Kerezsi Ágnes: Az uráli népek néprajza 1. Felépítés, szerkesztettség

Az uráli népek néprajzáról írni egyszerre könnyű és nehéz feladat. A könnyűsége a téma leghétköznapibb értelemben vett érdekességében rejlik: mindannyian kíváncsiak vagyunk rá, hogy mások hogyan élnek, mit esznek, milyen szokásaik vannak, és szeretünk a válaszokon hüledezni, kacarászni vagy éppen elgondolkodni. Éppen ezért egy ilyen könyvön általában jót szórakozunk, a könyvet jónak tartjuk, tehát megírása hálás feladat, ha csupán a szórakoztatás a célunk.

Jóval nehezebb dolgunk van azonban, ha olyan könyvet szeretnénk írni, mely átfogó képet nyújt az uráli népek néprajzáról. A feladat nehézségét az jelenti, hogy az uráli népek (azaz az uráli nyelveken beszélő népek) kulturálisan rendkívül sokszínűek, ami megnehezíti együttes tárgyalásukat, – ugyanakkor sok jelenség több népnél is megfigyelhető, ami miatt a népenként való tárgyalásuk állandó önismétléshez vezethet. Ráadásul a néprajz is rendkívül sok területre oszlik, így átfogó képet igen nehéz adni.

Különösen nehéz a helyzet, ha tankönyvről beszélünk. Ha kézikönyvről, monográfiáról van szó, akkor bármilyen előzetes tudást elvárhatunk az olvasótól (általában minél komolyabb a szakkönyv, annál komolyabb lehet az előzetesen elvárt tudás). Egy tankönyv írásakor azonban figyelembe kell venni, hogy mi az, amit a diákok már előzetesen tudhatnak, az anyagnak egy adott időn (szemeszteren, tanéven) belül feldolgozhatónak, továbbá számon kérhetőnek kell lennie. Ehhez előzetesen meg kell határozni, hogy milyen tudást várunk el a kurzust elvégző diáktól, és az ezen túli ismereteket lehetőleg el kell hagyni, de legalábbis mint kiegészítő, fakultatív anyagot jól el kell különíteni (például tipográfiai eszközökkel). Ehhez az anyag összegyűjtése, rendszerezése, szelektálása nem kevés munkát igényel.

Mi több, az uráli népek néprajzáról elvben kétféle tankönyv készíthető. Az egyik néprajz szakosoknak szól, akiknek általános néprajzi ismeretei már vannak, s ezeket az ismereteket szeretnék kiegészíteni az uráli népekre vonatkozóakkal. Feltételezhető, hogy egy ilyen diák nem sokat tud még az uráli népekről (pl. lakhelyükről, létszámukról, nyelvükről stb.), ezeket az adatokat tehát meg kell adni. A másik finnugor szakosoknak szól, akik nem ismerik az alapvető néprajzi terminusokat, sőt, azt sem tudják, hogy egy-egy néprajzi objektumon (pl. egy épületen, egy népviseleten vagy akár a hitvilágban) mit is kell nézni, hogyan kell ezeket vizsgálni, leírni, összehasonlítani. Mivel pedig mindkét csoport meglehetősen szűk, valószínűleg az egyetlen igazi megoldás egy olyan kötet összeállítása lehet, mely egyes részeiben talán mindkét célközönség számára szájbarágós, túl evidens, de más részeiben érthető, feldolgozható.

Nem csoda, hogy hasonló kötet összeállítására idáig még senki nem vállalkozott. Az általános finnugrisztikai bevezető tankönyvek ugyan általában szólnak a tárgyalt népek hagyományos kultúrájának főbb vonásairól, de nem ezek tárgyalását tekintik céljuknak. Az uráli néprajzról eddig legfeljebb teljességre nem törekedő tanulmánykötetek, ill. egyes részterületekről szóló monográfiák jelentek meg (általában egy népre vagy kisebb népcsoportra szorítkozva). (A legfontosabb szakirodalomról többek között itt lehet tájékozódni.)

Kerezsi Ágnes tehát hatalmas fába vágta a fejszéjét. Könyve a Piliscsabán, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészettudományi Karának Finnugor Tanszékén jelent meg (a kiadás szerint 2009-ben, valójában azonban csak idén év elején lehetett megvásárolni). A nehézségekkel bizonyára tisztában volt, de legalábbis a mű írása közben szembesült velük. A kötetben többször utal arra, hogy bizonyos jelenségek több népre is jellemzőek, és a bevezetőben megpróbál valamilyen általános képet is nyújtani, de ez tematikájában messze nem terjed ki minden érintett témakörre, és amelyekre kitér, azokról sem nyújt igazi átfogó képet.

Úgy tűnik azonban, a szerző nem gondolkozott el azon, kik is alkotják a könyv célközönségét (csak a Zaicz Gábor által írt előszóból derül ki, hogy a könyvet magyar és finnugor szakosok oktatására szánták), illetve nem foglalkozott azzal, hogy mi is lenne az a tudás, mely a diákoktól elvárható és elvárandó.

Kerezsi úgy döntött, hogy az egyes népeket sorban tárgyalja, és nagyjából ugyanazokat a témaköröket járja végig minden népnél. Ez a szerkesztésmód oda vezet, hogy egyes népeknél egyszerre több népről kis kezd beszélni, majd mintha elfelejtené, melyik fejezetben is járunk: „helyenként, mint például a manysiknál” ‒ írja a manysikról szóló részben (35). A könyv 15 számozatlan fejezetből áll, melyek általában egy-egy népet tárgyalnak, kivéve egyet, mely a kisebb balti finn népekről, a vepszékről, a vótokról, az izsórokról és a lívekről szól. (Ez aztán magát a szerzőt is megtéveszti, mert az előszóban azt állítja, hogy 15 népet tárgyal, holott valójában 18-at.) Ezt a fejezetet nyugodtan szét lehetett volna szedni úgy, hogy mindegyik nép külön fejezetet kapjon: ezek rövidsége érthető lett volna a népek kisebb lélekszámából, ill. kevésbé „egzotikus” mivoltukból kifolyólag. Az igazi aránytalanságot a kötetben nem ez okozta volna: a karjalai temetés leírása több mint tíz oldalt tesz ki (253–263), az észtekre összesen nem jut ennyi (221–230).

Személy szerint célszerűbbnek láttam volna, ha a szerző inkább témakörök szerint tárgyalja a jelenségeket. Igaz, ekkor az egyes népekről kevésbé tudott volna általános képet rajzolni, de az ilyen leírásokat amúgy is megtaláljuk a bevezető finnugrisztikai tankönyvekben, míg például összefoglaló áttekintést az uráli népeknél megtalálható épülettípusokról aligha találunk bárhol is. Ráadásul a jelen szerkezetben nincs alkalom arra, hogy az egyes jelenségeket részletesebben megmagyarázza, vagy akár a terminusokat definiálja. Sorban bukkannak elő megmagyarázatlanul az olyan fogalmak, melyek aligha magától értetődőek az átlagos hallgató számára: duális frátria (25), patrilokális (27), zúzócsapda (31), katonai demokrácia (56), óhitűek (111), endogám (119), totemisztikus jelleg (208), „halmaz és soros falvak [sic]” (224), tunikafazonú (225), kaoricsiga (238: ennek hivatalos magyar neve porceláncsiga), sógorházasság (319) stb. Ráadásul a nyenyec típusú sátrat kónuszosnak nevezi a köznyelvi kúpos helyett; a 39. oldalon felbukkanó zenélőfa fogalmát csak a 44. oldalon magyarázza, ott is a kanteléhez hasonlítja, miközben a kantele fogalma is magyarázandó lenne. A 314. oldalon orosz típusú épületekről, a 360. oldalon orosz típusú bölcsőről beszél, holott a magyar olvasó aligha tudja, milyenek is ezek. A 236. oldalon bukkan elő a szélkendő fogalma: erről az olvasó azt sem tudja eldönteni, hogy az előtagját melyik jelentésében értelmezze: mindössze a 260. oldalon válik világossá, ott is kizárólag a finnül tudók számára: tuulipaikka 'szél (légmozgás)' + 'rongydarab'.

Az olvasó időnként egészen döbbenetes állításokba ütközik: „Csak egy állandó szálláshelyük van, a téli [...] A többi szálláshelyüket évszakonként váltogatják.” (27.) Óvatosan feltételezhető, hogy állandó szálláshelyen olyan szálláshelyet kell értenünk, ahol állandó épület áll, míg a több szálláshelyen csak sátrat állítanak – de biztosak nem lehetünk benne. Az ilyen furcsaságok is elkerülhetőek lettek volna, ha a szerző a szállástípusokat, épülettípusokat mutatja be, és ezen belül mondja el, melyek mely népre jellemzőek. Fájdalmas hiány, hogy a szaunázás (fürdőházba járás), az ehhez kötődő szokások, hiedelmek egyik népnél sincsenek egységként leírva, holott szinte mindegyiknél fontosak.

Ha a szerző úgy gondolta, hogy egy ilyen leíráshoz az uráli népek túlságosan is különböznek egymástól, akkor köthetett volna kompromisszumot, és tárgyalhatta volna areánként a kulturálisan egymáshoz közelebb álló népeket. A bevezetőben, a 10. oldalon maga is három nagy csoportra osztja őket: a balti-finnekre, az Uráltól nyugatra élő földművelő népekre (komik, udmurtok, marik, mordvinok), illetve a halászó-vadászó-réntartó népekre (az összes többi). (Ebből a felosztásból, akárcsak az egész kötetből, persze kimaradnak a magyarok, ahogy ezt Dyekiss Virág is jelezte a Finnugor Világban megjelent recenziójában.) Természetesen ez a felosztás sem igazán pontos, hiszen a legészakibb komik réntartással foglalkoznak, a déli manysik és hantik pedig inkább szarvasmarhát, juhot és kecskét tartanak, mint rént, de ez egyébként sem kap hangsúlyos szerepet e népek leírásánál. Le lehetett volna írni tehát három nagy blokkban a három nagy kulturális övezetet.

De ha már a szerző a népenkénti tárgyaláshoz ragaszkodik, akkor is rendezhette volna areális blokkokba az egyes népek tárgyalását. A jelen szerkezetben a cikkek vegyesen követnek nyelvi és földrajzi szempontokat: először az obi-ugor népek szerepelnek, ezt követik a finn-permi népek nagyjából keletről nyugatra haladva, majd a lappok után tér át a szamojéd népekre, nevezetesen a nyenyecekre, és halad kelet felé, egészen a szölkupokig. (Ha a hantikkal, és nem a manysikkal kezdené, legalább szépen bezárulna a kör, hiszen a hantik és a szölkupok érintkeznek.) Ennek a sorrendnek kétségkívül vannak hagyományai, hasonló utat jár be Zsirai és az Uráli nyelvrokonaink is. Ezekben a művekben azonban a tárgyalás elsődleges szempontja e nyelvek rokonsága. Egy néprajzi tárgyú munkában célszerűbb lenne a néprajzi szempontokat figyelembe venni. Ha már tényleg a magyartól való távolság a kiindulópont (ahogy Dyekiss Virág feltételezi), akkor célszerűbb lenne a magyarokhoz kulturálisan legközelebb álló észtektől vagy finnektől elindulni, és folyamatosan kelet felé haladni, a hantiknál átlépni a szölkupokhoz, és onnan északra folytatva tárgyalni a három északi-szamojéd népet, lehetőleg a földrajzilag is legtávolabbi nganaszanoknál fejezve be. A jelenlegi felépítés azonban még önmagán belül is inkonzekvens, így például a finnek és a karjalaiak nem egymás után következnek (ráadásul a karjalaiaknál említi (264), hogy ősi [???] karjalai énekeket szerkesztett össze Lönnrot a Kalevalában, de magáról a Kalevaláról a finneknél szól részletesebben (207–210) – ez is szerkesztési problémákra utal). A már említett, négy balti-finn népet tárgyaló fejezetben együtt vannak a vepszék és a lívek, akik a csoport földrajzilag és kulturálisan legtávolabb eső tagjai.

Természetesen ennél a felépítésnél elveszik a fogalmak olyan tárgyalásának lehetősége, mint amelyre korábban, a tematikus vagy az areális-tematikus felépítésnél utaltunk. De még így is lehetőség lenne néhány fogalommagyarázó fejezet, vagy legalább egy fogalomtár elkészítésére. De a kötetben még tárgymutató sincs. A fejezetek összedolgozottsága minimális mértékű: nem csak az egyes népeket tárgyaló cikkek nincsenek sorszámozva, de az azokon belüli tematikus alegységek sem, pedig ez a cikkek viszonylag egységes felépítése miatt igen előnyös lenne, és a keresést is megkönnyítené. (Meg kell azonban jegyezni, hogy a cikkek felépítése sem teljesen azonos: az ünnepek általában születés–esküvő–halál sorrendben követik egymást, de a mordvinoknál az esküvő–születés–halál sorrendet találjuk (182–).) Ráadásul amikor a fejezetek utalnak egymásra, akkor sem találunk oldalszámokat: az 58. oldalon a hanti vadászati és halászati módszerek ismertetésétől tekint el arra hivatkozva, hogy azok nem különböznek a manysikétól, a 62. oldalon hasonló okokból nem ismerteti a hanti épülettípusokat. Sem itt, sem más helyen nem utal oldalszám szerint arra a helyre, ahol a szükséges adatok megtalálhatóak.

Sajnos a meggondolatlan szerkesztésnek következményei is vannak, ezek közül sorolok fel itt most néhányat.

Egyes esetekben bizonyos jelenségek nem érthetőek meg, csak a kötet távolabbi részéből szerzett információk alapján. A 11. oldalon azt olvashatjuk, hogy „[...] egyes Ob menti csoportok lovakat fogtak be a szánok elé, nemcsak nyáron, hanem télen is.” A magyar olvasónak persze eszébe nem jutna, hogy nyáron szánnal közlekedtek. Ezt Kerezsi is pontosan tudja, hiszen a 153. oldalon már ő is szükségét érzi a magyarázatnak: „A szánokat nemcsak télen, hanem nyáron is használták, hiszen a kátyús, hepehupás utakon sokkal jobban lehetett közlekedni velük, mint a kerekes járművekkel.”

Az észtekről szóló részben ezt olvashatjuk: „Így például az Észtország délkeleti határvidékén élő, ortodox vallású szetuknál a halottat nem szalmára fektették [...]” (227). Korábban azonban nem olvashattunk arról, hogy a halottat szalmára fektetnék, és később is csak a haldoklóról olvashatunk hasonlót: „A karjalaiaknál a haldoklót a halál közeledtével kiemelték az ágyából, és a szent sarok közelében, a földön ágyaztak meg neki, mert úgy hitték, könnyebb a földön, mint ágyban meghalni. Ez a fekhely szalmából készült [...]” (253) Arra viszont, hogy miért könnyebb az ágyon kívül meghalni, a mariknál kapunk misztikus magyarázatot: „A marik a többi finnugor néphez hasonlóan nem engedték a halottat „ágyban, párnák közt” meghalni [sic!], nehogy a lelkének meg kelljen számolnia az összes tollpihét a túlvilágon.” (164) Igaz, itt nem olvashatunk arról, mit csinálnak a haldokolóval (esetleg a halottal?), ha nem maradhat az ágyban.

Más esetekben az információ nem ahhoz a néphez kerül, amelyre vonatkozik. A karjalai lábasház átalakulásáról a manysiknál szól, a karjalaiaknál nem (34, 245). Később mintha egyenesen kerülné a lábasház terminust: „Gazdasági épületeik legtipikusabb formája a magas lábakon álló apró boronaház, mely eredetileg egyetlen magas lábon állt, később már négy lábra építették.” (269) , „magas lábakon álló kamra” (295). Vezsakari manysi neve, Jel(u)p úsz csak a hantikról szóló fejezetben bukkan fel, ott is csak a Jelpusz-ojka istennévben. (Neki azonban itt sem szerepel azonban a magyar szakirodalomban használt neve, a Szentvárosi öreg). A hanti temetés kapcsán beszél az északi hanti emlékfiguráról (72), amit itt ittarmának nevez, egyben hivatkozik a hasonló manysi leírásra is (42), ahol azonban a figura nevét nem említi. Az udmurtoknál azt állítja, hogy a lovakkal való cséplés török eredetű szokás (123), a mordvinoknál ugyanezt már nem említi (178). „A finn medveteremtésről szóló mítosz szerint a medve egy felhőn született, a Holdnál, a Napnál és a Göncöl-csillagzatnál. Onnan bocsátották le ezüstláncon aranybölcsőben, egy gyapjúkosárkában egy mézelő virágra.” (217) A hasonló obi-ugor mítoszokról nem szól.

Van, amikor csak az derül ki, hogy egy szokás más népre is jellemző, de az már nem, hogy melyekre: „A tűz kultuszának nyomait vélik felfedezni a kutatók abban a több népnél egyaránt meglevő szokásban, hogy a temetőből hazatérve tenyerükkel meg kellett érinteni a kemence falát.” (260)

Időnként hasonló jelenségeket másként nevez meg különböző helyeken. Miért „katonai demokrácia” a hantik társadalma (56, 57), és miért „törzsi‒nemzetségi” (25) a manysiké?

Több nép is ablakot vág a koporsóra: a komik azért, hogy a halottnak világos legyen (111), az udmurtok azért, hogy a halott lelke szabadon járhasson ki-be (134), a marik és a mordvinok azért, hogy az elhunyt láthassa, mi történik a világban (164), ill. hogy a halott majd ezen keresztül tudjon kitekinteni a világba (191). A karjalaiaknál a tény nem igényel indoklást (256). Valójában feltehető, hogy az ok minden népnél azonos, de legalábbis hasonló okok variálódnak, és a különböző népeknél azért kerültek különböző indokok a szövegbe, mert a szerző kezébe kerülő szakirodalmi forrás véletlenül éppen ezt emelte ki.

Bizonyos állítások ellentmondásosak, de mivel egymástól távol állnak, nincsenek feloldva. Vajon hogyan kerülhette meg az ifjú pár a fiú lakósátrát (69), ha nőnek nem is szabad a sátor mögé lépnie (81)?

A csúdok hol mint a vepszék és a karjalaiak ősei (91), hol mint a komik ősei (103: ugyanazon a cikken belül!) szerepelnek. A 236. oldalon viszont a vótokról írja: „A vepszékkel együtt őket is csúd néven emlegették mind az orosz krónikák, mind a XVIII. századi orosz források. Sőt, feltehetőleg eredetileg ők voltak az a nép, akire [sic] először használták ezt az elnevezést.”.

Nincs meg az összhang a bevezető és az egyes népeket tárgyaló cikkek közt sem. Különösen igaz ez a lélek elnevezéseire vonatkozó részre. A manysi és hanti harmadik lelket urtnak hívják (43, 70), de ugyanez az udmurt árnyéléleknek is ez a neve (17): nincs tisztázva, hogy van-e összefüggés, vagy ez véletlen-e, ill. esetleg nem világos, milyen összefüggés van. A 102. oldalon szerepel a lélegzetlélek komi neve (lov), de a 16. oldalon nem; ugyanitt az árnyéklélek neve ort vagy ord, a 17. oldalon azonban csak az előbbi. A 16. oldal szerint a mordvinoknál a lélegzetlélek neve vaime, ill. oime – csak a 195. oldalon derül ki, hogy az előbbi moksa, az utóbbi erza alak.

A figyelmetlen szerkesztés cikken belül is jellemző: a manysi lélegzetlélekre és a lélekvándorlásra vonatkozó információk megoszlanak a születés (38) és a temetkezés (43) leírása között. A Népköltészet, hitvilág című alfejezetet (207–211) a Hitvilág című fejezet követi. A 208. oldal közepén megjelenik Ukko neve, de csak mintegy tíz sorral lejjebb tudjuk meg, ki is ő: „a finn főisten, a kozmosz hatalmas ura, a villám és a felhők mindenhatója” (!). A 209. oldalon azonban már azt állítja, hogy Ukko a széllel azonos. A 213. oldalon „mindenekelőtt a mennydörgés istene, bár bizonyos jelek arra mutatnak, hogy a keresztény mindenható vonásait is magán viseli”. A 208. oldalon a mennydörgésisten Ukkonen (a kettő egyébként ugyanaz, de ez nem derül ki). A 226. oldalon a először azt állítja, hogy az észteknek (szetuknak) a „kerek, kónuszos mellcsatjaik óriási méretűek voltak”, néhány sorra lejjebb viszont azt, hogy a mellcsatoknak „két típusát készítették, a néha több kilogrammot is elérő, félgömbhöz hasonlókat és a hatszögletű darabokat”. Hova sorolandók akkor a kerek, kónuszos csatok? (Valójában többféle is volt.) „A lapp nép is minden bizonnyal több embercsoport egybeolvadásával alakult ki.” (266) Ez a feltevés ugyan nem meglepő, hiszen a népek általában folyamatosan keverednek, de érdekes, hogy ha itt csak feltevés, hogyan válik a következő oldalon bizonyossággá: „A lappok vándorlásaik során magukba olvasztották Fennoskandinávia halász-vadász őslakóit.” (267) „Régen a lapp sátor közelében mindig kellett lennie szejtának.” (275) „Ahol szejta állt, szent helynek számított, amit a nők nem látogathattak, de még csak a közelébe sem mehettek.” (275) Ezek szerint a nők nem mehettek a sátor közelébe? „Mivel a nyenyec nők tisztátalannak számítottak, és egy sor tilalom vonatkozott rájuk, azt hihetnénk, hogy elnyomottak is voltak. Ez azonban korántsem így volt.” (297–298) A hosszú fejtegetés után, hogy miért is nem beszélhetünk a nyenyec nők elnyomásáról, a következő, a kérdés szempontjából talán nem lényegtelen tényekkel szembesülhetünk: „A párválasztásnál a fiúk véleményét kikérték, a lányokét általában nem.” (299) „Az ünnepi lakomán a menyasszony nem vett részt, félrehúzódva, ruhával letakarva feküdt a sátorban.” (300) Kérdéses az is, hogy a nganaszanok a Tajmir félsziget mely részén élnek: „A nganaszánok jelenleg a Tajmir-félsziget középső és északi részein élnek.” (328) „Alapvető változás csak az 1960-as években következett be, amikor a nganaszánokat nomád életformájuk feladására kényszerítették, és néhány nagyobb településre költöztették őket, jóval délebbre eredeti lakóhelyüknél.” (329)

Remélhetőleg a bőséges példaanyag igazolja, hogy nem hajszálhasogatásról van szó, amikor a könyv szerkesztési hibáit felrójuk. A gondatlanságból eredő következetlenségek, egyenetlenségek, ellentmondások, homályos információk száma jóval felülmúlja az elfogadható szintet, és nagy mértékben csökkenti a kötet használhatóságát.