Helyreigazítás

A múlt héten megjelent az indexen egy cikk, melyben Simon Zsolt indogermanista kollégámmal Szőcs Géza kijelentéseivel kapcsolatban válaszoltunk újságírói kérdésekre. Nem árulok el nagy műhelytitkokat, ha elmondom, hogy a kérdéseket írásban kaptuk és írásban válaszoltunk rájuk, majd az újságíró, Valuska László a válaszainkból szerkesztett cikket. Az újságíró a lehető legkorrektebbül járt el, a cikket végigolvashattuk, megvitathattuk, módosíthattuk, míg végül összeállt egy olyan verzió, amelyet mindketten optimálisnak éreztünk.

Érthető hát a meglepetésünk, hogy a megjelent cikk szövege mégsem egyezett meg az általunk jóváhagyott szöveggel. A legtöbb változtatás jelentéktelen volt, ám egy fél bekezdés, melynek előzménye sem volt az eredeti szövegben, mégis megdöbbentett:

A 19. század első felében Reguly Antal bizonyította a finnugor nyelvrokonságot, miután az utazásain a finn, lapp, karjalai, észt, mordvin, mari, manysi, hanti és nyenyec nyelveket nemcsak elsajátította, de pótolhatatlan gyűjtőmunkát is végzett e népek körében. Az összegyűjtött anyagot már Hunfalvy Pál és Budenz József dolgozták fel. Utóbbiak megcáfolták Vámbéry Ármin elméletét a magyar nyelv török eredetéről.

Sajnos ez a néhány mondat, melynek eredete ismeretlen, hemzseg a tévedésektől.

1. Reguly nem bizonyította a rokonságot, ilyen témában nem is alkotott semmit, jelentőset biztosan nem. Az ő fontossága abban rejlik, hogy rengeteg nyelvi és néprajzi anyagot gyűjtött, és ezzel hozzájárult ahhoz, hogy jobban ismerjük e nyelveket és népeket. Ráadásul mindezt a század negyvenes éveiben, tehát inkább a közepén, mint az első felében.

2. Reguly ugyan megtanult finnül, de a felsorolt többi nyelven nem, esetleg manysiul tudhatott még valamennyire, de egyébként meglehetősen passzív volt a tudása. Manysi és hanti gyűjtése jelentős, a többi ugyan a maga korában jelentős volt, de a manysi és hanti anyag jelentőségéhez nem mérhető.

3. Reguly anyagát nem csupán Hunfalvy és Budenz dolgozta fel, hanem generációk sora dolgozott rajta, az említetteken kívül pl. Munkácsi Bernát és Pápay József – őket mindenképpen említeni kellene, mert ők fejtették meg Reguly megfejtetlen lejegyzéseit.

4. Semmiképpen nem nevezhetjük Vámbéry elképzelését „elmélet”-nek: mint azt többször kifejtettem (a Rénhíreken először itt), az elmélet egy magyarázó rendszer – ilyennek tekinthetjük a történeti-összehasonlító nyelvtant, amelynek van egy elmélete arról, hogy a nyelvek miként változnak, és erre az elméletre építve lehet meghatározni, mely nyelvek rokonok.

5. A török rokonság „elmélet”-e aligha nevezhető Vámbéryének, mert jóval régebbi: ezen kívül az ötvenes években még Budenz állt a török rokonítás mellett, és ő győzte meg Vámbéryt arról, hogy a török rokonság közelebbi, mint a finnugor. Csak a későbbi kutatások során változott Budenz véleménye, és paradox módon éppen Vámbéryvel szemben
kellett ennek igazát bemutatnia.

Mindezek alapján a cikk megjelenése után azonnal javasoltam Valuska Lászlónak, hogy a fenti mondatokat a következőképp módosítsa:

A 19. század közepén Reguly Antal utazásai során pótolhatatlan nyelvi és néprajzi anyagot gyűjtött a finn, lapp, karjalai, észt, mordvin, mari, és nyenyec, de különösen a manysi és a hanti nép körében. Az összegyűjtött anyagot több nyelvészgeneráció dolgozta fel, köztük Hunfalvy Pál, Budenz József, Munkácsi Bernát és Pápay József emelendő ki. Hunfalvy és Budenz központi szerepet játszott a a magyar nyelv török eredetéről szóló elképzelések megcáfolásában. Legjelentősebb vitapartnerük Vámbéry Ármin, a kitűnő turkológus volt.

Sajnos levelemre azóta sem kaptam választ, a cikk már régen lekerült a címlapról, és valószínűleg már csak kevesen fogják olvasni, olyanok, akik keresés során, véletlenül bukkannak rá. A felsorolt tévedések persze nem súlyosak, legalábbis a sumerista tévelygésekhez nem mérhetők, de minden hasonlóan pontatlan írás hozzájárul ahhoz, hogy a közvéleményben téves fogalmak alakuljanak ki a nyelvrokonsággal, illetve a finnugrisztika történetével kapcsolatban.

Számomra külön érthetetlen, hogy ha egy újságíró nem kíméli az időt és a fáradságot, hogy egy szakkérdésekről szóló cikk valóban megállja a helyét szakmailag is, akkor az utolsó pillanatban miért változtat a cikken (vagy szerkesztője miért teszi meg anélkül, hogy az interjúalanyokkal konzultálna).