Mégsem teljesen világos, tulajdonképpen kit is akarnak a szerzők meggyőzni. Honti szerint a dilettáns elképzeléseket „a józan gondolkodásra képtelen emberek agyába” táplálják (7). Aligha hihetjük, hogy józan gondolkodásra képtelen emberek meggyőzésére állították össze a kötetet. Honti maga is úgy véli, nem számíthatunk arra, hogy a „legjobb esetben is félművelt dilettánsok gondolkodva elolvassák e kötetet”. Ha viszont a könyv célközönségéül szolgáló, józan gondolkodású embereket is megtéveszthetik a dilettánsok, akkor állításaikat nevezhetjük szakszerűtlennek, tudománytalannak, de pusztán a józan ésszel szembenállónak aligha. Nyilvánvaló butaságok ugyanis aligha téveszthetnek meg értelmes embereket. A valóságban legfeljebb nem nyilvánvaló butaságokról beszélhetünk, és ennek megfelelően kell őket tárgyalni: az állítások cáfolatával párhuzamosan közérthetően be kell bemutatni a tudomány álláspontját is.
A kötet tartalma
A kötet tizenhat írásból és egy függelékből áll, továbbá szerepel benne a szerzők munkahelyeinek a felsorolása. Az alábbiakban sorban ismertetem a cikkeket, a recenzió második felében térek ki az általános tapasztalatokra.
Az első cikk (Bevezetés) Honti László főszerkesztőtől származik,és általánosságban szól a tudományos kutatások eredményeit védő és az ezeket tudománytalanul kritizálók szembenállásáról.
A következő cikket szintén Honti írta, és A történeti-összehasonlító nyelvtudományról dióhéjban címet viseli. Ez indoeurópai példákból kiindulva mutatja be a nyelvi változások legfontosabb jellemzőit, majd finnugor példákra tér.
Ezután a cikkek már nem valamiféle tematikus csoportosítás szerint, hanem a szerzők neve alapján betűrendbe állítva következnek. Ezt a tárgyalási módot elsősorban az indokolja, hogy tematikusan és tárgyalásmódjukban szerteágazóak, nehezen csoportosíthatóak.
Bereczki Gábor cikke a Tévtanok, rögeszmék a magyar őstörténet kutatásában címet viseli. Röviden ismerteti a finnugrisztika történetét, majd néhány „alternatív” elképzelést tárgyal, végül a finnugorellenes érvek némelyikére ad választ. (A cikket korábban már részletesebben ismertettem.) A következőben a rövidség kedvéért minden, a finnugor rokonsággal szembeforduló gondolatot, ill. ezek képviselőit, kiadványait stb. alternatívnak nevezek.
Brogyanyi Béla A magyar alternatív nyelvkutatás és ideológiai háttere (diagnosztikai kísérlet) címen lényegében azt állapítja meg, hogy a finnugorellenes elméletek képviselői pszichiátriai esetek, ostobaságokat hirdetnek és meg kell óvni tőlük a nyilvánosságot.
Csúcs Sándor Gondolatok az alternatív nyelvrokonításról című cikke elején rögtön leszögezi, hogy elsősorban nem az alternatív megközelítések cáfolatát, hanem a pozitív propagandát tartja fontosnak: „fokoznunk kell a finnugor nyelvrokonság eszméjének propagálását”. Ezek után azonban a cikkben csak arról beszél, hogy egyes alternatív felvetésekre milyen választ lehetne, kellene adni.
İsmail Doğan Dilettáns nyelv- és néprokonsági nézetek párhuzamai Törökországban és Magyarországon című cikkében közvetlen összefüggést lát az alternatív elméletek és a rasszizmus, a nácizmus, sőt, a népirtás között: ezt azonban nem igazolja. A cikk valóban tartalmaz néhány megdöbbentő adatot a török tudományosságban (és nem azon kívül, laikusok körében!) uralkodó nézetekről, de ezek csak a cikk töredékét teszik ki, az írás jelentős része szemelgetés a témához közvetlenül nem kapcsolódó kultúrtörténeti adatokból.
Fodor István Meghökkentő „őstörténet” és művelői című cikkét gyakorlatilag Kiszely Istvánnak szenteli: a mű elején Tóth Imrével foglalkozó néhány oldal inkább csak arra jó, hogy a cikk címében szereplő többes számot igazolja. A cikk szokatlanul indulatos és személyeskedő: erre később példákat is mutatok.
Danilo Gheno Visszás nézetek a magyar nyelv eredetéről című cikkében röviden szól a sumér és latin rokonításokról, kissé hosszabban az etruszk rokonításról (Alinei munkájáról), ill. még hosszabban a „nem-finnugor” rokonságról: ez elsősorban Marcantonio műveinek kritikája.
Cornelius Hasselblatt Ahol igazi forradalom van címet viselő írása elsősorban a Kalevi Wiik, Ago Künnap és Pusztay János nevével fémjelzett irányzatot bírálja. Állítása szerint ők nem a tényekből állítanak fel hipotézist, hanem hipotézisük igazolására használnak fel minden tényt. Emellett konkrétabb szakmai kritikát is megfogalmaz, de a cikk nem áll össze átfogó kritikává. Érthetetlen viszont, miért nevezi grafomániának azt, hogy a nevezett szerzők hasonló tartalmú cikkeket több helyen is publikálnak: a grafománia írásszenvedélyt, nem kényszeres publikálást jelent.
Ezután ismét Honti László következik, írása az Anyanyelvünk rokonságáról címet viseli. Honti az alternatív szerzőket három csoportba sorolja: 1. abszolút dilettánsok, 2. tudományos képzésben részesült, de nem nyelvész szerzők, 3. „[n]yelvészetet tanult, de a fantazmagóriák világába tévedt kollégák”. Honti is elismeri, hogy az 1. és 2. csoport között nem tud éles határt vonni. Véleményem szerint a 2. és a 3. között sem lehet, hiszen aligha tekinthető gyökeresen másnak az, aki egyáltalán nem tanult nyelvészetet, attól, aki csak néhány kurzust hallgatott – a kurzusok számának növekedését számba véve pedig aligha találunk ugrásszerű különbséget. A felosztással azonban az a legnagyobb baj, hogy Honti sem állapít meg semmiféle szabályosságot, ami az egyes csoportokat jellemezné. (Pedig lehetne: a finnugrisztika felől érkezők inkább csak azt állítják, hogy a rokonság mellett szóló érvek nem elég erősek vagy a rokonság nem úgy rokonság, ahogy eddig képzeltük – a többiek ezzel szemben inkább kiválasztanak egy nyelvet, és az azzal való rokonságot igyekeznek bizonyítani. Utóbbiak a finnugrisztika érveivel általában nem is törődnek, saját megállapításaikat eleve ezek cáfolatának tekintik, vagy az általuk megállapított rokonság mellett elfogadják a finnugor rokonságot is.) Megjegyzendő, hogy Honti ezen cikke a korábbiaknál is élesebb hangú, és nem mentes a személyeskedéstől sem; erre később szintén visszatérek.
Esa Itkonen A családfa és/vagy a nyelvek közötti kapcsolatok a modern összehasonlító nyelvtudományban: a finnugor nyelvek rekonstrukciójának néhány problémája című (címével szemben igen rövid) írásában a családfamodell mellett áll ki. Ennek a cikknek nincs köze a finnugorellenes elméletekhez, hanem a nyelvi változások modellezésének kérdéséhez szól hozzá.
Santeri Junttila Áltudomány és nemzeti őstörténet: európai példák címet viselő cikkében azt hangsúlyozza, hogy a tudomány és az áltudomány nem választható el élesen, és a tudományban is találhatunk példát áltudományos viselkedésre, így például személyeskedésre, túlzó tekintélytiszteletre („egy kutató jó híre sem garantálja százszázalékosan a kutatás minőségét”), a hipotézisbe be nem illeszthető adatok ignorálása, kitérés a kritika elől, a kettős mérce (bizonyos módszerek kritikája, de felhasználása akkor, ha eredménye számunkra kedvező stb.), átpolitizáltság és nacionalizmus. Ez az írás a kötet egyik legjobb cikke, ráadásul a benne megfogalmazottak igencsak fontosak a teljes kötet értékelése szempontjából.
Keresztes László A magyar nyelv eredete című cikke tudomány- és áltudománytörténeti áttekintést nyújt, különös figyelmet szentel Wiiknek és Marcantonionak.
Johanna Laakso Mítoszok a finn nyelv ősiségéről című cikkében a címmel szemben nem csak az ősiségről szóló mítoszt tárgyalja: a finn nyelv különlegességének, tisztaságának és eredetiségének, ill. „biologizmus”-ának mítoszát is. Ez utóbbi azt jelenti, hogy egyfelől egy népet egy külsővel, egy génállománnyal és egy nyelvvel azonosítanak, másfelől a gének keveredéséhez hasonlóan képzelik a nyelvek keveredését. (A két mítosz inkább ellentmond egymásnak, nem világos, Laakso miért veszi őket egy kalap alá.) Végül azt a mítoszt igyekszik cáfolni, hogy a nyelvek rokonságának a családfán való ábrázolását a biológiából vagy a művelődéstörténetből vették, érvelése szerint a nyelvek között felfedezett valós viszonyok vezettek ehhez a megoldáshoz.
Merlijn De Smit A nyelvekről és eredetükről című cikkében a Wiik–Künnap–Pusztay vonalat bírálja, és a genetikai, kulturális és nyelvi kérdések elválasztásának szükségszerűségét hangsúlyozza.
Végül ugyanerről a vonalról, azon belül is a germánban Wiikék szerint megtalálható finnugor szubsztrátum kérdéséről szól Eberhard Winkler A rajnai uráliakról szóló teóriák évtizede (1999–2009) címet viselő cikke.
A kötetet a szakkifejezések, ill. a finnugrisztikában használt sajátos jelek magyarázatai zárják.
Talán a rövid tartalmi ismertetésből is kiderül, hogy a cikkek többsége egyáltalán nem laikusoknak szól. Legfeltűnőbb ez Csúcsnál, aki egyenesen kollégáihoz beszél. A cikkek közül egyedül Honti második írása tekinthető olyannak, mely megpróbálja a szakismereteket közelebb vinni a hétköznapi olvasóhoz. Ezzel szemben jóval több cikk inkább a tudományon belüli diskurzus része: ide sorolhatjuk a három finn szerző, Itkonen, Junttila és Laakso cikkét.
Az ideális olvasó
A bevezetőben a célközönségről leírtakkal szemben a legtöbb írás természetesnek veszi olyan előismeretek meglétét, mellyel akár jól képzett nyelvészek sem rendelkeznek, ha nem éppen a finnugrisztika vagy az összehasonlító nyelvészet a szakterületük. Kivételnek talán Bereczki és Laakso írása tekinthető: ezek viszonylag könnyen feldolgozhatóak, igaz, egyik sem törekszik különösebben bonyolult problémák feltárására (ami önmagában persze nem baj). Egyedül Honti A történeti-összehasonlító nyelvtudományról dióhéjban című cikkének elején érezhető az az őszinte szándék, hogy az olvasóval megértesse, miképp is dolgoznak az összehasonlító nyelvészek.
„Mert nehéz a szakkifejezéseket megtanulni, de még nehezebb elfelejteni őket. Miután pedig eléggé hozzászoktunk a használatukhoz, szinte észre sem vesszük már, hogy műszavakat műszavakhoz kapcsolva hogyan építjük magunk elé azt a falat, amely végül is teljesen eltakarja előlünk a tudomány igazi tárgyát. [...] Próbáljunk csak megmagyarázni valakinek egy-egy fogalmat szakkifejezések nélkül, s mindjárt rájövünk, hogy mihelyt kicsúszott a lábunk alól a műszó biztosnak érzett talaja, rögtön ott tátong alattunk a nagy bizonytalanság.” Ezt nem Honti írja, hanem Szilágyi N. Sándor (Világunk, a nyelv, Osiris Kiadó, Budapest, 2000, 12). Honti sajnos nem ezeket az elveket követte, és minden jó szándéka ellenére valószínűleg bele sem gondolt, milyen nehézségekkel kell megküzdenie annak az olvasónak, aki nem szokott nyelvészeti szakszövegek olvasásához. Például következő mondat megértse aligha lehet könnyű: „Ha egy alapnyelvi szó belsejében „orális (azaz a szájüregben képzett) zárhang + homorgán (azaz azonos helyen képzett) képzésű nazális (azaz orrüregben képzett) zárhang” együttese volt, akkor ezen mássalhangzó-kapcsolat helyén a magyarban mindig azonos helyen képzett, zöngés orális hang keletkezik [...]” Ha az olvasó meg is küzd ezzel a szerkezettel, akkor is logikus módon teszi fel a kérdést: hogy lehet két hang azonos helyen képzett, ha az egyiket a szájüregben, a másikat az orrban képezzük? Az ilyen megfogalmazások aligha tesznek eleget Hontinak az előszóban megfogalmazott ígéretének, miszerint „[a]z írni és olvasni tudó figyelmes olvasó ezen írások révén megismerheti a történeti-összehasonlító nyelvtudomány alapelemeit is” (10).
Jó ötletnek tűnik a jobban dokumentált újlatin, germán és szláv nyelveken bemutatni, hogyan okoznak a hangváltozások nyelvek közötti különbségeket. Az azonban kevésbé örvendetes, hogy a táblázatok mellől elmarad a magyarázat. Így például az első táblázat a latin ct, ill. pt további történetét mutatja be. Azt azonban jó lett volna elmagyarázni az olvasónak, hogy a különböző mai képviseletek alapján következtethetnénk arra, hogy e szavakban különböző hangkapcsolat lehetett latinban (már ha ezt nem tudnánk nyelvemlékekből is), arra vonatkozó útmutatást, hogy hogyan deríthetnénk ki ezek eredeti hangértékét, végképp nem kapunk. (Arról a módszertani hibáról nem is szólva, hogy míg a ct kapcsolat sorsát hat példa demonstrálja, a pt-ét csak egy.) Laikus legyen a talpán, aki valamit megért az adatokból további magyarázat nélkül.
Még furcsább az uráli példák hasonló szemléletmódú bemutatása. Itt ugyanis végképp nincsenek kézzelfogható adataink arról, hogy milyenek voltak az eredeti alakok. Éppen ezért a kiinduló alak – változások – mai alakok (ill. a bennük tapasztalható megfelelés) sorrend helyett inkább a mai alakokból, a bennük található megfelelésekből kellett volna kiindulni, és elmagyarázni, hogy milyen feltételezett változásokon keresztül milyen kiinduló alakokat feltételezünk. Ez már csak azért is indokolt lenne, mert az összehasonlító nyelvtudomány valóban így dolgozik.
Szintén zavaró lehet a nyelvészetileg mérsékelten tájékozott olvasó számára, hogy az egér szót Honti miért eg-ér formában közli, és azt sem ártott volna megjegyezni, hogy az itt szereplő szá-d szó nem a száj birtokos személyragos alakja, hanem egy mára elavult, ʼnyílásʼ jelentésű szó. Azt, hogy a nagyközönség igényeit mennyire nem vették figyelembe, jól példázza, hogy az idegen nyelvű idézetek a főszövegben eredeti nyelvükön szerepelnek, és a magyar fordítás került a lábjegyzetbe.
Cikkében Honti is hangsúlyozza a szabályos megfelelések fontosságát. Kétségtelen, hogy ilyen megfelelések kimutatása elengedhetetlen a nyelvek rokonításához, de ezeket az ismeretterjesztő irodalom nem a helyén kezeli: úgy tesz, mintha a szabályos megfelelések mindig érvényesülnének. Junttila a 262. oldalon egy a finn–sumér rokonságot bizonygató munkát azért kritizál, mert a sumér gala, ill. kabta szavakat a finn kieli, ill. kaava szavakkal rokonítja. Junttila ezt írja: „Semmilyen szabályszerűség nem állapítható meg, hiszen a finn k-nak a előtt a sumérban g is k is megfelelhet.” Az érv eleve nagyon furcsa, hiszen elvben elképzelhető lenne, hogy a finnben (ahol g egyébként sincs) egybeesett a k és a g, és mindkettőnek k a folytatója.
(Folyt. köv.)
Bejegyzések
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése