Kerezsi Ágnes: Az uráli népek néprajza 3. Szöveggondozás

Eddig a kötet tartalmi kérdéseivel foglalkoztunk, most egy kis pihenőt tartunk, és a szöveggondozásra fordítunk némi figyelmet. Sajnos elöljáróban le kell szögeznünk, hogy a szövegben jóval több a szerencsétlenül megalkotott nyelvtani szerkezet, rossz mondatfűzés, fura szóválasztás stb., mint amennyi elfogadható lenne, különösen egy egyetemi tankönyvnek szánt mű esetében. Az ilyen jellegű hibákért a szerző csak részben tehető felelőssé. Igaz, a szöveget ő alkotja, de bárkivel előfordul, hogy rosszul fogalmaz meg egy gondolatot. Arról a kiadónak kell gondoskodnia, hogy ilyen hibák ne (se) maradjanak a szövegben. E mű felett igen jelentős stáb bábáskodott: két szerkesztő és három lektor. (Igaz, Zaicz Gábor sorozatszerkesztő szerkesztőként és lektorként is fel van tüntetve – bizonyára mindkét funkciójában ellenőrizte a szöveget.) Azonban nyilván nem beszélhetünk az ő felelősségükről sem, hiszen hiába hívja fel a lektor a figyelmet a hibákra, ha a szerző ezeket nem veszi figyelembe. Hogy ki és mit hibázott a szerkesztési folyamatban, immáron valószínűleg örökre homályban marad. Mindenesetre lássuk, miről is van szó.

Már rögtön a Zaicz Gábor által jegyzett előszóban találunk furcsaságokat: mint megtudjuk, a kötett szerzője 1979-ben végzett „Leningrádban, ami Szentpétervárnak közismerten átmeneti elnevezése volt”. Gondolom, Leningrádban egyáltalán nem volt közismert, hogy ez csak átmeneti elnevezése a városnak (hacsak nem épp arról folyt a filozofálgatás a tea vagy a vodkásüveg mellett, hogy semmi sem tart örökké...). Ráadásul a Leningrád szó metanyelvi használata miatt végül arra kell gondolnunk, hogy Kerezsi Ágnes nem egy városban, hanem egy város átmeneti elnevezésében végzett.

Hasonlóan fura szerkezeteket találunk a főszövegben is: „A prémvadászat intenzív felértékelődése előtt fontos szerepet játszott az őszi jávorszarvas-vadászat [...]” (30.) Nyilván a prémvadászat vált intenzívvé, nem a felértékelődés volt intenzív. „Sok hanti értelmiségitől hallottam, hogy hiába beszél a gyermekével odahaza hanti nyelven (bár ezek száma kevesebb, mint gondolnánk), akkor is természetellenesnek tűnik hantiul beszélgetni, mikor mindaz, ami körülveszi őket, a tv-adások, a rádióműsorok, a könyvek, az újságok orosz nyelven készülnek.” (82) Nyilván az otthon hantiul beszélő értelmiségiek vannak kevesen, nem a hanti nyelv – és az sem világos, hogy mit is gondolnánk. (A mondat második felének sutaságáról nem is szólva.) „Az udmurt konyha leghíresebb étele a pelnyany, ami két szó[,] a pel 'fül' és a nyany 'kenyér' összetételéből keletkezett. Nevét onnan kapta, hogy formája félhold, illetve fül alakú.” (129) Nevét nyilván onnan kapta, hogy formája fül alakú, a félholdnak ehhez semmi köze. „Az ornamentikát stilizáltnak nevezhetjük, melyek között gyakran ismerhetünk föl növény- és madármotívumokat.” (157) Nyilván nem a stilizáltak között, hanem a mari ornamentikában (egyes szám!). „[...] nincsenek ezalatt segítő szellemeik, melyek neve haldia” (249) A haldia nyilván nem e szellemek neve, csupán egy szellemé. „Az orosz rendszerváltás utáni évek új jelensége, hogy [a nyenyecek] több család összefogásával a régi orosz faluközösség nevéből származó, ún. obscsinákat hoztak létre [...]” (306) Egyszerűen szövetkezeteket hoztak létre, és ezeket oroszul ugyanúgy obscsinának nevezik, mint a régi orosz falusi vagyonközösségeket. (A közösségek nyilván nem más közösségek nevéből származnak.) „A vizet nem szabad letörölni az arcukról. Kivételt képeznek az ünnepre szép számmal érkező újságírók és szemlélődők, akik egy közös törülközőt kapnak.” (366) Jobb nem magyarázni... „Az idők folyamán a szomszédos népek manó hiedelmeit [sic] is magukba olvasztották a szajvók.” (279) Egyes lények asszimiláltak más lényekről szóló hiedelmeket?

Egyes esetben két egymást követő tagmondat kapcsolata nem világos: „Vizeikben mind az édesvízi, mind a tengeri halak megtalálhatók (tokhalak, lazacfélék), de hód és vidra is előfordul.” (23) Ahol halak vannak, ott nem várnánk hódot és vidrát? „[...] a legfontosabb, legértékesebb áldozati állat a ló volt, hisz lovat még az 1990-es évek elején is áldoztak közösségi védőszellemek tiszteletére, s korábbról is vannak ezt a sorrendet alátámasztó adatok [...]” (82) Tényleg bizonyíték lenne a ló értékességére, hogy az 1990-es években is áldozták? „A 10‒12 éves lányok sapkája kerek, a 14‒15 éveseké ovális volt, így kérdezés nélkül meg lehetett állapítani a fiatal lány korát.” A 13 évesekkel nyilván nagy zavarban lehettek, és sapka nélkül könnyen összekeverték volna a 10 éveseket a 14 évesekkel. (126) „Annak ellenére, hogy a lóhúst a legízletesebb húsnak tartották, fogyasztása kizárólag az áldozati ünnepekre korlátozódott.” (155) Nem éppen az-e a természetes, hogy ami értékes, azt ünnepeken fogyasztják? Vagy nem éppen az által válik valami értékessé, hogy az ünnepekhez kötődik? „A sátrakat a tundrai nyenyecek minden évben igyekeznek ugyanarra a helyre felállítani; az erdei nyenyecek -- náluk több a fa -- nem viszik magukkal a sátor vázszerkezetét az egyik szálláshelyről a másikra, hanem a régi helyen hagyják.” (294) Ha az erdei nyenyecek magukkal sem viszik a rudakat, akkor bizonyára ők is ugyanott állítják fel a sátrat. „A gyermekeket már nagyon fiatalon munkára szoktatják, és feltétlen engedelmességet követelnek tőlük, ami azonban nem azt jelenti, hogy ne szeretnék őket.” (338) Miért feltételezne ilyet az olvasó?


Hasonló előfordul két egymást követő mondatnál is: „Leggazdagabban a mezei marik hímezték ingeiket [...] Kevesebb volt a hímzés a hegyi mari nők ingén, míg a keleti mariknál a fehér vászoning egyre inkább kiment a divatból, és rituális öltözet lett belőle.” (157) Ha valakiknél valami leg... akkor másoknál nyilván csak kevésbé ... lehet ugyanaz. Az, hogy a hímzetlen ing kimegy a divatból, nem mond semmit arról, hogy mennyire gazdagon hímzett a hímzett, és az sem világos, hogy a mezei és keleti mariknál milyen szerepe lehetett a fehér ingnek, ha a többé-kevésbé volt általános. (Arról nem is szólva, hogy a szövegből egyáltalán nem derül ki, milyen gazdagon is volt az ing hímezve (sűrűség, terület stb.).) „A mordvinoknál a cséplést lovakkal végeztették. A nyomtatásnak egy sajátos módját Lepehin figyelte meg a Szaratovi Kormányzóság egyik falujában.” (178) Ezután következik a lovakkal cséplés leírása. Akkor most általános volt, vagy sajátos, melyről csak egyes megfigyelések számolnak be? „A finnek meg is büntethették az erdő szellemét, ha tévútra vezetett egy embert vagy háziállatot. A kicsavart fákra köveket akasztottak [...]” (213) Vajon a kövek fellógatása volt a büntetés? Ha igen, miért számított ez büntetésnek? „A világ teremtésében náluk is két főszereplő volt. Az isten és ellenlábasa, Baergalat, aki ugyan teremteni nem tudott, de a megteremtett dolgokat el tudta pusztítani. Hitük szerint ő alkotta meg a farkast, bár lelket, az orrlyukain keresztül, Isten lehelt belé [...] ” (274–275) Ezek szerint mégiscsak tudott teremteni.


Más esetekben igen homályos, mire is gondolhatott a szerző: a 30. oldalon például csalirénes jávorvadászatról beszél. Vajon két vagy három hangszerről beszél a következő mondatban? „A hangszeres kíséretet az úgynevezett obi-ugor hárfa, a darufa és a kanteleszerű pengetős hangszer, a zenélőfa adja.” (44) Vagy: „A komi hímzőművészet számára az ingek, ruhák, kötények és kendők nyújtottak teret.” Sőt, kifejezetten azért hordtak inget stb., hogy legyen hova hímezni. (Apropó, az ágyneműt pl. nem hímezték?) (100) Továbbá:: „Ekéik elé általánosan lovat fogtak be.” (178) Esetleg általában? Illetve: „Boronaházaikat és fából készült, kétszintes épületeiket zárt udvarrá, T alakúra formálták.” (232) Milyen lehet a T alakú zárt udvar? „Ezenkívül mindössze néhány határmenti falu számít hagyományosan karjalainak.” (242) Milyen egy hagyományosan karjalai falu? Régóta az? Vagy még mindig az? Esetleg hagyomány-os? Azaz őrzi a hagyományokat? „Egyes kutatók a paleoszibériai népesség leszármazottainak tartják őket, akik a jégkorszak végén jóval délebbről költöztek a mai Lappföldre.” (266) Meg akkor már egy csöppet keletebbről is, nem? Lappföldre Szibériából leginkább kelet-nyugati, és nem észak-déli irányból lehet költözni. „Egy sátor borításához körülbelül hatvan rénszarvasprém szükséges, aminek előállítása még a nagycsordás réntartásnál is megerőltető feladat. Érthető tehát, hogy miért vigyáznak a prémekre annyira, és miért csak a megrongálódott, elkopott prémeket cserélik ki, a többit nem bántják. ” (294) Egy elkopott prém lecserélése bántás? „A félsziget legdélebbi része már az Észak-szibériai-síksághoz [sic] tartozik, ami körülbelül a félsziget területének felén húzódik.” (329) Ezek szerint a félsziget legdélebbi része a fele? „Végleges önálló néppé válásuk a XVII. században következett be.” (329) Hogyan válhat egy nép véglegesen önállóvá? Mi biztosíthatja, hogy többé sehova be nem olvad? „Úgy állították össze a rénszarvasprémeket és az azokat elválasztó fekete és piros posztódarabokat, hogy a bunda olyan benyomást keltett, mintha felül hosszában, alul keresztben csíkos lenne.” (333) Vajon milyen lehet az a bunda, mely csíkosnak néz ki, ám mégsem csíkos? „Kötelező egzogámia, mai később [???] már csak a harmadik generációig volt kötelező.” (334) Mivel előtte a nganaszanok 12 „apajogú nemzetségé”-ről volt szó, az egzogámia csak úgy érthető, hogy nemzetségen belül nem volt szabad házasodni. A nemzetség azonban mindig meghatározott, nem lehet akárhány generáció alatt „kinőni”. Bizonyára arról van szó, hogy később már csak a másodunokatestvérnél távolabbi rokonok házasodhattak, de ezt aligha nevezhetjük egzogámiának (de a legalábbis teljesen más értelemben használjuk a terminust, mint a mondat elején).


Bizonyos esetekben komikus hatást kelt, hogy a szerző nem választja el a tényeket a hitvilágtól, és a hiedelmeket is tényként mutatja be: „Ha a várandós anyukának kerek volt a hasa, kislányt, ha csúcsos, fiút szült.” (188) „A [túlvilági] folyó felett esetleg híd is volt, a folklór szövegekben [sic] kék színű. ” (254) „Az uldák a XIX. század végén megharagudtak az emberekre, már nem barátkoztak velük, mert azok káromkodnak, csúnyán viselkednek.” (279)

Hasonló jellegű furcsaság, amikor bizonyos szokásokat kedvtelésekkel hoz összefüggésbe: Finnországban „[k]eleten szeretik a hallal töltött tésztaféléket, nyugaton nem” (206), a vepszék hímzéseiken „[k]edvelték a pirosat és a fehéret” (233). Nyilván egyik helyen sem pusztán ízlésbeli kérdésről volt szó, hanem a szokásokat a tradíciók határozták meg.

Egyes helyeken kifejezetten magyartalan szerkezeteket találunk: „Rendszeres adóztatásuk a IX. században kezdődött a norvég király által” (267), „vízbe történő hajtóvadászati módszer” (311), „puskával történő vadászat” (312), a szölkupokhoz férjhez menő orosz nők „[...] megtanulták a szölkup ételeket [...]” (362).

Máshol a megfogalmazások túlságosan semmit mondóak: a terhes manysi nő számára készült baba „taplógombához hasonló anyagból” (37) volt, ám nem derül ki, mi is volt az az anyag. (Ha taplógomba, akkor miért ahhoz hasonló?) „A bábjátékot csak férfiak adhatják elő, és az ő ügyességüktől függ a bábjáték hatásossága [...]” (45) Mi mástól függhetne? „A volgai bolgárok maguk is különleges színfoltjai voltak a középkori Kelet-Európának [...]” (118) „A marik a többi finnugor néphez hasonlóan nem engedték a halottat „ágyban, párnák közt” meghalni [...]” (164) Mi indokolja itt Petőfi szellemének megidézését? „Rendszeresen van mind a rádióban, mind a televízióban mari nyelvű adás, de korántsem elég, és főleg nem annyi, mint amennyinek egy kétnyelvű országban lennie kellene, ahol a mari a másik államnyelv.” (173.) Mennyi van? Mennyi lenne elég? Mennyinek kellene lennie egy „kétnyelvű” „ország”-ban? „Joskar-Olában működik az oroszországi finnugor népek kulturális alapjának igazgatósága, amely saját információs lapot is kiad.” (164) Ha már fontos említeni, miért nincs pontos neve és címe? (Ráadásul miért nem szól pl. a sziktivkari információs központról és más finnugor központokról is? Mi dönti el, hogy egy intézmény említésre méltó-e?) „[...] a parasztgazdaságok 37%-ában nem volt ló, 20%-ában tehén és a 18%-a mindenféle állat nélküli volt.” (164) Azok az adatok, hogy milyen állat hány gazdaságban nem volt, nehezen vethetőek össze azzal, hogy hányban nem volt állat egyáltalán. „Ezek általában beszélő nevek voltak; vagy a születés helyére, idejére utaltak, vagy emberi tulajdonságokból, a gyermekhez való viszonyból képezték őket. [sic!] Például a Parus név a paro 'jó' jelentésű szóból származik [...]” (189) Az ilyen példáknak akkor van értelmük, ha a példaszó az olvasónak ismert, vagy ha példák széles skáláján mutatjuk be a névadási típust. Egy ilyen adat meglehetősen semmitmondó. „[...] horgolt vagy lenből készült főkötőt viseltek” (205) A kettő aligha állítható szembe... „A hiedelmek szigorúan megszabták a nők viselkedését is a medvével szemben.” (218) A férfiakét talán nem? „[...] hitviláguk pontosan megjelölte az ember helyét a környezetében.” (234) Nyilván minden világkép megjelöli az ember helyét a környezetben – ennek pontossága azonban aligha mérhető. „A lappok [...] Észak-Európa legrejtélyesebb népe.” (266) Pedig szoros a verseny! „A régi törzsi, nemzetségi felosztás emléke, hogy az egész népre vonatkozó egységes népelnevezést nem használnak, hanem amikor bemutatkoznak, régi nemzetségeiket nevezik meg.” (309) Bemutatkozáskor ugyebár ritkán szokta a nemzetiségét közölni az ember...

Néhol bizonyos definíciószerű elemek homályosak, a pelnyanyról így ír: „Ez darált hússal töltött főtt tészta.” (101) Sokkal pontosabb képet nyert volna az olvasó, ha a magyarázatban a derelye szó is felbukkan (vagy utal az olasz raviolira és tortellinire). Ezzel szemben a perepecs (Kerezsinél rejtélyes okokből orosz többesszámmal perepecsi) a kötet szerint „töltelékkel ízesített kerek táska” (118), holott a táska zárt süteményt jelentene, ez pedig nyitott. „A vorsud sajátos történelmi képződmény [mi nem az? FL], mely a következő részekből áll:” (119) ‒ valójában nem azt sorolja fel, miből áll a vorsud, hanem hogy mi mindent neveznek vorsudnak.

A nagyobb szövegegységek sincsenek összehangolva egymással. A 11. oldalon két egymás alatti bekezdés kezdődik az „Ennek ellenére” szókapcsolattal. A 148. oldalon ezt olvassuk: „Nyelvrokonaink közül a mari ment át a legerősebb törökségi hatáson [...]”, majd „Ugyanakkor mély nyomot hagytak kultúrájukban a török nyelvű népek [...]” – ekkor ez utóbbi már nyilván nem meglepetés. A 273. oldalon a Temetés fejezet a népi gyógyítás módszereivel kezdődik.

Különösen fájó a kötetben található helyesírási hibák tömkelege. Különösen a központozás, illetve az egybeírás-különírás problematikus. Az utóbbira néhány különösen szembetűnő példa: „rénszarvas nyáj nagyság” (94: rénszarvasnyáj-nagyság helyett), „házbelső típus” (121), „hársfa ág” (121), „halmaz és soros falvak” (224), „kettős lófej ábrázolás” (226), „kása evése szertartás” (272--273), „sámán viselet” (283). A frátriák neve (pl. a 25. oldalon) nagybetűkkel van írva, azok nem tulajdonnevek, hanem inkább a népnevekre hajaznak.

A példák remélhetőleg világosan mutatják, hogy ennek a kötetnek így nem lett volna szabad megjelennie.