Színházi karakterek

Cipőt a cipőboltból – hangzott a reklám az ötvenes években. Azóta persze már Oroszországban sem a kommunizmust építik, az ilyen elvek már rég kimentek a divatból. Például honnan szerezhetünk be olyan karakterkészletet, amely az udmurt betűket is tartalmazza? Hát az Udmurt Nemzeti Színház honlapjáról...

Mint arról korábban beszámoltunk, az Udmurt Nemzeti Színház felújítása egyfajta presztízsberuházás volt. Ehhez képest meglepő, hogy honlapjuk nem saját, de nem is valamelyik állami intézmény (pl. a kulturális minisztérium) szerverén működik, hanem egy ingyenes oldalon, persze a kötelező reklámokkal együtt. Ma azonban még annak is örülnünk kell, hogy ilyen oldal egyáltalán működik. Örömünk még így sem lehet teljes, hiszen az oldalról szinte teljesen hiányoznak az udmurt nyelvű szövegek, még az udmurtul játszott darabok ismertetője is orosz nyelvű (ha van). Udmurtul gyakorlatilag csak néhány, a sajtóban megjelent cikk szerepel. (Ebben a kontextusban igen figyelemre méltó, hogy a sajtószemle-rovat újdonságára a kezdőlapon a new szócska hívja fel a figyelmet.)

Nos, ez az a honlap, ahonnan letölthetőek az udmurt karaktereket is tartalmazó, szabványos unicode-os karakterkészletek. Telepítésükhöz útmutatót is kapunk (mondanunk sem kell, nem udmurtul). Ha valakinek gondja lenne vele: a lényeg az, hogy a hasonló nevű fontokat el kell távolítani, és csak utána lehet telepíteni az új változatot.

Hanti frizura

A múlt héten a divatos ősmordvin nő elengedhetetlen kiegészítőjével, a pulokerrel ismertetett meg bennünket Zegernyei, s utalt arra, hogy a pulokeres viseletre hajazó frizuratípus ma is igen népszerű. És valóban, nem csak a Kozsó-féle hajzat emlékeztethet ma bennünket a pulokerre: a hanti lányok, asszonyok hajából – színes gyapjúfonalak segítségével – ma is gyakorta készítenek olyan tetszetős, tarka copfokat, mint amilyeneket a képeken láthatunk. Az alapvető különbség a pulokerhez képest egyrészt az eszköz anyagában rejlik (a puloker bronzhuzalból készült), másrészt abban, hogy a hantik két copfot készítenek, s ezekbe a lányok összes haját beledolgozzák.

Az így kapott hajviseletet a szinjai hantik sew-nek nevezik (ez a szó a 'fonni, kötni' jelentésű ige származéka; etimológiailag a magyar sző igével áll rokonságban). A sew-nek két változata van: hétköznapi (ilyet viselnek a bal felső fotón ücsörgő kislányok) és ünnepi (ezt láthatjuk a bal alsó képen).

A hétköznapi változathoz vagy két, gyapjúfonálból kézzel font zsineget vesznek (mint a bal felső kép bal oldalán ülő kislány esetében), vagy egy gyöngyökkel/gombokkal kivarrt posztódarabot, amelyre három gyapjúszál van erősítve (ilyet láthatunk a bal felső kép jobb oldali kislányán, illetve a jobb oldali képen). A gyapjúszálakat hozzáfogják a kétfelé választott hajhoz, és további (akár más-más színű) madzagokkal igen szorosan körbetekergetik őket, a copf aljánál pedig összefonják a hajtincseket és a gyapjúszálakat, s akár további színes szálakat is hozzáfonnak a copfokhoz. Az így kapott két copfot alul végül gyöngysorral vagy csilingelő díszekkel kivarrt bőrdarabbal kötik össze, a két varkocs ily módon nem csúszik viselője nyakába.

Az ünnepi változat a hétköznapihoz hasonlóan, de posztószálakból készül; alsó részére fémkarikákat varrnak, amelyekre mindenféle fémdíszt, pénzérméket, csengőket akasztanak. Ezekkel a posztószálakkal aztán teljesen körbetekerik a hajat, a két copf végét pedig ennél a változatnál is gyöngysorral vagy csilingelő díszekkel ékesített bőrdarabbal fogják össze.

(Fotók: Sipos Mária és Asztalos Erika
Információk: Ruttkay Eszter)

Lecsúszó finn értelmiségiek

Bár a húst már egy hete elhagytuk, érdemes felidézni, hogyan „búcsúztatják” finnék a telet. (Északon hosszúra nyúlik ugyan a búcsú, mert a hó és a hideg gyakran még májusban is színesíti a tavaszt.) A finnek farsangja laskiainen névre hallgat, amely a laskea ’leereszkedik, lecsúszik’ igéből képzett szó. A tavaszba és a böjti időszakba csusszanást a finnek szó szerint veszik, és újabb kifogást találva a téli sportolásra szánkót ragadnak, és megrohamozzák az első útbaeső dombot, hegyet vagy akár sziklát. Ahogy a magaslat kiválasztásában, úgy a járművet illetően sem finnyásak, a kukászsáktól a mappáig minden megfelel, ha forma 1-es sebességeket lehet vele elérni.

Turku városában az újrahasznosított szánkók építése már-már művészi szintet ér el. A két egyetem (a svéd és a finn) diákjai ilyenkor ugyanis nagy szánkóversenyt rendeznek, amire mindenféle szántípussal be lehet nevezni. Idén a londoni telefonfülke, egy kartondobozból összeeszkábált tank és egy intim pozícióban lecsúszó guminő voltak a legnépszerűbb közlekedési eszközök, bár a közönség közé száguldó dívány és a füstölgő batomobil is nagy sikert arattak. A nyertest közfelkiáltással szavazták meg, és az ötletességen és gyorsaságon kívül a közönség eredményes szórakoztatása is szerezhetett szavazatokat a csapatnak.

Az öltözék is a show részét képezi, bár a legtöbben a diákoveráljukban vesznek részt a versenyen. Ez az ominózus ruhadarab, finn nevén haalari, az egyetemisták ruhatárának szerves részét képezi, a szervest akár szó szerint is értve, ugyanis a haalari annál menőbb, minél piszkosabb, minél több emlékezetes folt került rá a diákévek során. Kezdetben minden tanszéknek más színű az overálja, azonban barát-barátnő kedvéért levágható és lecserélhető valamelyik nadrágszár vagy ruhaujj. A haalaridíszeknek, a humoros vagy identitástükröző feliratoknak is nagy piaca van az egyetemisták körében.

A lecsúszást aztán nagy ünneplés követi, a szolidabbak beérik egy habos laskiaispullával (farsangi sütemény, általában krémes-málnás töltelékkel) és egy mentalikőrrel megbolondított kakaóval, azonban a kitartóbbak hajnalig koptatják a haalarikat.

Alább egy részletet tekinthetünk meg a legjobb lecsúszókkal.

Az uráli helyesírások 1. A cirill helyesírás alapjai

Az oroszországi uráli nyelvek többsége ma cirill helyesírást használ. Ez könnyen érthető, hiszen Oroszországban oroszul amúgy is meg kell tanulniuk, így meg kell ismerniük az orosz helyesírást is. Ráadásul az uráli népekből származó gyerekek az iskolában manapság oroszul tanulnak, anyanyelvüket legfeljebb heti 1-2 órában oktatják: gyakran sokkal könnyebben írnak és olvasnak oroszul, mint anyanyelvükön. Éppen ezért célszerű, ha anyanyelvük helyesírása minél közelebb áll az oroszhoz.

A cirill írás a latinhoz hasonlóan betűírás. Sőt, a cirill írás a latinhoz igen közel álló írás: a görög írásból fejlődött ki. (Bár nevét valóban Cirill hittérítőről kapta, ez az írás nem azonos az általa kialakított írással: az ugyanis a glagolita nevet viseli.) Ahogy a latin írásnak is számos változata alakult ki, a cirillnek is (habár a cirill kisebb és újabb kori elterjedése miatt a változatok nem különböznek olyan jelentősen).

Az orosz írás fontos tulajdonsága, hogy a lágy mássalhangzók (azaz a magyarban y-nal írottakhoz, a gy-hez, ny-hez, ty-hez és a valamikori ly-hez hasonlókat, továbbá a j-t) lágyságát, ha azokat magánhangzó követi, a magánhangzó betűjele jelöli. Így pl. a [t] és az [a] jele a latin ábécét ismerők számára is könnyen felismerhető: т, а. Azt tehát, hogy [ta], így írjuk le: та. Ám ha azt szeretnénk leírni, hogy [tya], nem új jelet rakunk be a kettő közé, és nem is a [t] jelét változtatjuk meg, hanem az [a]-ét: тя. Hasonlóképpen: [tu] ту, [tyu] тю; [to] то, [tyo] тё.

Fontos hangsúlyozni, hogy ez a rendszer nem általában a cirill írásra jellemző, hanem bizonyos cirill alapú helyesírásokra, köztük az az oroszra. A szerb és macedón helyesírásban ilyen szabályok nincsenek, ellenben a bolgárban, a beloruszban és az ukránban, ill. általában az orosz hatás alá került területek cirill ábécéiben vannak.

Picit más a helyzet a [te] és a [tye] kapcsolatok írásakor. Eredeti orosz szavakban ugyanis a [te] kapcsolat nem fordulhat elő, a [tye] kapcsolatot те-nek írják. Ugyanezt a betűt használják idegen szavakban akkor is, ha a mássalhangzó nem lágy: интернет [internet] (és nem [intyernyet]). Hasonlóképpen nincs az oroszban [ti] kapcsolat sem, van viszont [tyi], amelyet ти-nek írnak. Ugyannakkor van egy i-hez hasonló, de kissé hátrébb képzett hang, ez nem fordulhat elő, csak nem lágy mássalhangzók után (és a következőkben ï-vel fogjuk jelölni): [tï] ты.

További bonyodalmat okoz a [j] jelölése. Szó elején és magánhangzó után egyszerűen azok a betűk jelenntek meg, amelyek egyébként a mássalhangzó lágyságát jelölik: [ja] я, [ju] ю, [jo] ё, [je] е, [ji] hangkapcsolat az oroszban nem fordulhat elő, [ï] pedig egyáltalán nem jelenhet meg lágy mássalhangzók után, következésképp [jï] sincs. Ha a [j] nem lágy mássalhangzót követ, akkor nem lehet ezeket a magánhangzójeleket egyszerűen a mássalhangzó jele után írni, mivel akkor úgy tűnne, mintha a mássalhangzó lágyságát jelölnék – ezért egy sajátos betűt, a keményjelet (ъ) írnak a kettő közé ([tja] тъя). Ha a [j] egy lágy mássalhangzót követ, akkor szintén nem lehet egyszerűen a lágyító magánhangzójeleket használni, hiszen akkor semmi nem jelölné a [j]-t. Ebben az esetben az úgynevezett lágyságjelet használják ([tyja] тья). Ugyanezt a jelet használják szó végén vagy más mássalhangzó előtt a lágyság jelölésére ([ty] ть). Ha azonban szó végén vagy másik mássalhangzó előtt áll a [j], a й betűt használják.

Ki kell még térnünk a ё [jo] speciális használatára. Korábban az oroszban lágy mássalhangzók után nem állhatott [o], de néhány száz évvel ezelőtt a lágy mássalhangzókat követő hangsúlyos [e] bizonyos esetekben [o]-vá vált. Ennek a helyesírás szempontjából több következménye van.

1. Megmagyarázza, miért hasonlít a lágy mássalhangzót követő [o] jele sokkal inkább az [e]-jére, mint a nem lágy mássalhangzót követő [o]-éra.

2. Mindennek a tetejébe az oroszok gyakran elhagyják a ë tetejéről a pontokat. (Ők persze tudják, mikor kell [o]-t, és mikor [e]-t olvasni, ahogy mi is tudunk ekezetek nelkuli szoveget olvasni.)

3. Mivel az ë betűt kizárólag az [e]-ből lett [o]-ra használják, azokat az újabb jövevényszavakat, amelyekben lágy mássalhangzó után [o] áll, nem ё-val írják, hanem ь-t, ill. й-t és о-t használnak: майор [major] 'őrnagy', бульон [buľon] 'erőleves' stb.

4. Bizonyos lágy mássalhangzók után korábban sosem állhatott [o], ha ma az áll, akkor az [e]-ből keletkezett, az ilyeneket mindig ё-vel írjuk. Ezek a mássalhangzók ma a következők: ч [cs], щ [lágy s], ш [s], ж [zs]. Ezek közül azonban ma csak az első kettő lágy (kemény párjuk nincs), a második kettő kemény. (Hogy a dolog annyira ne legyen egyszerű, hiába lágy a ч [cs] és a щ [lágy s], utánuk az [a]-t а-val és nem я-val, az [u]-t у-val és nem ю-val kell írni.)

Nem szóltunk még arról az esetről, amikor a magánhangzó a szó elején áll. Az [a], az [o], az [u] és az [i] ebből a szempontból nem problémás, a jeleik а, о, у, и. A szó eleji [ï] jelölése sem lenne problémás, azonban ilyen jel nincs. Eredeti orosz szavakban szó eleji [e] sincs (egy-két kivételtől eltekintve), de nagyon sok olyan jövevényszó van (elég, ha az elektro- kezdetűek tömkelegére gondolunk), amelyik [e]-vel kezdődik. Az е-ről azonban tudjuk, hogy a szó elején [je] kapcsolatot jelöli. Éppen ezért egy új betűre lesz szükségünk, amely a szó eleji [e]-t jelöli: ez az э. Ugyanezt a betűt használják akkor is, ha az [e] egy másik magánhangzót követ дуэль [dueľ] 'párbaj' (ez is csak idegen szavakban fordulhat elő). Időnként azonban használják mássalhangzó után is, különösen a legújabb angol jövevényszavakban: ilyenkor azt jelzik vele, hogy az [e] nyíltan ejtendő (azaz az angol szóban a-val írt, de [e-]-nek ejtendő hang van): рэп [rep] 'rap'.

Mindez persze az orosz írásról szól, de mindez szükséges annak megértéséhez, hogy milyen problémákba ütközhet az, aki más nyelv helyesírására alkot hasonló szabályokat. Mindezek megértése szükséges ahhoz, hogy az uráli nyelvek cirill írásainak problémáit megértsük. Addig is röviden összefoglaljuk, hogy milyen betűk vannak az orosz ábécében.

Vannak betűk, amelyek hasonlítanak a latin ábécé betűihez, és nagyjából úgy is kell ejteni őket, ahogy a magyarban megszokhattuk (ezúttal már a kis és nagybetűs formákat is feltűntetjük): Аа, Ее (ne felejtsük el, hogy általában lágyít), Кк, Мм, Оо, Тт.

Vannak olyan betűk is,a melyek formájukban hasonlítanak a latin ábécé betűihez, de más hangértékük van, mint a magyarban, vagy a legtöbb latin írású európai nyelvben: Вв [v], Нн [n], Рр [r], Сс [sz], Уу [u], Хх [h] (ez utóbbi inkább olyan, mint a pech szóban). Ide sorolhatjuk még a Ёё [jo]-t és kis csalással a 3-as számjegyre emlékeztető Зз [z]-t is.

A többi betű néha emlékeztet kissé valamelyik latin betűre, de vanank olyanok is, amelyek nagyban eltérnek: Бб [b], Гг [g], Дд [d], Жж [zs], Ии [i], Йй [j], Лл [l], Пп [p], Фф [f], Цц [c], Шш [s], Щщ [lágy s], Ыы [ï], Ээ [e], Юю [ju], Яя [ja]. (Természetesen az utóbbi kettő a fent szabályok értelmében csak szó elején és magánhangzó után hallatszik [ju]-nak és [ja]-nak, egyébként csak az előtte álló mássalhangzó lágyságát jelzi és [u]-nak, [a]-nak ejtendő.)

Ne felejtsük el, hogy van még két betű, amelynek nincs saját hangértéke, ill. sajátos módon a [j]-t jelöli: a keményjel (Ъъ) és a lágyjel (Ьь): utóbbi természetesen az előtte álló mássalhangzó lágyságát is jelzi.

A cirill ábécé megtanulását némiképpen segíti, hogy a kis- és nagybetűk között általában nincsenek akkora különbségek, mint a latin ábécében (Bb, Dd, Ff, Gg, Hh, Ll, Mm, Nn, Rr, Tt). A dőlt betűk alakjai között azonban a latin ábécé betűihez hasonlóan jelentős eltérések lehetnek: аа, гг, дд, тт, ии. Az első esetben a különbség a latinból is ismert, az utolsó két példában pedig észrevehetjük, hogy a dőlt cirill т, ill. и alakja nagyon hasonlít a dőlt latin m, ill. u alakjához. A kézírásban még több furcsaság van, a nagy [d]-t kb. úgy írják, mint mi, de a kis [d]-t úgy, mint mi a g-t.

A finnugor divat évszázadai. I. A puloker

Két héttel ezelőtt (ki ne emlékezne rá…) a mordvin női ékszerek hagyományőrző jellegéről értekeztem. E rövid képes bejegyzést olvasva talán lekicsinylően gondolhatunk az ősfinnugor lányokra-asszonyokra: lám, 1000 évig semmi újat nem találtak ki. Láthatóan nem tartottak lépést a nemzetközi trendekkel, fogalmuk sem volt az európai divatról.

Napjainkban azonban már a legnagyobb divatcézárok sem tudnak semmi újat kitalálni, rendszeresen visszanyúlnak ötletekért a letűnt időkbe. Ezt a jelenséget a hajviselet terén is megfigyelhetjük. Már várom, mikor jönnek vissza azok az idők, midőn madárfészekkel s egyéb bonyolult látványossággal kombinált hajköltemények alatt billegtek a divatra s magukra adó hölgyek az utcán. Addig is azonban egy finnugor régészetben jártas divatdiktátor lenyúlta az ősmordvin női hajviselet egyik jellemző darabját, a pulokert.

A puloker úgy készült, hogy a hosszúra növesztett hajból kiválasztottak egy tincset, mellé tettek merevítés gyanánt egy faágat, majd, ahogy fejlődött a technika, inkább egy bronzdrótot, s az egészet körbetekerték lapos bronzhuzallal. Megpillantva egy pulokert viselő mordvin leányzót, a legények bizonyára alig bírtak uralkodni magukon.

Jobb oldalt, a 13-as számú tárgy a puloker
(panovói temető, 21. sír, Kr. u. 8–11. sz.)

És ahogy viselték… A puloker piros nyíllal jelölve a sírrajzon.
(panovói temető, 50. sír, Kr. u. 8–11. sz.)
A képek a Материальная культура средне-цнинской мордвы VIII-XI вв. Szaranszk, 1969. című kötetből valók (85/5. t., 169/48. t.)

Napjainkban ez a viselet úgy éledt föl, hogy a különválasztott hajtincset hosszúra növesztik, a fej többi részén rendszeresen nyírva a hajat, s a hosszúra hagyott tincset önmagában vagy színes pamutfonallal, vékony bőrszíjjal összefogva befonják. Lányok és fiúk egyaránt viselik. (Arról nincs adat – régészetileg nem megfigyelhető –, hogy az ősmordvin leányzók is nyírták-e hajuk többi részét, csak a kiválasztott tincset hagyva megnőni.)

Ilyen egy puloker ma. Aki viseli: Kozsó, a celeb.

Persze, bármennyire is finnugorul dobog a szívünk, ilyen hajviseletet bárhol, bármikor egymástól független kultúrákban többször is feltalálhatott már az emberi faj. De a finnnugorok is kitalálták, már több mint ezer éve!