NRVV 10. – Az Ember és a Természet Múzeuma 2.

Miután a racionális gondolkodásmódról mint az élet jelenségeihez való viszonyulás módjáról lemondtunk, otthonosan érezhetjük magunkat egyfajta mítikus világképben. Az Ember és a Természet Múzeuma ezt az utat választja az obi-ugor kultúra bemutatására. A kiállítás címe is
valami mítosz, de nagyon tájidegen lenne itt filológiai pontosságra törekednem. A kiállítás sem kívánja a néprajztudomány eszközeivel leírni a hantik s manysik világát, inkább hangulatát próbálja felidézni. Sokmindent láthatunk, de semmi sem pont olyan, mint a valóságban: egy kicsit nagyobb vagy kisebb, vagy nem egészen ott van és úgy, ahogy a valóságban lehetne. Az ilyen aprólékos szöszmötöléseknél fontosabb, hogy átéljük az obi-ugorok világának hangulatát.

Persze a feladat nehéz. A mítosz narratív műfaj, a szavakon túl marad a képzelet, ellenben egy múzeumnak mégiscsak konkrét tárgyakat kell bemutatnia. (Persze ez nem valós probléma azon múzeumok számára sem, melyek szemüvegtok vagy születési anyakönyvi kivonat bemutatásával kívánják felidézni egy író vagy zeneszerző szellemét.) A kiállítás
bővelkedik az érdekes látnivalókban és az értékes kiállítási tárgyakban: fent déli, ill. keletinek tűnő (de a kiállítás szellemével összhangban közelebbről meg nem határozott) hanti népviseletet láthatunk. Érdemes felfigyelnünk a körülöttük elhelyezett kisebb tárgyakra is.

A világ az obi-ugorok képzeletében: egy felfordított üst.

Fontos követelmény, hogy a beállított jelenetnek
meglegyen a maga bája.

Lángocska-bábocska: vajon készítettek hasonlót az obi-ugorok,
vagy a muzeológus volt játékos kedvében?

A múzeumban arra is vigyáznak, hogy nehogy a túlságos bőséggel csordogáló információ kizökkentse a látogatót a hangulatból, és valóban gondolkozni kezdjen. Így aztán a medveünnepet bemutató videók hang nélkül mennek, háttérzajnak pedig természetes medvebrummogás szolgál. A teremőr kedves, de maga sem tudja, hol lehet a hangot bekapcsolni: ugyanakkor nehezen palástolja a szokatlan kérés feletti meglepettségét.

Az egyik teremben a teremőr határozottan rámszól, hogy nem szabad fényképezni. Európai fogyasztóként úgy gondolkozom, hogy ha megvettem a fényképezőjegyet, akkor semmi sem tarthat vissza. A tiltás különösen érthetetlen, hiszen éppen nem egy egyedülálló műalkotást, hanem egy falra vetített képet szeretnék lefényképezni. Később bánom, hogy nem tartottam be a játékszabályokat. Az adott teremben, illetve az összes később készített képem egyszerűen eltűnt, holott a múzeumban visszanéztem őket, és akkor még megvoltak. A múzeumból való távozás után készült képek viszont épségben megvannak. Racionális magyarázatot ne is keressünk.