Rövid hírek

A Jamal-Nyenyec Autonóm Körzetben elfogadtak egy új törvényt, melynek alapján azokon a területeken, ahol nemzetiségek élnek, a feliratokat (utcanévtáblákat, hivatalos szervek megnevezéseit, hirdetményeket) nemzetiségi nyelven is ki lehet tenni, sőt, az önkormányzatok az ügyeiket intézhetik nemzetiségi nyelven is. (Ugyanakkor úgy tűnik, az önkormányzatokat ezek egyikére sem kötelezi a törvény.) A Jamal-Nyenyec körzet területén két szamojéd (nyenyec, szölkup) és egy finnugor (hanti) nép él jelentősebb számban, együtt a lakosság 6%-át alkotják. (finugor.ru)

A csodálatosan csengő nevű Az Udmurt Köztársaság Oktatási Dolgozói Továbbképző és Átképző Intézete szemináriumot szervezett az udmurt wikipédia fejlesztésével kapcsolatban. A rendezvényt a Castrén Társaság támogatta. Sajnos forrásunk semmilyen konkrét előrelépésről nem számol be.

Az Én Udmurtiám rádió riportja arról számol be, hogy a háború alatt udmurt nyelvű háborús dalok nem keletkeztek. A magyarázat szerint azok a költők és zeneszerzők, akik erre alkalmasak lettek volna, vagy túl fiatalok voltak még, vagy már a fronton szolgáltak. A második világháborúról csak egy dal szól, az is egy színdarab betétdalaként keletkezett. A háború után már írtak ilyen tematikájú dalokat.

Érdekes fordulat történt a Murmanszki Területen, a Csigar réntartó-szövetkezet perében. A szövetkezetnél történt gazdasági csalásokkal kapcsolatban kihallgatott Ljubov Vatonent tanúból vádlottá kívánták átminősíteni, ő azonban kildini számi tolmácsot kért arra hivatkozva, hogy nem érti az orosz jogi kifejezéseket. A bíróság azonban nem adott hitelt állításának, mivel felsőfokú végzettsége van, diplomáját orosz nyelven szerezte, ráadásul közéleti tevékenységet is folytat, többször indult a lovozerói önkormányzati választásokon. Mindezekre hivatkozva a bíróság elutasította a kérést. (finugor.ru) Mindehhez hozzáfűzhetjük, hogy ha sikerült volna kildini számi tolmácsot keríteni, az sem sokat segített volna, hiszen a kildini számiban nincsenek meg a megfelelő jogi terminusok. (Meg lehetne persze alkotni őket, de a tanú/vádlott amúgy sem értené őket.)

Breaking news: észt irodalmi est Szegeden

Sajnos csak most jutott el szerkesztőségünkbe a hír, hogy Szegeden ma Kortárs észt irodalmi kalauz stopposoknak címen észt irodalmi estet tartanak. A részletek.

Kerezsi Ágnes: Az uráli népek néprajza 4. Nyelvek

Bár néprajzi kötetről van szó, nem mehetünk el bizonyos, a nyelvre vonatkozó kérdések mellett. Ennek több oka is van. Először is, a kötet eleve nyelvi alapon választja ki az ismertetendő népeket, ami a néprajztól meglehetősen idegen szempont (különösen, hogy egymástól távol álló nyelvekről van szó). Másodszor: a kötet elsősorban finnugor szakos hallgatóknak szól, akik valamilyen fokú nyelvészeti képzettséget már kaptak, kapnak, méghozzá éppen a tárgyalt népek nyelveire vonatkozóan – ideális esetben valamilyen fokon ismerik is egyik-másik nyelvet. Harmadszor: a kötet rendkívül sok nyelvi adatot tartalmaz, méghozzá olyan nyelvekből, melyek többségét az olvasó nem ismeri. Az utóbbi szempont azért is fontos, mert feltételezhető, hogy az olvasó számára nem lesz egyértelmű a lejegyzett szavak kiejtése – már az is nagy probléma, hogy milyen átírást érdemes választani. Mindezek miatt óhatatlanul felmerül egy halom nyelvészeti kérdés is a kötettel kapcsolatban.

Állítások nyelvekről


A népek leírása során a nyelvükkel, a nyelvük írásbeliségével kapcsolatos állításokkal is találkozhatunk. Ezen állítások jelentős része téves.

„Az oroszországi finnugor népek nyelvéről általánosan elmondható [sic], hogy a fiatal írásbeliségű nyelvek közé tartoznak, ugyanis írott nyelvüket az 1930-as években teremtették meg. Először latin betűs ábécét használtak, majd az 1930-as évek második felétől áttértek a cirill betűkre.” (10) – Mindez legfeljebb a szibériai nyelvekre (és bizonyos fokig a lappra és a vepszére) igaz így. Az udmurt, a mari és a mordvin írásbeliség már a 18. században kezdetét veszi, és mindvégig cirill betűs. A komi írásbeliségről már a 14. században beszélhetünk (ez a kötet 89–90. oldalán is szóba kerül), több cirill alapú helyesírásuk is volt, a harmincas években rövid ideig latin ábécével is írtak. A karjalait mindig latin betűkkel írták, a vepszét kezdetben latinnal, majd cirillel, a kilencvenes évek óta pedig ismét latinnal. Az oroszországi lappoknak valóban a harmincas években alkottak latin betűs ábécét, de később az írásbeliségük megszűnt, és csak a hetvenes évektől van cirill alapú írásuk.

A 16. és 17. oldalon, a lélekre vonatkozó terminusok felsorolásánál a nyelvek sorrendje teljesen véletlenszerű, holott ez alkalommal indokolt lett volna a rokonsági fok alapján való csoportosítás (különösen ott, ahol etimológiailag összetartozó szavakról van szó).

„A hanti nyelv, annak ellenére, hogy viszonylag kevesen beszélik, nem egységes.” (55) Egyáltalán nem törvényszerű, hogy a kevés beszélővel rendelkező nyelvek „egységes”-ek legyenek. (Természetesen már maga az egységesség is igen relatív fogalom, hiszen nincs két ember, aki ugyanazt a nyelvet beszélné.) Ugyanitt tájszólásokról, azon belüli dialektusokról beszél, de a felsorolás nem kimerítő és pontatlan is. Mi szükség van rá?

„A permják nyelv mára nagymértékben eloroszosodott, szinte csak a ragok maradtak meg kominak.” (89) Ez rendkívül durva túlzás, és a nyelv beszélőire nézve egyben sértő is.

„Már a XIX. században megindult a nyelvjárások összehangolása...” (118.) – Feltehetően arra gondol, hogy már a XIX. században megindult az irodalmi norma kialakulása, méghozzá a nyelvjárások közötti kompromisszumos formák keresésével. Ugyanakkor a nyelvjárásokon senki nem hangolt semmit. (Ráadásul vessük össze ezt azzal a kijelentéssel, hogy csak 1930 óta van írásbeliség...)

Képtelenség azt állítani, hogy ma „az 1930-as években bekövetkezett kedvezőtlen politikai változások” miatt fordulnak elő az udmurtban tömegesen orosz szavak. (118) Az etnikai-demográfiai viszonyok mellett ez egyébként is elkerülhetetlen lett volna.

Mariföldön nem egyszerűen hivatalos nyelv a mari (173), hanem két hivatalos mari nyelv van, a hegyi és a mezei.

„Három nyelvcsoportjukat különböztetjük meg: a part menti északi, az északi és a déli észtet.” (220) Valójában három nyelvjáráscsoportot különböztetünk meg, a (part menti) északkeletit (észtül kirderannikumurre), az északit és a délit.


A nyelvek keverése

A könyvben több olyan pont van, amikor nem egyértelmű, milyen nyelvből származik az adott szó – időnként az is kétséges, hogy a szerző tudja-e.

„Kalteś-ekva, vagy más néven Anki Pugosz” (47) ‒ nem csupán más néven, de más nyelven is, ez utóbbi ugyanis hanti elnevezés, méghozzá a manysiktól legtávolabb élő hantiknál (vö. 64. oldal)! „[...] A Világügyelő férfiú, Szornyi-han-iki, vagy más néven Mir-szuszne-hum [...]” (70) ‒ az előbb hanti, az utóbbi manysi: csak ez utóbbi jelent Világügyelő férfit, az előbbi szó szerinti jelentése Arany fejedelem férfi. E két pontnál meg kell említeni, hogy a kötet egyik lektora éppen az obi-ugor nyelvek specialistája, egyszerűen elképzelhetetlen, hogy ezeket a hibákat ne vette volna észre, ha olvassa. Kérdés, hogy hol került homokszem a gépezetbe, ha ilyen hiba a kötetben maradhatott.

A 79. oldal szerint a hanti mitológiában „hatalmas erejű, ártó lény”-eket hívnak bogatirnak: valójában ez orosz szó, és egyszerűen 'hős, vitéz' a jelentése: nem világos, miért kell itt az amúgy nem túl találó orosz terminust használni, főként annak jelzése nélkül, hogy orosz. Hasonló hibával többször is találkozunk: „818 sziget tartozik hozzá, melyek közül a legnagyobbak Saaremaa (Ösel), Muhumaa (Moon) és Hiiumaa (Dagö).” (221) Nem világos, miért adja meg a szigetek svéd nevét is, és ha megadja, miért nem közli, hogy ezek a svéd elnevezések. „Az észt népnév germán eredetű (Aestii, Estii), [...]” (220) A megadott alakok természetesen latinok, nem germánok. „Egész Észtországban a XX. század elejéig uralkodó parasztháztípus a riga [kurziválatlan] vagy rehielamu [...]” (224) Ezt az épülettípust oroszul hívják rigának, sem észtül, sem magyarul nem használatos ez a terminus. A 355. oldalon említi a szamolov nevezetű csapdát, de az olvasó számára nem derül ki, hogy ez a csapda orosz, és nem szölkup neve.

Nem nyelvi adatok, hanem nyelvek, népcsoportok keverednek az alábbi állításban: „a szomszédos dolgánoknál, jakutoknál és evenkiknél” (345): a dolgánok valójában eljakutosodott tunguzok (az evenkik is egy tunguz csoport, de ők nem is élnek a Tajmiron).

Nyelvi adatok

Rengetegszer nem derül ki, hogy a mitológiai alakok nevének jelentése teljesen átlátszó, szinte tulajdonnévi mivoltukat is megkérdőjelező: manysi Hotal-ekva (47, 'Nap asszony'), Naj-ekva (47, 'Tűz asszony'), hanti Aj asz iki (80, 'Kis-Ob apó'), Kaszum naj (80, 'Kazimi asszony'), komi Jen (101, 'Isten': köznévként is), Omöl (103 'Rossz, Gonosz'), udmurt Korka-Murt (141, 'Házember'), Gid-Murt (141, 'Istállóember'), mari Azyren (164, 'Halál'), Jumon ava (168, 'Isten felesége') stb.

Néha egészen furcsa felsorolások jönnek így létre: „A hegyek ura Pe Jerv, az erdőké Pedara Jerv, a tengeré Jav Jerv, a tavaké Tó Jerv, a folyóké Jaha Jerv [...]” (300) päe 'hegy', pedara 'erdő', to 'tó', jaxa 'folyó', jerw 'gazda, főnök'. (A tenger azonban jám', és csak ragozott alakokban jelenik meg jáw- alakban.)

Különösen furcsa az, amikor a szerző az ilyen áttetsző jelentésű nevek egy részét lefordítja, más részét nem: „Ugyancsak az égben lakik Erge-pujus-jumo (az erge jelentése: 'gyermek'), a »gyermeket adó isten«.” (167) -- nem meglepő módon a pujus (valójában inkább kb. puös) jelentése 'adó', a jumo jelentése 'isten'. A mordvinoknál az istennevekben előforduló pataj 'nővér, nagynéni' szót megmagyarázza, de a sokkal gyakoribb avá-t vagy paz-t nem.(Egyébként az alak helyesen patya, a Kerezsi által megadotthoz közelebb álló patyaj alak kizárólag megszólításként alkalmazható (vö. Mészáros–Sirmankina 2003, 271).

Itt kell megemlítenünk a következő problémát is: „Kava, kaba a Sors-isten [sic]. A marik véleménye különbözik az isten nemét és jelentésének lényegét [sic!] illetően. Többségük hímnemű istennek tartja, bár régen az öregek nőnemű istennek tartották. A vörös színű tehén mint áldozati állat arra utal, hogy régen valóban nőnemű isten lehetett.” (169) Az isten nevében felismerhető az ava 'anya' szó. Ez a női istenek nevében szinte mindig előfordul, tehát nem kell hozzá mariul tudni, hogy felismerjük. Nyilván az isten nevének „tartalmasabb” része elhomályosult, lerövidült, ennek köszönhetően már az sem világos, hogy a vége önálló szó, így könnyen nemet is válthat.

Itt érdemes megemlíteni az alábbi párhuzamot, pontosan a párhuzam hiányát: „A nemzetségi kualákba járók vezetőjét vöszjasznak, a ludban imádkozókét pedig a szent hely őrzőjének hívták.” (142.) A „vöszjasz” (átírásáról később) egyszerűen 'imádkozó'-t jelent – ettől függetlenül is érthetetlen, hogy névként egyik esetben az eredeti terminust adja meg, a másikban a név fordítását.

Egyébként egyáltalán nem világos, mi értelme többszáz istenség nevét megadni. De ha mégis fontos, a rokonítható mitológiai alakok nevét pl. táblázatban lehetne megadni. Hasonló a helyzet a következő esetben: „Más-más nevet kapnak, ha vándorlás közben, vendégségben, csillagos ég idején vagy szélviharban születnek. A szélvihart jelentő szóból ered pl. a Hadne női név.” (299) A példának itt semmilyen szerepe nincs: ha az olvasó legalább a nevet ismerné, még érthető lenne a magyarázat; esetleg több példa jobban megvilágítaná a korábban kifejtetteket – így azonban semmit nem ad hozzájuk.

Kerezsi szerint az Izsma folyó mellett élő komik önelnevezése Izsma-tasz. Ez már csak azért sem lehet igaz, mert a folyó orosz neve Izsma, a komik Izsvának mondják, lakóit pedig izsvatasznak. A kötőjeles írás nem indokolt, hiszen nem összetett szóról van szó, és a nagybetűs sem, hiszen az etnonimeket nem írjuk nagybetűvel.

„A törülköző nevében (lov csiüsköd) a lélegzetlélek (lov) szó van benne, nem pedig az árnyéklélek (ort).” (112) A szöveg megtévesztő, mivel azt sugallja, hogy a törülköző komiul lov csiüsköd, ami nem igaz, mert (a Kerezsiéhez legközelebb álló átírásban) csüsköd. A lov csüsköd legfeljebb a lélek számára kikészített törülköző lehet, s nyilván annak a léleknek a neve szerepel ebben, amelyiknek kikészítik.

Az udmurt konydon szót nem a kopejkára használják (117), hanem egyszerűen pénzt jelent. Kopejka jelentése csak néhány nyelvjárásban van meg.

Hasonlóképpen a Kerezsi által sine-sobocsnak írt és 'szúnyogtól védő' jelentésűnek mondott (158) szerkezet valójában шыҥа шовыч: 'szúnyog' + 'kendő'.

„Neve [a finn szent ligeté] hiisi, és a XX. századra már csak földrajzi nevekben maradt nyoma.” (212) Valójában a szó ma is használatos, de gonosz lélek, szellem jelentésben (l. a finn wikipédia szócikkét, mely Mauno Koski munkáira épül).

„Nganaszán nyelven több, mint húsz szó van a rénszarvas megnevezésére, amiben [sic] a nemi, a kor szerinti és a külső jegybeli [???] különbségek tükröződnek [???].” (311) Eszkimó hó.

A 348. oldalon a nganaszan falafatu szóval találkozunk (egy szertartás neve): a nganaszanban azonban nincs f. (A hozzáértőktől várjuk a kommenteket, milyen szóról lehet szó.)

Kerezsi szerint a nganaszanban a niltiə jelenti azt, hogy élő, valójában a ńi̮li̮tiə (ChrNga 117, a veláris i jelölése esetleg tipográfiai okoból elhagyható lenne vagy másképp is jelölhető lenne)

Amatőr nyelvészkedés


A szerzőből azért időnként kibújik a nyelvész...

Az összehasonlító: „Tudományosan sehol nem sikerült bizonyítani nyelvünk finnugor rokonságának ellenkezőjét.” (11.) Nem csoda, hiszen a nyelvrokonság megléte bizonyítható, de hiánya nem. Azzal, hogy megcáfoljuk a rokonságot bizonyítani kívánó érveket, még nem cáfoltuk meg két nyelv rokonságát. Bármely két nyelv lehet ugyanis távoli rokon, legfeljebb ez a rokonság már nem bizonyítható. (Természetesen ami nem bizonyítható, azt nem is lehet ténynek tekinteni.) Lehetne tehát a magyar úgy is rokona a többi finnugor (pontosabban uráli) nyelvnek, hogy ez nem lenne bizonyítható (és természetesen nem is tartanánk számon ezt a rokonságot).

A relativista: „A hantik esküvői szertartásai viszonylag egyszerűek, amiről az esküvőt jelölő szókincsük is tanúskodik. Így például a Vah és a Vaszjugán mentén élő hantik az összeházasodni szót az »összejönni«, »egybekelni«, az Irtis mentén élők »egy lányt elvenni«, »csónakba ültetni« kifejezésekkel jelölték [...]” (27.) Ezek szerint a magyar esküvői szertartások is egyszerűek, hiszen mi is olyanokat mondunk, hogy elveszi meg egybekelnek. Vajon milyen szavak jelölhetik a bonyolult esküvői szertartásokat?

Az etimológus: Nem igaz, hogy az udmurt etnonimban csak a murt elemet tudjuk azonosítani(117), az ud elemnek is megvan az etimológiája, még ha kevésbé biztos is.

A rekonstruktor: „A kalma sok [???] finnugor népnél létező kifejezés [???], ami a szó ősi meglétére utal.” (212) A telefon, televízió, rádió is sok finnugor népnél megvan, akkor azok is ősi eredetűek?

Máskor viszont a legegyszerűbb dolgokat sem ismeri fel a szerző: „pej (joskarge)” (167): valójában ez ugyanaz a 'piros, vörös' jelentésű szó, mint ami Joskar Ola nevében van, csak éppen állítmányi alakban; ugyanitt egy gyanús adat: „fakó ló (oskeszímo)” (167): ez bizonyára az os 'fehér' származéka, de egyébként nem sikerült azonosítanom. Vajon mit jelöl a hosszú í? Lehet, hogy a hangsúlyt, de a mari magánhangzó-harmónia szabályai szerint o nem állhat szó végén, ha az előző hangsúlyos szótagban nem o vagy u áll (a nyelvjárások egy részében meg ekkor sem), tehát kérdéses, milyen mari szó ez.


A transzkripció

A nyelvi adatok rögzítésének fontos kérdése a transzkripció (átírás), azaz az, hogy miképpen írjuk le az idegen nyelvű szavakat. A világos átírás nélkül az olvasó ki sem tudja ejteni a leírt alakokat: pl. nem tudja, hogy egy s-t éppen [s]-nek vagy [sz]-nek kell-e olvasnia. Elvben persze néprajzi szakmunkák esetében is a minél pontosabb, és a nyelvészek által is használt átírás használata lenne a célszerű. Ez minden esetben biztosan jó megoldás (bár a helyzetet általában bonyolítja, hogy több ilyen átírás is létezik). Szintén jó megoldás, hogy ahol van irodalmi norma, ott a helyesírási szabályok szerint írunk mindent. Jelen esetben azonban 18 nyelvről van szó, és ezek mindegyikét az olvasó nem ismerheti. A kiejtést lehetővé teendő tehát mindegyikhez kiejtési útmutatót kellene mellékelni, ami nyilván nem lehet a könyv célja. A leghelyesebbnek látszik egyszerűen fonetikusan, a magyar kiejtéshez legközelebb álló módon, a magyar helyesírás hangjelölési szabályai szerint megadni ezeket az adatokat. (Kivételt esetleg a finn és az észt képezhetne, az ilyen adatok kiolvasása azért legalább a finnugor szakosoktól elvárható, más olvasók pedig könnyen utánajárhatnak az ügynek, ha akarnak.)

Természetesen el kellene fogadnunk, ha a szerző másképp dönt: de a szerző nem dönt sehogy. Kerezsinél a különböző transzkripciók keverednek egymással és a magyar hangjelölési rendszerrel is, akár egymás mellett is: Kalteś-ekva (kérdéses, hogy ez miféle transzkripció, hiszen Munkácsi átírása szerint Kalteś-ēkwä, Kálmán szerint Kalteś-ēkwa lenne), de Mir-szuszne-hum (magyarosan) (49), „Kalteś-ekva, vagy más néven Anki Pugosz” (47), (ugyanakkor még: Kaltes, Kaltes anki, Kaltas imi (78). Ennél, a transzkripcióban ś-sel vagy š́-sel jelölt hangnál rögtön érdemes is megállnunk. Ez a magyar s-re emlékeztető, annál „lágyabban” ejtett hang (a nyelvészek kedvéért: zöngétlen alveopalatális frikatíva (IPA [ɕ]); a lengyel ś vagy az orosz щ hangzik így). Mivel a gyakorlatlan magyar fül meg sem tudja különböztetni az s-től, ha már a magyaros írást használjuk, célszerű ezzel átírni. Kerezsi nem egyszerűen mást használ, hanem hol ezt, hol azt: van nála sz (vaisz (131), kujaszkon (138), Küldüszin (139)) és szj is (szjuan (131)), időnként a kettő egy szóban is keveredik: vöszjasz (132). Végképp érthetetlen, hogy a magyar szakirodalomban már meghonosodott obi-ugor mos frátriaelnevezést miért cseréli moszra. (Ennyi erővel a manysik helyett is beszélhetne manyszikról.)

Hasonló a helyzet a hátul képzett (veláris) i (IPA [ɨ]) esetében: ez magyarra átírható lenne i-vel és (a hasonló akusztikai benyomásnak köszönhetően) ü-vel is, célszerű lenne azonban legalább egy nyelv esetében ugyanannál megmaradni. A kötetben azonban nem ezt tapasztaljuk. Ugyanannak a szónak két változatában különbözőképpen van írva az első magánhangzó, ráadásul azonos oldalon, pedig ugyanaz: Küldüszin, ill. Kilcsin-inmar (139). De van példa arra is, hogy ugyanaz a szó szerepel kétféleképpen: vöj dir (137), de vozso dür (142).

Még mindig az udmurt adatoknál maradva: teljesen érthetetlen a jir-pid szöton (135) alak, ez helyesen jir-pid (vagy jür-püd) soton lehetne – az utóbbi szó két magánhangzója azonos.

Hasonló a helyzet a már említett mari, a kötetben sine-sobocs alakban szereplő szóval (158): ez a mari helyesírás szerint шыҥа шовыч, azaz az utolsó magánhangzó az elsővel, és nem a harmadikkal egyezik meg. A mari helyesírás által ы-vel jelölt hangnak valóban nem könnyű megfelelő jelet találni, több megoldás is szóba jöhetne. Kerezsi ismét ad hoc módon jár el, időnként pl. ipszilonnal jelöli: Azyren (азырен) (164).

Az eddigi esetekben legalább annyit elmondhattunk, hogy olyan hangokat nem sikerül megfelelően leírni, amelyek a magyarban nincsenek. Az azonban még kevésbé magyarázható, miért kell a magyar ny-nyel megegyező hangot nj-vel írni, mint pl. a mari üjarnja (171) szóban, vagy pláne n-nel, mint az udmurt kenes szóban. Még rejtélyesebbek a mari Mjelen ava, Mjelend-on (168) alakok, hiszen a mariban sem lágy m nincs, sem szó eleji mj- hangkapcsolat. (Ez egyébként a 'föld' jelentésű szó lenne, ami mlande, de azt azért nehezen hinnénk, hogy az l-t írná Kerezsi j-vel.)

Tulajdonképpen elvárható lenne, hogy (ha nem az irodalmi nyelv szavairól van szó) a nyelvi adatok mellett ott szerepeljen, hogy melyik nyelvjárásból valók. Erre Kerezsinél ritkán van példa, akkor is meglepetéseket tartogat. Így például az 51. oldalon olvashatjuk, hogy az egyik sámánkategóriát a manysi északi és lozvai nyelvjárásában pupi’ kāstėnė k’um-nak hívják. Csakhogy ennek utolsó eleme egyértelműen a 'férfi' jelentésű szó, ami az északiban χum.

Problémák azonban nem csak az uráli nyelvek adataival vannak, hanem az orosszal is. Így például ugyanazon település hol Vezsakori (25), hol Vezsakari (80) néven szerepel. (Erről már esett szó egy korábbi poszt kommentjeiben.) Hasonló következetlenségre még egy cikken belül is van példa: ugyanaz a folyónév Demjanka (54) és Gyemjanka (69) alakban is szerepel. (Az utóbbi pontosabb, de az előbbi már meggyökeresedett. Tulajdonképpen egyik ellen sem lehetne szólni, a következetlenség azonban hiba.)

Érthetetlen az a megállapítás is, hogy az oroszok a vótokat vodj-nak hívják: a водь egyszerűen vogy-ként írandó át.

Nem kevésbé világos, miért írja át a finn sampo-t felemás módon szampo-nak (246), meghagyva a rövid o-t, ami a magyarban szó végén elő sem fordulhatna.

Végezetül ki kell emelnünk a nganaszan leírását. Itt a fonematikus transzkripció nemcsak egy oldalon belül keveredik: Məu-Ńemi, Sirədə-Ńemi, de baruszi (340); ηuə, de baruszi (346) stb., hanem akár egy adaton, egy szón belül is: ani"a gyali (348), ngaza (349), Ngüljaza ηuə (350). Vannak aztán még rejtélyesebb alakok, mint a ´Tu Ńemi (342, 344): A ´ jel értékére nekem pl. tippem sincs, különösen, hogy a 'tűz' jelentésű szó fonematikus átírásban tuj lenne... De ismét egy jó alkalom, hogy olvasóink rántsák le a titokról a leplet.

Mari flower power

Mari népzenei videók után kutakodva a youtube-on hamar rá lehet bukkanni arra a néhány sötét hátterű, helyenként kissé torz, mégis figyelemfelkeltő videóra, amelyek a mari Pairem vagy Peledysh/Peledush Pairem munkásságába engednek bepillantást. Az együttes nevét Virágünnepnek lehet leginkább fordítani. Ha ezek után lájtos hippizenére számítunk, igencsak meg fogunk lepődni, mert az együttes stílusa leginkább a finn Nightwish-számok hangulatát idézi.

Ha tovább búvárkodunk, valamelyes kutatómunkával össze lehet szedni néhány információt az zenekarról. A myspace-oldalukról kiderül például, hogy 2008-ban alakultak, és első számaiakkal rögtön külföldi turnéra indultak, méghozzá Finnországba, ugyanis a 2008-as IFUSCO (International Finno-Ugric Students' Conference) esti koncertjén ők voltak az egyik fellépők. (Az együttes útjáról blogbejegyzésben oroszul fényképes beszámoló is olvasható.)

A zenekar tagjai a következők: Elvira Kuray (ének), Alexander Maltsev (basszusitár), Nick Mazurkin (gitár), Alexey Melchanof (billentyűs), Dmitriy Pegashev (dob). A zenészek eredetileg a Brodjagi ('Vándorok') együttes tagjai, hozzájuk csatlakozott az énekes. A folk-rockként vagy indie-stílusúként megjelölt számokból ízelítőt találhatunk a last.fm-en is.

Az együttesről mari nyelvű riportot is megtekinthetünk a Youtube-on:

Kerezsi Ágnes: Az uráli népek néprajza 3. Szöveggondozás

Eddig a kötet tartalmi kérdéseivel foglalkoztunk, most egy kis pihenőt tartunk, és a szöveggondozásra fordítunk némi figyelmet. Sajnos elöljáróban le kell szögeznünk, hogy a szövegben jóval több a szerencsétlenül megalkotott nyelvtani szerkezet, rossz mondatfűzés, fura szóválasztás stb., mint amennyi elfogadható lenne, különösen egy egyetemi tankönyvnek szánt mű esetében. Az ilyen jellegű hibákért a szerző csak részben tehető felelőssé. Igaz, a szöveget ő alkotja, de bárkivel előfordul, hogy rosszul fogalmaz meg egy gondolatot. Arról a kiadónak kell gondoskodnia, hogy ilyen hibák ne (se) maradjanak a szövegben. E mű felett igen jelentős stáb bábáskodott: két szerkesztő és három lektor. (Igaz, Zaicz Gábor sorozatszerkesztő szerkesztőként és lektorként is fel van tüntetve – bizonyára mindkét funkciójában ellenőrizte a szöveget.) Azonban nyilván nem beszélhetünk az ő felelősségükről sem, hiszen hiába hívja fel a lektor a figyelmet a hibákra, ha a szerző ezeket nem veszi figyelembe. Hogy ki és mit hibázott a szerkesztési folyamatban, immáron valószínűleg örökre homályban marad. Mindenesetre lássuk, miről is van szó.

Már rögtön a Zaicz Gábor által jegyzett előszóban találunk furcsaságokat: mint megtudjuk, a kötett szerzője 1979-ben végzett „Leningrádban, ami Szentpétervárnak közismerten átmeneti elnevezése volt”. Gondolom, Leningrádban egyáltalán nem volt közismert, hogy ez csak átmeneti elnevezése a városnak (hacsak nem épp arról folyt a filozofálgatás a tea vagy a vodkásüveg mellett, hogy semmi sem tart örökké...). Ráadásul a Leningrád szó metanyelvi használata miatt végül arra kell gondolnunk, hogy Kerezsi Ágnes nem egy városban, hanem egy város átmeneti elnevezésében végzett.

Hasonlóan fura szerkezeteket találunk a főszövegben is: „A prémvadászat intenzív felértékelődése előtt fontos szerepet játszott az őszi jávorszarvas-vadászat [...]” (30.) Nyilván a prémvadászat vált intenzívvé, nem a felértékelődés volt intenzív. „Sok hanti értelmiségitől hallottam, hogy hiába beszél a gyermekével odahaza hanti nyelven (bár ezek száma kevesebb, mint gondolnánk), akkor is természetellenesnek tűnik hantiul beszélgetni, mikor mindaz, ami körülveszi őket, a tv-adások, a rádióműsorok, a könyvek, az újságok orosz nyelven készülnek.” (82) Nyilván az otthon hantiul beszélő értelmiségiek vannak kevesen, nem a hanti nyelv – és az sem világos, hogy mit is gondolnánk. (A mondat második felének sutaságáról nem is szólva.) „Az udmurt konyha leghíresebb étele a pelnyany, ami két szó[,] a pel 'fül' és a nyany 'kenyér' összetételéből keletkezett. Nevét onnan kapta, hogy formája félhold, illetve fül alakú.” (129) Nevét nyilván onnan kapta, hogy formája fül alakú, a félholdnak ehhez semmi köze. „Az ornamentikát stilizáltnak nevezhetjük, melyek között gyakran ismerhetünk föl növény- és madármotívumokat.” (157) Nyilván nem a stilizáltak között, hanem a mari ornamentikában (egyes szám!). „[...] nincsenek ezalatt segítő szellemeik, melyek neve haldia” (249) A haldia nyilván nem e szellemek neve, csupán egy szellemé. „Az orosz rendszerváltás utáni évek új jelensége, hogy [a nyenyecek] több család összefogásával a régi orosz faluközösség nevéből származó, ún. obscsinákat hoztak létre [...]” (306) Egyszerűen szövetkezeteket hoztak létre, és ezeket oroszul ugyanúgy obscsinának nevezik, mint a régi orosz falusi vagyonközösségeket. (A közösségek nyilván nem más közösségek nevéből származnak.) „A vizet nem szabad letörölni az arcukról. Kivételt képeznek az ünnepre szép számmal érkező újságírók és szemlélődők, akik egy közös törülközőt kapnak.” (366) Jobb nem magyarázni... „Az idők folyamán a szomszédos népek manó hiedelmeit [sic] is magukba olvasztották a szajvók.” (279) Egyes lények asszimiláltak más lényekről szóló hiedelmeket?

Egyes esetben két egymást követő tagmondat kapcsolata nem világos: „Vizeikben mind az édesvízi, mind a tengeri halak megtalálhatók (tokhalak, lazacfélék), de hód és vidra is előfordul.” (23) Ahol halak vannak, ott nem várnánk hódot és vidrát? „[...] a legfontosabb, legértékesebb áldozati állat a ló volt, hisz lovat még az 1990-es évek elején is áldoztak közösségi védőszellemek tiszteletére, s korábbról is vannak ezt a sorrendet alátámasztó adatok [...]” (82) Tényleg bizonyíték lenne a ló értékességére, hogy az 1990-es években is áldozták? „A 10‒12 éves lányok sapkája kerek, a 14‒15 éveseké ovális volt, így kérdezés nélkül meg lehetett állapítani a fiatal lány korát.” A 13 évesekkel nyilván nagy zavarban lehettek, és sapka nélkül könnyen összekeverték volna a 10 éveseket a 14 évesekkel. (126) „Annak ellenére, hogy a lóhúst a legízletesebb húsnak tartották, fogyasztása kizárólag az áldozati ünnepekre korlátozódott.” (155) Nem éppen az-e a természetes, hogy ami értékes, azt ünnepeken fogyasztják? Vagy nem éppen az által válik valami értékessé, hogy az ünnepekhez kötődik? „A sátrakat a tundrai nyenyecek minden évben igyekeznek ugyanarra a helyre felállítani; az erdei nyenyecek -- náluk több a fa -- nem viszik magukkal a sátor vázszerkezetét az egyik szálláshelyről a másikra, hanem a régi helyen hagyják.” (294) Ha az erdei nyenyecek magukkal sem viszik a rudakat, akkor bizonyára ők is ugyanott állítják fel a sátrat. „A gyermekeket már nagyon fiatalon munkára szoktatják, és feltétlen engedelmességet követelnek tőlük, ami azonban nem azt jelenti, hogy ne szeretnék őket.” (338) Miért feltételezne ilyet az olvasó?


Hasonló előfordul két egymást követő mondatnál is: „Leggazdagabban a mezei marik hímezték ingeiket [...] Kevesebb volt a hímzés a hegyi mari nők ingén, míg a keleti mariknál a fehér vászoning egyre inkább kiment a divatból, és rituális öltözet lett belőle.” (157) Ha valakiknél valami leg... akkor másoknál nyilván csak kevésbé ... lehet ugyanaz. Az, hogy a hímzetlen ing kimegy a divatból, nem mond semmit arról, hogy mennyire gazdagon hímzett a hímzett, és az sem világos, hogy a mezei és keleti mariknál milyen szerepe lehetett a fehér ingnek, ha a többé-kevésbé volt általános. (Arról nem is szólva, hogy a szövegből egyáltalán nem derül ki, milyen gazdagon is volt az ing hímezve (sűrűség, terület stb.).) „A mordvinoknál a cséplést lovakkal végeztették. A nyomtatásnak egy sajátos módját Lepehin figyelte meg a Szaratovi Kormányzóság egyik falujában.” (178) Ezután következik a lovakkal cséplés leírása. Akkor most általános volt, vagy sajátos, melyről csak egyes megfigyelések számolnak be? „A finnek meg is büntethették az erdő szellemét, ha tévútra vezetett egy embert vagy háziállatot. A kicsavart fákra köveket akasztottak [...]” (213) Vajon a kövek fellógatása volt a büntetés? Ha igen, miért számított ez büntetésnek? „A világ teremtésében náluk is két főszereplő volt. Az isten és ellenlábasa, Baergalat, aki ugyan teremteni nem tudott, de a megteremtett dolgokat el tudta pusztítani. Hitük szerint ő alkotta meg a farkast, bár lelket, az orrlyukain keresztül, Isten lehelt belé [...] ” (274–275) Ezek szerint mégiscsak tudott teremteni.


Más esetekben igen homályos, mire is gondolhatott a szerző: a 30. oldalon például csalirénes jávorvadászatról beszél. Vajon két vagy három hangszerről beszél a következő mondatban? „A hangszeres kíséretet az úgynevezett obi-ugor hárfa, a darufa és a kanteleszerű pengetős hangszer, a zenélőfa adja.” (44) Vagy: „A komi hímzőművészet számára az ingek, ruhák, kötények és kendők nyújtottak teret.” Sőt, kifejezetten azért hordtak inget stb., hogy legyen hova hímezni. (Apropó, az ágyneműt pl. nem hímezték?) (100) Továbbá:: „Ekéik elé általánosan lovat fogtak be.” (178) Esetleg általában? Illetve: „Boronaházaikat és fából készült, kétszintes épületeiket zárt udvarrá, T alakúra formálták.” (232) Milyen lehet a T alakú zárt udvar? „Ezenkívül mindössze néhány határmenti falu számít hagyományosan karjalainak.” (242) Milyen egy hagyományosan karjalai falu? Régóta az? Vagy még mindig az? Esetleg hagyomány-os? Azaz őrzi a hagyományokat? „Egyes kutatók a paleoszibériai népesség leszármazottainak tartják őket, akik a jégkorszak végén jóval délebbről költöztek a mai Lappföldre.” (266) Meg akkor már egy csöppet keletebbről is, nem? Lappföldre Szibériából leginkább kelet-nyugati, és nem észak-déli irányból lehet költözni. „Egy sátor borításához körülbelül hatvan rénszarvasprém szükséges, aminek előállítása még a nagycsordás réntartásnál is megerőltető feladat. Érthető tehát, hogy miért vigyáznak a prémekre annyira, és miért csak a megrongálódott, elkopott prémeket cserélik ki, a többit nem bántják. ” (294) Egy elkopott prém lecserélése bántás? „A félsziget legdélebbi része már az Észak-szibériai-síksághoz [sic] tartozik, ami körülbelül a félsziget területének felén húzódik.” (329) Ezek szerint a félsziget legdélebbi része a fele? „Végleges önálló néppé válásuk a XVII. században következett be.” (329) Hogyan válhat egy nép véglegesen önállóvá? Mi biztosíthatja, hogy többé sehova be nem olvad? „Úgy állították össze a rénszarvasprémeket és az azokat elválasztó fekete és piros posztódarabokat, hogy a bunda olyan benyomást keltett, mintha felül hosszában, alul keresztben csíkos lenne.” (333) Vajon milyen lehet az a bunda, mely csíkosnak néz ki, ám mégsem csíkos? „Kötelező egzogámia, mai később [???] már csak a harmadik generációig volt kötelező.” (334) Mivel előtte a nganaszanok 12 „apajogú nemzetségé”-ről volt szó, az egzogámia csak úgy érthető, hogy nemzetségen belül nem volt szabad házasodni. A nemzetség azonban mindig meghatározott, nem lehet akárhány generáció alatt „kinőni”. Bizonyára arról van szó, hogy később már csak a másodunokatestvérnél távolabbi rokonok házasodhattak, de ezt aligha nevezhetjük egzogámiának (de a legalábbis teljesen más értelemben használjuk a terminust, mint a mondat elején).


Bizonyos esetekben komikus hatást kelt, hogy a szerző nem választja el a tényeket a hitvilágtól, és a hiedelmeket is tényként mutatja be: „Ha a várandós anyukának kerek volt a hasa, kislányt, ha csúcsos, fiút szült.” (188) „A [túlvilági] folyó felett esetleg híd is volt, a folklór szövegekben [sic] kék színű. ” (254) „Az uldák a XIX. század végén megharagudtak az emberekre, már nem barátkoztak velük, mert azok káromkodnak, csúnyán viselkednek.” (279)

Hasonló jellegű furcsaság, amikor bizonyos szokásokat kedvtelésekkel hoz összefüggésbe: Finnországban „[k]eleten szeretik a hallal töltött tésztaféléket, nyugaton nem” (206), a vepszék hímzéseiken „[k]edvelték a pirosat és a fehéret” (233). Nyilván egyik helyen sem pusztán ízlésbeli kérdésről volt szó, hanem a szokásokat a tradíciók határozták meg.

Egyes helyeken kifejezetten magyartalan szerkezeteket találunk: „Rendszeres adóztatásuk a IX. században kezdődött a norvég király által” (267), „vízbe történő hajtóvadászati módszer” (311), „puskával történő vadászat” (312), a szölkupokhoz férjhez menő orosz nők „[...] megtanulták a szölkup ételeket [...]” (362).

Máshol a megfogalmazások túlságosan semmit mondóak: a terhes manysi nő számára készült baba „taplógombához hasonló anyagból” (37) volt, ám nem derül ki, mi is volt az az anyag. (Ha taplógomba, akkor miért ahhoz hasonló?) „A bábjátékot csak férfiak adhatják elő, és az ő ügyességüktől függ a bábjáték hatásossága [...]” (45) Mi mástól függhetne? „A volgai bolgárok maguk is különleges színfoltjai voltak a középkori Kelet-Európának [...]” (118) „A marik a többi finnugor néphez hasonlóan nem engedték a halottat „ágyban, párnák közt” meghalni [...]” (164) Mi indokolja itt Petőfi szellemének megidézését? „Rendszeresen van mind a rádióban, mind a televízióban mari nyelvű adás, de korántsem elég, és főleg nem annyi, mint amennyinek egy kétnyelvű országban lennie kellene, ahol a mari a másik államnyelv.” (173.) Mennyi van? Mennyi lenne elég? Mennyinek kellene lennie egy „kétnyelvű” „ország”-ban? „Joskar-Olában működik az oroszországi finnugor népek kulturális alapjának igazgatósága, amely saját információs lapot is kiad.” (164) Ha már fontos említeni, miért nincs pontos neve és címe? (Ráadásul miért nem szól pl. a sziktivkari információs központról és más finnugor központokról is? Mi dönti el, hogy egy intézmény említésre méltó-e?) „[...] a parasztgazdaságok 37%-ában nem volt ló, 20%-ában tehén és a 18%-a mindenféle állat nélküli volt.” (164) Azok az adatok, hogy milyen állat hány gazdaságban nem volt, nehezen vethetőek össze azzal, hogy hányban nem volt állat egyáltalán. „Ezek általában beszélő nevek voltak; vagy a születés helyére, idejére utaltak, vagy emberi tulajdonságokból, a gyermekhez való viszonyból képezték őket. [sic!] Például a Parus név a paro 'jó' jelentésű szóból származik [...]” (189) Az ilyen példáknak akkor van értelmük, ha a példaszó az olvasónak ismert, vagy ha példák széles skáláján mutatjuk be a névadási típust. Egy ilyen adat meglehetősen semmitmondó. „[...] horgolt vagy lenből készült főkötőt viseltek” (205) A kettő aligha állítható szembe... „A hiedelmek szigorúan megszabták a nők viselkedését is a medvével szemben.” (218) A férfiakét talán nem? „[...] hitviláguk pontosan megjelölte az ember helyét a környezetében.” (234) Nyilván minden világkép megjelöli az ember helyét a környezetben – ennek pontossága azonban aligha mérhető. „A lappok [...] Észak-Európa legrejtélyesebb népe.” (266) Pedig szoros a verseny! „A régi törzsi, nemzetségi felosztás emléke, hogy az egész népre vonatkozó egységes népelnevezést nem használnak, hanem amikor bemutatkoznak, régi nemzetségeiket nevezik meg.” (309) Bemutatkozáskor ugyebár ritkán szokta a nemzetiségét közölni az ember...

Néhol bizonyos definíciószerű elemek homályosak, a pelnyanyról így ír: „Ez darált hússal töltött főtt tészta.” (101) Sokkal pontosabb képet nyert volna az olvasó, ha a magyarázatban a derelye szó is felbukkan (vagy utal az olasz raviolira és tortellinire). Ezzel szemben a perepecs (Kerezsinél rejtélyes okokből orosz többesszámmal perepecsi) a kötet szerint „töltelékkel ízesített kerek táska” (118), holott a táska zárt süteményt jelentene, ez pedig nyitott. „A vorsud sajátos történelmi képződmény [mi nem az? FL], mely a következő részekből áll:” (119) ‒ valójában nem azt sorolja fel, miből áll a vorsud, hanem hogy mi mindent neveznek vorsudnak.

A nagyobb szövegegységek sincsenek összehangolva egymással. A 11. oldalon két egymás alatti bekezdés kezdődik az „Ennek ellenére” szókapcsolattal. A 148. oldalon ezt olvassuk: „Nyelvrokonaink közül a mari ment át a legerősebb törökségi hatáson [...]”, majd „Ugyanakkor mély nyomot hagytak kultúrájukban a török nyelvű népek [...]” – ekkor ez utóbbi már nyilván nem meglepetés. A 273. oldalon a Temetés fejezet a népi gyógyítás módszereivel kezdődik.

Különösen fájó a kötetben található helyesírási hibák tömkelege. Különösen a központozás, illetve az egybeírás-különírás problematikus. Az utóbbira néhány különösen szembetűnő példa: „rénszarvas nyáj nagyság” (94: rénszarvasnyáj-nagyság helyett), „házbelső típus” (121), „hársfa ág” (121), „halmaz és soros falvak” (224), „kettős lófej ábrázolás” (226), „kása evése szertartás” (272--273), „sámán viselet” (283). A frátriák neve (pl. a 25. oldalon) nagybetűkkel van írva, azok nem tulajdonnevek, hanem inkább a népnevekre hajaznak.

A példák remélhetőleg világosan mutatják, hogy ennek a kötetnek így nem lett volna szabad megjelennie.