Finnugor vonatkozású adatok az izlandi sagákban

Finnugor ismeretterjesztő műveket, történeti tanulmányokat olvasva találkozhatunk azzal az állítással, hogy Bjarmia és a bjarma nép említése nemcsak Halogalandi Ottár úti jelentésében fordul elő, hanem a viking sagák is emlegetik ezt az országot és népet, mely bizonyosan finnugor, s talán más finnugor adatok is föllelhetők ebben a hihetetlen gazdag irodalmi hagyományban. Hirtelen meg nem mondom, honnan, mely olvasmányaimból szűrtem le magamnak a fenti mondatban megfogalmazott állítást. Amikor megpróbáltam utánanézni, pl. Zsirainál (Finnugor rokonságunk, Bp. 1937) ezt így nem találtam meg, Vászolyi Erik sem ilyen formában fogalmazza meg állítását (Zürjének, Perm, Bjarmia és egyéb kérdőjelek a középkori zürjén történelem lapjain. NYK LXIX/2. Bp. 1967. 283–311.). Mindenesetre olvasmányaim emlékeként az első mondatban említett állítás maradt meg bennem, s ez késztetett az utánolvasásra: vajon tényleg rejlenek finnugor történeti adatok a sagákban?

Saga címszót találunk a magyar Wikipédiában is. A tömör összefoglalás tájékoztat arról, hogy a sagákat Izlandon foglalták írásba a 9-14. században, megismerhetjük a sagák osztályozását, fontosabb jellemzőit és néhány nevezetesebb saga címét is. A szócikk végén található bibliográfia felsorolja a magyar sagakiadásokat is (nem sok van), valamint említ egy antológiát (Észak-európai népek irodalma. Bp. 1970.) E művek fordítójaként, szerkesztőjeként Bernáth István nevével találkozhatunk. Ugyanő írta a Világirodalmi Lexikon rendkívül alapos Saga szócikkét is, valamint a kérdéskörhöz tartozó egyéb szócikkeket is. A sagairodalom legkiemelkedőbb alkotójáról, a költő-történetíró Snorri Sturlusonról, valamint Heimskringla (Földkerekség) című művéről is olvashatók az alapvető adatok az interneten. A Wikipédia Heimskringla szócikke felsorolja azt a 16 sagát is, amelyek összedolgozásával Snorri Sturluson megalkotta nagy művét. A szerzőről bővebb információk találhatók a Világirodalmi Lexikonban. A felsorolt összefoglalások elegendő tudást nyújtanak ahhoz, hogy a sagák finnugor vonatkozásaira térhessünk.

Az első kérdés: hogyan kerülhettek finnugor vonatkozások a viking hősök tetteit idéző művekbe?

A finnugorok által lakott erdőövezet felé a 8. század közepén indultak az első portyázó viking csapatok. Hamar felderítették a baltikumi viszonyokat, megismerték a balti finn népeket, s elkezdték a tovább vezető hajózási útvonalak felderítését. Egyik útvonaluk Kijeven át a Dnyeper folyón hajózva a Fekete-tengerig vezetett, a másik pedig a Volgán a Kaszpi-tengerig. A Volgába a Ladoga-, az Onyega- és a Fehér-tó vízrendszerén át jutottak be. Ezen az útvonalon legfontosabb kiinduló bázisuk Ladoga (a mai Sztaraja Ladoga) városa lett. A 9-12. században ezeken az útvonalakon élénk kereskedelem folyt. A Volgán portyázó vikingek viselt dolgairól Ibn Fadlán, a bagdadi kalifa követségének tagja is beszámol, aki 922 táján találkozott velük (Simon Róbert: Ibn Fadlán. Beszámoló a volgai bolgárok földjén tett utazásról. Bp. 2007.).

A vikingek keleti utazásait az orosz történettudomány immár két évszázada kutatja, elemzi. Az elmúlt negyedszázad kutatói közül T. N. Dzsakszon és G. V. Glazirina nevét kell az on-line katalógusokba beírnunk, hogy a sagák keleti vonatkozásait elemző művek adataira rábukkanhassunk.

A sagák a következő (részben vagy teljesen) finnugor vonatkozású helyneveket tartalmazzák:

Aðalsýsla = Észtország Saaremaa szigetével szemközti partszakasza

Aldeigjuborg, Aldeigja = Ladoga (Sztaraja Ladoga)

Austmarr = ’Keleti tenger’, a Balti-tenger keleti része

Austrveg = ’Keleti útvonal’, a Fekete- és Kaszpi-tenger felé vezető útvonalak összessége

Bjarmaland = a bjarmák országa – hogy a bjarmák mely finnugor népekkel azonosíthatók, annak igen nagy szakirodalma van

Dýna = Nyugati Dvina

Eistland = Észtország, az észtek földje

Eysýsla = Saaremaa szigete

Garðaríki, Garðar = az Óorosz állam neve a sagákban, valószínűleg Kijevre és a Kijev alá tartozó kisebb fejedelemségekre vonatkozik, mivel Novgorodnak saját neve van a sagákban

Hólmgarðr = Novgorod

Surtsdalar = Szuzdal

Vína = Északi Dvina


Ezekhez a területekhez, városokhoz, folyókhoz a sagák különböző eseményei, leginkább csaták, utazások kötődnek. A királyi sagák beszámolnak az említett területek egynémelyikén – pl. Aldeigjuborgban, Eistlandban – zajlott háborúskodásokról. A motívumok több sagában is visszatérhetnek, több személlyel kapcsolatban is szerepelnek. Részben emiatt is népmesei jellegűek, történeti forrásértékük lényegében nincs. A sagák műfajukból következően a történetek valóságmagvától igen erősen eltávolodnak. Elmondásuk, majd leírásuk nem a valósághű történetmesélés, hanem a szórakoztatás jegyében történt.

Bjarmia és Bjarmaland mesebeli, távoli, különös tájként tűnik fel a sagákban, ugyanígy a Vína (Északi Dvina) folyó is, amely olyasféle határvonal valóság és mese között, mint a magyar Óperenciás-tenger. A hasonlatot folytatva: a bjarmák pedig olyan mesebeli népként szerepelnek a sagákban, mint a magyar folklórban a burkusok (poroszok).

Finnugor szempontból az a motívum a legjelentősebb, amely a bjarmák legendás kincsekkel teli templomának kifosztásáról szól. A Heimskringla ismeri a bjarma főisten nevét is: „egy körülkerített helyen áll »Bjarma isten, amelyet Jómálinak hívnak /stendr goð Bjarma, er heittr Jómáli/« – ami nyilvánvalóan a finnségi Jumala istennév megfelelője”. (Az idézet Voigt Vilmos: Végre maga Ohthere szólal meg című tanulmányából való, in: Emlékkönyv Bereczki Gábor 80. születésnapja alkalmából.)

Az izlandi sagák finnugor vonatkozásai érdekes kultúrtörténeti adalékokat jelentenek. Némely esetben, például amikor Ladoga városának égéséről szólnak, talán kötődnek a valósághoz, mivel a régészek a feltárások során megtalálták a ladogai tűzvész nyomait, de más események – mint a bjarmiai templom kifosztása – régészeti igazolásához igen nagy szerencse kellene. Ha az események meg is történtek, a sagák nem valós térbe és időbe helyezik őket. Vagyis nehéz eldöntenünk, hol ér véget a valóság és hol kezdődik a mese. Ezért a sagák nem nevezhetők történeti forrásoknak.

Finnugor népek táncai Szaranszkban

2008. október 18-án a Mordvin Állami Kultúrházban a finnugor népeké volt a főszerep. Nemcsak Moszkvában rendeztek aznap finnugor estet, hanem a mordvin fővárosban, Szaranszkban is. Az este folyamán szinte az összes Oroszország területén élő kisebb-nagyobb rokon nép képviseltette magát. Természetesen többségükben mordvin táncokat mutattak be, de azt is hozzá kell tennünk, hogy nemcsak a helyiek, hanem más köztársaságból érkezők is. Például Udmurtiából, a Mari Köztársaságból, a Komi Köztársaságból. Mint ismeretes, a mordvin nép él az egyik legnagyobb szétszórtságban rokon népeink közül. Megtalálhatjuk őket a Nyizsnyij-novgorodi, Tambovi, Penzai, Szimbirszki, Szamarai, Szaratovi, Orenburgi Területeken, továbbá Tatársztánban, Baskíriában, a Csuvas Köztársaságban és Szibériában is. A mordvin néptáncot bemutató produkciókat, bármely csoport is mutatta be, mindig hangos, hosszantartó taps és éljenzés – akarom mondani „bravózás” – követte. Persze a legnagyobb ovációt a szaranszki csoport kapta! A mordvin népviseletek csoportról csoportra változtak. Voltak, akik tradicionális ruhában táncoltak, de voltak, akik kissé modernizálták azt: a piros minta megmaradt, csak a szoknya rövidült olyannyira, ha valaki az első sorokban ült, még azt is megláthatta, mi van a szoknya alatt.

Bemutatkoztak az udmurtok is, akiknek talán kevesebb siker jutott, valószínűleg a kevésbé lendületes táncuk miatt. De az ő különlegességük abban rejlett, hogy élőben énekeltek és zenéltek. Táncuk színesítéséhez még szőnyeget is használtak, de ez sajnos egyes nézők körében inkább derültséget, mintsem érdeklődést váltott ki.


Megismerhettünk komi, mari táncokat, de jöttek csoportok Hanti-Manszijszkból és baskír területekről is. Általában jellemző volt, hogy a női ruhákon a tradicionális minták flitterrel voltak kivarrva, vagy a nők sok ékszert viseltek. A táncok is hasonlítottak annyiban egymásra, hogy a legtöbb nagyon lendületes volt – kivétel ez alól a már említett udmurt produkció –, és néha kezdő steptáncosokat megszégyenítő ritmuskombinációkat kopogtak a lábukkal. A zenék sem voltak mindig a klasszikus értelemben vett népzenék, sok esetben diszkósított változatukra álmodták meg a koreográfiákat.

A csillogás alól talán az egyetlen kivételt a magyar csárdás jelentette. Voltak olyan hírek, miszerint magyar néptáncosok is jönnek, azonban mégsem érkezett tánccsoport a Kárpát-medencéből. Így helyettük egy komi csoport vállalkozott e nemes feladatra. Mondjuk úgy: szépek és aranyosak voltak, bár Magyarországon nehéz lenne csárdásként eladni az általuk bemutatott táncot, de ettől függetlenül becsülendő és tiszteletreméltó, hogy ilyenre vállalkoztak. (És ilyenkor vetődik fel a kérdés, hogy vajon mi, magyarok – vagy bármely más nép – hogy táncoljuk idegen nemzetek táncait!)


Volt néhány néptáncra emlékeztető produkció is. Ezekre az volt a jellemző, hogy népviseletben adtak elő valamilyen humoros táncot (amikor a férfi élete nagy döntése előtt áll: a nagy mellű vagy a nagy fenekű nőt válassza), vagy népzenére, népies elemekkel vegyített, modern koreográfiát mutattak be (avagy hogyan táncoljuk egy lófejjel és lófarokkal egyetlen fiúként egy csapat kék-fehér dresszbe öltözött lánnyal).
A műsorok végén minden csoport kisebb-nagyobb ajándékokkal távozott, a nézők pedig egy kétórás szórakozás emlékével.

Hamis (?) érme a Vaterán

Újabb finnugor vonatkozású gyanús tárgy jelent meg a Vaterán, ezúttal az anselmo444 nevű felhasználó kínálatában. Az eladó a következő szöveggel ajánlja áruját:

Viinamarisaar alig 14 négyzetkilométeres sziget a Balti-tengeren, , a Csendes-óceánon. Lakosai főleg szőlőtermesztésből élnek, s erre nem csak az egyik oldalon látható fürt utal: a 7 krooni egy adag szőlő értékét fejezi ki.

Természetesen a Balti-tenger és a Csendes-óceán közötti tényleges távolság eleve hiteltelenné teszi a szöveget. Ráadásul az érmén egyértelműen észt szöveg található, és az is tény, hogy a Viinamarisaar Szőlőszigetet (viinamari 'szőlő' – viina ' bor, alkoholos ital', mari 'bogyó'; saar 'sziget') jelent.

Más források szerint Viinamarisaar az Észtországhoz tartozó Ruhnu szigete mellett található.
Ruhnu a Rigai-öböl szájában található, és a két világháború között Lettországh is igényt tartott rá, de népszavazáson a sziget (egyébként nemzetiségüket tekintve svéd) lakói inkább Észtország mellett döntöttek. E döntés pikantériája, hogya természet (és a demográfia) szeszélye folytán Észtországhoz egyébként többezer sziget tartozik, a szomszédos Lettországhoz viszont egy sem: a népszavazás kimenetele kevésbé élessé tette volna a különbséget.

Akármit is állítanak a források, egy dolog tény: ennyire északon szőlő nem terem. Mi magyarázhatja akkor a sziget nevét? Az, hogy az észben korábban a viinamari nem szőlőt jelentett (és bizonyára egyes mai nyelvjárásokban ma sem (kizárólag) azt jelent), hanem más bogyós növényt, amelyből alkoholos italt is lehet készíteni. Így például az észt szó finn etimológiai megfelelője, a viinimarja (nyelvjárásokban viinamarja is) ribizlit jelent. A legvalószínűbbnek tehát az tűnik, hogy a sziget neve erdetileg Ribizlisziget volt. Később valaki kihasználhatta a nyelvi változások következtében rejtélyessé, mi több, egzotikussá vált nevet. Az érme valójában valamilyen belépő vagy rendezvény emlékérme lehet.

Mindez azonban csak akkor jöhet szóba, ha a sziget egyáltalán létezik. Az mindenesetre feltűnő, hogy neve egyetlen észt, finn, lett vagy svéd honlapon sem bukkan fel. Bár a fent idézett angol nyelvű forrás szerint jégbort állítanak elő, ennek nyoma sincs az interneten. Sőt, az összes forrás, ami a neten fellelhető, mind ezen érmékkel foglalkozik. Feltételezhető tehát, hogy az egész Viinamarjasaar-ügy csupán hoax. (Ami persze az érme értékét nem feltétlenül töri le, sőt, feljebb is viheti.)

Hány uráli nép van? 2. A számik (lappok)

Sorozatunk első részében elsősorban azt mutattam be, hogy mennyire nehéz (ha egyáltalán lehet) a finn és szomszédai, a karjalai, az inkeri és torniovölgyi közé határt húzni. Ebben a részben azonban csak olyanokról szólok, akiket egy népként ismerünk, és akik etnikailag és nyelvileg élesen elkülönülnek szomszédaiktól. Sorozatunkban azért kell szólni róluk, mert belsőleg igencsak tagoltak, és nem feltétlenül tekintendőek egy népnek. Ők a számik, vagy ahogy korábban kizárólag emlegettük őket, a lappok.

A számik négy állam területén élnek: Norvégiában, Svédországban, Finnországban és Oroszországban. Ez eleve elválasztja őket, habár ma igazán már csak az oroszországiak vannak számotevően elszigetelve a többiektől, hiszen a másik három állam között lényegében megszűntek a határok. (Az oroszországiak elszigeteltség azért is súlyos probléma, mert ők eleve csak megkésve tudtak bekapcsolódni a közös számi intézményrendszerbe.) Ugyanakkor például a számi parlament országonként külön parlamentekből áll (Finnországban, Svédországban és Norvégiában).

Azonban az államhatároknál is jobban megosztják a lappokat a nyelvjárási különbségek. A némiképp leegyszerűsítve számi nyelvnek nevezett „nyelv” lényegében nyelvjárások látszolata: a szomszédos nyelvváltozatok között ugyan némiképpe fennáll a kölcsönös megértés lehetősége (de ez sem mindig), a sor két végén álló nyelvjárások között viszont legalább akkora különbség van, mint az olasz és a francia, vagy a német és az angol között. Az alábbiakban felsoroljuk a fő nyelvjárásokat. A számozás a Wikipédián található térkép számozásának felel meg. (A sötétebb foltok azokat az önkormányzatokat jelzik, amelyekben a számi valamelyik mváltozatának hivatalos státusza van.)

1. Déli számi. Skandinávia középső részén, Svédországban és Norvégiában kb. 500 ember beszéli, de kb. 2000-en vallják magukat déli száminak.
2. Umei számi. Az Ume [üme] folyó völgyében beszélték, mára gyakorlatilag kihalt nyelvjárásnak tekinthető, kb. tizen beszélik még.
3. Pitei számi. A Pite folyó völgyében beszélték, szintén kihalóban levő nyelvjárás, tucatnyi beszélővel.
4. Lulei számi. Nem meglepő módon a Lule [lüle] folyó völgyében beszélik, az előzőekkel szemben 1500–2000 ember.
5. Északi számi (norvég-lapp). Korábbi nevével ellentétbnen nemcsak Norvégiában, hanem Svéd- és Finnországban is beszélik. A legtöbb beszélővel rendelkező számi nyelv(járás), összesen 15000–25000 ember beszéli. Általában ha számikról, lappokról hallunk, akkor róluk van szó. Az északi számi maga is három nyelvjárásra oszlik, ezek egyikét a terület déli részén, a Torni völgyében, másikát északon, a tenger mentén beszélik, a harmadikat a kettő közötti területen:ez utóbbi viszont egy keleti és egy nyugati változatra bomlik.
6. Skolt (Kolta) számi. Ezt a nyelvjárást eredetileg a mai Oroszország területén beszélték: a második világháborúig ez a terület Finnországhoz tartozott, és lakosságát a háborúban a megmaradt területre, elsősorban az Inari-tó partjára evakuálták. Ma itt kb. 400 beszélője van, illetve néhány öreg, aki annak idején az orosz oldalon rekedt.
7. Inari számi. Az Inari-tó környékén beszéli 300–400 ember.
8. Kildini számi. Kb. 800 ember beszéli Oroszországban, a Kola-félsziget nyugati felében. Nyugati, a skolt számihoz közelítő változatát, az akkalai számit időnként önálló nyelvként/nyelvjárásként tartják számon: ez már teljesen kihalt.
9. Teri számi. A Kola-félsziget északkeleti részén beszélték, de egy katonai bázis miatt kitelepítették őket. Ma talán ha tíz öreg beszéli.

Összefoglaló néven az 1–4. nyelvjárásokat svéd-, a 6. és a 8–9. nyelvjárást orosz-lappnak is nevezik, habár ezeket nem csupán Svéd-, ill. Oroszország határain beszélik. A 8–9. nyelvjárást együtt kolai lappnak is nevezik.

Az itt megnevezett nyelvjárások között általában átmeneti területek is vannak, ill. voltak. Igazán éles határ az északi és az inari, illetve az inari és a skolt lapp között van. Ezek beszélői, bár egymás szomszédságában élnek, nem is értik meg egymást. Így aztán fel sem merülhet, hogy a számiknak egységes irodalmi nyelvük legyen.

Az egyes számi nyelveknek–nyelvjárásoknak külön írásbeliségük alakult ki. (A legrégebbi szövegek 1619-ből, a déli lappból származnak.) A huszadik századig szinte kizárólag ábécéskönyveket és vallásos irodalmat adtak ki, a huszaidik század elején jelentek meg az első szépirodalmi művek. A huszadik század második felében azonban írásreformokat hajtottak végre (az északi helyesírás csak a nyolcvanas években szilárdult meg), egyre több szépirodalom, újságok jelentek meg.

Lényegében elmondhatjuk, hogy ma legalább 6, száznál több beszélővel rendelkező, de egymástól igen eltérő számi nyelvet tarthatunk számon: a déli, a lulei, az északi, a skolt, az inari és a kildini számit. Ennek alapján akár hat számi népről is beszélhetnénk.

Azonban a számik sok tekintetben egy népként határozzák meg magukat. Az országonkénti számi parlamentekben különböző nyelvű csoportok képviseltetik magukat. Nyelvüktől és állampolgárságuktól függetlenül közös himnuszuk és zászlajuk van.

Ma heves viták folynak arról, hogy ki a számi. Egyesek szerint számi az, aki anyanyelvként beszéli valamelyik számi nyelvet. Mások szerint mindazok számik, akik számi anyanyelvűek leszármazottai (norvégiában például a törvény azt ismeri el száminak, akinek legalább egy dédszülője számi anyanyelvű volt). Megint mások szerint az a számi, aki a hagyományos számi foglalkozásokat (elsősorban a réntenyésztést) űzi. (Meg kell azonban jegyeznünk, hogy a réntenyésztés csak az 18. században vált a számik fő foglalkozásává, előtte elsősorban a rén vadászatábóól és halászatból éltek.) Norvégiában például kiharcolták, hogy kultúrájuk védelmében csak számik foglalkozhassanak réntenyésztéssel. Később próbálták az oroszországi számikat is meggyőzni, hogy ezt a privilégiumot harcolják ki maguknak, csakhogy Oroszországban sok nép foglalkozik réntenyésztéssel, és csak a Kola-félszigeten komik, sőt, oroszok is régóta tenyésztenek réneket. Mindez jól mutatja, hogy (bár ma a számik túlnyomó többsége Norvégiában sem réntenyésztéssel foglalkozik), a réntenyésztés Norvégiában a számik nemzeti öntudatának fontos része (ti. ez különbözteti meg őket szomszédaiktól, akik egyáltalán nem foglalkoznak, és most már nem is foglalkozhatnak réntenyésztéssel), addig az oroszországi számik etnikai ötudatában a réntenyésztésnek nincs olyan nagy szerepe, hiszen a szomszédaikra is jellemző.

Mi más maradhatna a végére? Nézzünk meg egy számi videoklippet, Mari Boine Gula gula című dalát...

Feliratok kisebbségi nyelveken

A közelmúltban többször szó esett arról, hogy Oroszország több finnugor köztársaságában a helyi kisebbségi nyelven is vannak feliratok, ezek száma, úgy tűnik, örvendetesen szaporodik. Sajnos azonban e feliratok elkészítése problémát is jelent, hiszen nem mindenki ismeri a kisebbség nyelvét. Legutóbb egy hibás feliratot is bemutattunk.

Ezzel a problémával azonban nem csak az oroszországi finnugoroknak kell megküzdeniük. A képen látható kétnyelvű táblát Walesben tették ki egy út mentén, felirata angol nyelven, szabad fordításban: Nehéz tehergépkocsiknak behajtani tilos. (Behajtás) csak helyi lakosoknak. Emellett a felirat velsziül: Jelenleg nem vagyok az irodában. Kérem, küldjön bármilyen fordítanivalót. Nem nehéz kitalálni, mi történt. Egy hivatalnok elküldte a fordítanivalót a fordítóirodába, majd a válaszként kapott szöveget azonnal a táblára tetette.

(Forrás)