A könyv rögtön az emberi nyelv kialakulásának kérdésével kezdődik (17. o.). A nem szakember olvasó számára ez talán kézenfekvő, de a szakember számára annál meglepőbb. Először is, ez egy olyan téma, amelyről a kutató felelősséggel aligha mondhat valamit. Semmi konkrétumot nem tudunk arról, hogy alakult ki a nyelv, s mivel az emberré válás különböző fokán álló élőlényeit nem vizsgálhatjuk, lényegében csak találgathatunk. A látszólag kézenfekvő következtetések is lehetnek tévesek. Szokás hivatkozni arra, hogy bizonyos munkatevékenységek nagyfokú szervezettséget, tehát magas szintű kommunikációt kívántak. Csakhogy mai társadalmunkban is vannak emberek, akik valamilyen betegség következtében nem tudják használni a nyelvet, ettől függetlenül jól ellátják társadalmi szerepüket. Más vélemények szerint nem lehet emberi nyelvről beszélni azelőtt, hogy az ember gégefője átalakult volna, és a beszédhangok képzésére alkalmas lett volna. Csakhogy a siketnémák jelnyelve nagyon jól használható mindenféle hangképző szerv nélkül is, és ma ezeket a jelnyelveket a nyelvészek teljes értékű emberi nyelvnek tartják. A másik tény, amiért furcsa, hogy egy nyelvrokonsággal foglalkozó könyv az emberi nyelv kialakulásával kezdődik, az az, hogy mai tudásunk szerint tízezer évnél korábban szétvált nyelvekről nem tudjuk bizonyítani, hogy rokonok – márpedig az biztos, hogy az emberi nyelv legalább több tízezer éve alakult ki. A nyelvrokonság kutatását szolgáló módszerek semmit nem tudnak mondani az emberi nyelv kialakulásáról.
A 19. oldalon Róna-Tas már arról beszél, hogy az egyes emberi csoportok számára a más csoportok nyelve érthetetlen volt, azt nem is tartották nyelvnek. Meg kell jegyeznünk, hogy sajnos hasonló felfogással ma is találkozhatunk, nem is ritkán. Ugyanakkor nem feltételezhetjük, hogy az őskorban ez volt az általános, pláne kizárólagos. A kőkori körülményekhez legközelebb élő ausztrál őslakosok körében természetes volt a többnyelvűség, beszélték más csoportok nyelvét: mivel a házasságok mindig különböző csoportok tagjai között köttettek, a gyerekek eleve többnyelvűként nőttek fel (szüleik nyelvén kívül valamilyen szinten elsajátították a csoportjukban élő többi, más csoportból bekerült ember nyelvét is). A nyelvi tolerancia tehát nem modern kori huncutság.
Róna-Tas többször félreérthetően fogalmaz, ami a laikusokat különösen megtévesztheti. A 18. oldalon három ilyen furcsaságot is találunk:
- Először is Róna-Tas azt mondja, hogy a kiránduló ember számára nem fontos, milyen fenyők állnak az út mentén, a fenyőfajták megkülönböztetése csak karácsonykor válik fontossá. Aligha hihetjük komolyan, hogy egy vérbeli természetbarát ne foglalkozna a fenyőfajokkal, mégis inkább a nyelvvel kapcsolatos megtévesztő információra hívnánk fel a figyelmet: vannak nyelvek, amelyekben nincs is egy szó a fenyőre, csak a különböző fenyőfajtákra. Ezekben a nyelvekben csak körülírással lehet fenyőkről beszélni, és Róna-Tas állítását le se lehetne fordítani.
- Említi az eszkimó hó legendáját: Ennek cáfolata a könyv írásakor még nem lehetett ismert, de Róna-Tas nem fejti ki, hogy ezt mire szokták példának hozni. (Arra lenne példa, hogy a szavak azonosak maradhatnak, míg a jelentésük változik, az első két példa azonban még hasonlót sem mutat.)
- A következőkban Róna-Tas azt állítja, hogy a magyar erdő szó nem ősi. Ebből a nem szakember olvasó könnyen gondolhatja, hogy korábban a magyarban nem volt szó az erdőre. Ez azonban nem igaz, hiszen a vad szavunk korábban erdőt jelentett (vö. vadon, vadállat, mely eredetileg 'erdei állat' stb.), és így szépen illusztrálná a jelentésváltozást. Arra helyesen mutat rá Róna-Tas, hogy az erdő szó az ered szóval függ össze, de azt nem teszi világossá, hogy eredetileg eredő, azaz fiatal erdőt jelentett, és innen általánosult mindenféle erdőt jelentő szóvá.
Hasonlóképpen félreérthető a 20. oldalon található magyarázat. Itt arról esik szó, hogy az egyes etnikumok, nyelvközösségek magukat tekintették igazi embernek, a saját nyelvüket emberi nyelvnek. Róna-Tas példaként említi, hogy a magyar szóban kétszer is benne van az 'ember' jelentés, és „Az értelmesen beszélő emberről azt mondjuk ma is: magyarán szólt, s ha megértetünk valakivel valamit, akkor megmagyarázzuk.” A szöveg azt sugallja, hogy e két kifejezés még a szó 'ember' jelentését őrzi, holott erről szó sincs: keletkezésükkor minden bizonnyal már rég elhalványult a szó eredeti jelentése, és a kifejezések a 'magyar em,ber számára értelmesen szól', ill. 'magyar ember számára érthetővé tesz' jelentésben keletkeztek. (E jelentésük mára elhalványult, hiszen angolul is lehet magyarázni...)
Egészen másféle problémába ütközünk a 62–63. oldalon. Itt Róna-Tas Gyarmathi munkáját ismerteti, és leírja, hogy Gyarmathi hogyan bizonyítja, hogy a „tatár” (török) nyelvek nem rokoníthatók a magyarral: a névmások különböznek; a magyarban a törökkel egybevethető szavak jövevényszavaknak tűnnek, és ragozásuk nem egyeztethető (míg a finnekével igen); a birtokos névmások (ide sorolja a személyragokat is) inkább hasonlítanak a finnekhez, mint a törökségiekhez. Itt egyfelől az is problémás, hogy Róna-Tas magyarázat nélkül használja Gyarmathi terminusait, amelyek jócskán eltérnek a maiaktól, s így a megfogalmazás egy sor kérdést felvet (pl. a birtokos személyragok és a személyes névmások összehasonlítása nem választható el egymástól). Sokkla nagyobb probléma, hogy azt sugallja: Gyarmathi ezt az összehasonlítást úgy végezte el, hogy az eredmény többé nem volt kétségbe vonható. Holott ő maga kénytelen megemlíteni a 62. oldal tetején, hogy Gyarmathi a csuvast a finnugor nyelvek közé sorolta. Ha a módszer annyira biztos volt, hogyhogy Gyarmathi nem vette észre, hogy a csuvas nem a finnugor, hanem éppen a török nyelvek közé tartozik? Ezt a problémát nem lett volna szabad a szőnyeg alá seperni.
A 149. oldalon Róna-Tas azt mondja, hogy a mai magyar beszélt nyelvben kezd megszűnni a -ba és a -ban alakok különbsége, „egyre többen ejtenek ott is -ba alakot, ahol pedig -ban volna a helyes. Valójában ez a változás nem új, már a mohácsi vész után megindult. Mai szemmel szinte érthetetlen, hogy egy olyan könyvben, amely végig a nyelvi változásról szól, hogyan lehet egy nyelvi változást helytelennek nevezni – különösen, hogy Róna-Tas maga vázolja fel, hogyan alakulhatnak ki a nyelvben olyan szerkezetek, amelyek a különbséget a lekopás után is jelzik. (Sőt, a 150. oldalon ki is mondja: „A nyelvi változásoknak nincs [...] értékhierarchiája.”)
A 151. oldalon Saussure sakkjáték-hasonlatát kritizálva azt mondja, hogy a sakkban a lépések közötti idő lényegtelen, míg a nyelvben nem, hiszen a mondat kezdete és vége között idő telik el, és ha a beszélő az összes hangot egyszerre ejtené, nem értenénk. Ez az érvelés azonban több sebből vérzik. Először is, amiről Róna-Tas itt szól, az a beszéd, nem a nyelv. A sakkhasonlatot Saussure a nyelvről mondja, számára a parti állása egy-egy nyelvállapot, azaz egy-egy sakklépés nem egy mondat kimondása, hanem egy nyelvi változás végbemenetele lenne. Természetesen hosszan sorolhatnánk, hogy miért nem pontosan olyan a sakk, mint a nyelv, de a hasonlatok sosem azt állítják, hogy két dolog teljesen ugyanolyan, hanem bizonyos párhuzamokra kívánják felhívni a figyelmet. Az ilyesfajta kritikának tehát nincs sok értelme.
A 182. oldalon az szerepel, hogy a „hal” szó eredetileg egyfajta halat (halfajt?) jelentett, és később vált általános elnevezéssé. A magyar olvasó ezt nyilván úgy értelmezi, hogy a magyar hal szóról van szó, holott erre ez egyáltalán nem igaz, minden jel arra mutat, hogy ennek jelentése nem változott. Szerencsésebb lett volna Bonfante eredeti példáját megadni, vagy olyan magyar példát hozni, amely ide illik. A zavart csak fokozza, hogy lejjebb a jelenségeket már magyar példákkal illusztrálja. (Igaz, a tipográfia mutatja a példák közötti különbséget, de a megértéshez, legalábbis egy laikusnak, ez aligha elég.)
A 185. oldalon azt állítja, hogy a hó (havat) szóról azért tudjuk megállapítani, hogy eredetileg m volt benne, mert tudjuk, hogy a név szóban is az volt. Ám ez aligha elfogadható érvelés, hiszen pl. a ló (lovat) szavunkban sosem volt m. Azt, hogy melyik v származik m-ből és melyik nem, a rokon nyelvi megfelelői alapján tudhatjuk. Ami annál zavarba ejtőbb, hogy Róna-Tas éppen a belső rekonstrukcióra kíván példát hozni...
A 204. oldalon azt olvashatjuk, hogy „a csuvas nyelv számos sajátosságát keleti finn szubsztrátummal lehet megmagyarázni”. A laikus olvasó értetlenül néz, hiszen a csuvasok lakhelye igen távol esik a legkeletibb finnek lakóhelyétől is. Valójában keleti finnek alatt itt a finnek keleti nyelvrokonait (pontosabban a finn--permi ágba tartozó népeket, a mordvinokat, marikat, udmurtokat és komikat) kell érteni. A magyarban ez a terminus már régen nem használatos, orosz megfelelője, a восточно-финский [vosztocsno-finszkij] a mai napig használatos. Magyarázat nélkül ebben az értelemben használni a terminust mindenképpen megtévesztő.
A 225 oldalon azt olvashatjuk, hogy a finnugor sz hang a magyarban előbb h lett, majd eltűnt. A végeredmény ugyan igaz, de a szakirodalom szerint az sz-ből θ (az angol think szóban található th-hoz hasonló hang) lett, és ez tűnt el.
A 241. oldalon arról van szó, hogy a 'testvér' jelentésű szavak az indoeurópai nyelvekben általában ősiek, de a 'fej' jelentésű szavak nem. Róna-Tas szerint ebből &#nem lehet levonni azt a következtetést, hogy az indoerópaiaknak kevesebb fejük lett volna, mint testvérük”. Ha ebből nem is, feltételezhetjük, hogy az átlagos indoeurópainak csak egy feje volt, viszont – ismerve az elmúlt korok demográfiai viszonyait ” valószínűleg jónéhány testvére. Egyébként az, hogy az eredeti 'fej' jelentésű szó tabuisztikus okokból tűnt el (azaz nem volt szabad megnevezni), merő spekulációnak tűnik. (Az említett orosz golova eredetileg is hasonló jelentésűnek tűnik, megfelelője a latinban calva 'koponya', és van egy 'fej' jelentésű bizonytalan örmény megfelelése is. A német Hauptnak viszont a latin caput 'fej' felel meg. Egyedül a francia tête új, eredetileg 'fazék' jelentésű, de ez valószínűleg egy tréfás elnevezésből született, a szlengből kerülhetett a köznyelvbe. A tabunak tehát nyomát sem találjuk.)
Igen furcsa érveléssel találkozunk a 259. oldalon. Itt Róna-Tas azt fejti ki, hogy a magyarba bekerülő igéket általában -l vagy -z képzőkkel látjuk el, ezek a képzők pedig tipikusan névszókhoz járulnak. Ebből Róna-Tas azt a következtetést vonja le, hogy az igéket is névszóként vesszük át. Ez azonban aligha elfogadható állítás, hiszen ezen igéket igeként használjuk (pl. ragozzuk), sőt, kevés kivételtől eltekintve (kapál > kapa) nem is használjuk a tövüket névszóként.
A 290. oldalon írottak szerint az angol foot ejtése [fút] – valójában röviden ejtendő: [fut].
Ugyanitt lejjebb a szerző arra hívja fel a figyelmet, hogy minden egyes nyelvet a saját rendszeréből kiindulva kell megmagyarázni, de általában ez nem így történik, a nyelveket egyes indoeurópai nyelvekre kifejlesztett kategóriákkal szokás leírni. Ebben teljesen egyet kell értenünk vele. Azonban példának azt hozza, hogy az oroszban a tárgyeset neve vinyityelnij pagyezs, azaz 'vádoló eset', ami a latin accusativus tükörfordítása. Csakhogy azt aligha tarthatjuk problémának, hogy a kategóriák elnevezése egy másik nyelv nyelvtanából származik. AZ igazi probléma az, ha a kategóriát próbálják ráhúzni egy nyelvre, melynek jelenségeit nem lehet az adott kategóriába rendezni. A példa tehát valójában nem megvilágítja, hanem homályossá teszi a problémát.
A 297. oldalon azt olvashatjuk, hogy a történeti nyelvészet az azonosság változásával, a tipológia a változás azonosságával foglalkozik. A megállapítás kétségtelenül jól hangzik, de aligha van értelme. Először is: mi az az azonosság változása? Legfeljebb úgy érthetjük, hogy ami azonos volt, az többé nem lesz az. Kétségtelen, hogy a történeti-összehasonlító nyelvészet valami hasonlóval foglalkozik, de a történeti nyelvészet biztosan nem, hiszen egy egységesnek megmaradó közösség nyelvével, annak változásaival is foglalkozhat. A tipológiának is van olyan ága, mely a nyelvi változások törvényszerűségeivel foglalkozik, de magára a tipológiára általánosságban inkább a szinkrón szemlélet jellemző.
A 359. oldalon a következőt olvashatjuk: „Mikor azt mondjuk, hogy a magyar és a vogul rokon nyelvek, akkor a két nyelv történeti viszonyára utalunk. Mikor azt mondjuk, hogy a magyar nyelv uráli nyelv, akkor a magyar nyelvnek az ősi, közös nyelvhez való viszonyára gondolunk.” Ez a különbségtétel aligha fogadható el. Amikor két nyelvet rokonnak mondunk, pontosan arra utalunk, hogy egy közös ősi nyelvből származnak. Amikor pedig egy nyelvet egy nyelvcsaládba sorolunk, akkor is azt mondjuk, hogy ugyanabból a nyelvből származik, mint más, ugyanazon nyelvcsaládba sorolt nyelvek. Mi más lehetne a magyar és a vogul közötti nyelvtörténeti viszony, ha nem az, hogy közös nyelvállapotból származnak?
Azt már csak a történelem különös fintorának tekinthetjük, hogy Róna-Tas ugyanitt megjósolja az NDK és az NSZK nyelvének szétválását. Persze nem zárhatjuk ki azt, hogy bizonyos történelmi konstellációkban ez bekövetkezett volna. A nyelvész szempontjából inkább az az érdekes, hogy miért feledkezik meg Róna-Tas a német nyelvterület eleve nagy nyelvjárási sokszínűségéről? Miért hisz feltétlenül abban, hogy az irodalmi norma válik a területek többé-kevésbé egységes nyelvévé? És ha hisz is benne: miért hagyja figyelmen kívül Ausztriát és Svájcot?
A 360. oldalon a cseremisz (mari) és a mordvin közös őséről beszél. Ez valójában egyben a finnségi és a lapp nyelvek közös őse is, az úgynevezett finn-volgai alapnyelv. Korábban ugyan úgy vélték, hogy volt a marinak és a mordvinnak egy közös, a finnségiektől és a lapptól különálló őse, de ezt 1974-ben Bereczki Gábor megcáfolta. Ez az eredmény talán túlságosan új volt ahhoz, hogy Róna-Tas fontosnak érezze figyelembe venni, ezért igazán komolyan nem hibáztatható.
A 374. oldalon Róna-Tas azt állítja, hogy akárcsak a hasonlóság, a szabályos hangmegfelelések sem lehetnek bizonyítékai a nyelvrokonságnak. Ezzel az állásponttal azonban aligha lehet teljesen azonosulni. Tény, hogy bizonyos szabályos megfelelések létrejöhetnek kölcsönzéseknek köszönhetően is, és ezeket módszeresen ki kell zárni. De ettől még nem tehető egy sorba a hasonlósággal. Szavak rendszertelen hasonlósága lehet a véletlen műve, semmiképpen nem utal a nyelvek közötti bármilyen kapcsolatra. A szabályos megfelelések azonban nem lehetnek a véletlen eredményei, éppen ezért valamilyen kapcsolatra mindenképpen utalnak, legfeljebb a kapcsolat jellege tisztázandó. A következő oldalon Róna-Tas a nyelvrokonságot „mint a nyelv mozgásának egy sajátos formáját, a folyamatos mozgásét” határozza meg. Ez azonban több szempontból is problémás. Először is, ahhoz, hogy egy alapnyelvből legalább két alapnyelv származzon, legalább két, különböző irányba tartó változásnak kell történnie (de minimum a változást és a nem változást kell szembeállítanunk – bár ez utóbbi inkább csak elméletileg képzelhető el). Ilyesmire a meghatározás nem utal. De ha a meghatározásnak van is elfogadható értelmezése, akkor sem szól arról, hogy a nyelvrokonság miként igazolható, és mit ajánl a szerző a szabályos megfelelések helyett. Az nem válasz, hogy a nyelvek különbségére kell összpontosítanunk, hiszen ennek legfeljebb azután van értelme, hogy rokonságukat igazoltuk.
A 377. oldalon egy sajtóhiba is megtréfálta a szerzőt (a muηk3 helyett muk 3 áll). Az azonban nem igaz, hogy η olyan lenen, mint a harang szavunk végén álló hang, hiszen az g: ez olyan hang, mint ami a g előtt áll e szóban. A „mély hangú i annyira pontatlan meghatározás, hogy jobb lett volna inkább elhagyni. (Hasonlóképpen a 440. oldalon a „réshangú g”-t.) Az, hogy a permiben másképp folyt volna le a változás, mint a magyarban, a mai napig vitatott.
A 396. oldalon azt olvassuk, hogy ha „az ősi finnugor k és amagyar hközött valahol megszünt volna a folyamatosság” – homályban marad azonban, hogy ezt a szerző hogyan képzeli el. Inkább úgy tűnik, hogy e folyamatosság vagy megvan, vagy nincs: megszűnni legfeljebb a nyelv kihalásával szűnik meg. Ha viszont nincs meg egy nyelvállapot, az abban (nem) szereplő hang folyamatossága sem vizsgálható.
A 427. oldaltól kezdve a magyar nyelv rokonsága cím alatt Róna-Tas belekeveredik az egyes indoeurópai nyelcsoportok elnevezésének problematikájába, holott ezeknek nem sok közük van a finnugorokhoz. Sőt, tulajdonképpen a nyelvrokonság szempontjából az sem túl érdekes, hogy milyen elnevezéseket ragasztanak az egyes csoportokra, így az uráli és finnugor népekre vonatkozó terminusokat sem kellene tárgyalni.
Aligha érthetünk egyet azzal, hogy ha „egy tárgy valamin van és valahol van egyszerre[,] akkor valaminél van”. Ha valami valamin van, akkor máris van valahol, viszont valaminél úgy is lehet lenni, hogy nem vagyunk rajta semmin. (Sajnos a tagmondatokat elválasztó vesszők gyakran kallódnak el a kötetben. A következő oldalon pedig a gömbölyün és a gömbölyűen szembenállítása elgondolkodható: valyon tényleg eltér a két alakban az ü hosszúsága?)
A 448. oldalon levő táblázatban állítólag képzők vannak a zárójelben, de ezt a fa(csar) és a fáz(ik) szavak esetében aligha hihetjük.
A 450. oldalon azt olvassuk, hogy a kihalt eme szó az Emese névben éledt újjá, holott az ennek megfelelő emse 'nőstény disznó' szóban végig megmaradt.
Meg kell még említenünk, hogy Róna-Tas néha igen sarkosan ítélkezik. A 144. oldalon azt írja, hogy „Saussure nem látta a holt és az élő nyelvek közötti alapvető különbséget.” Róna-Tas szerint a különbség abban rejlik, hogy az élő nyelv rendszere dinamikus, mag a holt nyelvvé merev. Kérdés azonban, hogy van-e értelme ilyen különbséget tenni. Amíg egy nyelvet bármilyen kis mértékben használnak, addig nem lehet teljes mértékben holt nyelvnek tekinteni, de addig változhat is, tehát rendszere dinamikus. Persze elérhetünk egy olyan korszakba, amikor egy adott nyelven már senki nem alkot szöveget, hanem csak a régebben keletkezett szövegeket vizsgálhatjuk. De a vizsgált szöveg mégis akkor keletkezett, amikor a nyelv még élt! Azaz: ha holt nyelvet vizsgálunk, akkor is léő nyelvet vizsgálunk, hiszen csak olyan állapotban láthatjuk, amikor még élt. Igazán holtnak pedig csak akkor tekinthetünk egy nyelvet, ha már nem is érti senki: ekkor a nyelv tényleg nem létezik már: emlékei érthetetlen ábrák vagy zörejek. Saussure tehát nem is láthatott különbséget, legfeljebb azt nem fedezte fel, hogy a nyelvi rendszer dinamikus. Később (154. o.) a diakrón (történeti) és a szinkrón (leíró) nyelvészet kettéválását félreértésnek nevezi Róna-Tas, aligha érthetünk egyet vele: a kétféle szemlélet létrejötte segít a problémák értelmezésében, még akkor is, ha élesen nem választjuk el a kettőt. (Gondoljunk csak arra, hogy ma a nyelvi változásra nem mint atomi, hanem mint rendszerbeli változásra tekintünk.) A 352. oldalon a szerző már egyenesen „Saussure által mesterségesen konstruált szakadék”-ről beszél.
Hasonlóképpen sarkosan azt állapítja meg, hogy Whorf „következtetései azonban természetesen elfogadhatatlanok”. Ez már csak azért is furcsa, mert ellenérvei is igencsak megkérdőjelezhetőek. Például azt mondja, hogy ha Whorf relativizmusa helytálló volna, akkor különböző nyelvek beszélői nem értenék meg egymást. (Ami pedig egyértelműen igaz: ha nincs közös nyelv, az emberek aligha értik meg egymást.) Ugyanakkor filozófusok még azon is vitatkoznak, hogy az azonos nyelvet beszélő emberek megértik-e egymást, vagy csupán elsiklanak félreértéseik felett. (A nyelvészek szerint meg eleve nincs két, azonos nyelvet beszélő ember.)
Hasonlóképpen megütközést keltő a 312. oldalon található megfogalmazás: Chomskyt és iskoláját „helyes irányba vihette volna”, ha felismerik, hogy a nyelvelsajátítás folyamat. A megfogalmazás azért furcsa, mert azt sugallja, hogy van „helyes irány„ – mi több, a szerző az, aki ismeri.
A felsorolás talán azt sugallja, hogy Róna-Tas könyve hemzseg a hibáktól, de ne felejtsük el, hogy egy közel 500 oldalas könyvről van szó, amelyben, ha esetleg kétszer annyi hiba felett siklottam is el, mint ahányat észrevettem, akkor sem mondhatjuk, hogy túl sok lenne. A kötet olvasását az előző részben írtak miatta azonban továbbra is csak felkészült olvasóknak ajánlom.
Bejegyzések
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése