A magánhangzó-harmónia 2. A magyar

Harmónia a tőben

Az egyszerűsített szabály szerint egy szótőben a magyarban vagy csak elöl képzett (az iskolai nyelvtanokban: magas hangrendű, a szaknyelvben palatális), vagy csak hátul képzett (mély hangrendű, veláris) magánhangzók lehetnek. Valójában inkább az az igaz, hogy ősi eredetű szavaink többségében vannak vagy csak elöl, vagy csak hátul képzett magánhangzók, illetve hogy a jövevényszavak jelentős részében ment végbe olyan változás, mely a magánhangzókat vagy mind palatálissá, vagy mind velárissá változtatta.

Tudjuk azonban, hogy e „szabály” alól számos kivétel van (dia, sofőr), ám e kivételek többségéhez is csak egyfajta toldalék járulhat (diával – *diável, sofőrrel – *sofőrral). (A csillaggal jelölt alakok nem léteznek.)

Ha azonban a szó utolsó szótagjaiban i, í, e és/vagy é van, előtte viszont veláris magánhangzó áll, több lehetőség is előfordulhat. Lehetséges, hogy a toldalékok palatális változata járul hozzájuk (kódex-ek), de előfordulhat, hogy a veláris (papír-ok) – sőt, az is lehet, hogy mindkettő (oxigénnal ~ oxigénnel). Vannak olyan szavak, amelyekben e négy elöl képzett magánhangzó valamelyike (esetleg közülük több) fordul elő, mégis a toldalékok hátul képzett változatát veszik fel (híd-ról, cél-ra, derék-kal). Pusztán abból, hogy milyen magánhangzók vannak a tőben, nem mindig lehet megállapítani, hogy melyik toldalékváltozat fog hozzá járulni. Úgy tűnik, hogy nem egyszerűen a magánhangzók szabályozzák a toldalékválasztást, hanem – legalábbis az esetek egy részében – a tőnek van egy olyan tulajdonsága, amely megmutatja, hogy melyik toldalékváltozat járul hozzá. Néhány szónál azonban a különböző toldalákok különbözőképpen viselkednek: pl. férfival ~ férfivel, de férfiak – *férfiek.

Mielőtt megnéznénk, milyen váltakozások vannak a toldalékokban, meg kell vizsgálnunk, mi is különbözteti meg a magyar magánhangzókat egymástól.

A magyar magánhangzók

Mint korábban láttuk, a magyar magánhangzók többek között abban különbözhetnek egymástól, hogy elöl képzettek-e (i, í, e , é, ü, ű, ö, ő) vagy hátul (u, ú, o, ó, a, á). Ezek egy része olyan párt alkot, melyek mindenben tökéletesen megfelelnek egymásnak, csak a képzés helye különbözik: u–ü, ú–ű, o–ö, ó–ő. Ha ezeket felváltva ejtjük ki, érezzük, hogy a szánk mozdulatlan marad, csak a nyelvünk csúszkál előre-hátra.

A megkülönböztetés egy másik módja a nyelvállás, avagy a száj zártsága. Egyes magánhangzók képzésekor a szánk egészen zárt, nyelvünk a szájpadlás közelében van (i, í, u, ú, ü, ű). Ezt hívjuk felső nyelvállású vagy zárt képzésnek. Más magánhangzóknál a száj nyíltabb, a nyelv távolabb esik a szájpadlástól (e, é, o, ó, ö, ő). Ez a középső nyelvállású vagy középzárt képzés. Vannak olyan magánhangzók, melyek képzésekor a száj egészen nyitott, a nyelv távol van a szájpadlástól (e, a, á). Ez az alsó nyelvállású vagy nyílt képzés. (Az á képzése kissé nyíltabb az a és az e képzésénél, de ez most számunkra nem érdekes). A magánhangzók nyelvállás szerint is sorokat alkotnak: az i (í) – é – e, u (ú) – o (ó), ü (ű) – ö (ő) magánhangzókat felváltva ejtve megfigyelhetjük, hogy egyedül az állkapcsunk nyílásszöge változik.

A megkülönböztetés egy további módja az, hogy a magánhangzó képzésekor mit csinálunk az ajkunkkal: kerekítjük vagy széthúzzuk. A kerekített ajakkal ejtett magánhangzókat (u, ú, ü, ű, o, ó, ö, ő, a) kerekítettnek vagy ajakkerekítésesnek, a széthúzott ajakkal ejtetteket (i, í, é, e, á) kerekítetlennek vagy ajakrésesnek hívjuk. (Használatos még a labiális / labializált, ill. illabiális / labializálatlan terminus is.) Megint találunk olyan párokat, amelyek csak az ajakkerekítésben különböznek egymástól: i – ü, í – ű, é – ő. Ezeket felváltva ejtve érezhetjük, hogy sem az állkapcsunk, sem a nyelvünk nem mozog, csak az ajkaink.

Végül pedig a magánhangzókat megkülönböztetjük hosszúság szerint: ez talán a legjobban ismert megkülönböztetési mód, hiszen a helyesírás ezt igen egységesen vesszővel jelöli: amelyik magánhangzó jelén van vessző, az hosszú, amelyikén nincs, az rövid. Hosszúság szerint a következők alkotnak tökéletes párt: i – í, u – ú, ü – ű, o – ó, ö – ő. Látszólag párt alkot az e –é és az a – á is. Valójában az e és az é nyelvállásfoka különbözik (az e nyílt, az é középzárt), az a és az á (kismértékű nyelvállásfok-különbségükön kívül) ajakkerekítés szempontjából különböznek: az a kerekített, az á kerekítetlen. Ezeket felváltva ejtve érezzük, hogy az állkapcsunk, ill. az ajkaink mozognak: ejtésmódjuk tehát nem azonos. Mégis van okunk arra, hogy ezeket valamilyen értelemben összetartozónak tekintsük: egyiküknek sincs azonos ejtésű, de rövid, ill. hosszú párja, másfelől bizonyos esetekben hasonlóan viselkednek. Az a, ill. e végű szavakhoz toldalékot tapasztva a magánhangzók megnyúlnak és á-vá, é-vé válnak: alma : almát, kecske : kecskét. Mivel a kétféle váltakozás mindig ugyanazon toldalékok előtt megy végbe, és nyúlással jár, arra kell gondolnunk, hogy az a és az á, ill. az e és az é ejtésbeli különbsége valamilyen értelemben másodlagos.

Más esetekben is úgy viselkedik ez a két pár, mint a rövid–hosszú párok általában: híd : hidas, tűz : tüzes, kéz : kezes, sár : saras. Igaz, ezek a váltakozások csak egyes szavakban működnek, ott se mindig (sár : sáros).

A toldalékok illesztése

Minden magyar beszélő tanulta az iskolában (ha hamarabb nem vette észre), hogy sok magyar toldaléknak két alakja van: egy palatális, ill. egy veláris magánhangzós. Az azonban valószínűleg kevesekben tudatosul, hogy a két magánhangzó nem lehet akármilyen: nincs olyan toldalék, melynek palatális változatában ü, veláris változatában a van stb. Valójában az elképzelhető variációknak csak egy igen szűk köre fordulhat elő, mégpedig a következők:

u ~ ü: takar-unk ~ teker-ünk, láb-uk ~ fej-ük
ú ~ ű: láb-ú ~ fej-ű
o ~ ö ~ e: karikáz-ott ~ köröz-ött ~ kerekezett, láb-hoz ~ fül-höz ~ fej-hez
ó ~ ő: ad-ó ~ vev-ő, láb-tól ~ fej-től
a ~ e: takar-nak ~ teker-nek, láb-ra ~ fej-re
á ~ é: takar-nák ~ teker-nék, láb-nál ~ fejnél

A hat esetben háromnál (u ~ ü, ú ~ ű, ó ~ ő) igen egyszerű dologról van szó: a két magánhangzó csak abban különbözik, hogy elöl, ill. hátul képzett-e. A másik három eset azonban bonyolultabb.

Az a és az e abban is különböznek, hogy az a kerekített, az e kerekítetlen. Mivel azonban csak két alsó nyelvállású rövid magánhangzó van, az a és az e, mégsem tarthatjuk olyan meglepőnek, hogy ezek a magánhangzó-harmóniában párt alkotnak.

Az á és az é abban különböznek, hogy az á alsó, az é középső nyelvállású. Ebben eltér a korábban vizsgált pároktól, hiszen azokban mindig azonos nyelvállású magánhangzók szerepeltek. Feljebb azonban megállapítottuk, hogy a középső nyelvállású é az alsó nyelvállású e hosszú párja: gondolhatjuk azt, hogy az é, bár középső nyelvállású, valójában alsó nyelvállásúként viselkedik.

De hogy ne legyen ilyen egyszerű a dolgunk, itt van az o ~ ö ~ e „pár” – azaz hármas. Arra, hogy miért hármas, alább visszatérünk, de pillanatnyilag érdekesebb az a kérdés, hogy miért van két középső nyelvállású magánhangzó (o, ö) mellett egy alsó nyelvállású (e). Ráadásul, mint korábban láttuk, az e előfordul az a ~ e párban is, így ez az egyetlen magánhangzó, amely több váltakozásban is részt vesz. E kettős szerepre valamilyen magyarázatot nyújt, hogy korábban a magyarban volt egy középzárt e (jele ë), mely körülbelül úgy hangzott, mint az é, csak röviden. (Sok nyelvjárásban még ma is megvan.) Ez az ë szerepelt az o ~ ö ~ ë sorban, míg az a ~ e párban az az e, amit a köznyelvben ma ismerünk. (De azt ne higgye valaki, hogy egyszerűbb a helyzet azokban a nyelvjárásokban, amelyekben megvan az ë! Bár ezekben úgy tűnik, hogy az é az ë hosszú párja – hiszen mindkettő elöl képzett, középső nyelvállású, kerekítetlen – valójában az é ezekben a nyelvjárásokban is alsó nyelvállásúként viselkedik: a kecske-típusú szavak végén mindig e áll, sosem ë, tehát a középzárt é nyílt e-vel váltakozik; továbbá megvan az á ~ é váltakozás, ami megint azt mutatja, hogy az é alsó nyelvállásúként viselkedik.)

Térjünk vissza arra a kérdésre, hogy miért van három magánhangzó az o ~ ö ~ e (ë) sorban. Az egyszerű magyarázat az, hogy a magánhangzó-harmóniának van még egy típusa, amelyről eddig nem beszéltünk. Eddig csak arról szóltunk, hogy elöl képzett magánhangzókat tartalmazó tövekhez elöl képzett magánhangzókat tartalmazó toldalékok kapcsolódnak, hátul képzetteket tartalmazókhoz pedig hátul képzetteket tartalmazók. Az iskolában azonban azt is tanultuk, hogy a kerekített magánhangzót tartalmazó tövekhez kerekített magánhangzót tartalmazó toldalékot kell kapcsolni: láb-hoz ~ fül-höz ~ fej-hez. Csakhogy a szabály aszimmetrikus, hiszen csak az elöl képzett magánhangzóknál működik: az á nem kerekített, ha a szabály ott is érvényesülne, a toldalékban kerekítetlen magánhangzónak kellene lennie. (Kerekítetlen hátul képzett magánhangzó viszont csak egy van, az á – ez viszont hosszú!) Ráadásul azt is észre kell vennünk, hogy itt nem azért jelenik meg az ö, mert a tőben elöl képzett labiális magánhangzó van! A kerekített ö magától értetődően párja a kerekített o-nak (l. ó ~ ő)! A különlegesség éppen az, hogy ha a tő utolsó magánhangzója elöl képzett, de nem kerekített, akkor
a kerekítetlen e (ë) jelenik meg.

Szólni kell még azokról a toldalékokról is, amelyek nem vesznek részt a magánhangzó-harmóniában, hanem mindig ugyanazzal a magánhangzóval jelennek meg. Néhány kivételtől eltekintve (öt-kor, hat-kor, hét-kor) ezekben mindig i, í, é van: pest-i ~ buda-i, vad-ít ~ zöld-ít, Pest-é ~ Budá-é. Az i és az í nem is vesz részt semmilyen váltakozásban, de mint láttuk, az é igen. Ha tehát egy toldalékban é van, annak vagy van á-s változata, vagy nincs... Ez a sor ismerős lehet. Már korábban megjegyeztük, hogy ha a szó utolsó szótagjaiban i, í, e és/vagy é van, előtte viszont veláris magánhangzó áll, a tő sajátossága, hogy palatális vagy veláris magánhangzót tartalmazó toldalékot kapcsolhatunk-e hozzá, vagy esetleg mindkettőt. Azt is említettük, hogy egyes tövek, amelyekben e négy magánhangzó valamelyike (esetleg közülük több) fordul elő, a várttal ellentétben a toldalékok hátul képzett változatát veszik fel (híd-ról, cél-ra, derék-kal). Most már elárulhatjuk, hogy az egyetlen ilyen szóban az e helyén ë van azokban a nyelvjárásokban, melyek ismerik az ë-t: dërék. Ebben az esetben tehát az é a középső nyelvállású ë-hez hasonlóan viselkedik. De nincs olyan toldalékunk, amelyben e van, de nincs veláris változata (olyan viszont van, amelyben i, í, é van, és nincs veláris változata. Nincs azonban olyan toldalékunk, amelyben ë lett volna: ezért nincs toldalékunk, amelynek csak e-s változata lenne. (Talán az egyetlen kivétel az -e? (-ë?) kérdőszócska, de ezt nem kell feltétlenül toldaléknak tekinteni.)

Az i-t, í-t vagy é-t tartalmazó toldalékok azért is sajátosak, mert bár e magánhangzók elöl képzettek, toldalékokban nem befolyásolják a magánhangzó-harmóniát (legalábbis az elöl és hátul képzett magánhangzók tekintetében: a kerekítettség szerinti harmónia szempontjából egyértelműen kerekítetlenként viselkednek) – „átlátszóak”. Pl: ter-ít-ő, de tan-ít-ó (nem *tan-ít-ő); kez-ei-nk-et, de láb-ai-nk-at (nem *láb-ai-nk-et) stb. Emiatt, ill. az i, í, é, illetve az e korábban tárgyalt viselkedése miatt e magánhangzókat a harmónia szempontjából inkább semlegesnek, mint palatálisnak tartjuk.

Ha valakinek ez még mindig nem elég, megemlíthetünk néhány toldalékot, amely még ezeket a szabályokat is áthágja. Itt van pl. a -nok ~ -nök, melynek nincs *-nek alakja (mérnök, nem *mérnek). Vannak toldalékok, amelyekben négy különböző magánhangzó fordulhat elő: vár-ak, kár-ok, tőr-ök, zöld-ek: ebben az esetben két szabály akad össze: az egyik a magánhangzó-harmónia szabálya, a másik egy olyan szabály, ami eldönti, hogy az adott tőhöz az o ~ ö ~ e vagy az a ~ e magánhangzókat tartalmazó toldalékváltozat kapcsolódjon-e. (Ebből ki lehet találni, hogy az ë-t ismerő nyelvjárásokban van egy ötödik toldalékváltozat, -ëk is.) Még rendkívülibb a -ja ~ -i (ad-ja ~ vesz-i). A váltakozást egyértelműen a magánhangzó-harmónia szabályozza, hiszen a -ja változat azon tövek után jelenik meg, melyek után a veláris magánhangzós toldalékok szoktak, az -i alakváltozat pedig azok után, melyek után a palatális magánhangzósak. Ugyanakkor nem elég, hogy ez a két magánhangzó sehol máshol nem váltakozik, sőt, az i egyáltalán nem szokott váltakozásban részt venni, itt a két toldalékváltozat
nem csak magánhangzójában különbözik, hanem a j meglétében vagy hiányában is.

Ha valaki már úgy érzi, hogy elvesztette a fonalat és nem érti, hogyan is működik a magyar magánhangzó-harmónia, ne ijedjen meg. Célunk éppen annak bemutatása volt, hogy ezek a szabályok nem olyan egyszerűek, mint az iskolában megtanult „egy szóban vagy csak magas, vagy csak mély hangrendű hangok lehetnek” szabálya.