Kutatók éjszakája

Programok az Eötvös Loránd Tudományegyetem Finnugor Tanszékén – 2009. 09. 25. Budapest, Múzeum krt. 4/i (térkép)

16.00–18.00: Finnugor népi játszóház (vezeti Pomozi Eda)

18.00–24.00: Infopont és könyvvásár (Gulyás Nikolett)

18.00–24.00: Fotó- és verskiállítás. Aljona Rodionova udmurtföldi fotóit finnugor folklór-részletek, versszemelvények kísérik. (Aljona Rodionova, Sziráki Zsófia, Nagy Ildikó)

18.00–19.00: Táncház a Hõissassaa Néptáncegyüttessel. (Ezen a programon észt, finn, karél táncok láthatók és tanulhatók, élőzenére. Játszanak a Hõissassaa Muzsikusok.)

19.00–22.45: Finnugor irodalmi tea- és kávéház. Betekintés a kortárs finnugor irodalomba hozzáértők adta iránytűvel, magukkal ragadó szemelvényekkel. Az udmurt, az észt és a finn irodalom berkeibe bevezető előadásokat 22 órától gyertyafényes versest követi. Ismerkedj egy csésze finom tea mellett a finnugor irodalommal!
– 19.00–19.45: Udmurt irodalom (Aljona Petrova)
– 20.00–20.45: Finn irodalom (Bába Laura, Simon Valéria)
– 21.00–21.45: Észt irodalom (Reet Klettenberg)
– 22.00–22.45: Versek gyertyafénynél

19.00–20.00: Havas Ferenc: A magyar nyelv a világ nyelvei között. Ez az előadás a nyelvrokonság, a nyelvek típusai és tudományos vizsgálatuk módszereibe ad betekintést.

19.00–24.00: Kis nyelvek mini nyelvleckéi. Nem értjük egymást nyelvrokonainkkal, de segít a nyelvrokonság, ha gyakorlati nyelvtudásra akarunk szert tenni? Most ki lehet próbálni!
– 19.00–20.00: Észt nyelv (Reet Klettenberg)
– 20.00–21.00: Hanti nyelv (Csepregi Márta)
– 21.00–22.00: Komi-permják nyelv (Larisza Ponomarjova)
– 22.00–23.00: Udmurt nyelv(Salánki Zsuzsa)
– 23.00–24.00: Alapismeretek finnugor nyelveken. Ezen a nyelvórán köszönni, ismerkedni, koccintani lehet megtanulni számos finnugor nyelven. (Salánki Zsuzsa)

20.00–22.00: Finnugor tájakon jártunk – fényképes úti beszámolók a legutóbbi terepmunkákról
– 20.00–20.30: Paréj Gabriella: Vörös haj, kék szem… találd ki, hogy hol jártam!
– 20.30–21.00: Püspök Viktória – Sziráki Zsófia: Udmurt városok napjainkban
– 21.00–21.30: Bogdán Zsombor: Mariföldi élményeink
– 21.30–22.00: Asztalos Erika – Bogdán Zsombor – Nagy Ildikó: Kudimkar diákszemmel
– 22.00–22.30: Kováts Zsófia: Utazás az Obon

20.00–22.45: Finnugor konyhaművészet. Finn, észt, permi konyha. Ezen a programon kiderül, vannak-e közös, ősi ételeink, mit esznek nyelvrokonaink. A résztvevők elsajátíthatják egy-egy hagyományos étel készítését.
– 20.00–20.50: Észt konyha (Reet Klettenberg)
– 21.00–21.50: Permi konyha (Larisza Shirobokova)
– 22.00–22.45: Finn konyha (Terhi Peltola)

Lásd még a Kutatók éjszakája honlapján is.

NRVV 2. – Hanti-Manszijszk

Hanti-Manszijszk nevét természetesen a hantikról és a manysikról kapta (oroszul a manysit manszinak ejtik), ezt az elnevezése 1940 óta használatos, előtte 1932-től Osztjako-Vogulszknak hívták. A várost egy évvel korábban, 1931-ben alapították, de 1950 óta részét képezi a jóval régebbi Szamarovo is. Ezt az orosz források a 16. században említik először, ekkor hanti erődítmény állt itt. Nevét akkori birtokosáról, Szamar hanti vezérről kapta. 1637-ben postaállomást építettek ki, ez biztosította az összeköttetést délen Tobolszk, északon Obdorszk (ma: Szalehard), keleten Szurgut felé. A 19. század végére jelentős kereskedelmi központtá vált.

A város földrajzi megosztottsága ma is szembetűnő. A város az Irtis kanyarjában, egy félszigetszerű képződményen helyezkedik el. A fok déli csúcsán található Szamarovo, a félsziget tövét pedig kb. 15 utcányi (kevesebb, mint 2 km) széles sávban szeli át az eredeti Hanti-Manszijszk, ahogy a helyiek mondják: „a város” A két lakott területet csak két parti és egy, a hegyeken átvágó út köti össze, köztük erdő virít. A város az utóbbi időben jelentős nemzetközi események színhelyévé vált, több fontos nemzetközi sportesemény (több bitalon-világbajnokság) mellett helyet adott más Oroszország–EU találkozónak is (ennek tavalyi plakátjai még ma is láthatóak a városban).



Mindez azonban még kevés ahhoz, hogy a közel negyvenezer ember által lakott városban a turisták által szívesen látogatott intézmények, mint vendéglők, sörözők, kávézók, cukrászdák megjelenjenek. Az utcákon legfeljebb olyan büféket találunk, mint odahaza a kínai piacokon – na jó, lerobbantabb balatoni strandokon is. Természetesen van néhány elegánsabb étterem, de ezekben nem jártunk. A spórolósabb turista jobban jár, ha az egyébként jól ellátott boltokban szerzi be vacsoráját, és a szállodai szobájban fogyasztja el. A város legelegánsabb szállodájában, a Jugrában 2500-3000 rubel körüli áron szállhatunk meg, ami párizsi vagy londoni szobaárakkal összevetve kifejezetten olcsónak mondható, különösen, hogy magában foglalja a svédasztalos reggelit, melynek során teletömhetjük magunkat vörösáfonyával. Hosszabb tartózkodás esetén mégis érdemesebb megfontolni a szobabérlést, de ekkor meglepetések is érhetnek minket. A csatornarendszer ugyanis úgy van megtervezve, hogy kapacitása a papírral már nem bírkózik meg, így a helyiek a wc mellé elhelyezett kis kosárkákban gyűjtögetik a papírt, ami a felkészületlen magyar turistánál erős sokkhatást válthat ki.

A városképet elsősorban az új építésű lakóházak határozzák meg. A vörös és halványsárga téglából épült épület és a sötétzöld, -kék vagy vörös fémtető a legjellemzőbb. Általában 3-4 emeletesek, tetőtér-beépítéssel. Az épületeket általában igyekezenek boltívekkel, kupolákkal, tornyocskákkal feldobni, de az összhatás nem igazán kedvező. A két bal oldali képen az épületekre aplikált boltíveket figyelhetjük meg, az udvaron vártornyokhoz hasonló elemekkel díszített garázs látható. A harmadik képen egy olyan házat látunk, melyen ötletesen igen világos erkélyeket alakítottak ki, melyek télikertként is használhatók – a képződményt koronázó toronysüveg viszont érthetetlen (az épület egyéb furcsaságaira itt nem térek ki). A jobb oldali képen a nemzeti érzés sajátos megnyilvánulásának lehetünk tanúi, miközben tanulmányozhatjuk az épületek tipikus forma- és színvilágát.



Látni még régebbi építésű, egyemeletes faházakat is (ilyet láthatunk a középső kép hátterében), ezeket újabban gyakran fém- vagy műanyag lécekkel burkolják. Az épületek hátsó frontjai általában elzárt tereket fognak közre, ahol hol gondozott játszótereket, hol elhanyagolt, gazos, szemetes területeket találunk – gyakran vegyesen, mint fent a bal oldalon.

A közterek képe egyébként is igen vegyes benyomást kelt. Alább a bal oldalon a Gagarin utcát láthatjuk, amint Szamarovo felől az új tempom alatt elhaladva befut Hanti-Manszijszk főterére. Az út mentén gondosan (hanti?) mintába rendezve virágok vannak ültetve, az összhatás igen kedvező – lehetne, de mik azok a vasbeton tömbök a gyepen? A jobb oldalon Hanti-Manszijszk főterét látjuk, ahol a legszorgosabb mérnöki igyekezettel sem sikerült eltalálni a vízelvezető árkokat fedő vasrácsok méretét. Mindkét képen látható a főtéren álló áruház, melynek csúcsos kupolája állítólag hanti sátrat szimbolizál: igaz, sem a formát, sem a méretarányokat nem sikerült eltalálni. (Az áruház mellett láthatóak a már emlegetett büfék.)




Hanti-Manszijszkban rengeteg bámulatra méltó középület és emlékmű is van, melyeket a későbbiekben be is fogunk mutatni. A következő részekben azonban már elsősorban azzal fogunk foglalkozni, amiért jöttünk: a finnugor vonatkozású látnivalókkal.

Az Arvisuráról/2

Hát, nem egy könnyű olvasmány ez az Arvisura. Nem ígérem, hogy részletesen ismertetni fogom mind a 350 részét, vagyis az Arvisura mindegyik Arvisuráját. Kezdjük a végén, tehát az elején. A 348. Arvisurában olvasható Szalaváré Tura és Paál Zoltán találkozásának története. Ez az 1999-es publikáció II. fejezete (41–76. oldal), a sok bevezető írás után voltaképpen ezzel kezdődik maga a mű.
Ez a fejezet a találkozás leírásának kései változata, utalást tartalmaz 1955-ös eseményekre, valamint arra is, hogy az eredeti 348. Arvisura 1955-re elkészült (ahogy ezt maga Szalaváré Tura elrendelte). A fejezet végén egy dátum jelzi a kézirat lezárásának idejét: 1980. január 1.

A találkozás leírásának elemzése kulcsfontosságú. Meg kell próbálnunk kiszűrni belőle a valóságot, ellenőriznünk kell, hogy a leírt események ott és akkor megtörténhettek-e.

Amennyiben Paál Zoltán valóban találkozott egy obi-ugor származású partizánnal, a következő kérdés, hogy mit tudott meg tőle, és a Paál Zoltán által alkotott mű tartalmában tükröződik-e valamiféle obi-ugor folklórhagyomány, avagy teljes egészében a szerző fantáziájának terméke (erről majd később).


1. Dátumok és helyszínek

A 2. fejezet első mondata szerint „1945. február 2-án a rózsahegyi országúton Paál Zoltán ózdi vasmunkás munkaszolgálatost későbbi partizántársai megszöktették…”
Talán magyar levéltárak, legfőképpen a Hadtörténelmi Levéltár őriz adatokat arról, hogy Ózdról kiket és mikor hívtak be munkaszolgálatra, és mi lett a sorsuk. Hogy köztük volt-e Paál Zoltán, ennek a közeljövőben megpróbálok utánajárni. A szövegben számos létező helyszín: Rózsahegy mellett Miskolc, Bánréve, Zsolna, Egerbakta, Zanat, Söpte stb. is előfordul.

A következő dátum 1944. március 20–28. Ekkor érkeztek a partizánok, köztük Paál Zoltán a Szombathely melletti Zanatra (ma már egybeért a két település). Ez kicsit előbb történt, mint ahogy Paál Zoltán beállt partizánnak… A dátumot talán elírhatta a szerző, mivel később a szövegben Szalaváré Tura temetésének leírása kapcsán szerepel a Kőszeg, 1945. március 31. hely- és időmegjelölés. Elég különös, sőt inkább hihetetlen, hogy 1945 márciusában Söptén a partizánok vezetője, Igor Szalmi (személyére még visszatérünk) a magyar különbékéről tárgyalt volna báró Kemény Gáborral, Szálasi külügyminiszterével. Mindössze pár nappal a magyarországi harcok befejeződése előtt. Egy ilyen tárgyalásnak ekkor már semmi értelme sem volt. Az is nehezen hihető, hogy Paál Zoltán szerint 1945. március 31., Szalaváré Tura temetésének napja után a partizánok tovább folytatták munkájukat. Hol? Magyarországon nem valószínű, mivel április 4. után megszűntek a harcok az ország területén.

A II. fejezet nem időrendben haladó szövege a 63. oldalon utal egy átélt nagy bombázásra. Ekkor Paál Zoltán és Szalaváré Tura együtt volt. Pár sorral lejjebb azt olvassuk, hogy ez a nagy bombázás Drezdában volt. Paál Zoltán 1955-ös bevezetőjében világosabban fogalmaz: ők ketten német fogságba kerültek, ahonnan Drezda bombázása közben megszöktek (38. oldal). Úgy tűnik, hogy az átélt és olvasott események keveredtek, átértékelődtek a szerző emlékezetében. Nehezen hihető ugyanis, hogy az 1945. február 2-án a partizánok által megszöktetett Paál Zoltán olyan gyorsan hadifogságba esik, hogy február 13-15 között már Drezdában van, ahol túléli a nagy bombázást, majd átszökve a frontvonalon, márciusban Szombathelyen harcol. Partizánok egyébként nemigen kerültek fogságba, őket elfogásuk után általában kivégezték. Ha fogságba esésük és szökésük megtörtént volna, akkor szovjet oldalon keveredtek volna gyanúba. A német fogságba került, s onnan akár megszökött katonát a szovjet hadvezetés gyanús elemnek, árulónak tekintette, tehát nem valószínű, hogy a hadifogságból szökött Paál Zoltánt és Szalaváré Turát újból hadba vetette volna. A német fogságból hazatérő szovjet katonák általában valamelyik otthoni lágerbe kerültek. A drezdai hadifogság valószínűleg csak mese.

A II. fejezetben szerepel még egy dátum: 1955. április 4-én Paál Zoltán négy egykori partizántársával a Szovjetunió budapesti nagykövetségén járt. Ha ez tényleg megtörtént, talán nem lehetetlen erre vonatkozó adatokat találni az orosz külügyminisztérium iratai között.

Legközelebb a II. fejezetben szereplő személyekkel foglalkozom.

Nem rénnek való vidék

Sorozatunkban a Hanti-Manysi Autonóm Körzet azon területeit járjuk be, melyek az Ob mentén helyezkednek el, az Irtis torkolatától lefele (azaz északra, és kissé nyugatra). Ezen a területen korábban elsősorban hantik éltek, a legészakibb szakaszon manysikkal keveredve, de mára már a terület eloroszosodott: észak felé haladva ugyan egyre több hanti beszélőt találunk, de a középső szakaszon szinte csak idősebbeket, az északi részen középkorúakat is. A gyerekek már sehol nem beszélnek hantiul.

Bár Ruttkay-Miklián Eszterrel és Kováts Zsófiával kutatóútra érkeztünk, a sorozatban elsősorban turisztikai szempontból mutatom be a vidéket. Akit a tudományos eredmények érdekelnek, megismerkedhet velük a szakmai fórumokon. A blog olvasói közül valószínűleg többeket érdekel az, hogy turistaként mennyire érdemes a területre ellátogatni. Ez a kérdés azért is jogos, mert a Hanti-Manysi Nemzetiségi Körzet, más néven Jugra, turisztikai célpontként is hirdeti magát.



Ez persze kevésbé meggyőző, ha figyelembe vesszük, mi mindenként hirdeti magát még a körzet. A város központjában elhelyezett plakátsor szerint Hanti-Manszijszk a következők városa: a boldogág, az egészség, a perspektívák, az ünnepek, a vágyak, a remények, a jövő, a tudás, a különböző kultúrák, a kézművesség, a valós ügyek, a béke, a színek és persze a turizmus. (Mi marad másnak?) Minket természetesen az fog érdekelni, hogy a finnugor érdeklődésű, korlátozott anyagi lehetőségekkel rendelkező turista mit talál, és nem foglalkozunk azzal, hogy milyen lehetőségek nyílnak helikopteres vadászatra, sem azzal, milyen próbákat állhatnak ki a túlélőtúrák kedvelői. Azt előre le kell szögezni, hogy a leginkább tipikusnak tartott hanti életforma, a réntartás e terület déli részén sosem volt meg, ahol pedig valaha megvolt, mára megszűnt. Aki tehát ilyenre vágyik, ne ezt az útvonalat válassza.

A Hanti-Manysi Autonóm Körzetbe egyszerű vízummal is ellátogathatunk, ehhez pedig egy megfelelő meghívóval juthatunk hozzá. (Ezzel szemben a Jamal-Nyenyec Autonóm Körzetbe, ahol a hantik másik jelentős csoportja él, csak speciális engedéllyel léphetünk be, mely két hónapig készül. Az a terület az egyszerű turista számára pillanatnyilag megközelíthetetlennek tűnik, és egy kutató sem juthat el oda egyszerűen.) A területet legegyszerűbb repülőgéppel megközelíteni, Moszkvából naponta több járat is indul a fővárosba, Hanti-Manszijszkba. A dolog szépséghibája, hogy míg a Budapestről érkező járatok Seremetyevón szállnak le, a Hanti-Manszijszkba indulók Vnukovo vagy Domogyedovo repülőteréről indulnak – szerencsére olyan későn, hogy kényelmesen el lehet őket érni. (Már amennyiben a városon való átjutással és a váróteremben eltöltött üres órákkal kapcsolatban kényelemről lehet beszélni.) A Seremetyevo–Domogyedovo távolság kb. 4000 rubelbe fáj, ami ugyan nem kevés, de ha figyelembe vesszük, hogy másfél órás taxiútról van szó és négy felé osztható, kifejezetten kedvezőnek tűnik. A Moszkva–Hanti-Manszijszk jegyárak 50000 forint körül indulnak, de némi szerencse is kell ahhoz, hogy ezeket elcsípjük: ne lepődjünk meg, ha bizonyos időpontokra már csak háromszoros vagy még magasabb áron tudnunk foglalni.

Újabb syépséghiba, hogy míg az Oroszországba közlekedő járatokra 23 kg poggyászt adhatunk fel és még tizet kézipoggyászkánt felvihetünk a fedélzetre, a belföldi járatokon összesen 20 kilót szállíthatunk magunkkal, a többiért szigorúan fizetni kell: kilónként a jegyár 1-2 százalékát.

Az Uralszkije Avialinyii (aka Ural Airlines) feltehetően kifejezetten a nosztalgiaturistákat célozza meg. Tu-154-esének berendezése felthetően tökéletesen tükrözi azt a képet, amellyel Brezsnyev elvtárs találkozhatott, amikor bemutatták neki az első elkészült példányt. A Malév már kilencvenes évek elején úgy érezte, hogy teljesen át kell alakíttatni a gép belső külsejét, de itt a legapróbb változtatásnak sincs észrevehető nyoma. Külön figyelemre méltő a fal borítása, illetve a középső lámpasor.




A gép hajnali négy után landol, de kimerültség a hajnali kelés ellenére még mindig elviselhető: Budapesten még alig múlt éjfél.

Az Arvisuráról –1. rész

Paál Zoltán műve, az Arvisura bizonyos körökben híres és népszerű alkotás, más körökben viszont inkább csak hírhedt, és lenézéssel emlegetett fércmű.
A szélsőséges véleményeket kiváltó írásmű előttem fekvő két kötete majd 1500 oldalnyi. Elolvasásába, tanulmányozásába belekezdeni merész vállalkozás. Az „olvassam – ne olvassam?” döntés megkönnyítése érdekében szeretnék a Rénhírek olvasóinak segítséget nyújtani a mű bemutatásával és a körülötte hullámzó vélemények tárgyalásával, és a lehetséges értelmezési-értékelési irányok felvillantásával.

Az Arvisura egy mitikus hun–magyar őstörténet, jelentős finnugor vonatkozásokkal is. Ily módon magyar őstörténeti szintéziskeresésnek is felfogható. Naiv, de legalább ártatlan szintéziskeresésnek. De ne szaladjunk előre, a mű értékelésére később még lesz alkalom. Először a szerzőről és az Arvisura keletkezéstörténetéről: Paál Zoltán Sajóvárkonyban született, 1913-ban. 1924–28 között a putnoki polgári fiúiskola tanulója volt, majd Ózdon, a vasgyárban kezdett el dolgozni. Pár évvel később elvégezte a Rimamurány–salgótarjáni Vasmű bányászati és kohászati szakiskoláját. Mivel hadiüzemben dolgozott, nem hívták be katonának, a háború vége felé azonban mégis be kellett vonulnia, munkaszolgálatra.
Az élete további folyására döntő hatást gyakorló eseményről ő maga is beszámol az Arvisurában: szovjet partizánok megszöktették, s az osztag egyik tagja, a manysi származású Szalaváré Tura ősi titkok tudójává tette és sámánná avatta. Ezután élete végéig (1982-ben hunyt el) írta művét, melyben továbbadta tudását.

Paál Zoltán életének néhány eseményére még visszatérünk, amennyiben művének tárgyalása azt indokolttá teszi. Most azonban kezdjük meg az ismerkedést az Arvisura 1998-as, legteljesebb kiadásával. A könyvet a Püski Kiadó jelentette meg, számos magánszemély anyagi hozzájárulásával.
Az 5. oldalon a szerző lánya, Paál Éva előszava olvasható. Apjáról őrzött emlékei közül két momentum érdemes különös figyelmünkre. Paál Éva szerint édesapja további életére rendkívüli hatást gyakorolt találkozása a manysi Szalaváré Turával. Attól fogva Paál Zoltán mesélő kedve kiapadhatatlan volt. Meséit először kézzel, majd később géppel írásba is foglalta.
A következő oldalon Faggyas István megemlékezését olvashatjuk, feltehetőleg azt, amely a temetésen is elhangzott. Ezután a szerkesztő, Bolyki János előszava következik, amely az Arvisura összeállításáról szól. Ez nem volt egyszerű feladat, mivel az 1945–1982 közötti időszakból mintegy 9000 oldalnyi kézirat maradt fenn Paál Zoltántól. Ezek szövegváltozatokat, másolatokat és a levelezést is tartalmazták. Bolyki János a szövegen stiláris javításokat csak ott végzett ahol az érthetőség kedvéért szükség volt rá, egyébként pedig a nyelvtani hibákat javította (szórend, félreérthető megfogalmazások). Itt-ott láthatók a mű fejezeteit, az egyes Arvisurákat olvasó és másolva továbbadó „másodlagos szerzők” szerkesztőmunkájának nyomai is, emiatt előfordulnak tartalmi-gondolati átfedések.
Továbblapozva még mindig nem jutunk el a műhöz: a 9. oldalon kezdődik a bevezetés, először Lakatos Zoltán írását olvashatjuk, Paál Zoltán hagyatéka címmel, majd Szili István írása következik, címe: Paál Zoltán és az Arvisurák. Ezen írás is tartalmaz néhány fontos adatot a nagy mű keletkezéséről. Paál Zoltán az általa írottakat folyamatosan úgy értékelte, mintha azok valami ősi hagyományt közvetítenének, mintha Szalaváré Turától származna az egész, amit ő írásba foglalt, s az egy olyan ősi titok lenne, amellyel a tudománynak foglalkoznia kell. Ezért 1955-ben az MTA Nyelvtudományi Intézetében és az ELTE Finnugor Tanszékén próbálta elérni azt, hogy művét forrásértékűnek tekintsék, és tudományos kutatás tárgyává tegyék. Ez azonban nem történt meg.
Szili István értékelése szerint Paál Zoltán alkotása nem nevezhető olvasmányai egyszerű összefoglalásának, hanem több annál, mert a szerző ismereteit egységes rendszerbe foglalja, s erre csak a legnagyobb elmék képesek. Ugyanakkor idézi Harkai István megállapítását, aki szerint Paál Zoltán megálmodja a múltat, vagyis regéket alkot.
A továbbiakban Paál Zoltán levelezéséből (Molnár Gáborral, Pataky Zoltánnal) olvashatunk, majd Lakatos Zoltán összefoglalója következik, A Tórem-hitű népek mitológiája az Arvisurákban címmel (19–31.). Ez tekinthető a mű kivonatának is, így roppant hasznos: segíthet a döntésben, hogy nekimerészkedjünk-e az olvasásnak. Fel fogom használni, mikor én is összefoglalom az Arvisura–igazszólás tartalmát.
A 31. oldalon egy más jellegű, az Arvisura témái között ugráló, de azért szintén összefoglalásra törekvő írás olvasható Molnár Gábortól (A palócok regevilágának vázlatos ismertetése).
A 37. oldalon végre eljutunk Paál Zoltán 1955-ben írt bevezetőjéhez, amelyből kiderül, hogy a szerzőnek Szalaváré Tura kérésére tíz évet kellett várnia tudománya átadásával. Lám, ezért kezdte csak 1955-ben keresni a kapcsolatokat a tudományos világgal, az akadémiával és az egyetemmel. Ezzel vége is a bevezetésnek.

A II. rész Szalaváré Tura és Paál Zoltán találkozásának történetével kezdődik. E fejezettel feltétlenül foglalkoznunk kell, finnugor vonatkozásai miatt. Korábban már Vándor Anna tárgyalta e találkozást, abból a szempontból, hogy egyáltalán megtörtént-e, s kivel találkozott valójában Paál Zoltán. Írását fogom majd idézni. Ugyanakkor igyekszem azt is kideríteni, honnan származhattak Paál Zoltán finnugrisztikai ismeretei. Minderről legközelebb.