Mongolok réme, Baruto

Az évszázadok során mongolok és finnugorok számtalanszor háborúztak egymás ellen, de egymásért is. Az írásbeliség előtti időket talán hagyjuk. Rémes korszak lehetett. Bőven elég, ha csak a tatárjárástól kezdve idézzük fel az eseményeket.

A mongolok titkos történetében olvashatjuk, hogyan indult meg Dzsingisz kán néhány emberével, s hogyan lett ebből világbirodalom. Először át kellett gázolni a tatárokon, majd a legyőzött tatárokat besorozni a seregbe, hogy a továbbiakban tatárjárásnak hívhassuk a mongoljárást. Aztán jöttek a finnugorok: a mongolok szétszórták a Magna Hungáriában maradt magyarokat, majd hódoltatták a Volga-vidéki finnugor népeket.

A tatárokhoz hasonlóan magukkal ragadták a mordvinokat is. Miután legyőzték az orosz fejedelemségeket, Kijevet fölégették s a Kárpát-medencei magyarokra támadtak, ezt írta levelében egy magyar püspök egykori iskolatársának: „Őróluk [ti. a mongolokról] nem hallhatunk bizonyos híreket, mert valami mordanusnak nevezett törzsek járnak előttük, akik mindenkit válogatás nélkül legyilkolnak, és senki közülük nem ölthet sarut a lábára, amíg embert nem ölt. Úgy vélem, ezek gyilkolták meg azokat a domonkosokat és ferenceseket meg a többi követet is, akiket a magyarok királya küldött felderítésre.” (Egy magyar püspök levele Guillaume d'Auvergne párizsi püspöknek /1240/ Gy. Ruitz Izabella fordítása. A tatárjárás emlékezete /vál., szerk. és jegyz. Katona Tamás/ Bp. 1987. 368–369.)

A mordvinok még két és fél évszázadig a mongolok oldalán kénytelenek háborúskodni: 1377-ben felégetik Nyizsnyij-Novgorodot és feldúlják a Volga menti orosz településeket, 1480-ban pedig az ugrai „majdnem-csatában” is a mongol oldalról néznek farkasszemet az oroszokkal. Ezen esemény után viszont a mordvinok orosz fennhatóság alá kerülnek. Az sem volt jobb.

A mongol oldalon maradnak azonban még finnugorok: az orosz történeti forrásokban cseremisznek nevezett csoportot főleg finnugorok – marik és udmurtok alkották. Ők csak a Kazanyi Tatár Kánság 1552-es bukását követően kerülnek orosz fennhatóság alá.

Az Arany Horda szétesése után nemcsak a Kazanyi, hanem a Krími Tatár Kánság is veszélyt jelentett a Volga-vidéki finnugor, török és orosz népességre. A krími tatárok még a 17. században is be-betörtek a mordvinok területére. Ennek megakadályozására 1638-ban határvédő rendszer építésébe kezdtek mordvinföldön, de a tatár kalandozásokat így sem tudták megakadályozni: 1643-ban a krími tatárok elfoglaltak és kiraboltak számos mordvin falut, sőt bevették Alatirt és Tyemnyikovot is. Az évtized folyamán a tatár betörések megismétlődtek.

A mongolokról kevesen tudják, hogy nemcsak nyugat, hanem kelet felé is próbálkoztak: például hatalmas hajóhadat szereltek fel Japán megtámadására. A könnyű győzelemre számító mongolok hajóit azonban egy rendkívüli tájfun szétszórta. A hajók elsüllyedtek. A 140 000 fős inváziós hadsereg odaveszett. Ezt az eseményt Japánban a mai napig isteni beavatkozásként értékelik. Történt mindez 1281-ben.

Napjainkban már nem vívnak véres háborúkat a mongol harcosok. El vannak foglalva a maguk bajával. A szovjet övezetből való kiszabadulásuk után próbálják magukat és országukat újjáépíteni és új pályára állítani. Inkább a sportban fitogtatják félelmetes erejüket. A mongol armada helyett mongol birkózók kísérleteznek Japán meghódításával. Ez az akció mára sikerrel járt. A legtradicionálisabb japán sportot, a szumóbirkózást két mongol versenyző, Aszasórjú, és Hakuhó uralja. Ez természetesen csak a szumóban használt „művésznevük”: Aszasórjú eredeti neve Dolgorszürengiin Dagvadordzs, míg Hakuhó Mönkbatin Davaadzsargal néven látta meg a napvilágot.

A japánok számára különösen fájdalmas, hogy éppen a szumóban a mongolok uralkodnak. Mivel azonban jelenleg nincs kiemelkedő japán szumóbirkózó, így megpróbálkoztak idegen bajnokok behívásával. A szumóban felbukkantak olyan híres birkózónemzetek mint a bolgárok vagy a grúzok versenyzői is. A mongolokat azonban nem sikerül letaszítani a trónról.

Japánban évente hat szumóversenyt rendeznek, egy verseny 15 napig tart. Ezen időszakok ma is szinte nemzeti-ünnepszerű eseménynek számítanak Japánban. (A szumózás szabályairól, a versenyekről magyar nyelven is lehet tájékozódni az interneten, így ezekre most nem térek ki. Itt csak annyit, hogy a szumóban az győz, aki földre viszi ellenfelét. Szumót korábban az Eurosporton is lehetett látni, de sajnos néhány éve elmaradtak a közvetítések.)

Az idei első versenyen megtörtént a Japánban olyannyira várt csoda: Baruto legyőzte Hakuhót. Ha egy legmagasabb rangú szumóbirkózót (egy jokozunát) valaki legyőz, akkor a nézők rituálisan bedobálják ülőpárnáikat. Most is ez történt. Egyébként Barutónak is van a saját édesanyjától kapott neve. Úgy hívják, hogy Kaido Höövelson. Rakverében született, 1984. november 5-én.

És igen – ő észt.

Íme a nevezetes mérkőzés:



Baruto fiatalabb korában kosárlabdázott, majd dzsúdózott. A szumót amatőrként kezdte, 2004-től profi. A ranglétrán gyorsan haladt előre, két év után fölkerült a legmagasabb osztályba. Jelenleg szekivake rangban van. Ha továbbra is ilyen sikeres lesz a mongol jokozunák ellen, akkor hamarosan előléphet ózekivé, s onnan már csak egy ugrás a jokozuna rang… Fölvett neve – Baruto – japánul Balti-tengert jelent (nem vitás, hogy a magyar Baru-tó elnevezésből ered – mégis csak lehet valami ebben a japán–magyar nyelvrokonságban :)).

Ha az észt sportra gondolunk, inkább a sífutók, autóversenyzők eredményei jutnak eszünkbe. Pedig Észtországban rendkívüli hagyományai vannak a nehézatlétikának.

A 19. század végén kezdődött.
Az észt nehézatlétika megalapítója Gustav Boesberg volt. Klubjában nőtt fel az Amerikát végigverő Georg Lurich és barátja, Aleksander Aberg. Híres birkózó lett Lurich tanítványa, Georg Hackenschmidt is.

Észtország első olimpiai érmét 1912-ben Stockholmban Martin Klein szerezte. Az érmet hozó mérkőzés 11 óra 40 percig(!) tartott. Ez minden idők leghosszabb hivatalos birkózó mérkőzéseként szerepel a Guiness Rekordok Könyvében.

Az 1924-es párizsi olimpián Eduard Pütsep szerzett aranyérmet Észtországnak kötöttfogású birkózásban, négy évvel később Amszterdamban pedig Osvald Käpp győzött szabadfogásban.

Az 1936-os berlini olimpián Kristjan Palusalu szabad- és kötöttfogásban is aranyérmet szerzett. Ezt a bravúrt azóta sem ismételte meg senki.

A két világháború között a világ- és Európa-bajnokságokon az észt birkózók további 5 arany-, 12 ezüst- és 10 bronzérmet nyertek.

Johannes Kotkas 1938–1966 között 28 éven át volt Európa legjobbja. Ez a rekord is páratlan.

Kaido Höövelson/Baruto Kaito a legnemesebb észt sporthagyományok folytatója. Kívánunk neki további sikereket!

(Az anyaggyűjtésért köszönet Bereczki Andrásnak és Klima Katának.)