adatok mellett egyenértékűen kezelte a történeti források, a régészet és az antropológia adatait is. A komplex szemlélet régóta jelen volt a magyar őstörténet-kutatásban, újdonságot jelentett azonban, hogy az egyik őstörténeti tudományág művelője próbálta meg a társtudományok adatait és munkamódszereit átvenni és saját elméletének megalapozásához felhasználni.

László Gyula koncepciója szerint a finnugor ősnépesség a lengyelországi Swidry települése után szvidérinek nevezett mezolitikus kultúrából eredeztethető. E kultúra területe egybeesik azzal a nyírfa-erdei fenyő erdősávval, amelyet László Gyula a nyelvészeti paleontológia és pollenanalízis együttes figyelembe vételével a finnugorok legrégebbi lakóhelyeként határozott meg. Ez a terület a mai Lengyelország térségétől keleti irányba az Oka folyó vonaláig terjedt ki.

László Gyula könyvének megjelenése után széleskörű szakmai vita bontakozott ki. Főleg nyelvészek szólaltak meg. A bírálatok nem László Gyula törekvései ellen szóltak, hanem műve pontatlanságaira hívták fel a figyelmet. Hajdú Péter fölfedezte, hogy Nejstadt növényföldrajzi térképeit használva László Gyula összekeverte az ősholocén és az óholocén éghajlati viszonyok térképét, márpedig elmélete éppen az éghajlati viszonyok és változások értelmezésén alapult. Zólyomi Bálint pedig arra hívta fel a figyelmet, hogy László Gyula Obrucsev éghajlati térképeit is összekeverte, az utolsó eljegesedés (Würm) helyett a korábbi korszak (Riss) eljegesedési határait tanulmányozta.

A könyv megjelenése óta eltelt évtizedek újabb régészeti feltárásai alapján bizonyos, hogy László Gyula elméletének régészeti alapja is téves. A szvidéri kultúra hatása legfeljebb a Felső-Volga vidékéig ért el, a Közép-Volga és a Káma mellékének neolitikus lelőhelyein nem mutatható ki.

A vita során Lakó György fölismerte, hogy László Gyula másra vállalkozott, mint a nyelvészek, s ennek alapján elképzelhető a szintézis. A nyelvi adatokból meghatározott őshaza ugyanis csak az alapnyelv felbomlásának idejére vonatkozik. László Gyulát azonban nem a finnugor egység felbomlásának, hanem kialakulásának ideje foglalkoztatta elsősorban.

A bírálatokra adott válaszokból megtudhatjuk, hogy László Gyula tulajdonképpen miért vállalkozott ezen könyve megírására: elhibázottnak tartotta a nyelvészet által kidolgozott történeti modellt a finnugor alapnyelv felbomlásáról, vagyis azt a feltételezést, hogy az alapnyelvet egy viszonylag kis területen élő közösség beszélte, majd a szaporodó, s emiatt szétvándorló népesség egységes nyelve felbomlott, új nyelvek jöttek létre. E modell cáfolatául régészeti érveket hozott fel. A problémát tehát nem a nyelvészeti paleontológia mint módszer alkalmazásában látta (hiszen azt maga is használta), hanem a nyelvészek történelemszemléletében.

A nyelvi alapú őshazakereséssel szemben László Gyula által megfogalmazott ellenvetések a későbbi őstörténeti szakirodalomban is visszatérnek. Megállapíthatjuk, hogy talán ez a legfőbb oka a társtudományok jelentkezésének az őstörténet-kutatásban (persze ne feledkezzünk meg a régészet folyamatosan gyarapodó adatbázisának ebbéli szerepéről sem).

Az Őstörténetünk legkorábbi szakaszai című könyv megírása után már nem lehetett a régi módon, csupán nyelvi adatokra alapozva írni, szólni a finnugor őstörténetről. A finnugrisztika számára ettől jelentős a mű és tudós szerzője, László Gyula.

6 megjegyzés:

bitxəšï írta...

Találtam egy linket, ahol ezzel kapcsolatos cikk is letölthető (Klima László: „A finnek már nem is tanítják”; Finnugor őshaza – ami biztos, ami nem; Magyar őshaza – ami biztos, ami nem ).

http://www.tte.hu/?page=szemle&katid=11

Krisztián Bakó írta...

Ebből a tanulmányból kiderül

http://finnugor.elte.hu/fgrtszhnlp/LGyeaKLpdf.pdf

hogy László Gyula a nem megfelelő pollen -és eljegesedési határt ábrázoló térképet nem az őshaza meghatározásához használta. Hanem azt akarta velük bizonyítani, hogy az "urali őshaza" a nyelvészek által feltételezett urali alapnyelv kialakulásának időszakában nem volt lakható. Így tehát nem az elmélet lényegét érintette (vagyis, hogy az "urali nyelvcsalád" nem a Dél-Uralban, hanem Közép-Európában alakult ki a szvidéri kultúrából.
A közelmúlt finn-észt őstörténeti kutatásai pedig éppenséggel megerősítik ezt - ld. a cikkben említett "Kyösti Julku és a ma is aktív Kalevi Wiik".

Fejes László írta...

Akkor két lehetőség van. Vagy ezen írás szerzőjének nézetei változtak időközben radikálisan, vagy Ön érti félre, kedves Krisztián... Mindenesetre köszönjük.

Krisztián Bakó írta...

Valóban van pontatlanság a hszemben. Urali őshaza helyett finnugor őshazát kellett volna írnom. Illetve félreérthető voltam, hiszen az általam adott link nem azt akarja bizonyítani, hogy László elmélete jó volt, csak hoz egy plusz infot, amit az Önök cikke nem. És ez más megvilágításba helyezi a sztorit.

Az általam linkelt tanulmány kivonatolva közli László Gyula véleményét:

„A fejezetet záró összegzésében azt írta, hogy a pollentérképek alapján a Káma melléke, amelyet korábban az őshazával azonosítottak, csak a középholocén kortól vált lakhatóvá. Vagyis az uráli ősnép itt nem alakulhatott ki. Kialakulhatott ellenben a nyírfa és erdei fenyő övezetében, a Nyugati Dvina tengerbe ömlésének vidékétől az Oka és a Volga találkozásáig terjedő területen...A második régészeti fejezet először a lengyelországi Swidry települése után szvidérinek nevezett mezolitikus kultúrát tárgyalja. E kultúra területe egybeesik azzal a nyírfa-erdei fenyő erdősávval, amelyet László Gyula a nyelvészeti paleontológia és pollenanalízis együttes figyelembe vételével a finnugorok legrégebbi lakóhelyeként határozott meg.”

Majd utána leírja a bírálók által kimutatott, tárgyi tévedést:

„Hajdú Péter fölfedezte, hogy Nejstadt térképeit használva László Gyula összekeverte az ősholocén és az óholocén éghajlati viszonyok térképét, márpedig elmélete éppen az éghajlati viszonyok és változások értelmezésén alapult.”

(Ezt a második, idézőjeles infot az Önök cikke is hozza, de az elsőt, a Káma mellékére vonatkozót nem. Miért?)

Fentiekből az következik, hogy az ősholocén térképet csak a Káma melléke vonatkozásában keverte össze az óholocén térképpel. Ugyanis leegyszerűsítve: ősholocén növényzet = erdőtlen tundra (lakhatásra alkalmatlan). Óholocén növényzet = nyírfa-erdei fenyő övezet (finnugorok lehetséges lakóhelye). A mai Lengyelország térségétől keleti irányba az Oka folyó vonaláig terjedő területre nem alkalmazhatta az ősholocén térképet, mivel azon tundra növényzetnek kell szerepelni, így azzal éppenséggel cáfolta volna a swideri elméletet. A Káma vidéke vonatkozásában viszont valóban hibás adatot közölt, hiszen a már beerdősült óholocén viszonyokra egy több ezer évvel korábbi ősholocén, emberi lakhatásra jobbára alkalmatlan tundrát mutatott be.

De nem a Káma-vidék vizsgálata volt az elmélete lényege! A kérdés az, hogy a swideri kultúra idején, a swideri területén volt-e olyan nyírfa-erdei fenyő erdősáv, amely (a nyelvészeti paleontológia és pollenanalízis együttes figyelembe vételével természetesen) a finnugorok legrégebbi lakóhelyeként meghatározható.

Fenti kérdést már független attól, hogy László hogyan keverte össze az éghajlati és pollentérképeket. Csak ki kell keresni, hogy a vizsgált időszakban milyen növényzet borította a megadott területet.

Swideri kultúra fennállása: i.e. 11000-8200.

Forrás: https://en.wikipedia.org/wiki/Swiderian_culture

Földrajzi kiterjedése: Lengyelország térségétől keleti irányba az Oka folyó vonaláig terjedő terület. Forrás: pl. az Önök fenti cikke.

A növényzet beazonosítását Molnár Béla: A Föld és az élet fejlődése c. egyetemi tankönyve alapján végeztem el. 287. oldal egy táblázat: A késő jégkorszak és holocén tagolódása Közép-Európa északi részén.

Itt pedig az szerepel, hogy i. e. 10000 és i. e. 8800 között az ún. Allerödei szakaszban a területen nyír és erdei fenyő volt. A neten is találtam forrást ugyanezzel az adattal (csak itt nem i. e. számolja az éveket, hanem a mai naptól visszafelé):

https://hu.wikipedia.org/wiki/Negyedid%C5%91szak

A swideri kultúra wikis cikkét olvasva kiderül, hogy a swideri kultúra korai, fejlett és késő szakaszra osztható. A fejlett swideri időszaka kb. megegyezik az Allerödei éghajlati szakasszal (növényzete nyír + erdei fenyő).

Így tehát arra kérem, írja le, hol értettem félre. Fentiek alapján számomra változatlanul úgy tűnik, hogy László Gyula swideri-elméletének paleobotanikai alapja nem téves.

Kovács István írta...

Ezeket az eredményeket László Gyula egy későbbi könyvében egyértelműen megvédte. és a magyar nyelv eredetével, és rokonításával kapcsolatban így gondolkodott:

(Őstörténetünk – 1981:37) „… olyan terület, amelyet a nyelvtudomány az uráli-finnugor korra feltesz nem volt.

( Őstörténetünk – 1981:58 ) „Az úgynevezett „jövevényszavak” kérdésének egyik lehetséges megoldása, hogy a magyar nép történelme folyamán nem csak kapcsolatba került ezekkel a népekkel, hanem egybeolvadt, tehát a szavak nem kölcsönszavak, hanem az összeolvadás során megmaradt szavak.”

( Őstörténetünk – 1981:20) „…kénytelenek vagyunk, tehát feltenni, hogy az obi–ugorok nyelvcserével jutottak mai nyelvükhöz, és a nyelvet átadó nép feltehetően éppen a magyar volt.” Majd idézi Jankó Jánost „Eddig az osztjákot ugor népnek tartottuk, az antropológiának ezt meg kell tagadnia”

A legújabb genetikai kutatások pedig egyértelműen afelé mutatnak, hogy őstörténetünkkel kapcsolatban a Vámbéry Ármin – László Gyula – Pusztai János állttal fémjelzett irányzat kerül előtérbe.

Fejes László írta...

37. Ez a megjegyzés így kiragadva nem értelmezhető. Mi az, hogy „olyan”?

58. Ha László Gyula ezt írta, akkor fogalma sem volt arról, mi az a kölcsönszó. A kölcsönszó egy másik nyelvből való átvétel, ebből a szempontból teljesen érdektelen, hogy az átadó nyelv beszélői később asszimilálódnak-e az átvevő nyelvközösségbe, vagy sem.

20. A finnugristák körében is általánosan elfogadott, hogy az obi-ugorok nagy valószínűséggel jelentős más népességet asszimiláltak Nyugat-Szibériában, miközben északra és keletre terjeszkedtek. Nyelvük azonban a mai magyarral nem azonosítható. Viszont természetesen a magyar őse volt, de éppúgy őse a manysinak és a hantinak is, és ezt a nyelvállapotot nevezzük ugornak. Hogy Jankó mit nevez ugornak, azt nem tudom, mindenesetre az ugor egy nyelvészeti terminus, tehát antropológiailag senkit nem lehet ugornak nevezni. (Ha pedig az antropológia alkalmazza az ugor fogalmát, azt a nyelvekre nézve nem lehet használni.)

Vámbéry, László és PusztaY elképzelései között nincs semmi olyan közös, aminek köszönhetően őket egy irányzatban lehetne illeszteni.