2008. december 27., szombat
Finnország és az Orosz Birodalom
Finnország és az Orosz Birodalom címen közöl sorozatot a Töriblog. Az igen érdekes, de sajnos tipográfiailag kissé szedett-vedett sorozatban eddig két cikk jelent meg.
2008. december 26., péntek
Küsztübej
Ha valakit, aki járt már Udmurtiában, megkérnénk, hogy soroljon fel néhány jellegzetes udmurt ételt, alighanem a küsztübejt, ezt a palacsintára emlékeztető, ám annál jóval keményebb tésztából készülő, hagyományosan köleskásával vagy burgonyapürével töltött ételt is megemlítené. Pedig a küsztübej valójában nem is udmurt, hanem tatár eredetű specialitás (eredeti, tatár elnevezése küsztübüj). Mindez azonban csak arra utal, hogy a Volga és a Káma folyó mentén élő finnugor és törökségi népek kulturálisan igen erősen hatnak egymásra.
A tésztához fél kg lisztet keverjünk el ízlés szerint 1–2 teáskanál sóval, adjunk hozzá egy tojást és annyi hideg vizet, hogy kemény tésztát kapjunk. Gyúrjuk jól össze és formázzunk belőle hengert. A hengert vágjuk kb. 1 cm széles karikákra, a karikákból pedig nyújtsunk 7–8 cm átmérőjű, 1–1,5 mm vastag köröket. Forró serpenyőben, kevés vajon, nagy lángon süssük meg a lepények mindkét felét (oldalanként néhány percnyi sütés elegendő). Sütés után a kész körök mindkét oldalát kenjük át olvasztott vajjal, halmozzunk a közepükre 2–3 evőkanálnyi tölteléket és hajtsuk őket félbe.
A burgonyás töltelékhez fél kg krumplit hámozzunk és mossunk meg, vágjuk kis kockákra, öntsünk rá annyi vizet, hogy ellepje, adjunk a vízhez 1–2 kiskanál sót, főzzük puhára a burgonyát, öntsük le róla a vizet, törjük össze és adjunk hozzá kis vajat és annyi tejet, hogy krémes állagú legyen.
A köleskásás töltelékhez forraljunk fel egy liter tejet, óvatosan keverjünk hozzá egy pohár hántolt kölest és egy kiskanál sót, várjuk meg, amíg felforr, és főzzük néhány percen át a kását. A tűzről levéve tegyünk 2–3 dkg vajat a kásához, és jól keverjük el.
A tésztához fél kg lisztet keverjünk el ízlés szerint 1–2 teáskanál sóval, adjunk hozzá egy tojást és annyi hideg vizet, hogy kemény tésztát kapjunk. Gyúrjuk jól össze és formázzunk belőle hengert. A hengert vágjuk kb. 1 cm széles karikákra, a karikákból pedig nyújtsunk 7–8 cm átmérőjű, 1–1,5 mm vastag köröket. Forró serpenyőben, kevés vajon, nagy lángon süssük meg a lepények mindkét felét (oldalanként néhány percnyi sütés elegendő). Sütés után a kész körök mindkét oldalát kenjük át olvasztott vajjal, halmozzunk a közepükre 2–3 evőkanálnyi tölteléket és hajtsuk őket félbe.
A burgonyás töltelékhez fél kg krumplit hámozzunk és mossunk meg, vágjuk kis kockákra, öntsünk rá annyi vizet, hogy ellepje, adjunk a vízhez 1–2 kiskanál sót, főzzük puhára a burgonyát, öntsük le róla a vizet, törjük össze és adjunk hozzá kis vajat és annyi tejet, hogy krémes állagú legyen.
A köleskásás töltelékhez forraljunk fel egy liter tejet, óvatosan keverjünk hozzá egy pohár hántolt kölest és egy kiskanál sót, várjuk meg, amíg felforr, és főzzük néhány percen át a kását. A tűzről levéve tegyünk 2–3 dkg vajat a kásához, és jól keverjük el.
2008. december 25., csütörtök
Megjelent a finnugor világ 2008. decemberi száma
A Finnugor Világ XIII. évfolyamának negyedik száma címlapjának belső oldalán ismeretlen személyek bejelentik a Pluralica című negyedéves multikulturális irodalmi folyóirat megindulását. A folyóirat első száma a kortárs észt irodalommal foglalkozik majd. Sajnos egyáltalán nem derül ki, kik vagy milyen intézmények állnak a folyóirat mögött. A lap bemutatóit december elejére ígérik, ezek „időpontja, helye [...] a megfelelő fórumokon elérhető lesz.” Nos, az Est.hu valóban meghirdette a Pluralica bemutatóját, erre azonban pl. e sorok írói csak célirányos guglizással bukkant rá.
Ezután a Finnugor Világ közli az V. Finnugor világkongresszus záródokumentumát. Ez megerősíti a korábbi számban Csúcs Sándor által kifejtett fenntartásokat. A kongresszus „javasol”, „felszólít”, „javaslattal fordul”, „hangsúlyoz”, „konstatál”, „üdvözöl” stb., „megbízza a konzultatív bizottságot, hogy [...] a nemzeti és kisebbségi jogokkal foglalkozó nemzetközi szervezetek között [...] folyamatos együttműködést építsen ki”, mi több, „köszönetét fejezi ki a magyar, az orosz, a finn, az észt és más – finnugor és szamojéd lakossággal rendelkező – állam parlamentjének és kormányának a finnugor és szamojéd nyelveket kultúrákat illető állami támogatásért”. Csak egy nem világos: mi az, amit a kongresszus, vagy akár a konzultatív bizottság érdemben tesz.
Ezután következik Nagy Katalin hét és fél oldalas beszámolója a joskar-olai X. Finnugor Írókongresszusróról. A cikkben szó esik a résztvevőkről, kulturális programokról, kiállításokról, kirándulásról, operaelőadásról, emléktábla-avatásról, ill. egy, a 2006-os sziktivkari kongresszus tiszteletére megjelent kiadványról. Mindössze egy oldal jut a kongresszus üléseire. Úgy tűnik azonban, ez nem Nagy Katalin, hanem a szervezők furcsa arányérzékéről tanúskodik: a négynapos konferencián hat óra jutott a plenáris, öt a szekcióülésekre. Sajnos a beszámoló csak a magyar előadók előadásainak címeire korlátozódik, és nem derül ki, érdemben milyen haszonnal járt a kongresszus a résztvevők számára. Természetesen záródokumentumot itt is írtak. (Az érdeklődők talán a Finnugor Világ márciusi számában reménykedhetnek...)
A következő, háromoldalas cikket Zaicz Gábor jegyzi. Ő a száz éve született Erdődi Józsefre emlékezik. A cikkben nagy teret szentel a tudóshoz köthető személyes élményeinek is.
Szintén személyes hangulatú Pomozi Péter kétoldalas írása, melyben a hatvanéves Pusztay Jánost köszönti. Pomozi többek közt ezt írja: „Sosem értettem azokat a finnugristákat, akik mképesek három szótőn jóízűen elrágódni, anélkül, hogy közelebbről érdekelné őket a nyelvet beszélők világa.” (Természetesen ez annak kapcsán hangzik el, hogy Pusztay nagyon nem ebbe a típusba tartozik.) E sorok írója azonban csak csodálkozni tud, hiszen a pályán és a pálya mentén eltöltött másfél évtizede alatt egyetlen olyan uralistát sem tud felidézni, aki kizárólag szigorúan nyelvészeti kutatásokra korlátozta volna tevékenységét. (Ezzel szemben több olyat, aki különböző tudományágakban aprózta el tehetségét, anélkül, hogy bármelyikben igazán kiemelkedőt nyújtott volna.) De ha lenne is ilyen, ezt a szemére vetni kb. olyan lenne, mintha szemére vetnénk egy orvosnak, hogy egész életét a ráksejtek szaporodásának kutatására fordította, de sosem érdekelet („behatóan”?) az ember...
A köszöntést követő két és fél oldalon Szeverényi Sándor beszámolóját olvashatjuk a szeptemberben Bécsben tartott Uráli tipológai adatbázis című konferenciáról. A szerző megállapítása szerint az előadások magas színvonalúak voltak, de az adatbázis építésével kapcsolatban nem sikerült érdemben előre lépni.
A következő, alig több, mint egyoldalas cikk szerzője Ivasivka Sarolta. Egy, a nyenyec kultúrában jelentős szerepet betöltő családról ír: Anton Pirerkát elsősorban regényíróként tartják számon, felesége, Natalja Mitrofanovna Terescsenko meghatározó szamojéd nyelvész, emellett fontos szerepe volt a nyenyec írásbeliség kialakulásában. Idősebbik fiúk, Borisz édesapjának történetét írta meg egy orosz nyelvű poémában. Őccse, Valerij több elbeszélést írt, szintén oroszul. Bár visszatért a nyenyec földre, sosem tudott rendesen megtanulni nyenyecül.
A következő tíz és fél oldalt egy könyvlista foglalja el. A könyveket Dyekiss Virág, Nagy Katalin és Vándor Anna hozta Joskar-Olából, a listát utóbbi kettő állította össze, rövid ismertetőt fűzve mindegyik kötethez. Az sajnos nem derült ki, hogy a könyveket hova hozták, mely intézményekben lehet hozzájuk férni. (Amennyiben a kötetekkel magángyűjteményüket gyarapították, célszerűbb lett volna Új finnugor kiadványok vagy hasonló címen közölni a listát.) A néhány soros ismertetések érthető módon nem túl informatívak, általában a tartalom műfajára, nyelvére vonatkoznak (sajnos időnként ez utóbbi sem derül ki). Az olvasónak időnként az az érzése, hogy az ismertetett kiadvány valójában az uralisták vagy az adott nép kultúrája szempontjából is érdektelenek, említésre sem méltők, és a terjedelmet érdemesebb lett volna az érdekesebb kötetek részletesebb ismertetésére áldozni. Mivel egyes kötetek magyar nyelvűek vagy magyarul is elérhetőek, magyar szöveget is tartalmaznak, a nem szakmabeli olvasókat is nyilván érdekelné, hogyan juthatnak hozzájuk.
A listát Bárány Borbála írása követi: akárcsak blogunkon, itt is Jeremej Ajpin A hantik, avagy a hajnalcsillag című kötetét mutatja be. A Finnugor Világban megjelent ismertetés azonban a nálunk olvashatótól jelentősen eltér, részletesebb és inkább a szakmai közönségnek szól.
A következő több mint két oldalon Csúcs Sándor ismerteti Reguly Antal Kalendáriumát. Sajnos a címből nem derül ki, hogy valójában egy orosz nyelvű kiadványról van szó. Reguly németülk írta feljegyzéseit, ezt fordították magyarra, majd magyarról oroszra. Az orosz változat hamarabb jelent meg, mint a magyar, mert a magyar küldöttség ezt vitte ajándékba a Finnugor Népek V. ilágkongresszusára Hanti-Manszijszkba. (Ez nyáron volt, a magyar változat azóta sem jelent meg.) A cikkből csaknem egy oldalt tölt ki a kötetből vett idézet. Ez jól illusztrálja, hogy a napló – bár a Reguly-kutatásnak kétségkívül fontos forrása – nem túl izgalmas olvasmány, igen tömör megjegyzések olvashatók benne. A szemelvényt egyébként Csúcs Sándor fordította vissza oroszból magyarra.
Ezután Karsai Bálint számol be egy oldalon a nagyigmándi Pápay József Általános Iskola tanulóinak kirándulásáról a Jamal-Nyenyec Nemzetiségi Körzet Suriskari járásába, ahol Pápay József gyűjtött.
A következő három és fél oldalon Csúcs Sándor számol be néhány őszi rendezvényről: a Lakó- és a Reguly- és a Schmidt Éva-emlékülésről, a Kutatók Éjszakájáról az ELTE Finnugor Tanszékén, a Magyar Tudomány Ünnepéről az ELTE Finnugor Tanszékén és az MTA Nyelvtudományi Intézetében, a Kontrasztok című pozsonyi konferenciáról, ill. a helsinki Finnugor Társaság jubileumáról. Sajnos e sorok írójának, aki részt vett ezen események némelyikén, azt kell konstatálnia, hogy a beszámolók néhol pontatlanok. Így pl. a Schmidt Éva-emlékülésen Sipőcz Katalin előadásának témájához alig kapcsolódott mindaz, amit Csúcs Sándor kiemel; Csepregi Márta előadása nem azt igazolta, hogy a likriszovszkojei nyelvjárásból feljegyzett interdentális spiráns beszédhiba eedménye, hiszen, mint arra Csepregi utalt is, csupán Honti László hasonló véleményéhez csatlakozott: Csepregi előadása inkább azt firtatta, hogy miért uralkodhatott sokáig az a vélemény, hogy megőrzött ősi vonásról van szó; a rendezvényen nem a Schmidt Éva Könyvtár négy, hanem harmadik és negyedik kötetének bemutatójára került sor. Sajnálatos az is, hogy az ELTÉ-n szervezett Magyar Tudomány Ünnepéről lényegében csak annyit olvashatunk, amennyit a rendezvényre szóló meghívóban is.
A számot Falk Nóra két írása zárja. Egy oldalon számol be arról, hogy Juha Siltinen Piaf Piaf című darabját mutatta be a Bárka Színház Jorma Uotinen rendezésében, illetve másfél oldalon közöl különböző (főként kulturális) híreket.
Sajnos a kiadvány alaposabb szerkesztést igényelne, igen sok az olyan hiba, melyről nehéz eldönteni, helyesírási vagy sajtóhiba-e. Az említett könyvlistából egyes esetekben hiányzik a bemutatott kötet eredeti címe is.
Szomorúan kell tudomásul vennünk, hogy az írások továbbra sem érhetőek el az interneten, és olyan információt sem találunk, amely ezen a téren várható változásra utalna.
Ezután a Finnugor Világ közli az V. Finnugor világkongresszus záródokumentumát. Ez megerősíti a korábbi számban Csúcs Sándor által kifejtett fenntartásokat. A kongresszus „javasol”, „felszólít”, „javaslattal fordul”, „hangsúlyoz”, „konstatál”, „üdvözöl” stb., „megbízza a konzultatív bizottságot, hogy [...] a nemzeti és kisebbségi jogokkal foglalkozó nemzetközi szervezetek között [...] folyamatos együttműködést építsen ki”, mi több, „köszönetét fejezi ki a magyar, az orosz, a finn, az észt és más – finnugor és szamojéd lakossággal rendelkező – állam parlamentjének és kormányának a finnugor és szamojéd nyelveket kultúrákat illető állami támogatásért”. Csak egy nem világos: mi az, amit a kongresszus, vagy akár a konzultatív bizottság érdemben tesz.
Ezután következik Nagy Katalin hét és fél oldalas beszámolója a joskar-olai X. Finnugor Írókongresszusróról. A cikkben szó esik a résztvevőkről, kulturális programokról, kiállításokról, kirándulásról, operaelőadásról, emléktábla-avatásról, ill. egy, a 2006-os sziktivkari kongresszus tiszteletére megjelent kiadványról. Mindössze egy oldal jut a kongresszus üléseire. Úgy tűnik azonban, ez nem Nagy Katalin, hanem a szervezők furcsa arányérzékéről tanúskodik: a négynapos konferencián hat óra jutott a plenáris, öt a szekcióülésekre. Sajnos a beszámoló csak a magyar előadók előadásainak címeire korlátozódik, és nem derül ki, érdemben milyen haszonnal járt a kongresszus a résztvevők számára. Természetesen záródokumentumot itt is írtak. (Az érdeklődők talán a Finnugor Világ márciusi számában reménykedhetnek...)
A következő, háromoldalas cikket Zaicz Gábor jegyzi. Ő a száz éve született Erdődi Józsefre emlékezik. A cikkben nagy teret szentel a tudóshoz köthető személyes élményeinek is.
Szintén személyes hangulatú Pomozi Péter kétoldalas írása, melyben a hatvanéves Pusztay Jánost köszönti. Pomozi többek közt ezt írja: „Sosem értettem azokat a finnugristákat, akik mképesek három szótőn jóízűen elrágódni, anélkül, hogy közelebbről érdekelné őket a nyelvet beszélők világa.” (Természetesen ez annak kapcsán hangzik el, hogy Pusztay nagyon nem ebbe a típusba tartozik.) E sorok írója azonban csak csodálkozni tud, hiszen a pályán és a pálya mentén eltöltött másfél évtizede alatt egyetlen olyan uralistát sem tud felidézni, aki kizárólag szigorúan nyelvészeti kutatásokra korlátozta volna tevékenységét. (Ezzel szemben több olyat, aki különböző tudományágakban aprózta el tehetségét, anélkül, hogy bármelyikben igazán kiemelkedőt nyújtott volna.) De ha lenne is ilyen, ezt a szemére vetni kb. olyan lenne, mintha szemére vetnénk egy orvosnak, hogy egész életét a ráksejtek szaporodásának kutatására fordította, de sosem érdekelet („behatóan”?) az ember...
A köszöntést követő két és fél oldalon Szeverényi Sándor beszámolóját olvashatjuk a szeptemberben Bécsben tartott Uráli tipológai adatbázis című konferenciáról. A szerző megállapítása szerint az előadások magas színvonalúak voltak, de az adatbázis építésével kapcsolatban nem sikerült érdemben előre lépni.
A következő, alig több, mint egyoldalas cikk szerzője Ivasivka Sarolta. Egy, a nyenyec kultúrában jelentős szerepet betöltő családról ír: Anton Pirerkát elsősorban regényíróként tartják számon, felesége, Natalja Mitrofanovna Terescsenko meghatározó szamojéd nyelvész, emellett fontos szerepe volt a nyenyec írásbeliség kialakulásában. Idősebbik fiúk, Borisz édesapjának történetét írta meg egy orosz nyelvű poémában. Őccse, Valerij több elbeszélést írt, szintén oroszul. Bár visszatért a nyenyec földre, sosem tudott rendesen megtanulni nyenyecül.
A következő tíz és fél oldalt egy könyvlista foglalja el. A könyveket Dyekiss Virág, Nagy Katalin és Vándor Anna hozta Joskar-Olából, a listát utóbbi kettő állította össze, rövid ismertetőt fűzve mindegyik kötethez. Az sajnos nem derült ki, hogy a könyveket hova hozták, mely intézményekben lehet hozzájuk férni. (Amennyiben a kötetekkel magángyűjteményüket gyarapították, célszerűbb lett volna Új finnugor kiadványok vagy hasonló címen közölni a listát.) A néhány soros ismertetések érthető módon nem túl informatívak, általában a tartalom műfajára, nyelvére vonatkoznak (sajnos időnként ez utóbbi sem derül ki). Az olvasónak időnként az az érzése, hogy az ismertetett kiadvány valójában az uralisták vagy az adott nép kultúrája szempontjából is érdektelenek, említésre sem méltők, és a terjedelmet érdemesebb lett volna az érdekesebb kötetek részletesebb ismertetésére áldozni. Mivel egyes kötetek magyar nyelvűek vagy magyarul is elérhetőek, magyar szöveget is tartalmaznak, a nem szakmabeli olvasókat is nyilván érdekelné, hogyan juthatnak hozzájuk.
A listát Bárány Borbála írása követi: akárcsak blogunkon, itt is Jeremej Ajpin A hantik, avagy a hajnalcsillag című kötetét mutatja be. A Finnugor Világban megjelent ismertetés azonban a nálunk olvashatótól jelentősen eltér, részletesebb és inkább a szakmai közönségnek szól.
A következő több mint két oldalon Csúcs Sándor ismerteti Reguly Antal Kalendáriumát. Sajnos a címből nem derül ki, hogy valójában egy orosz nyelvű kiadványról van szó. Reguly németülk írta feljegyzéseit, ezt fordították magyarra, majd magyarról oroszra. Az orosz változat hamarabb jelent meg, mint a magyar, mert a magyar küldöttség ezt vitte ajándékba a Finnugor Népek V. ilágkongresszusára Hanti-Manszijszkba. (Ez nyáron volt, a magyar változat azóta sem jelent meg.) A cikkből csaknem egy oldalt tölt ki a kötetből vett idézet. Ez jól illusztrálja, hogy a napló – bár a Reguly-kutatásnak kétségkívül fontos forrása – nem túl izgalmas olvasmány, igen tömör megjegyzések olvashatók benne. A szemelvényt egyébként Csúcs Sándor fordította vissza oroszból magyarra.
Ezután Karsai Bálint számol be egy oldalon a nagyigmándi Pápay József Általános Iskola tanulóinak kirándulásáról a Jamal-Nyenyec Nemzetiségi Körzet Suriskari járásába, ahol Pápay József gyűjtött.
A következő három és fél oldalon Csúcs Sándor számol be néhány őszi rendezvényről: a Lakó- és a Reguly- és a Schmidt Éva-emlékülésről, a Kutatók Éjszakájáról az ELTE Finnugor Tanszékén, a Magyar Tudomány Ünnepéről az ELTE Finnugor Tanszékén és az MTA Nyelvtudományi Intézetében, a Kontrasztok című pozsonyi konferenciáról, ill. a helsinki Finnugor Társaság jubileumáról. Sajnos e sorok írójának, aki részt vett ezen események némelyikén, azt kell konstatálnia, hogy a beszámolók néhol pontatlanok. Így pl. a Schmidt Éva-emlékülésen Sipőcz Katalin előadásának témájához alig kapcsolódott mindaz, amit Csúcs Sándor kiemel; Csepregi Márta előadása nem azt igazolta, hogy a likriszovszkojei nyelvjárásból feljegyzett interdentális spiráns beszédhiba eedménye, hiszen, mint arra Csepregi utalt is, csupán Honti László hasonló véleményéhez csatlakozott: Csepregi előadása inkább azt firtatta, hogy miért uralkodhatott sokáig az a vélemény, hogy megőrzött ősi vonásról van szó; a rendezvényen nem a Schmidt Éva Könyvtár négy, hanem harmadik és negyedik kötetének bemutatójára került sor. Sajnálatos az is, hogy az ELTÉ-n szervezett Magyar Tudomány Ünnepéről lényegében csak annyit olvashatunk, amennyit a rendezvényre szóló meghívóban is.
A számot Falk Nóra két írása zárja. Egy oldalon számol be arról, hogy Juha Siltinen Piaf Piaf című darabját mutatta be a Bárka Színház Jorma Uotinen rendezésében, illetve másfél oldalon közöl különböző (főként kulturális) híreket.
Sajnos a kiadvány alaposabb szerkesztést igényelne, igen sok az olyan hiba, melyről nehéz eldönteni, helyesírási vagy sajtóhiba-e. Az említett könyvlistából egyes esetekben hiányzik a bemutatott kötet eredeti címe is.
Szomorúan kell tudomásul vennünk, hogy az írások továbbra sem érhetőek el az interneten, és olyan információt sem találunk, amely ezen a téren várható változásra utalna.
2008. december 24., szerda
Finnomságok karácsonyra
Míg Joulupukki (a finn Mikulás és karácsonyi ajándékhozó) száguldozik keresztbe-kasul Európának azon a részein, ahol nem a Jézuskától várják az ajándékot, addig a finnek többsége nagy készülődésben van, hogy a karácsonyi asztalra varázsolja mindazokat a finomságokat, amelyek a a hagyományos karácsonyi menü részét képezik. Nemcsak Télapó érkezik kicsit megkésve finnékhez, hiszen magyar szemmel a „húsvéti sonka” is anakronisztikusnak tűnhet a fenyőágakkal díszített ünnepi asztalon. A sonka ugyanis a menü egyik központi része, persze nem önmagában, hanem különböző rakott egytálételekkel kiegészítve (ezeknek finnül laatikko a neve, amelynek a jelentése amúgy láda, ld. postilaatikko ’postaláda’, az ételek esetében a szó valószínűleg az edény formájára utal). A laatikkók készülhetnek répából, krumpliból vagy a magyarok számára kevéssé ismert, Finnországban viszont annál kedveltebb lanttuból, vagyis karórépából. Mindezt különböző halételek és céklasaláta (rosolli) is kiegészíthetik.
Ahogy nálunk is, északi nyelvrokonainknál is fontos szerepe van a karácsonyi menüben az édességeknek. A joulutorttu (’karácsonyi torta’) az egyik legjellegzetesebb, neve talán kicsit megtévesztő, valójában szilvalekváros pöttyel díszített leveles tésztájú péksüteményről van szó. A másik fontos édesség a piparkakku, amely nemcsak a december végi ünnep elmaradhatatlan része, mivel már jóval korábban, a kiskarácsonyi (pikkujoulu) bulikon is találkozhatunk vele, sőt a hangulatos könyvesboltokban, munkahelyi ünnepségeken egy gőzölgő piros ital kíséretében is föl-fölbukkan. A piparkakku szó szerint borssüteményt jelent, az előtag valószínűleg az édesség fűszeres ízére utal. Funkciójában leginkább a mi mézeskalácsunkra hasonlít, fát is díszítenek vele, házacskát is építenek belőle, és úgyanúgy felcicomázzák, mint mi a mézeskalácsokat, azonban az alaptésztája különbözik a nálunk megszokottól.
A forró piros ital, amelyet a vásárlásban megfáradt és átfagyott vendégeknek kínálnak minden kávézóban, a glögi névre hallgat. Létezik alkoholos és alkoholmentes változata is, leginkább a forralt borra hasonlít, de erősen „erdei” íze van a különböző bogyók miatt, amelyekből készül. A poharunk alján megbúvó mazsolákat és manduladarabokat érdemes kihalászni, a glögitől nagyon finom ízt kapnak.
A mandulával kapcsolatban szót kell még ejteni a karácsonyi kásáról (joulupuuro), amely valójában tejberizst jelent. Amikor elkészül a kása, a lábosba belecsempésznek egy szem mandulát, amelynek megtalálója szerencsés évnek néz elébe.
Ha sikerült kedvelt csinálni az északi ország ízeihez, alább megtalálható néhány finn karácsonyi nyalánkság receptje, amelyeket még van időnk egzotikumként a bejgli mellé odavarázsolni.
A piparkakku receptje magyarul is olvasható a következő címeken:
A joulutorttu receptje (http://www.ruokaohjereseptit.fi/reseptiohje/joulutortut/, illetve a kép: http://www.kannistonleipomo.fi/?page_id=33&categoryname=sesonki):
Karácsonyi 
tortácska
tortácska25 dkg sütőmargarin
25 dkg túró
25 dkg/4 dl búzaliszt
1 teáskanál sütőpor
30 dkg szilvalekvár (sütésálló)
A megkenéshez: 1 tojás
Keverjük össze a szobahőmérsékletű vajat és a túrót. Gyors keverés közben adjuk hozzá a búzaliszt-sütőpor keveréket. Keverjük össze alaposan a tésztát. Tegyük be a hűtőbe egy kis időre, hogy megszilárduljon. Szórjunk lisztet a gyúródeszkára. Nyújtsuk ki a tésztát kb. fél centiméter vastagságúra. Hajtsuk össze háromszor, és kétszer-háromszor még nyújtsuk ki, mindig háromszorosan összehajtva. A fölösleges lisztet kalácskenő ecsettel távolítsuk el az összehajtandó rétegek közül. Csavarjuk be a tésztát alufóliába vagy fóliába, és tegyük be a hűtőbe fél órára. Nyújtsuk ki a tésztát a belisztezett deszkán 45 cm x 36 cm-esre. Derelyeszaggatóval vágjunk a tésztából 9 cm-es oldalhosszúságú négyzeteket. A négyzetnek mind a négy sarkát vágjuk be az átlója mentén. Tegyünk szilvalekvárt a négyzetek közepére. A tortácska minden második „szarvát” fogjuk meg és nyomjuk össze, hogy csillag alakú tortácskákat kapjunk. Kenjük meg a csillagokat tojással, és 225 fokon a sütő alsóbb részén 10-12 percig süssük. Langyosan, porcukorral meghintve tálaljuk.
Keverjük össze a szobahőmérsékletű vajat és a túrót. Gyors keverés közben adjuk hozzá a búzaliszt-sütőpor keveréket. Keverjük össze alaposan a tésztát. Tegyük be a hűtőbe egy kis időre, hogy megszilárduljon. Szórjunk lisztet a gyúródeszkára. Nyújtsuk ki a tésztát kb. fél centiméter vastagságúra. Hajtsuk össze háromszor, és kétszer-háromszor még nyújtsuk ki, mindig háromszorosan összehajtva. A fölösleges lisztet kalácskenő ecsettel távolítsuk el az összehajtandó rétegek közül. Csavarjuk be a tésztát alufóliába vagy fóliába, és tegyük be a hűtőbe fél órára. Nyújtsuk ki a tésztát a belisztezett deszkán 45 cm x 36 cm-esre. Derelyeszaggatóval vágjunk a tésztából 9 cm-es oldalhosszúságú négyzeteket. A négyzetnek mind a négy sarkát vágjuk be az átlója mentén. Tegyünk szilvalekvárt a négyzetek közepére. A tortácska minden második „szarvát” fogjuk meg és nyomjuk össze, hogy csillag alakú tortácskákat kapjunk. Kenjük meg a csillagokat tojással, és 225 fokon a sütő alsóbb részén 10-12 percig süssük. Langyosan, porcukorral meghintve tálaljuk.
És végül a glögi elkészítési módja (az alábbi finn nyelvű oldalról: http://www.yhteishyva.fi/ruokamaailma/reseptit/juomat_a_k/fi_FI/joulun_punainen_glogi/)
Karácsonyi piros glögi
4 adag
5 dl higított feketeribizli-lé
1 darab fahéjrúd
5 darab egész szegfűszeg
1 narancs héja
1 üveg vörösbor
1 evőkanál barnacukor
A kész italhoz:
narancsdarabok vagy hámozott mandula
mazsolanarancsdarabok vagy hámozott mandula
Öntsük a gyümölcslét és a fűszereket egy lábosba. Lassú tűzön kb. 10 percig főzzük. Adjuk hozzá a vörösbort és a cukrot és forraljuk fel. Adagoljuk ki poharakba, majd díszítsük a poharakat narancsdarabokkal, mazsolával és mandulával.
A finn konyháról olvashatunk még például a következő címeken:
http://www.valtozovilag.hu/zx/finn_konyha.htm
http://www.mindmegette.hu/index.php?apps=cikk&cikk=12254
vagy Bokor Judit könyvében: Finn konyha. Minerva Irodalmi és Nyomdai Műintézet. Budapest: 1987.2008. december 23., kedd
Hogyan ne legyünk alkoholisták Szibériában
„Mindenki ivott. Sokat vagy keveset, de ivott. Ki ésszel, ki ész nélkül. Ki pénzzel, ki pénz nélkül. Különbözőképpen ittak, mindenki a maga módján.” Valóban, a kilátástalanság érzése sok őslakos természeti népnél vezet alkoholizmushoz; nem történt ez másként a hantiknál sem. Gyemjan, a regény főhőse is erre a következtetésre jut: a „romlott víz” – a vodka – tompítja a fájdalmat. „Ha többet iszik, még az is megtörténhet, hogy teljesen el tudja fojtani lelki fájdalmát, ideig-óráig meg tud róla feledkezni, Lehetséges, hogy ezért kaptak rá a romlott vízre a Folyó alsó folyásánál élő rokonai?! Bennük is van fájdalom – régen kitúrták őket a saját, megszokott helyükről az olaj- és gázkutatók, az utak, a városok építői. Ezért igyekeznek eloltani lelkük belső tüzét, de nem tudják, hogy a romlott víz sokkal veszélyesebb, mint maga a tűz…”
A hantik (vagy külső elnevezéssel osztjákok) Nyugat-Szibériában, az Ob folyó és mellékfolyói mentén, mintegy félmillió négyzetkilométer kiterjedésű területen élnek. (A hantikról részletesebben ld. pl. http://fu.nytud.hu/hivhan.htm) A statisztikák szerint a hantiknak körülbelül a fele beszéli anyanyelvét, és az asszimiláció, a környező – elsősorban orosz – népességbe való beolvadás erősen fenyegeti őket. Hagyományos halász‑vadász‑réntartó életmódjuk mára veszélybe került: a szibériai kőolaj- és földgázkitermelés a környezetet teszi tönkre, az olajmunkások pedig helikopterről vadásszák az őslakosok rénszarvasait és kifosztják a szálláshelyeket. A nyelv presztízse alacsony, és az erős nyelvjárási tagoltság miatt lehetetlen egységes irodalmi nyelvet létrehozni. Mindennapos jelenség a vegyesházasság és a kétnyelvűség, ma már sokan élnek faluban vagy városban, de a tajgai szálláshelyen született gyerekek is bentlakásos iskolába járnak, ahol elszigetelődnek a hagyományos hanti kultúrától. A felnőtteknél a kilátástalanság sokszor a hanti identitás válságához és alkoholizmushoz vezet. Márpedig aki Szibériában iszik, az nem tudja ellátni a hagyományos életmódból adódó feladatokat, és a maga és családja életével játszik.
Ebben a környezetben több írógeneráció is felnőtt; a ma alkotók egyik legjelentősebb alakja, Jeremej Ajpin 1948‑ban született, halász-vadász családban nevelkedett, majd felsőoktatási végzettséget szerzett. Anyanyelvén, szurguti hanti nyelvjárásban és oroszul ír. Aktív közéleti tevékenységet folytat, parlamenti képviselőként is dolgozik. Oroszországban eddig közel tíz regénye jelent meg. Magyarul a 80-as évektől kezdve több novelláját, publicisztikáját olvashattuk különböző folyóiratokban, 1998‑ban jelent meg A hamvadó tűznél című, önéletrajzi ihletésű elbeszélés-gyűjteménye, a 2003-ban kiadott, Szűzanya a véres havon című, megrázó és nagy jelentőségű művében pedig az 1934-es kazimi hanti felkelés vérbefojtását dolgozta fel.
A hantik, avagy a Hajnalcsillag címmel magyarul 2008-ban megjelent regény az 1977 és 1987 közötti időszakban született, ám az itt felvázolt helyzet azóta sem oldódott meg. A könyv voltaképpen egy néhány napos utazás története: Gyemjan, a Medve nemzetségből származó vadász a tajgai szálláshelyről elindul a faluba szőrmét leadni, bizonyos árucikkeket vásárolni, és az internátusban tanuló fiait meglátogatni, majd visszautazik a szálláshelyre. Ajpin már az elején baljós jelekkel adja meg az alaphangulatot: Gyemjan kutyája, Harko furcsán ugat, és a szarvastehén borjának, Pevnek sem akarózik elszakadni az anyjától, akire a történet végén fontos szerep vár. Hősünk e baljós előjelek után, mindjárt az utazás elején találkozik az „olajosokkal”: két orosz kőolajkutatóval, ám ekkor még derűlátón viszonyul hozzájuk, és az egész emberiséggel érzett rokonságtudat munkálkodik benne. Csakhogy aztán eszébe jutnak azok a földijei, akiknek a területét már elérte a kőolaj-kitermelés, és derűlátása hamar tehetetlen dühvé alakul át. Kezdeti balsejtelme végül akkor igazolódik be, amikor hazatérve újra találkozik a kutatókkal.
Előfordulhat, hogy A hantik, avagy a Hajnalcsillag az olvasó részéről fokozott összpontosítást igényel, mert maximálisan érvényesül benne az emberi elmére jellemző nem-lineáris, asszociatív gondolatfűzés: a főhősnek az utazás során egy-egy tájról eszébe jut egy rokona, ismerőse, egy‑egy jelentős esemény, arról egy másik és így tovább. A dolgot tovább bonyolítja, hogy ezek a közbeszúrt epizódok, Gyemjan földijeinek sorstörténetei egészen tág időszakokat ölelnek fel, évtizedeket ugrunk előre és vissza az időben, néha csak egy bekezdés, de néha egy egész fejezet erejéig, igaz, Ajpin rendre visszahoz bennünket az ilyen epizódokból a regény főidejébe. A tajga valós emberekkel népesül be, a hányattatott sorsú kis őslakos népről szóló történet pedig személyesebbé, jobban átélhetővé válik az idegen kultúrájú olvasó számára is – nagyobb a fájdalom és nagyobb a tét, mintha csupán a főhős és néhány mellékszereplő alakját rajzolná meg a szerző.
Az utazás történetét nem csak a közeli és távoli rokonok sorstörténetei kísérik végig, hanem a szovjethatalom jellegzetes alakjai és azok kegyetlenségei is – ne feledjük, hogy a regény mindenestül a Szovjetunióban játszódik. Emellett a valós történelmi háttér érzetét, a fiktív történet elképzelhetőségét, lehetségességét Ajpin úgy erősíti, hogy egyrészt több ízben is utal konkrét személyekre (Schmidt Éva osztjakológusra; Rajsevre, a hanti festőre; Seskinre, a manysi szobrászra, vagy éppen egy amerikai kutatónőre), másrészt hosszabb-rövidebb dokumentumszerű betéteket illeszt a szépirodalmi szövegbe a nyelvrokonságról, a hantik lélekszámának csökkenéséről, az alkoholizmus problémájáról, a beolvadásról, az amerikai indiánokról, vagy a világszerte zajló gyarmatosításról. Utóbbi fejtegetések néha olyan hosszúra nyúlnak, hogy kizökkentik az olvasót a regény fő történetéből, és ez megtöri a regényen végigvitt feszültséget.
Aki nem olvasott még hanti szépirodalmat, vagy más őslakos természeti nép irodalmát, annak külön érdekességként hatnak egy halász-vadász-réntartó nép életének színes epizódjai. A szibériai népek hitvilágában jelentős szerepet játszik a medve, és íme: egy medveünnep komplett leírását is megtaláljuk a szövegben. És minthogy természeti népről van szó, egészen másféle tér- és időszemlélet rajzolódik ki belőle, mint amit városi emberként megszokhattunk. Az ilyen művekkel kapcsolatban gyakran felmerül, hogy akár néprajzi, kulturális antropológiai forrásanyagként is olvashatók.
És hogy hogyan végződik Gyemjan története? Sok vidékre már elértek az olajosok, de az ő területét elkerülték – mostanáig. Szűkül a kör és nincs hova menekülni, és hősünk megérti: aki érzi ezt a dühöt, az itallal próbálja csillapítani. Már akkor tudjuk, hogy baj lesz, amikor Gyemjan a visszaút előtt a falusi boltban vodkát vesz – mint mondja, hogy legyen mivel megvendégelni a kutatókat –, pedig több ízben is kiderül, hogy nem szeret és nem is szokott inni: a „lelke nem fogadta be (…) a vodkát, mert alig[hogy] megitta, elhomályosodott a feje, elhomályosodott az elméje, és minden kapcsolatát elvesztette a külvilággal. El, az emberekkel, a fákkal meg a füvekkel, a folyókkal meg a tavakkal, a madarakkal meg a vadakkal. Egyszóval megszakadt a kapcsolata a természettel, a földdel, az élettel. Később, amikor kijózanodott, és eloszlott a részeg köd, lelkében éles-metsző fájdalommal érezte, hogy életének legjobb pillanatai elmentek, visszavonhatatlanul elmerültek a nemlétben. (…) Az élet a természettel – az elragadóan tiszta természettel – egységben annyira szép, hogy egyetlen pillanatot sem akart elveszíteni belőle. (…) Ezért sajnálta Gyemjan az emberi élet olyan ostobán megölt pillanatait…” Visszatérve a címbeli kérdésre: hogyan ne legyünk alkoholisták Szibériában? Nos, az üzenet a következő: hiába vagyunk dühösek a világra, a globalizációra és az olajkutatókra, inni azért nem érdemes, mert az élet szép, egyek vagyunk a természettel, és aki részeg, az lemarad a jóról, nem is beszélve arról, hogy részegen az ember a csónakból könnyen beleborulhat a vízbe, vagy halálra fagyhat. De főhősünk hiába él e szerint, végül mégis elbukik: az olajosok leitatják, és írástudatlanságát kihasználva kicsalják tőle értékes szarvastehenét, amelyet egész egyszerűen levágnak és megesznek. Íme, Gyemjan nem lett alkoholista, mint oly sokan mások, de elég volt egyszer engednie a felejtést ígérő ital kísértésének, nemcsak az elvei buktak el, de megalázták, és a jószágát is elorozták.
A regény végkicsengése szomorkás: az értékes szarvastehén elvész, a balsejtelmet megelőlegező Harko kutya elpusztul, Gyemjan pedig számba veszi az életét, az első szerelmét, és egy pillanatig úgy érzi, eggyé válik a Hajnalcsillaggal: „ha eljön az idő, felkel majd keleten (…), és elhozza az embereknek az új napot…” A történeten végighúzódó feszültség kirobban ugyan, de a nyomában szomorúság marad. Annál is inkább, mivel ma, 2008-ban tudhatjuk, hogy a regény keletkezésekor már javában zajló folyamatok hova vezettek. Szibéria tele van Gyemjanokkal, nap mint nap történnek ilyen esetek.
A hantik, avagy a Hajnalcsillag egzotikus és izgalmas világot tár az európai olvasó elé. A hosszúra nyúlt dokumentumbetétek és statisztikai adatok kizökkentenek ugyan a történetből, de aki érdeklődik a kis lélekszámú őslakos természeti népek sorsa iránt, annak ezek a szövegrészek is kínálnak érdekességet. Ami a könyv külső megjelenését illeti, leginkább puritánnak mondanám, de puritánsága egyáltalán nem zavaró; mint a fordító elmondta, az ilyen típusú irodalom kiadására nehéz pénzt szerezni. A regény egyébként a Magyar Versmondásért Alapítvány kiadásában jelent meg, és az a Nagy Katalin ültette át magyarra, aki több hanti és manysi irodalmi mű magyar fordítását jegyzi. A ráhangolódást a borítón a hanti festő, Rajsev grafikája segíti. Ha úgy vesszük kezünkbe a regényt, hogy még csak most ismerkedünk a hantikkal, aggodalomra semmi ok: az előszóból röviden tájékozódhatunk a népről, és jóval bővebben magáról a szerzőről. Az idegen kifejezések megértését egyrészt az író és a fordító lábjegyzetei, másrészt a könyv végén található szószedet segíti. A hantik, avagy a Hajnalcsillag izgalmas olvasmány annak, aki együtt érez a kis lélekszámú, veszélyeztetett, őslakos természeti népekkel; harcos környezetvédőknek, fiatal antiglobalistáknak, neohippiknek különösen ajánlott – akárcsak a hanti (és vogul, azaz manysi) irodalom többi, magyarul megjelent műve is, bár az ismerkedést talán célszerűbb novellákkal, vagy Ajpin jóval hatásosabb művével, a Szűzanya a véres havon című regénnyel kezdeni.
A hantik (vagy külső elnevezéssel osztjákok) Nyugat-Szibériában, az Ob folyó és mellékfolyói mentén, mintegy félmillió négyzetkilométer kiterjedésű területen élnek. (A hantikról részletesebben ld. pl. http://fu.nytud.hu/hivhan.htm) A statisztikák szerint a hantiknak körülbelül a fele beszéli anyanyelvét, és az asszimiláció, a környező – elsősorban orosz – népességbe való beolvadás erősen fenyegeti őket. Hagyományos halász‑vadász‑réntartó életmódjuk mára veszélybe került: a szibériai kőolaj- és földgázkitermelés a környezetet teszi tönkre, az olajmunkások pedig helikopterről vadásszák az őslakosok rénszarvasait és kifosztják a szálláshelyeket. A nyelv presztízse alacsony, és az erős nyelvjárási tagoltság miatt lehetetlen egységes irodalmi nyelvet létrehozni. Mindennapos jelenség a vegyesházasság és a kétnyelvűség, ma már sokan élnek faluban vagy városban, de a tajgai szálláshelyen született gyerekek is bentlakásos iskolába járnak, ahol elszigetelődnek a hagyományos hanti kultúrától. A felnőtteknél a kilátástalanság sokszor a hanti identitás válságához és alkoholizmushoz vezet. Márpedig aki Szibériában iszik, az nem tudja ellátni a hagyományos életmódból adódó feladatokat, és a maga és családja életével játszik.
Ebben a környezetben több írógeneráció is felnőtt; a ma alkotók egyik legjelentősebb alakja, Jeremej Ajpin 1948‑ban született, halász-vadász családban nevelkedett, majd felsőoktatási végzettséget szerzett. Anyanyelvén, szurguti hanti nyelvjárásban és oroszul ír. Aktív közéleti tevékenységet folytat, parlamenti képviselőként is dolgozik. Oroszországban eddig közel tíz regénye jelent meg. Magyarul a 80-as évektől kezdve több novelláját, publicisztikáját olvashattuk különböző folyóiratokban, 1998‑ban jelent meg A hamvadó tűznél című, önéletrajzi ihletésű elbeszélés-gyűjteménye, a 2003-ban kiadott, Szűzanya a véres havon című, megrázó és nagy jelentőségű művében pedig az 1934-es kazimi hanti felkelés vérbefojtását dolgozta fel.
A hantik, avagy a Hajnalcsillag címmel magyarul 2008-ban megjelent regény az 1977 és 1987 közötti időszakban született, ám az itt felvázolt helyzet azóta sem oldódott meg. A könyv voltaképpen egy néhány napos utazás története: Gyemjan, a Medve nemzetségből származó vadász a tajgai szálláshelyről elindul a faluba szőrmét leadni, bizonyos árucikkeket vásárolni, és az internátusban tanuló fiait meglátogatni, majd visszautazik a szálláshelyre. Ajpin már az elején baljós jelekkel adja meg az alaphangulatot: Gyemjan kutyája, Harko furcsán ugat, és a szarvastehén borjának, Pevnek sem akarózik elszakadni az anyjától, akire a történet végén fontos szerep vár. Hősünk e baljós előjelek után, mindjárt az utazás elején találkozik az „olajosokkal”: két orosz kőolajkutatóval, ám ekkor még derűlátón viszonyul hozzájuk, és az egész emberiséggel érzett rokonságtudat munkálkodik benne. Csakhogy aztán eszébe jutnak azok a földijei, akiknek a területét már elérte a kőolaj-kitermelés, és derűlátása hamar tehetetlen dühvé alakul át. Kezdeti balsejtelme végül akkor igazolódik be, amikor hazatérve újra találkozik a kutatókkal.
Előfordulhat, hogy A hantik, avagy a Hajnalcsillag az olvasó részéről fokozott összpontosítást igényel, mert maximálisan érvényesül benne az emberi elmére jellemző nem-lineáris, asszociatív gondolatfűzés: a főhősnek az utazás során egy-egy tájról eszébe jut egy rokona, ismerőse, egy‑egy jelentős esemény, arról egy másik és így tovább. A dolgot tovább bonyolítja, hogy ezek a közbeszúrt epizódok, Gyemjan földijeinek sorstörténetei egészen tág időszakokat ölelnek fel, évtizedeket ugrunk előre és vissza az időben, néha csak egy bekezdés, de néha egy egész fejezet erejéig, igaz, Ajpin rendre visszahoz bennünket az ilyen epizódokból a regény főidejébe. A tajga valós emberekkel népesül be, a hányattatott sorsú kis őslakos népről szóló történet pedig személyesebbé, jobban átélhetővé válik az idegen kultúrájú olvasó számára is – nagyobb a fájdalom és nagyobb a tét, mintha csupán a főhős és néhány mellékszereplő alakját rajzolná meg a szerző.
Az utazás történetét nem csak a közeli és távoli rokonok sorstörténetei kísérik végig, hanem a szovjethatalom jellegzetes alakjai és azok kegyetlenségei is – ne feledjük, hogy a regény mindenestül a Szovjetunióban játszódik. Emellett a valós történelmi háttér érzetét, a fiktív történet elképzelhetőségét, lehetségességét Ajpin úgy erősíti, hogy egyrészt több ízben is utal konkrét személyekre (Schmidt Éva osztjakológusra; Rajsevre, a hanti festőre; Seskinre, a manysi szobrászra, vagy éppen egy amerikai kutatónőre), másrészt hosszabb-rövidebb dokumentumszerű betéteket illeszt a szépirodalmi szövegbe a nyelvrokonságról, a hantik lélekszámának csökkenéséről, az alkoholizmus problémájáról, a beolvadásról, az amerikai indiánokról, vagy a világszerte zajló gyarmatosításról. Utóbbi fejtegetések néha olyan hosszúra nyúlnak, hogy kizökkentik az olvasót a regény fő történetéből, és ez megtöri a regényen végigvitt feszültséget.
Aki nem olvasott még hanti szépirodalmat, vagy más őslakos természeti nép irodalmát, annak külön érdekességként hatnak egy halász-vadász-réntartó nép életének színes epizódjai. A szibériai népek hitvilágában jelentős szerepet játszik a medve, és íme: egy medveünnep komplett leírását is megtaláljuk a szövegben. És minthogy természeti népről van szó, egészen másféle tér- és időszemlélet rajzolódik ki belőle, mint amit városi emberként megszokhattunk. Az ilyen művekkel kapcsolatban gyakran felmerül, hogy akár néprajzi, kulturális antropológiai forrásanyagként is olvashatók.
És hogy hogyan végződik Gyemjan története? Sok vidékre már elértek az olajosok, de az ő területét elkerülték – mostanáig. Szűkül a kör és nincs hova menekülni, és hősünk megérti: aki érzi ezt a dühöt, az itallal próbálja csillapítani. Már akkor tudjuk, hogy baj lesz, amikor Gyemjan a visszaút előtt a falusi boltban vodkát vesz – mint mondja, hogy legyen mivel megvendégelni a kutatókat –, pedig több ízben is kiderül, hogy nem szeret és nem is szokott inni: a „lelke nem fogadta be (…) a vodkát, mert alig[hogy] megitta, elhomályosodott a feje, elhomályosodott az elméje, és minden kapcsolatát elvesztette a külvilággal. El, az emberekkel, a fákkal meg a füvekkel, a folyókkal meg a tavakkal, a madarakkal meg a vadakkal. Egyszóval megszakadt a kapcsolata a természettel, a földdel, az élettel. Később, amikor kijózanodott, és eloszlott a részeg köd, lelkében éles-metsző fájdalommal érezte, hogy életének legjobb pillanatai elmentek, visszavonhatatlanul elmerültek a nemlétben. (…) Az élet a természettel – az elragadóan tiszta természettel – egységben annyira szép, hogy egyetlen pillanatot sem akart elveszíteni belőle. (…) Ezért sajnálta Gyemjan az emberi élet olyan ostobán megölt pillanatait…” Visszatérve a címbeli kérdésre: hogyan ne legyünk alkoholisták Szibériában? Nos, az üzenet a következő: hiába vagyunk dühösek a világra, a globalizációra és az olajkutatókra, inni azért nem érdemes, mert az élet szép, egyek vagyunk a természettel, és aki részeg, az lemarad a jóról, nem is beszélve arról, hogy részegen az ember a csónakból könnyen beleborulhat a vízbe, vagy halálra fagyhat. De főhősünk hiába él e szerint, végül mégis elbukik: az olajosok leitatják, és írástudatlanságát kihasználva kicsalják tőle értékes szarvastehenét, amelyet egész egyszerűen levágnak és megesznek. Íme, Gyemjan nem lett alkoholista, mint oly sokan mások, de elég volt egyszer engednie a felejtést ígérő ital kísértésének, nemcsak az elvei buktak el, de megalázták, és a jószágát is elorozták.
A regény végkicsengése szomorkás: az értékes szarvastehén elvész, a balsejtelmet megelőlegező Harko kutya elpusztul, Gyemjan pedig számba veszi az életét, az első szerelmét, és egy pillanatig úgy érzi, eggyé válik a Hajnalcsillaggal: „ha eljön az idő, felkel majd keleten (…), és elhozza az embereknek az új napot…” A történeten végighúzódó feszültség kirobban ugyan, de a nyomában szomorúság marad. Annál is inkább, mivel ma, 2008-ban tudhatjuk, hogy a regény keletkezésekor már javában zajló folyamatok hova vezettek. Szibéria tele van Gyemjanokkal, nap mint nap történnek ilyen esetek.
A hantik, avagy a Hajnalcsillag egzotikus és izgalmas világot tár az európai olvasó elé. A hosszúra nyúlt dokumentumbetétek és statisztikai adatok kizökkentenek ugyan a történetből, de aki érdeklődik a kis lélekszámú őslakos természeti népek sorsa iránt, annak ezek a szövegrészek is kínálnak érdekességet. Ami a könyv külső megjelenését illeti, leginkább puritánnak mondanám, de puritánsága egyáltalán nem zavaró; mint a fordító elmondta, az ilyen típusú irodalom kiadására nehéz pénzt szerezni. A regény egyébként a Magyar Versmondásért Alapítvány kiadásában jelent meg, és az a Nagy Katalin ültette át magyarra, aki több hanti és manysi irodalmi mű magyar fordítását jegyzi. A ráhangolódást a borítón a hanti festő, Rajsev grafikája segíti. Ha úgy vesszük kezünkbe a regényt, hogy még csak most ismerkedünk a hantikkal, aggodalomra semmi ok: az előszóból röviden tájékozódhatunk a népről, és jóval bővebben magáról a szerzőről. Az idegen kifejezések megértését egyrészt az író és a fordító lábjegyzetei, másrészt a könyv végén található szószedet segíti. A hantik, avagy a Hajnalcsillag izgalmas olvasmány annak, aki együtt érez a kis lélekszámú, veszélyeztetett, őslakos természeti népekkel; harcos környezetvédőknek, fiatal antiglobalistáknak, neohippiknek különösen ajánlott – akárcsak a hanti (és vogul, azaz manysi) irodalom többi, magyarul megjelent műve is, bár az ismerkedést talán célszerűbb novellákkal, vagy Ajpin jóval hatásosabb művével, a Szűzanya a véres havon című regénnyel kezdeni.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
Bejegyzések
