Korábban több szamojéd nép élt a Szaján-hegységben, de nyelveik a 20. század elején kihaltak. Az utolsó kamassz, Klavgyija Plotnyikova beszélő 1989-ben halt meg. Tőle Ago Künnap észt nyelvész gyűjtött nyelvi anyagot a hatvanas-hetvenes években, de mivel nyelvét akkor már évtizedek óta nem használta, így őt inkább a beszélő és az „emlékező” közötti átmenetnek kell tekintenünk. (A szakirodalomban azt hívják „emlékező”-nek, aki (általában gyermekkorában) még valamennyire elsajátította a nyelvet, de később elfelejtette, és csak szavakat, kifejezéseket tud felidézni, az adott nyelven beszélni már nem tud. Klavgyija Plotnyikova azonban képes volt viszonylag gazdag anyaggal szolgálni.)
A szamojéd nyelveket északi és déli csoportra szokás osztani: az északiak közül még három él (nyenyec, enyec, nganaszan), a déliek közül egy (szölkup).
E négy nyelv beszélői közül egyedül a nganaszanok azok, akiket ma egyértelműen egy népnek kell tekintenünk. Ma kb. 500 beszélnek még nganaszanul, és nyelvük viszonylag egységes. (Szokás ugyan két nyelvjárást megkülönböztetni, de a különbségek nem jelentősek.) A Tajmír-félszigeten három faluban, ill. a „közeli” Dugyinka városában laknak.
Kevésbé egyértelmű az egységesség a szölkupok esetében. Náluk három fő nyelvjárásról, déliről, középsőről és északiról beszélhetünk. Ezek között vannak számottevő különbségek is, mégsem mondhatjuk őket egyértelműen külön nyelveknek. Az előbbi kettőt a Tomszki Területen, az utóbbit a Krasznojarszki Kraj és a Jamal-Nyenyec Autonóm Körzet határán beszélik. Bár az uráli népek lakóhelyeit ábrázoló térképek szeretik a szölkupok lakta területet egybefüggőnek ábrázolni, valójában az északiak messze elszakadtak a többiektől, és néhány száz éve nincs rendszeres érintkezés a csoportok között. Arról, hogy mennyire tekintik magukat egységes népnek, nincsenek adatok.
A fennmaradó két nyelvről korábban is tudtuk, hogy két-két nyelvjárásra oszlik, ezeket annak alapján nevezzük el, hogy melyik övezetben beszélik őket: tundrainak vagy erdeinek. Korábban a Jenyiszej torkolatánál élő enyecről nagyon keveset tudtunk, az erdei nyelvjárásról alaposabb ismereteket csak a 21. század elején, Florian Siegl munkáiból szerezhettünk. (A két enyec nyelvet egyébként ma már talán százan sem beszélik összesen, de ezek többsége is a tundrai változatot ismeri.) A tundrai és erdei nyenyec közötti jelentős különbségekről már korábban is tudtunk, a szakirodalom mégsem mint külön nyelvekről beszélt róluk. Az erdei nyenyecről egyébként jóval kevesebbet tudunk, mint a tundrairól, és ha egyszerűen nyenyeceket emlegetnek, akkor szinte biztosan a tundraiakról van szó. Ez nem véletlen, hiszen az erdeiek néhány százan, a tundraiak azonban több, mint huszonötezren vannak. A tundrai nyenyecek nemcsak a legerősebb szamojéd nép, de elszigeteltségének és hagyományos életmódjának köszönhetően a kisebb az uráli népek közül is az egyik legesélyesebb a túlélésre. (Lakóhelyük a Jenyiszej torkolatától a Kola-félszigetig, több ezer kilométeren át húzódik.)
Mai ismereteink alapján bátran nevezhetjük önálló nyelveknek, és mivel a tundrai és az erdei életmód radikálisan különböző életmódot takar, beszélhetünk különböző népekről is. Bár a szamojéd népek kultúrájában vannak közös (szibériai) vonások is, valójában erősen különböző kultúrákról van szó. Legyen elég azt említeni, hogy bár mindegyikőjük életformájában fontos szerepet játszik a rén, egészen különbözőképpen: az erdőövezetben csak kisebb (húsz-harminc fős) csordákat tartanak, és megélhetésüket emellett főleg a vadászat biztosítja; a tundrán leginkább hatalmas, többezres csordákat legeltetnek, és ez gazdaságuk legfőbb alapja; kivételt képeznek a nganaszanok, akik ugyan szintén használtak házirént szánhúzásra, de az étkezés céljából nem ezeket vágták le, hanem vadrénekre vadásztak.
Bejegyzések
