A nyelvek szétválásának idejéről és módjáról

Tib nevű olvasónk kérdezi:

A glottokronológián kívül milyen egyéb módszer létezik a nyelvcsaládhoz tartozó nyelvágak szétválásának időpontokhoz kötésére? És egyáltalán, a glottokronológiának milyen az ázsiója manapság? Mert azt hangsúlyozzák, hogy bizonytalannak tekintik, de ez a bizonytalanság kihat arra is, ha a különféle "egységek korát" meg kell határozni, akár hozzávetőlegesen is?

Illetve csak közvetve kapcsolódik ehhez, de mikor a hagyományos családfa-modellt megrajzolták, akkor mire voltak tekintettel a különféle ágak csoportosításakor? A szókincs összevetése alapján tekintettek egyes nyelveket közelebbinek vagy távolabbinak egymáshoz, vagy figyelembe vettek morfológiai és szintaktikai közös elemeket is?

Először is azt kell tisztáznunk, mi a glottokronológia. A glottokronológia módszerének lényege, hogy a rokon nyelvek által megosztott közös eredetű szókincs arányát vizsgálja. Ehhez általában egy alapszókincsről készített listát használnak, melyen jelentések szerepelnek, és azt nézik meg, hogy a listán szereplő jelentéseket kifejező szavak hány százaléka rokon. (Hiába van meg ugyanaz az etimon mindkét nyelvben, ha csak az egyikben az a jelentése, ami a listán szerepel.)

A glottokronológiát általában akkor szeretik használni, ha az adott nyelvek történetét még nem ismerik alaposan. Alapos nyelvtörténeti ismeretek nélkül azonban nehéz eldönteni, hogy két hasonló hangzású szó tényleg azonos eredetű-e (és ha igen, nem frissebb jövevényszó-e mindkét nyelvben), vagy két egészen különböző szó nem azonos eredetű-e a hangzásbeli különbség ellenére. Éppen ezért a glottokronológia ilyen esetekben használhatatlan.

Mire jó a glottokronológia azoknál a nyelveknél, melyek történetét már jól ismerjük? A módszere arra a feltevésre épül, hogy a nyelvek (de legalábbis alapszókincsük) egyenletes sebességgel változnak, ezért vonhatunk le a változás mértékéből következtetéseket a szétválás korára vonatkozóan. Ez a feltevés azonban eleve hibás, hiszen a nyelvi változások nagyban függenek a társadalmi körülményektől, főként a más nyelvekkel való kapcsolatoktól. Éppen ezért a glottokronológiát nem tekinthetjük valódi módszernek.

A nyelvi változások, szétválások pontos időpontjánál egyszerűbb (bár nem mindig egyszerű vagy éppen megoldható) az egyes ágak szétválása sorrendjének megállapítása. Ebben szókincsbeli és nyelvtani jelenségekre is támaszkodhatunk.

Ami a szókincset illeti, ha nem is változik egyenletes sebességgel, azt azért feltételezhetjük, hogy azok a nyelvek állnak egymással közelebbi rokonságban, amelyek több közös alapnyelvi szót őriztek meg. Szétválásuk időpontjáig ugyanis ugyanazokat a szavakat őrizték meg, és a változások csak utána következtek be. Ugyanakkor ennek a megoldásnak is vannak módszertani nehézségei. Az egyes nyelvek kutatottsági foka eltérhet: a kevésbé alaposan kutatott nyelvekből kevesebb szót ismerünk, illetve kevesebbről sikerült megállapítani, hogy alapnyelvi eredetűek. Az ilyen nyelvekből értelemszerűen kevesebb közös etimont tudunk kimutatni, és ezt figyelembe kell venni a rokonság fokának megállapításakor.

A nyelvtani változásokban elsősorban azt kell vizsgálni, hogy milyen közös újításai vannak az adott nyelveknek az alapnyelvhez képest. Ehhez természetesen először azt kell megállapítani, hogy milyen volt az alapnyelv nyelvtana. Amely nyelvek nyelvtana hasonlóan változott, azok feltehetően tovább alkottak egy nyelvet. Azonban ez sem mindig igaz, hiszen egy-egy változás egymástól függetlenül, különböző időben több nyelvben is előfordulhat. Éppen ezért, még mielőtt a szétválásokat és változásokat időponthoz kötnénk, sokkal fontosabb megállapítani egymáshoz viszonyított korukat, azaz relatív kronológiájukat. Ez egy igen bonyolult folyamat, melynek során a nyelvi adatokat igyekszünk minél koherensebb rendszerrel magyarázni. Ezek során folyamatosan változnak elképzeléseink az alapnyelvről, a nyelvek egymás közötti viszonyairól, a változások sorrendjéről stb.

Természetesen fontos szerepük van az időpontoknak is. Azt például nyelven kívüli adatokból tudhatjuk, hogy egyes népek mikor érintkeztek egymással, így fogalmunk lehet arról, hogy egyes jövevényszavak mikor kerülhettek be a nyelvbe. (Természetesen nem napra pontosan tudjuk, hanem gyakran csak néhány évszázados pontossággal, de ez is sokat jelent.) Megfigyelhetjük, hogy az egyes jövevényszavakban milyen változások mentek végbe, és milyenek nem. Amelyek nem mentek végbe, azok az érintkezésnél korábbiak, amelyek végbementek, az érintkezésnél későbbiek. Amennyiben egyes szavakban egyes változások végbementek, mások nem, azt is tudhatjuk, hogy e változások az adott korban mentek végbe, sőt, azt is, hogy mely jövevényszavak kerültek be az érintkezés korai, és melyek kései szakaszában: amelyekben az adott változások végbementek, azok a korábbiak. Mindez persze nem csupán a vizsgált nyelvbe bekerült szavakra igaz: támpontként szolgálhatnak azok a nyelvek is, amelyekbe a vizsgálat középpontjában álló nyelvből kerültek szavak. Ezek is mutatják, hogy az adott korban ezek alakja milyen lehetett – persze figyelembe kell venni, hogy az átvevő nyelvben azóta milyen változásokon estek át. (Ha vannak írott forrásaink, akkor azokból azt is tudhatjuk, hogy keletkezésük idején egy változás végbement-e már, és ez is segíti a változások időponthoz kötését.)

A jövevényszavak árulkodhatnak az egyes nyelvek szétválásának időpontjáról is. A finnugor nyelvek körében erre klasszikus példa az udmurt és a komi szétválása. A komiban alig több mint 30 bolgár-török jövevényszó van, míg az udmurtban sokkal több. Éppen ezért úgy vélik, hogy a permi népek akkor váltak szét, amikor a volgai bolgár birodalom létrejött (7-8. század), azaz kb. a 9. században. A komi elődjének tekinthető nyelvjárásokba csak a legkorábbi bolgár-török jövevényszavak jutottak el, a későbbiek már nem.

Ez az érvelés azonban több szempontból is megkérdőjelezhető. Először is, egyes szavak vándorolhatnak úgy is, hogy a kiinduló és a célnyelv között nincs érintkezés, azaz esetünkben előfordulhat, hogy a már önállónak tekinthető udmurton keresztül jutnak el a bolgár-török szavak a komiba. Ugyanakkor az ellenkezője sem zárható ki: egy teljesen egységesnek tekinthető őspermi nyelven belül is lehetséges, hogy egyes nyelvjárásokban több ilyen-olyan jövevényszó van, mint másokban. Az udmurtban ma is ez a helyzet, a déli nyelvjárásokban sokkal több tatár jövevényszó van, mint az északiakban, így ha az udmurt nyelv kettéválna, hasonló érvek alapján azt mondhatnánk, hogy ez a kettéválás már a 20. század végére végbement – holott aligha van olyan kutató, aki ma két külön nyelvnek tartaná ezeket.

És itt máris elértünk egy nagy problémához. A jelenben is gyakran nehéz eldönteni, hogy két nyelvváltozatot két külön nyelvnek vagy ugyanazon nyelv két nyelvjárásának tekintsünk. A döntés általában nem is nyelvi tényeken, hanem a beszélők attitűdjén, a politikai viszonyokon stb. múlik. Hogyan is mondhatnánk meg visszamenőleg, hogy melyik volt az az időpont, amikor egy nyelv két (vagy több) önálló nyelvvé vált? Erre csak korlátozott lehetőségeink vannak, és leginkább akkor, amikor a szétválás drasztikus volt. (De még egy drasztikus földrajzi szétválás sem jelent azonnali nyelvi szétválást, ekkor is kell még néhány száz év, hogy valóban oly mértékben eltérő nyelvváltozatok alakuljanak ki, melyeket kétkedés nélkül nevezhetünk külön nyelveknek.)

Hasonló probléma van a családfa ágainak szétválasztásával is. Egy nyelven belül jelentős nyelvjárási különbségek alakulhatnak ki, de amikor a nyelvi közösség valóban szakad, egyáltalán nem biztos, hogy ez a korábbi nyelvjáráshatáron történik. Bizonyos jelenségek mindkét új nyelvben előfordulhatnak, de mindkettőben csak egyes nyelvjárásokban. (Ha aztán az egyik nyelvben a jelenség az irodalmi nyelv része lesz, a másikban nem, akkor úgy tűnik, mintha a különbség a két nyelv között lenne, pedig dehogy.) Ugyanakkor a már különállónak tekinthető nyelvek is hathatnak egymásra, az egyikben elindult változás átterjedhet a másikra. Hosszabb idő elteltével már nehéz lesz kibogozni, melyik változás mikor indult el, melyik tekinthető még közösnek, melyek nem. Az ágak tehát nem mindig választhatóak szét egyértelműen.

Vannak olyan vélemények, melyek szerint az ilyen problémák miatt a családfamodell nem is alkalmazható, sőt, eleve elhibázott modellje a nyelvi változásoknak. E sorok írója inkább úgy foglal állást, hogy a családfamodellnek megvannak a maga korlátai, bizonyos esetekben jól alkalmazható, más esetekben kevésbé. Fontos azonban szem előtt tartani, hogy a családfamodell is csak egy modell, mely nem ábrázolja a nyelvi változások minden részletét, hanem azokat leegyszerűsítve nyújt áttekinthető, ám törvényszerűen pontatlan képet. A családfa elágazásaira nem szabad úgy gondolni, mint tökéletesen egységes nyelvek szétválása jól elkülönülő nyelvekké, és az elágazáshoz írt időpontra sem szabad semmiképpen úgy gondolni, mint időpontra: a szétválás folyamata valójában mindig századokig, néha hosszabb ideig is eltart.