A finn nevekről

A magyarok általában elvárják, hogy a külföldiek helyesen ejtsék a magyar neveket, és időnként igen gúnyosan szoktak megnyilatkozni, ha egy amerika a Kovács nevet kóvaxnak ejti. Ezzel szemben divatos nálunk a külföldi nevek helyes ejtését és írását teljes mértékben ignorálni. Sőt, aki megpróbálkozik a külföldi nevek helyes ejtésével, könnyen válhat a gúny céltáblájává. Közismert a történet, hogy Faragó Richárd sportújságíró egy portugál meccs előtt tisztességesen utánanézett, hogyan is kell ejteni a portugál neveket. Így megtudta azt is, hogy a portugálban a szóvégi o-t [u]-nak kell ejteni, és ezt a szabályt alkalmazta is. Ennek következménye, hogy sokan a mai napig Faragunak gúnyolják.

Persze vannak nyelvek és írások, ahol a helyes kiejtést meglehetősen nehéz kitalálni (francia), vagy ahol igen sok szabályt kell egyszerre fejben tartanunk, hogy eltaláljuk a helyes kiejtést (lengyel: a klasszikus példa, hogy Lodz – pontosabban Łódż – város nevének helyes ejtése kb. [vudzs]). Más nyelveknél viszonylag egyszerűek a szabályok, így a finnben is. Azt gondolnánk, hogy a finn nevek ejtésével nem lehet probléma. A tapasztalat viszont az ellenkezőjét mutatja, elég arra utalnunk, hogy Räikkönen nevét rendszeresen hallhatjuk [rajkönen] formában. Vagy itt van ez a cikk, melynek szerzője éppen a finn sportolók iránti rajongásáról számol be, de ahol lehet, hibásan írja le nevüket. Pedig a finn helyesírás csak néhány, könnyen megjegyezhető ponton tér el a magyartól.

Az pl. nem is kell, hogy különösebb fejtörést okozzon, hogy az s-t [sz]-nek ejtsük, mert sok nyelvben így van (legfeljebb a kivételeket kell megjegyeznünk, mint pl. a portugál szóvég). Aztán van a finnben ä is, de ezt ugyanúgy [e]-nek ejthetjük, mint a német nevekben. Igaz, hogy a finn ä és e nem ugyanaz a két hang (az előbbi nyíltabb, az utóbbi zártabb, mint a köznyelvi magyar e), de mivel a magyar beszélők jelentős része amúgy is csak egy e-t használ, nem is várhatjuk el a két hang megkülönböztetését. Az azonban igen, hogy az ä-t ne [a]-nak vagy [á]-nak ejtsük, és lehetőleg írásban is tegyük ki a két pontot. Ez magyar billentyűzeten sem bonyolult, könnyen elérhető a Ctrl és az a egyidejű lenyomásával. Ezen kívül már tulajdonképpen csak arra kell emlékeznünk, hogy a finnben az y az [ü] jele, és hogy a magánhangzók hosszúságát is betűkettőzés jelöli, a többi megy magától.

Még egy aprósággal azonban számolni kell. A mássalhangzók kettőzése, akárcsak a magyarban, a hosszúságot jelöli. (Igaz, hogy a finnben a hosszú magánhangzók és mássalhangzók is hosszabbak, mint magyar megfelelőik, de ezzel nem kell foglalkozni, mint ahogy azzal sem, hogy a hosszúságot a finn helyesírás néhány kivételes esetben nem jelöli: pl. az 'üdvözlünk / üdvözöljük / isten hozott / isten hozta' jelentésű tervetuloa ejtése [tervettuloa] – az ilyen esetek felismeréséhez már tényleg ismerni kell a nyelvet.) Csakhogy míg a magyarban két vagy több mássalhangzó találkozásakor mindegyik mássalhangzó csak rövid lehet, a finnben nem. Az Antti névben tehát elvben hosszú [tt]-t kellene ejtenünk. Természetes magyar beszédben azonban ez affektálás lenne, ezért teljesen elfogadható az [anti] ejtés is. Hasonló a helyzet akkor, ha a hosszú mássalhangzó előtt i-re végződő diftongus (kettőshangzó: olyan magánhangzó, amelyik másképp kezdődik, mint ahogy végződik) van. A magyar köznyelvben ilyen diftongusok nincsenek, azaz a magyar beszélő választásra kényszerül: vagy két magánhangzóra szedi a diftongust (Räikkönen [re-ik-kö-nen]) vagy, ami sokkal gyakoribb, az i-t j-re cseréli: [rejk-kö-nen]. Csakhogy az utóbbi esetben egy rövid és egy hosszú mássalhangzó kerül egymás mellé (-jkk-), ezért a hosszú mássalhangzó természetes módon lerövidül ([rejkönen]). Az ilyen ejtésmód tehát „bocsánatos bűn”. (Ezzel szemben a h mindig ejtendő, tehát Lahti város neve nem [lati]!)

A SportGéza cikkében előforduló finn nevek tehát helyesen:

• Ari-Pekka Nikkola [ari-pekka nikkola] (nem [nikola]!)
  
• Harri Olli [harri olli] (nem [hari oli]!)
• Matti Nykanen (helyesen: Matti Nykänen) [matti nükenen]
• Kimi Raikkonen (helyesen: Kimi Räikkönen) [kimi reikkönen] vagy [kimi rejkönen]
• Mika Hakkinen (helyesen: Mika Häkkinen) [mika hekkinen] (nem [hakinen] és nem is [hekinen]!)
• Aki Kaurismaki (helyesen: Aki Kaurismäki) [aki kauriszmeki]
• Janne Ahonen [janne ahonen]
• Jari Litmanen [jari litmanen]
• Juha Mieto [juha mieto]
• Marja-Liisa Hamalainen (helyesen: Marja-Liisa Hämäläinen) [marja-lísza hemelejnen]
• a finn baseball pedig nem pesapallo, hanem pesäpallo [peszepallo]

A fentiekből látható, hogy a problémát leginkább az jelenthet, ha a-t írunk ä helyett. De honnan tudjuk, hogy mikor melyiket kell írni? Mivel a finnben is van magánhangzó-harmónia, általában támaszkodhatunk arra, hogy ha a szóban u vagy o van, akkor a-t kell írni, ha viszont y vagy ö, akkor ä-t. Sajnos ez a szabály nem használható kivétel nélkül, pl. Kaurismäki nevében egyszer a-t, egyszer ä-t kell írni. (Ennek az az oka, hogy összetett szó, és az összetett szó tagjai között nem érvényesül a magánhangzó-harmónia. Ha viszont nem tudunk finnül, nem fogjuk tudni, hogy összetett szóval van dolgunk.) Éppen ezért a legegyszerűbb, ha a helyes írásmódot ellenőrizzük az interneten.

A cikkben említett Keke Rosberg, ill. Lasse Viren (helyesen: Lasse Virén) neve viszont svéd, a svéd nevek helyes ejtéséhez azonban sokkal bonyolultabb szabályokat kellene megtanulnunk, ráadásul hagyományosan elterjedt és elfogadott a svéd nevek németes ejtése is, így ezekkel most nem foglalkozunk.

Ha viszont a finn nevekről esik szó, meg kell említeni a nagy klasszikust, miszerint a finn síelőt Porhó Hessinnennek hívják. A vicc alapja többek közt az, hogy a finn nevek valóban sokszor végződnek -nen-re (például a fenti tízből hat!). A vicc azonban több szempontból is sántít. Először is, az ilyen nevekben mindig magánhangzó van a -nen előtt, a -nnen végződés tehát elképzelhetetlen. Másodszor pedig: a finnben nincs [s], csak [sz] (igaz, ez az [sz] nem pontosan a magyar [sz], hanem variálódhat, elcsúszhat a magyar [s] felé is, de sosem tisztán [s]). Tehát finnesen a név maximum Porhó Hesszinen lehetne, de így már nem annyira vicc a vicc.

Február 21: Az anyanyelv napja

Amikor az 1940-es évek végén a britek lemondtak Indiáról, a valamikori gyarmat két részre szakadt: külön államot hoztak létre a hinduk (ennek neve továbbra is India maradt) és a muzulmánok (ennek neve Pakisztán lett). Csakhogy a muzulmánok a gyarmati India két távoli, északkeleti és északnyugati területén voltak többségben. A két terület között körülbelül kétezer kilométer húzódott. Az új állam központja a nagyobbik, keleti területre került, ahol az urdu volt a legtöbbek által beszélt nyelv, így ezt tették meg hivatalossá. A keleti területeken azonban a bengálit beszélték. (Bár a két nyelv rokon, jelentős különbségek vannak közöttük.) A bengáliak fellázadtak, hogy anyanyelvüket is hivatalos nyelvvé emeljék. 1952 február 21-én a rendőrség néhány tiltakozót lelőtt. Végül a mozgalom győzött, és 1956-ban a bengáli is hivatalos nyelvvé vált. 1971-ben azonban Kelet-Pakisztán önálló állammá vált Banglades néven. Február 21-e Bangladesben a mai napig állami ünnep, a nyelvi mozgalom napja.

De mi köze ennek a finnugorokhoz és szamojédokhoz? Az, hogy Banglades kezdeményezésére az ENSZ 2000-ben elfogadta, hogy február 21. legyen az anyanyelv nemzetközi napja. Most tehát be kellene számolni arról, hogy milyen remek programokat találhatunk szerte a finnugoroknál e nagyszerű ünnep alkalmából. Sajnos azonban beszámolni, úgy tűnik, nincs miről...

A finugor.ru egyedül az udmurtoknál számol be a naphoz kötődő eseményről: Nagyezsda Utkina popénekesnő szervezésében írók, költők és egyéb kultúrmunkások tartanak „különórá”-kat az izsevszki nemzetiségi gimnáziumban: a programon kb. 200 gyerek vesz részt.

Ugyan nem az anyanyelv napjához, hanem a komi nyelv évéhez kötődik a Komi Köztársaság Nemzeti Könyvtára által szervezett, „Beszéljen komiul!” című verseny. Ezen némiképpen paradox módon komi nyelvtudás nélkül is részt lehet venni, elég áttannulmányozni a kiállított szakirodalmat. Sajnos a kérdések jellegéről nincs információnk.

Sarkvidéki hisztéria – kortárs finn művészeti kiállítás

„Sarkvidéki hisztéria” címmel kortárs finn művészeti kiállítás nyílt február 6-án a Ludwig Múzeumban (Művészetek Palotája, 1095 Budapest, Komor Marcell u. 1.).

„Miként érvényesülhet a finn visszafogottság – a szerénység, a saját képességek és eredmények lekicsinylése, a kérkedés vádjától való félelem – a kíméletlen szabadpiaci versenyben, ahol az önreklám életfontosságú? És hogyan jelenhet meg mindez a kortárs művészetben?” – ilyen kérdésekre próbál választ adni a kiállítás, ahol képzőművészeti alkotások mellett filmművészeti és zenei produkciókból is csemegézhetnek a látogatók.

Az április 9-ig nyitva tartó kiállítást magyar vagy angol nyelvű tárlatvezetés keretében is megtekinthetik az érdeklődök. A Ludwig Múzeum honlapján tájékozódhatunk a tárlatvezetések időpontjáról, illetve ugyanitt részletesebben is olvashatunk a megtekinthető/meghallgatható műalkotásokról.

Jurij Vella világa

Jurij Vella erdei nyenyec író és aktivista. A kilencvenes években családjával visszaköltözött az erdőbe, réntartásból és vadászatból tartják el magukat. Unokái a szokásos iskolai tanórák mellett a tajgában való túlélést is megtanulják.



Nehéz eldönteni, mi a sokkolóbb számunkra, a mókusvadászat nyersessége, a higiéniai szokások különbözősége vagy a bemutatott tanóra hangulata. Arra érdemes felfigyelni, hogy a filmben kizárólag oroszul beszélnek...

Aki számi

Hogy milyen elemek alkotják egy nép identitását, meglehetősen összetett kérdés. Különösen egy olyan nép esetében, amely nem rendelkezik önálló államisággal, és négy ország területén szétszóródva mindenütt kisebbségi pozícióba kényszerül. A számi zászló, a himnusz vagy a nemzeti ünnep (február 6.) mellett különösen fontos, hogyan határozzák meg magukat a közösséghez tartozók, miben rejlik számukra a „számiság”. (A magyar átlagember számára bizonyára ismerősebben cseng a lapp, mint a számi elnevezés, utalva arra, hogy a külső megnevezések sokszor dominánsabbak a belső, a csoport által használt önelnevezésnél. Ugyanakkor Svédországban az 1960-as évek óta, a számi érdekvédő mozgalom megindulásának hatására, a számi elnevezés egyre inkább háttérbe szorítja a lapp népnevet.)

Ezzel a kérdéssel foglalkozik a stockholmi Nordiska Museet (Északi Múzeum) a Sápmi – Svédországban száminak lenni című kiállításán. (A Sápmi a számik lakta terület számi elnevezése.)

Különösen érdekes vonása a kiállításnak, hogy egymás mellett szólaltatja meg a kisebbségi és többségi közösség tagjait, és nem próbálja meg leplezni a negatív oldalakat, a konfliktusokat sem. Nem titkolja el a 20. század elején folytatott faji kutatásokat, amelyek során lefényképezték és megmérték a számi közösség tagjait, termetük és koponyaformájuk alapján alsóbbrendű fajként kategorizálva őket. A kor lózungja az volt, hogy a „lappok maradjanak lappok”, vagyis nincs szükség arra, hogy integrálják őket a modern társadalomba. A kiállítás anyagai közt meghallgatható Rose-Marie Huuva beszámolója a nagymamáját ért megaláztatásról és a fajkutató intézet által készített ártatlannak látszó családi fénykép hátteréről.

Emellett interjúrészleteket is megtekinthetünk, amelyekben a svédországi számi közösség különböző tagjait kérdezték meg arról, hogyan határoznák meg magukat, hogyan viszonyulnak számi gyökereikhez. A múzeum egyik oldalán két interjú meghallgatható (sajnos csak svéd nyelven). A kiállítás és a hozzá kapcsolódó kiadvány mindössze néhány gondolatot ragad ki ezekből az interjúkból. Van, aki azt hangsúlyozza, hogy svéd az állampolgársága és számi az identitása (Victoria Harnesk). Egy másik megszólaló szerint egyszerre többféleképpen is tudni kell száminak lenni (Lars-Marcus Kuhmunen). Az egyik legelgondolkoztatóbb véleményt Lotta Willborg Stoor fogalmazta meg, miszerint azt jelenti száminak lenni, hogy interjút akarnak készíteni az emberrel.

A kiállítás a személyes élettörténetek mellett bemutatja az anyagi kultúra változását, a számikat ért különböző kulturális hatásokat, és a nemzeti szimbólumok kialakulásának történetét, illetve jelenben való továbbélését. Az egyik legérdekesebb ilyen jellegű tárgy az egyik sportszergyártó cég által tervezett rénbőrből készült sportcipő, amelynek a fűzője számi színekben (piros-sárga-kék) pompázik. A cég az eladási bevételek öt százalékát egy fiatal számikat támogató szervezetnek ajánlotta fel.