Megjelent a Finnugor Világ 2009. júniusi száma

A Finnugor Világ továbbra is aktívan részt vesz a finnugorok számára egyébként oly sokat jelentő erdők pusztításában, és nekünk sem teszi meg azt a szívességet, hogy az új számra csupán egy link segítségével hívhassuk fel a figyelmet. Lássuk tehát a részletesebb tartalmi ismertetőt!

A címlapon Szvetlana Gyiniszlamova egy grafikáját láthatjuk nemrég magyarul megjelent kötetéből – ez a hátoldalról, a tartalomjegyzék és az impresszum közé elhelyezett sorból derül ki.

A címlap belső oldalán Csúcs Sándor felelős szerkesztő köszönti az olvasót néhány apró hírrel. Ezek közül a leginkább figyelemreméltó az lenne, hogy a komi rádió adásait immár az interneten is foghatjuk a www.krtk.ru címen. A fontos hírről már én is be szerettem volna számolni a Rénhírekben, de a tapasztalataim szerint nem működik. Remélve, hogy a Finnugor Világ szerkesztői maguk is kipróbálták, most fontosnak tartom közzétenni a címet. Ezen kívül Csúcs Sándor felhívja arra a figyelmet, hogy a finn állam évi 353 000 euróval támogatja a Reguly Társaság finn megfelelőjét a Castrén Társaságot. A pénzt oktatási és tudományos együttműködésre fordítják.

Az első nagyobb lélegzetű cikk (8 oldal) ismét Csúcs Sándor tollából származik, címe Gondolatok az alternatív nyelvrokonításról. Csúcs a finnugorellenes megnyilvánulásokat nevezi „alternatív elmélet”-eknek. Tény, hogy ez egy felkapott elnevezés, de ha jobb híján alkalmazzuk is, mindig hangsúlyozni kellene, hogy ezek „alternatív”-nak csak a szó egy igen specifikus értelmében nevezhetők, „elmélet”-eknek pedig egyáltalán nem. Csúcs a cikk bevezetőjében azt a véleményét fejti ki, hogy az ilyen „téves nézetek” részletes cáfolatával nem kell foglalkozni, helyette inkább pozitív propagandát kell folytatni. A Rénhírek rendszeres olvasói bizonyára meglepve olvassák, hogy „számos, eddig kellően ki nem használt lehetőség kínálkozik [...] [f]okozni kellene az internetes ismeretterjesztést”. Mi innen sok sikert szeretnénk ehhez kívánni, mint ahogy üdvözöljük Csúcs Sándor tanszékvezető azon ötletét is, hogy az egyetemi hallgatókat, különösen a magyar szakosokat kell jobban felkészíteni. Remek! Személy szerint már alig várom Csúcs Sándor új, a most érő generációk gondolkodásmódjához közelebb álló, színes, izgalmas, de a korábbinál mégis mélyebb tudást adó tankönyvét. (És persze várom a nagy leleplezést: ki akadályozta meg, hogy a hazai finnugrisztikaoktatásban dolgozók legjobb tudásuk szerint tegyék a dolgukat?) Ezt követően Csúcs a finnugrisztikát ért rágalmakra ad választ, ill. ismétli a korábban elhangzott válaszokat. Annak ellenére, hogy ő is tudja, hogy a finnugor nyelvrokonságnak semmi köze a genetikai kutatások eredményeihez, kitér a genetikai kutatásokra és hosszasan idézi azok eredményeit. A cikknek további érdekes vonásai is vannak, pl. Marcantonio-nak hivatkozik két előadására, de nem hivatkozik sem könyvére (pedig ez magyar fordításban is megjelent), sem annak kritikájára (melyek között szintén van színvonalas magyar nyelvű). Említésre méltó az is, hogy Csúcs szerint az Uralisches Etymologisches Wörterbuch létezik adatbázis formájában is – kár, hogy sehol nem férhető hozzá.

A következő négy oldalon Zaicz Gábor emlékezik meg Décsy Gyuláról. A visszaemlékezés nagy részében Décsy fő műveit veszi sorba, hosszan idéz azok recenzióiból. Ezt követően másfél oldalon Csúcs Sándor Anatolij Rakin komi nyelvész hatvanadik születésnapjáról emlékezik meg egy rövid életrajzzal.

Ezután Margarita Kuznetsova Két mai mari költő és elődeik című 13 oldalas cikke következik. Mielőtt két mai költőt mutatna be, áttekinti a mari költészet történetét, mely szerinte négy szakaszra bomlik:

1. „professzionalisták, valódi szóalkotók”
   


2. műfaji sokszínűség, népköltészeti tradíciók
   


3. Miklaj Kazakov költő országos sikert ér el
   


4. Valentin Kolumb „továbbfejlesztette a tradíciókat”
   

Mint látható, a szempontok nem egységesek, nem érthető, hogy a Kazakovval egy csoportba kerülő költők miért tartoznak egy csoportba, Kolumb pedig egyedül alkot csoportot. (Ráadásul Kuznetsova az utóbbi két csoportot már generációnak nevezi.) A példák sem sikeresek, pl. az idézett Csavajn-versből nem derül ki, mi mutatná a szóalkotási képességet (a magyar olvasó amúgy is magyarázatot igényelne), a második csoportnál idézett vers nem tűnik igazán népiesnek, egymagában pedig pláne nem demonstrálja a műfaji sokszínűséget. A bemutatott mai költőnő kapcsán Kuznetsova a bánat motívumát és néhány formai sajátosságot emel ki. Jóval hosszabban idéz Anatolij Timirkajev baskíriai mari költő műveiből, akinél elsősorban a két „szülőföldhöz” (Baskortosztánhoz és a Marij Elhez) való kötődés motívumát hangsúlyozza. A verseket a cikk mari születésű szerzője fordította magyarra, ez még akkor is elismerésre méltó, ha csak szabadfordításokról is van szó.

Ezt követi Somogyi Katalin négy és fél oldalas Az etnofuturizmus Oleg Csetkarjov novellájában című írása. A cikk tulajdonképpen tartalmi ismertető, bőven megrakva idézetekkel – csak az első és az utolsó két bekezdés lép ezen túl. A szerző az etnofuturizmus következő elemeit ismeri fel: „a falusi és a városi élet találkozása, a főhős nem találja a helyét a világban, egyes szám első személyben meséli el a történetet, sőt mitológiai elemek és az erotika is jelen van benne” [sic]. A cikk színvonaláról az utolsó mondata éppen eleget mond: „A hős a végén rádöbben, hogy gonosz a világ, kihasználták az olcsó munkaerőt, hogy tudtukon kívül rakéták alkatrészeit gyártassák velük.”

A következő két oldalt Csúcs Sándor másfél oldalas beszámolója tölti ki Szvetlana Gyiniszlamova magyarországi látogatásáról, pontosabban inkább az Írószövetségben május 4-én elhangzott beszélgetésről. (A Vízcsepp bemutatását Csúcs a következő számra igéri – mi körülbelül akkor fogjuk ünnepelni bemutatásának féléves fordulóját.) A cikk tartalmazza Gyiniszlamova vázlatos életrajzát és néhány adatot a manysi nyelv helyzetéről.

A következő három és fél oldalon Keresztes László ismerteti Kalevi Wiik Az európai népek eredete című könyvét. Az ismertetésben találunk jópár figyelemreméltó észrevételt és némi humort is megcsillogtat, de nem minden állításával lehet egyetérteni. Wiik szerint a 'jég' és a 'hal' finnugor jövevényszavak az ősgermánban. Keresztes szerint a 'jég' átvétele „úgy-ahogy hihetőnek tűnik”. Nem világos, miért lenne hihető. Ugyanakkor Keresztes szerint a 'hal' (mely Wiik szerint pl. az angol whale-ben lenne meg) esetében a feltételezés „abszurdum, hiszen egy halász–fókavadász közösség számára nyilvánvaló, hogy a bálna nem hal!” Ez az érv azt feltétlezi, hogy a halász–fókavadász közösségek tagjai biológusok, akik rendszertani besorolásuk alapján osztályozzák az élőlényeket, ami mindenképpen abszurd. Az viszont, hogy egy 'hal' jelentésű szót egyáltalán miért vesznek át, ill. ez miért éppen a 'bálna' jelentést kapná (akár az átvétel idején, akár később), jogos kérdés lehetne.

Ismét egy három és fél oldalas cikk következik, Szőke Natália mutat be egy, a vepsze nemzetiségi mozgalmakról szóló oroszországi kiadványt. A cikk a vepszék autonómiatörekvéseiről néhány olyan adatot is tartalmaz, melyek Magyarországon eddig aligha voltak ismeretesek, így pl. a Vepsze Nemzetiségi Voloszty (ennek járásként való fordítása nem igazán szerencsés) 1994 és 2001 közötti fennállása.

A következőkben Csúcs Sándor ismerteti két és fél oldalon Hannu Mäkelä finn író magyarul Anya címen megjelent regényét. A cikk terjedelméből közel egy oldalt két idézet vesz el, a személyes hangnemet sem nélkülöző írásnak csupán a végén olvashatunk néhány furcsa gondolatot a regény „végső mondanivaló”-járól, illetve arról, hogy „a mai posztmodern világban nem lehet eldönteni, hogy egy életrajzi indíttatású (vagy annak tűnő) műben mennyi a valóság és mennyi a fikció, de ez talán nem is fontos.” Zavarba ejtő a cikk zárómondata is: „Fehérvári Győző fordítása tökéletesen megfelel a regény mondanivalójának és stílusának.”

Ezután ismét Csúcs Sándor ismertet, ezúttal a Pluralica első számát. Szerinte a bevezető ígérete ellenére nem a kultúra egészével, csupán az irodalommal foglalkoznak, a képzőművészet is csak illusztrációként van jelen. Ugyanakkor képzőművészeti művekről eleve nem szól, mivel azok ízlésvilágától távol állnak, ill. értelmezésüket problémásnak tartja. Ugyanakkor Csúcs azt ígéri, hogy csak egy-két szerzőt és művet említ, „teljesen szubjektív kritériumok alapján”. Sajnos e kritériumokat nem sorolja fel, és a megjelent művekről sem mond semmit, csupán a cikk végén találunk két szemelvényt (nem világos, miért pont ezeket). Fő kifogásai: egyes szerzőket továbbá a bekerült szerzők életrajzi adatait hiányolja, ill. egy „kifejezetten magyaroknak szánt átfogó tanulmányt a mai Észtország társadalmi és kulturális életéről, szociális viszonyairól”. Ugyanakkor – kifogásai mellett – hangsúlyozza a folyóirat magas színvonalát.

Alig több mint egy oldalon számol be Szeverényi Sándor a májusban Helsinkiben tartott Az identitás etnikai és nyelvi kontextusa: finnugor kisebbségek című konferenciáról, majd majdnem két oldalon Gulyás Nikolett és Németh Szilvia számol be a XXV. IFUSCO-ról (finngor diákkonferenciáról), melyet a Karjalai Köztársaság fővárosában, Petrozavodszkban rendeztek meg. Márkus Virág egy oldalon számol be az észt VAT társulat Pál utcai fiúk-előadásáról. A néhány hír (Falk Nóra összeállításában) és egy Gyiniszlamova-rajz zárja.

Sajnos ismét meg kell említenem, hogy a kiadványban még mindig túl sok a helyesírási, különösen a központozási hiba, ráadásul címben olvasható az „identitás konferencia”. Az már inkább csak egy kínos gépelési hiba, hogy Olonyec finn neve hibásan szerepel, így a diákkonferencia résztvevői Aunus helyett Anusba mennek kirándulni...