Az már az előző posztból kiderült, hogy a könyv a tudományosság kritériumainak csak kevéssé felel meg, hiszen adatait nem rendszerezi, így nem tud általános következtetéseket levonni. Az az attitűdje pedig, hogy valamiféle képzeletbeli „magyar becsület”-et próbál védeni, kifejezetten áltudományos. (De egyébként is szereti a magyar nyelvet valami különös jelenségként feltünteni: „A XIX. században a magyar alighanem a világ legtöbb hasonlítási találgatást indukáló nyelvei közé tartozott, éppen egyedien különleges mivolta miatt [...]” (10, kiemelés az eredetiben). De sem itt, sem később nem derül ki, mi olyan különleges a magyarban, arra pedig kísérletet sem tesz, hogy más nyelvek rokonítási kísérleteit számba vegye.)
Nyelvészeti szempontból azért nehéz mit mondani a könyvről, mert valódi nyelvészetről alig esik szó benne. Pedig ahhoz, hogy megállapíthassuk, hogy egy-egy elképzelés áltudományos, vagy pedig olyan eredmény, amelyet csak a későbbi tudományosság cáfol meg (újabb adatok, kifinomultabb módszerek segítségével), fontos lenne pontosan végigkövetni a tudománynak a fejlődését. Mivel ez elmarad, Hegedűs vállalkozása eleve kudarcra van ítélve.
A legkínosabb azonban nem ez, hanem azok a pontok, ahol Hegedűs kompetenciájának igen súlyos hiányosságaira derül fény. Úgy tűnik, Hegedűs nincsen tisztában a nyelvtudomány néhány alapvető jelölési konvenciójával, terminusával sem.
A történeti nyelvtudományban a › jel azt jelenti, hogy valamiből valami fejlődött. Így pl. azb utu › út jelölés azt mutatja, hogy amit korábban utunak mondtak, azt később útnak. A jel megfordítva éppen az ellenkezőjét jelenti: az út ‹ utu jelentése, hogy amit útnak mondunk (vagy mondtak egy időben), azt korábban utunak mondták. Ha azonban két alak ugyanabból az ősből ered, akkor tildét (esetleg gondolatjelet, kettőspontot) kell használni: finn kala ~ magyar hal, finn kota 'kunyhó' – magyar ház stb. Ezt a jelölési konvenciót minden elsőéves magyar szakosnak meg kell tanulnia, és még az álnyelvészek többsége is helyesen használja. Éppen ezért megdöbbentő, hogy ezek közül Hegedűsnél szinte kizárólag a › fordul elő, a legkülönbözőbb funkciókban. Az 57 oldalon még nem egyértelmű, hogy pl. a „héber chalom › magyar álom” jelölés tényleg azt jelenti, hogy Otrokocsi szerint a héber szóból fejlődött a magyar, vagy azt, hogy közös ősből származtatja őket. A 64. oldalon azonban már nehezen hihető, hogy a „héber Efraim › magyar E véröm” valóban azt jelentené, hogy Markos Gyula szerint a héber névből fejlődött a magyar szókapcsolat. A 81. oldalon pedig egyenesen ezt írja: „[...] Meninski [...] úgy találja, hogy a török nyelv igen fogékony a magyar szavak átvételése.” Ezek után mégis ilyen példákat ad: „tör. üngürüs › magy. Hungaria” stb. Hasonlóan használja a jelet a 149. oldalon is. De ugyanezt a jelet használja a paradigma különböző alakjainak jelölésére is: „japán (fito 'ember' › fitobito 'emberek')”. (Amikor feltételezett közös eredetről van szó, előfordul a gondolatjel használata is, pl. a 85–86. vagy a 99. oldalon.)
Hegedűs szinonimaként használ két, teljesen különböző jelentésű terminust. A posztpizicionális nyelv terminus azt jelenti, hogy a nyelv (legalábbis túlnyomórészt) posztpozíciókat, azaz névutókat (nem pedig prepozíciókat, azaz elöljárószókat) használ. Az agglutináló nyelv terminus azt jelenti, hogy a nyelv a grammatikai viszonyokat (mint pl. a névszóknál a szám és az eset, az igéknél a mód, az idő, az alany száma és személye stb.) a szavakhoz ragasztott, de többé-kevésbé jól elválasztható elemekkel jelöli. (A témában kifejezetten nem ajánlott a magyar wikipédia idevágó cikke.) A két terminusnak tehát semmi köze nincs egymáshoz. Ennek ellenére Hegedűsnél az 50. oldalon ezt olvashatjuk: „Sylvester veszi elsőként észre [...] a magyar nyelv posztpozícionális (tehát agglutináló) szerkezeti alapsajátosságát” (kiemelés az eredetiben). Ekkor még feltételezhetjük, hogy esetleg Sylvester használta másképp-e terminusokat (bár egy mai szerzőtől ennek említését is elvárnánk). A 95. oldalon azonban egyértelmű, hogy nem erről van szó. Itt Hegedűs nem mások elgondolásairól beszél, hanem a sajátjáról: „Egy szokatlanul idegen, elütő nyelv [sic] Európában, mint a magyar, nem alkalmaz prepozíciókat, hanem azokat a főnév után helyezi. Ez a posztpozicionális, „agglutinatív” jelleg.” Természetesen a posztpozícionalitásnak semmi köze nincs az agglutinatív jelleghez. Az idézet egyébként jól mutatja, hogy időnként mennyire homályos Hegedűs fogalmazása: először azt állítja, hogy valami nincs, majd arról beszél, hogy hol van. Hogy nem alkalmi, fogalmazásbeli tévedésről van szó, azt megerősíti az, hogy az oldalon még egyszer előfordul a „posztpozicionális (agglutinatív)” megfogalmazás.
Az is kiviláglik, hogy Hegedűs súlyosan félreérti a nyelvhasonlítás lényegét. A latint és a magyart rokonítani igyekvő Szabédival kapcsolatban szóvba hozza az indoeurópai–finnugor rokonítási kísérleteket, és ezekről a következőket írja: „[...] nem a szókincs jelenti a legfőbb akadályt, hanem az az alapkérdés, hogyan lehet a ragoó típusú (agglutináló) nyelveket összeegyeztetni a flektáló nyelvekkel”. Ezen a helyen tehát az agglutináló terminust helyesen használja, a felvetése azonban értelmetlen. A „klasszikus” indoeurópai nyelvek (pl. a görög, a latin, a szanszkrit) ill. egyes mai indoeurópai nyelvek (német, a szláv nyelvek többsége) valóban flektálónak tekinthetők (azaz az egyes szóalakok oszthatatlanul fejezik ki a grammatikai viszonyokat), de pl. az angolban már az izoláló jelleg a meghatározó (a grammatikai
viszonyokat önálló szavak fejezik ki), az örmény pedig agglutináló jellegű. Egyes uráli nyelvek (észt, nyenyec, nganaszan) viszont erősen eltolódtak a flektálás felé. Az egyes nyevek egyébként sem sorolhatók be tisztán az egyik csoportba, és természetes folyamat, hogy a nyelvek történetük során egyik csoportból a másikba kerülnek. Ebből nyilvánvalóan következik, hogy összehasonlíthatóak. Hegedűs kijelentésének tehát nincs alapja.
Tájékozatlan Hegedűs a jelentésváltozások terén is. A 147. oldalon például ezt írja:
„Gostony (Gosztonyi Kálmán) 1975-ös etimológiai szótárában [...] felemlíti a sumer itu 'hónap' fogalmát, amely szerinte megfelel a magyar 'idő' jelentésnek. De hogyan lehetséges az, hogy bármely nyelvben egy behatárolt időszakasz a határtalan idő fogalmával azonosítható?” (kiemelések az eredetiben). Már a mondat eleje is zavaros, hiszen nyilvánvaló, hogy Gosztonyi az idő magyar szóról, és nem ennek a jelentéséről beszél. (Az idézet jól mutatja, hogy Hegedűs következetlenül követi a nyelvlészeti tipográfiai konvenciókat, a nyelvi adatok nem mindig kurzívak, ellenben sok más gyakran kurzív.) Az igazi probléma azonban azzal van, hogy
Hegedűs eleve lehetetlennek, sőt, abszurdnak próbálja feltüntetni a 'valamilyen időszakasz' és az 'idő' jelentésű szavak rokonítását. Pedig nem kellene messzire mennie egy nyilvánvaló ellenpéldáért: a [csasz] ejtésű szó a szláv nyelvek többségében 'idő'-t jelent, de az oroszban 'órá'-t (hatvan percet). Ráadásul Hegedűs úgy tünteti fel, mintha ez a kijelentés Rédeitől származna, holott a megjelölt helyen Rédei ezt biztos nem írja. (Ha máshol véletlenül írná is, Rédei eglész életműve igazolja, hogy véletlen botlásról van szó – Hegedűsről ezt aligha mondhatjuk el.)
A könyv zárófejezetében Hegedűs felidézi a hazai nyelv- és őstörténeti kutatások néhány
vitáját. Olyan kérdésekről van szó, mint az őshaza pontosabb helye, a magyar szó etimológiája, a mássalhangzók kombinálódási lehetőségei az ősmagyar korban, vagy éppen a finnugor számnevek rendszere. Úgy látszik, nem világos számára, hogy az ilyen irányú kutatások semmilyen hatással nincsenek az általa középpontba állított kérdésre, a magyar nyelv rokonítási viszonyaira.
Mindezek alapján határozottan állíthatjuk, hogy Hegedűs József nincs tisztában a nyelvtörténeti és nyelvhasonlítási kutatások alapvető fogalmaival, jelölésrendszerével, módszertanával, eredményeivel. Az uráli (finnugor) rokonság tényét hiszi, nem pedig érti. Ebben tehát nem igazán különbözik a dilettánsoktól. Természetesen nagyon nagy túlzás lenne azt állítani, hogy Hegedűs a dilettánsok körébe tartozik: de tőlük elsősorban visszafogottsága, óvatossága, bizonyos mértékű szkepticizmusa és a valódi szakértők véleményének elfogadása különbözteti meg, nem pedig szakértelmének foka. Márpedig igazán jó lenne, ha nem olyasvalakitől olvashatnánk a dilettáns hasonlítgatások történetét, aki maga sem áll magasan felette a bemutatott szerzőknek.
Hegedűs érdeme, hogy feltehetően jól felismeri saját hiányosságait, és ezért az esetek többségében óvatosan elkerüli azokat a helyzeteket, ahol valódi szakértelemre lenne szükség. Ennek köszönhető, hogy a könyv mijnden hibája ellenére mégiscsak olvasható, forgatható, bizonyos óvatossággal még használható is. A témakört feldolgozó valódi mű azonban még várat magára.
Bejegyzések
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése