(M)ilyen az új kiállítás a finnekről?

A Múzeumok Éjszakáján a Néprajzi Múzeum egyik attrakciója az új, finnekről szóló, (M)ilyenek a finnek? című kiállítása volt. A kiállítást ugyan csak szombaton nyitja meg Tarja Halonen, Finnország elnöke, de az ünnepnek köszönhetően a látogatók máris megtekinthették – az egyébként csak nagyjából elkészült – kiállítást. Erre is csupán három alkalommal, 19, 21 és 23 órakor volt lehetőség, ekkor indult ugyanis tárlatvezetés. Ezt azonban csak néhány szerencsés élvezhette, a tömeg nagy része azt sem tudta, ki lehet a tárlatvezető. Mivel a tudósító sem tolakodott elég intenzíven, magáról a vezetésről semmit nem tud mondani, és az ott elhangzottakról sem tudja tájékoztatni a kedves olvasókat. Tulajdonképpen nem világos, miért nem lehetett a kiállítást egész este folyamatosan megnézni, hiszen a tárlatvezetésre amúgy is annyi embert engedtek be, hogy különösebb felügyeletre nem volt mód. Mind a szervezők, mind a látogatók számára egyszerűbb és kényelmesebb lett volna, ha mindenki akkor megy be és olyan tempóban nézi végig a kiállítást, ahogy neki jólesik.

A kiállítás a finnekre vonatkozó sztereotípiákra épít, és nem igazán lép túl azon. A finnekről lényegében ugyanazokat a dolgokat tudhatjuk meg, amelyet bármelyik fantáziátlan útikönyvből, ezeken a kiállítás talán egy ponton tud túllépni, amikor a téli macskaszem.kultuszt mutatja be. (A finnek a biztonságos közlekedés érdekében télen fényvisszaverő prizmákat aggatnak magukra.) Egyébként a jól ismert közhelyekkel szembesülünk: a finnek nyelvrokonaink, de Finnországban élnek más kisebbségek is (svédek, lappok: utóbbiaknak néhány jellemző tárgyuk ki is van állítva, de róluk nem sokat tudunk meg; külön sajnálatos, hogy nincsenek fényképek a finnországi cigányokról, akiknek viselete egyfelől jelentősen eltér a magyarországiakétól, ugyanakkor mégis összetéveszthetetlen); a finnek fejlett iparral rendelkeznek, de ugyanakkor nagyon természetközeliek: megtekinthetünk egy szaunát és olvashatunk a finn nyaralókról, a mökkikről; bemutatják a finn ipar ismertebb termékeit: a kiállítást végig Marimekko-textíliák kísérik, megtekinthetjük a Fiskars szerszámait, a Nokia telefonmodelljeit (sőt, ha valaki figyelmét még elkerülte volna, most megtudhatja, hogy a Nokia eredetileg a gumiiparban tevékenykedett, és megtekintheti fő termékeik, a gumicsizmák és a gumiabroncsok mintapéldányait), megtekinthetünk néhány Arabia-csészét és Iitala-dísztárgyat. De előkerülnek a finn tömegkultúra olyan ikonjai, mint a múminok (finnül egyébként Muumi, az n-es változat a svédből jön: a könyv szerzője, Tove Jansson finnországi svéd), terítékre kerül a finn zene, kiemelt szerepet kap a finn metál, külön kis kiállítóteret szentelnek a finn sportnak. A kiállítást finn designerek bemutatója zárja,
az itt kiállított anyag időről időre változni fog.

A tudósítónak az volt a benyomása, hogy kevés az információ: aki ismeri Finnországot, az jól el tudja helyezni a tárgyakat, de aki nem, annak aligha mondanak sokat. Nem tudhatjuk, hogy a héten még mi fog felkerülni a falakra, remélhetjük, hogy jelentős javulás áll be. Ugyanakkor az már most is látszik, hogy a muzeológusoknak nem tanítanak alapvető tipográfiai ismereteket: a táblákon a sorok gyakran túl hosszúak, a sor végére érve nehéz megtalálni, melyik is a következő sor eleje.

Blogunk témája miatt külön ki kell térnünk a nyelvrokonságról szóló teremre. A témához két tömb kapcsolódik. Az egyik különböző családfákat mutat be, ami azonban inkább zavaró, mint hasznos. Ezek a családfák ugyanis egyfelől elavultak, másfelől hibásak is – sőt, megfelelő háttértudás nélkül nem is értelmezhetőek helyesen. Így például néhány látogató hosszan értetlenkedett, hogy mit keresnek a finnugor családfában az oroszok, norvégok, svédek: valójában a lappok különböző csoportjairól volt szó (ezeket korábban annak alapján különböztették meg, hogy mely államokban élnek: innen a svéd lapp, norvég lapp, orosz lapp elnevezés) – az azonban, aki ezt eleve nem tudja, az ábrát nem értheti meg. Ugyanakkor egyetlen családfa megértése is odafigyelést igényel, nem világos, miért kell azzal megzavarnunk a látogatót, hogy egyszerre öt különböző családfát mutatunk be, nem is magyarázva a különbségeket. Az egyik családfa mellett négy finnugor nyelven szerepel a 'tél' jelentésű szó, és ki kell találni, hogy vajon melyik melyik nyelven van. (Érdekes, hogy a látogató vajon miből találhatja ki.) Még fájóbb, hogy az uráli népek nevei mind a már erősen elavulóban levő formában (vogul, votják, cseremisz, sőt, jurák! stb.) szerepelnek, míg sehol nem találkozhatunk a mai elnevezésekkel (manysi, udmurt, mari, nyenyec stb.). Állítólag majd lesz egy további családfa, ahol már ezek a nevek szerepelnek, de ez valószínűleg arra lesz jó, hogy még inkább összezavarja a látogatót. A rokonságról szóló másik elem halászati szerszámokat és halászati módszereket ábrázoló fényképeket mutat be. A kísérő szöveg arról szól, hogy Jankó János tanulmányozta a finnugor népek halászatát, és abban megpróbálta elkülöníteni a finnugor kori és a későbbi módszereket. Csakhogy nemsokára (részben Jankó kutatásának köszönhetően) nyilvánvalóvá vált, hogy a néprajzban nem lehet a nyelvészeti módszereket követni, és a néprajzban nem lehet egyértelműen ilyen rétegeket elkülöníteni: a halászati módszereket főleg a természeti környezet nyújtotta lehetőségek határozzák meg. Ezt azonban a kísérőszövegből csak az olvassa ki, aki már tudja: az átlagos látogató abban a tudatban megy tovább, hogy a rokonságot a halászati módszerek vizsgálatával is lehet kutatni. A tudósítónak az a benyomása, hogy a kiállítónak semmi mondanivalója nem volt a rokonsággal kapcsolatban, ezért a mondanivalót látványelemekkel igyekezett pótolni.

Ez az érzés valahogy megmarad az egész kiállítással kapcsolatban. Mintha hiányozna a koncepció. Nem érződik, hogy a kiállítás egy muzeológus munkája, lehetne egy utazási iroda marketingeséé is. Egyáltalán nem érződik, hogy a szervező ismerné Finnországot: nem láthatunk olyan tipikus finn fogyasztási termékeket, amelyek inkább csak Finnországon belül lennének ismertek (pl. a szalmiákcukorka). Nincs egy téma, ami igazán ki lenne dolgozva. Sok dolog felfűzhető lett volna pl. a finnek és az alkohol kapcsolatára (ezen a vonalon el lehetett volna menni a szabadidő eltöltésének irányába, a szaunán és a mökkin átt eljutni a gumicsizmáig, de be lehetett volna emelni a szentivánéjt, a kolbászsütést, a horgászatot), kimaradtak a finn kerékpározás sajátosságai (sötét téli hajnalokon hóban, mínusz húsz fokban is sokan kerékpároznak munkába, hiszen a kerékpárutakat rendszeresen tisztítják: erre a vonalra fel lehetett volna fűzni a prizmákat, az abroncsokat, a lappföldi és ahvenanmaai túrákat, ami aztán a komputakon át összeérhetett volna ismét az alkoholfogyasztással), ki lehetett volna indulni az ország földrajzi és geopolitikai körülményeiből, és ebből levezetni a kulturális és gazdasági jelenségeket (pl. hogy miért pont itt robbant a mobiltelefon-ipar). Mindez azonban elmaradt. A kiállítás így is rendben van, vállalható, szórakoztató és érdekes, de a múzeum kihagyta azt a ziccert, hogy igazi múzeumi élményben részesítse a látogatót: hogy tanuljon belőle, hogy elgondolkodjon, hogy valódi gondolatokkal találkozzon. (Viszont ha szerencsésebb, mint az első turnus látogatója, nem bukik le, és észrevétlenül hazavihet egy Mika Häkkinen-képet. Hiába, a finnek népszerűek Magyarországon...)