Tücsök és bogár

A magyar sajtó ismét lecsapott egy finnugor vonatkozású eseményre: ezúttal az udmurt nyelvű József Attila kötetre. A cikk a megszokott módon ismét tele van sületlenségekkel. Nem csapunk le az olyan magas labdákra, mint az udmurt szövegek átírása, de azért feltennénk a kérdést: mi értelme van az olvasó számára amúgy is csak halandzsának tűnő szavakat közölni, ha még maga az újságíró sem képes sem arra, hogy akár megközelítőleg a hangzásának megfelelőlen leírja, sem arra, hogy betűkihagyásokkal el ne torzítsa?

A cikk rögtön azzal kezdődik, hogy az udmurtok „közép-távoli nyelvrokonaink” ami a családfa ismeretének hiányában nem is értelmezhető (pl. legközelebbi rokonaink, a hantik és a manysik is igen távoliak, nemcsak földrajzilag, de nyelvi értelemben is, ha pl. a szláv vagy a germán nyelvek rokonságával vetjük össze), ráadásul ha az udmurtok közép-távoliak, kik maradnak meg távolinak: csak a szamojédok?

Az, hogy a mai idős beszélők még meglepődhetnek a 'medve' jelentésű szó kimondásán, egyszerűen ostobaság. Egyrészt a medve megnevezése az udmurtoknál, amióta ilyen jellegű feljegyzések vannak, sosem számított olyan tabunak, mint az obi-ugoroknál – másfelől az adott szóval bárki rengetegszer találkozhat a sajtóban vagy a hétköznapi beszédben. (A szó egyébként annyira nem volt tabu, hogy hagyományosan személynévként is használták.) (Az már csak apróság, hogy A Dunánál című versben a fordító Zalán, Werbőczy és Dózsa nevét is kénytelen megmagyarázni – azért feltételezhetjük, hogy a vers igazi megértéséhez ennél több lábjegyzet is elkelt volna.)

Érdekes Daniss szemlélete, miszerint egy ilyen kötet azért fontos nekünk, magyaroknak, hogy az udmurtok jobban felnézzenek ránk, az udmurtoknak pedig azért, mert megismerhetnek egy nagy költőt. Úgy látszik, fel sem merül benne, hogy egy vers fordítása akkor jó vers, ha a fordító jó munkát végzett, és, valljuk be: majdhogynem lényegtelen, hogy az eredeti vers mennyire jó. Érdekes, hogy vajon kik tudják, hogy az anyanyelv elengedhetetlen része egy nép önálló létezésének: általános alanyról van szó, vagy az udmurtokról? Mert az oroszországi népek körében egyre inkább terjed az a gondolat, hogy etnikai önállóságuk megőrizhető akkor is, ha nyelvüket el is vesztik. (Az írek, vagy akár az osztrákok, gondolom, csókoltatják Daniss urat.) Az pedig, hogy Munkácsi gyakran találkozott volna a nemzeti öntudatot hirdető jelszavakkal, enyhén szólva túlzónak tűnik. Nevetséges az az állítás, hogy az oroszországi finnugorok „tiszteletteljes irigykedéssel” tekintenek a magyarokra.

Hogy Mus Nagyit, a szintén udmurt költőnőt miért nevezi a cikkíró mordvinnak, újabb rejtély. Azt pedig, hogy miért gondolja Daniss, hogy egy mordvin költőnő versei majd udmurtul is elhangzanak egy CD-mellékleten (de mordvinul nem), ne is feszegessük.

Az azonban sehogy nem hagy nyugodni, hogy a mélyen tisztelt sajtó képviselői mi értelmét látják ilyen cikkek megjelentetésének, ráadásul nem egy kerületi zuglapban, hanem az egyik legjelentősebb országos napilapban. Arról nem is szólva, hogy ezek után hogyan hihetjük hitelesnek az ott megjelenő politikai, gazdasági információkat?