Hagyományos mari esküvő

Az alábbi videó egy hagyományos mari esküvőt mutat be. Angol nyelvű narráció.

[Zene] Desert Planet - pop és püttyögés

Annyira megirigyeltük a Gémeskút keddi posztját, hogy mára nem is teszünk fel új posztot, egyszerűen csak belinkeljük. Akinek tetszett, írjon prezzeynek, hogy a hasonló cikkeket legközelebb a Rénhíreknek írja!

Perepecs

Az udmurt konyha egyik legjellegzetesebb vendégváró étele a gyúrt tésztából készült, általában darált hússal, gombával, krumplipürével, káposztával vagy akár retekkel töltött, hagyományosan kemencében kisütött perepecs. Igen ízletes és tápláló étel, és – bár elkészítése kissé időigényes – otthon, kemence híján a sütőben megsütve is elkészíthetjük.

A perepecs – noha a „köztudatban” udmurt ételspecialitásként él – feltehetőleg nem udmurt eredetű étel, hiszen a Volga és a Káma folyók vidékén élő többi nép – marik, tatárok, baskírok, oroszok – is készítenek hasonló tésztafélét. Elnevezése valószínűleg orosz eredetű, az egyik feltételezés szerint az orosz перед 'előtt' és печь 'kemence' szavak összeolvadásából származik, ami arra utalna, hogy a perepecset hagyományosan a kemence elülső részében szokás megsütni.

Elkészítéséhez fél kg lisztet elkeverünk egy teáskanálnyi sóval, hozzáteszünk egy tojást és 2-3 evőkanál étolajat vagy margarint, majd kb. fél-egy pohár víz hozzáadásával az egészet kemény tésztává gyúrjuk. Gyúródeszkára tesszük, 4-5 cm átmérőjű hengert formázunk belőle, amiből azután ujjnyi vastag szeleteket vágunk. A szeleteket kissé kinyújtjuk (ügyelve arra, hogy kör formájúak maradjanak), majd a szélüket ujjunkkal csippentgetve kb. egy cm magas peremet formázunk nekik. Az így kapott „kosárkákat” kivajazott tepsire helyezzük és ízlés szerinti töltelékkel megtöltjük.

A káposztás töltelékhez egy kisebb fejeskáposzta felét lereszeljük és kevés étolajon, egy teáskanál só hozzásadásával, két-három fej apróra vágott vöröshagymával együtt kissé megpároljuk.

A húsos töltelékhez ledarálunk 50 dkg sertéshúst és ezt is kevés olajon, két-három fej apróra vágott hagymával, só, bors és egy kis víz hozzáadásával kissé megpároljuk.

A krumplis töltelékhez kb. fél kg krumpliból tej és egy kevés vaj hozzáadásával krumplipürét készítünk.

A gombás töltelékhez három fej apróra vágott hagymán és egy kis olajon félig megpárolunk egy kg apróra vágott gombát, sózzuk, borsozzuk.

A töltelék tetejére tejjel elkevert, felvert tojást öntünk (ehhez fél liter tejet keverjünk el 4-5 jól felvert tojással). Forró sütőben a töltelék jellegétől függően kb. 30-40 perc alatt készre sütjük a perepecseket. Sütés után a még meleg perepecsek alját is és tetejét is kevés olvasztott vajjal vagy margarinnal átkenjük.

(A jobb alsó kép forrása: http://www.cookingclub.ru/search.cgi?search=%EF%E5%F0%E5%EF%E5%F7%E8&submit=%CD%E0%E9%F2%E8+%F0%E5%F6%E5%EF%F2)

Kihnu, a sokszínű észt sziget

Kihnu Észtország hetedik legnagyobb szigete, területe mindössze 16,4 négyzetkilométer (7 km hosszú, 3,3 kilométer széles). Lakosainak száma 600 körül mozog, többségük Kihnun lakik, 40-en a Kihnuhoz tartozó Manija szigetén élnek. Ez a kis közösség olyan egyedülálló hagyományait tekintve, hogy az UNESCO kulturális térként a védelme alá vette a szigetet. A következő oldalon megtekinthető a népviselet, amelyet a lakosok még ma is hordanak: http://portal.unesco.org/e_cards/showphoto.php?photo=345

(A kép akár elektronikus képeslapként is elküldhető.)

A jellegzetes piros csíkos, szőttes szoknyákból Anu Raud, észt textilművész, 1995-ben kompozíciót készített az ENSZ számára Emapuu ’Anyafa’ nevet adta. (Ez a szó az észtben a hajógerincet és a szélmalmok tengelyét is jelentheti.) A képen magát a művészt is láthatjuk (a kép forrása: http://movies.ee/film/936/). A színek összeállításának nagy jelentősége van a kihnui népművészetben. A piros és a rózsaszín, a rózsaszín és a fehér, valamint a zöld és a sárga a leggyakoribb „színszomszédok”, a cél, hogy minél vidámabb kompozíciót adjon. A temetéseken azonban általában zöld alapszínű szoknyákat viselnek a nők, a ruhán nem lehetett piros vagy rózsaszín az alapszín. Ugyanakkor a gyászszertartáskor viselt népviseletre is csempésznek egy piros csíkot a szövőnők. Erről a piros vonalról a szigeten úgy tartják, hogy szerencsét és boldoságot hoz, valamint védelmező szerepe is van. A csík a kesztyűkön is megtalálható, a változatos, általában fekete-fehér minták alatt (a kép forrása: https://www.amk.fi/bin/get/id/5bQCMUaGr).

A halászat mellett a fókavadászat tartozott a hagyományos megélhetési formák közé a szigeten. Az évszázadok során kialakult közösségi halászatot a kolhozosítás sem tette tönkre, hiszen nem változtatta meg a gazdasági szerkezetet. Ez hozzájárult ahhoz, hogy a szovjet időszak alatt is jól működött a helyi gazdaság. Emellett a szigetiek viszonylagos elzártsága miatt a hagyományok jobban megőrződtek, a nyelvjárási különállás nyilvánvalóbb, mint a szárazföldi észtek esetében (természetesen a dél-észt nyelvjárásokat kivéve). A szigetlakók ortodox vallásúak.

Az egyik leghíresebb kihnui lakos, Enn Uuetoa (1848–1913), ismertebb nevén Kihnu Jõnn, aki hajóskapitányként járta a Balti-tengert. Híres volt arról, hogy mindig meglehetősen rossz állapotú hajókkal szállt tengerre. Ő is nagy mértékben hozzájárult a Hemingway által mondottak igazságához: „in every port in the world, at least one Estonian can be found” (’legalább egy észt található a világ minden kikötőjében’). Juhan Smuul színdarabot is írt Kihnu Jõnn életéről, amelyet a Vacsora öt személyre című kötetben magyarul is olvashatunk, Kihnui Jõnn, a zugkapitány címmel, Bereczki Gábor fordításában.

A sziget zenei hagyományairól is híres, mind a régebbi runóénekek, mind az újabb rímes énekek szempontjából. A következő honlapon meghallgathatunk egy kihnui dalt a VLÜ együttes előadásában: http://www.vly.ee/sonad/kihnuv.htm.

További részleteket olvashatunk a sziget kulturális örökségéről a következő oldalakon:

http://www.kihnu.ee/ (észt, finn és angol nyelven)

http://www.unesco.ee/kihnu.pdf

Destabilizációs kísérletek Észtországban

A Ночной дозор (Éjszakai őrség – orosz sci-fi-regényről, ill. kultfilmről kapta a nevét) Tallinn Lasnamäe negyedében, Narvában és Kohtla-Järvében (a második világháború után, a szovjet megszállás alatt orosz többségűvé vált városnegyedről, ill. városokról van szó) közvéleménykutatást folytat arról, hogy a lakosság mit gondol az orosz területi autonómia szükségességéről. A szervezet célja kb. 100 000 fő kikérdezése és az eredmények eljuttatása az észt és az orosz kormányhoz, illetve az Európai Unióhoz. A szervezetet képviselő Alekszandr Korobov elmondása szerint az adatgyűjtés még 2-3 hónapig is elhúzódhat.

Andres Kahar, az államvédelmi rendőrség biztosa kijelentette, hogy figyelemmel követik az eseményeket, és amennyiben törvénybe ütköző cselekedeteket tapasztalnak, azokat szankcionálni fogják. Az észt törvényhozás európai ügyek biztoságának elnöke, Marko Mihkelson szerint felmerül a kérdés, hogy ki állhat az akció mögött és mi az akció végső célja.
Blogjában azt kérdezi: „Mi lehet e lépés célja? Javítani az itt élő emberek életén? Vagy Észtország stabilitásának megzavarása? Vagy ürüggyel szolgálni Oroszország számára, hogy a dél-osztétiai forgatókönyvet kövesse? Hiszen Oroszország elnöke megmondta: megvédi Oroszország állampolgárainak érdekeit, akárhol is éljenek” – írja Mihkelson.

Mihkelson különösen groteszknek tartja az akciót akkor, amikor az észt kormány kifejezi szimpátiáját azok iránt, akik még nem szerezték meg az észt állampolgárságot.

Eközben Oleg Morozov, az Интердвижение (Intermozgalom, a Szovjetunió felbomlása ellen küzdő mozgalom) volt aktivistája, Az észak-keletiek új generációjának szövetsége mozgalom egyik vezetője (Észtország észak-keleti részében a legjelentősebb az orosz betelepülők aránya) szintén orosz autonóm terület létrehozását szorgalmazza Észtországban. Morozov, volt orosztanár, jelenleg munkanélküli, aki nemrég még biztonsági őrként dolgozott, akkor került az állambiztonságiak látókörébe, amikor tallinni postaládákba szórólapokat dobot, melyek Észtország területén orosz autonómia létrehozására szólítanak fel: az autonóm terület a köztársaság területének csaknem felét foglalná magába. Az állambiztonságiak szerint a szervezet céljai ugyan az Észt Köztársaság ellen irányulnak, de lehetőségei korlátozottak, mivel a lakosság egyáltalán nem támogatja őket.

(Forrás, forrás)

Nemzetközi normák és Oroszország: az őslakosok nyelvének és kultúrájának megőrzése

November 25 és 27 között Petrozavodszkban (a Karjalai Köztársaság fővárosában) nemzetközi szemináriumot tartanak A nemzetközi normák és az Oroszországi Föderáció törvényei az őslakos népek nyelvének és kultúrájának megőrzése területén címmel. A konferencia célja a nemzetközi tapasztalatok és gyakorlat áttekintése annak érdekében, hogy Oroszországban is meghozhassák a szükséges törvényeket, melyek a nyelv, a hagyományos életforma és kultúra, a kis létszámú népek gazdasági tevékenységének megőrzését segítik elő.

A tervek szerint a konferenciára Finnország azon területeiről is érkeznek résztvevők, ahol kis létszámú őslakos népek is élnek (azaz nyilván Lappföldről). A szemináriumon jelen lesznek az Oroszországi Föderáció területfejlesztési minisztériumának, a föderációs szubjektumok állami szerveinek, az Oroszországi Föderáció Őshonos Népei Szövetségének és különböző nemzetiségi szervezeteknek a képviselői, illetvei hely önkormányzatok szakemberei is.

A szemináriumokon a plenáris ülések mellett olyan szekciók is dolgoznak, mint Az őshonos népek a természeti adottságok hagyományos kihasználási módjának és gazdasági tevékenységük szervezésének jogi normái; Nemzetközi jog, az Oroszországi Föderáció jogszabályai az őshonos népek jogainak védelméről: elmélet és gyakorlat; Jogi normák, az őshonos népek nyelve, kultúrája, hagyományos életformája megőrzésének a biztosítása, továbbá kerekasztal-beszélgetést rendeznek Az őshonos népek és a nemzetközi együttműködés címen.

Mindennek persze örülnünk kellene, csakhogy megint nem látszik, milyen hasznot hoz mindez a gyakorlatban. Csak remélni tudjuk, hogy a barokkos szerkezetek kultúrájának megőrzésén túl az őshonos népeknek is jelent valamit.

(Forrás)

Kuraj és italmasz

Kuraj és italmasz. Néprajzi terepmunka a baskortosztáni udmurtok között.

- Dobó Attila, Mácsai Boglárka, Nagy Zoltán és Szamonek Vera fotókiállítása -

Két virág: két szimbólum. A kuraj Baskortosztán nemzeti szimbóluma: hét szirma hét etnikum együttélését jelképezi; az italmasz pedig a hét etnikum egyikének, az udmurtoknak a jelképe. Fotókiállításunk róluk, az észak-baskortosztani udmurtok falvairól, életéről, vallásáról, mindennapjairól szól, illetve arról, amit ebből terepmunkánk alatt számunkra is láthatóvá tettek.

A kiállítás tematikus fotócsoportjai, térbeli elrendezése egy képzeletbeli, ideáltipikus település szerkezetét képezik le, amit – mint általában az általunk látott falvakat – zömmel udmurtok, kisebb részben tatárok laknak. Három térbeli egység, három koncentrikus kör együttese révén jelenik meg a kiállítás falujának, valamint lakóinak élete.

„A határban”: az első, s egyben legkülső kör fotói a falu közvetlen környezetét, a szántókat és legelőket, valamint az azok között megbúvó temetőket, áldozóhelyeket, s mecsetet mutatják be. A képeken a nyár végi hétköznapok gazdasági teendői mellett megjelennek az udmurt és a tatár vallásgyakorlat szent helyei, s feltárulnak a vallás és az etnikus identitás kapcsolatainak rejtett értelmezései. Megismerhetők a temetők és sírhelyek egyedi motívumai, s az udmurtok halottakkal történő rituális kapcsolattartásának, az elhunytak étellel és itallal való kínálásának jelei.

„A faluban”: e második térbeli egység a települést alkotó utcákat jeleníti meg. A társadalmi élet legkülönbözőbb formáinak nyilvános terei ezek, ahol a baskort állami szféra is látványosan megnyilvánul a gazdasági mutatók tábláinak elhelyezésében, háborús emlékművek gondozásában, valamint iskolák és könyvtárak jelenlétében. Ugyanakkor ezek azok a terek, ahol a néprajzosok ismeretségeket köthetnek, rövidebb beszélgetésbe kezdhetnek. Itt tárulnak fel a falu mint közösség gazdasági és társadalmi mozgásterei, szövevényes kapcsolatrendszerei.

„A házban”: kiállításunk harmadik, s egyben legbelső köre a családi és az intézményes szocializáció tereit jeleníti meg. A házakba belépve válnak közelebbivé a színes fa- és téglaházak tulajdonosaival kötött kapcsolatok, s a családi fotók révén pedig egyéni és családi élethelyzetek, sorsok bontakoznak ki. A családok életterét bemutató fotók mellett megjelenik az itt oly gyakori iskolai helytörténeti múzeum belső tere is, annak kötelező hármas tagolódásával, a múlt különböző olvasataival: az udmurtok etno-históriája berendezett népies szobabelsőben, az iskola intézményes múltja a kiállított tablókban, és a szovjet-orosz állami történelem kiragadott korszakai a háborús emlékkiállításban. Az iskolai múzeumok szerkezete az etnikus identitás, a baskortosztáni, s az oroszországi lét egymásba fonódó, államilag konstruált értelmezéseit kínálják fel az ottani múzeumok és a jelenlegi kiállítás látogatóinak.

A kiállítás koncentrikus körei olyanok, akár e többes identitás gyűrűi. Jól észlelhetőek és megkülönböztethetőek, noha határvonalaik nem válnak el élesen egymástól. Emellett „a határ”, „a falu” s „a ház” nemcsak a baskortosztani udmurtok világának egy-egy rétegét képviselik, hanem a néprajzosok számára elérhető megismerés folyamatának, a kultúra megismerésének egy-egy állomását is.

(Baskortosztán (régi nevén Baskíria) az Orosz Föderáció tagállama. A lakosságot alkotó hét legnagyobb etnikum az orosz ,a baskír,a tatár, a csuvas, a mari, a mordvin és az udmurt. Északi területein zömében törökös nyelvű tatárok és finnugor nyelvű udmurtok élnek. Baskortosztán össznépessége: 4.104.336 fő, amiből tatár 990.702 fő (Oroszországban összesen 5.572 ezer tatár él), udmurt mindössze 22.625 fő (Oroszországban összesen 639.906 udmurt él).

A kiállítás megtekinthető: Nagyatádi Városi Múzeum, Nagyatád, Széchenyi tér 2., hétköznap 9-12, ill. 13-16 óráig (január 31-ig).

Néhány tény 4.

Korábban megvizsgáltuk a Szent István Szövetség be-nem-adványának kérelmi részét és két „indok”-át. Ebben a posztban a finnugrisztika történetére vonatkozó megállapításokat vizsgáljuk.

Nos, ezt alkalmazta Bécs, amikor az igazi, heves támadást származásunk eltörlésére 1821-ben megindította. Utasítást adott a bécsi kancellária, hogy ,,a rebellis magyaroknak írjanak az osztrák történészek egy olyan őstörténetet, amelyre nem lehetnek büszkék." Ezt az utasítást Dr. Kiszely István találta meg.

Az állítás már azért is furcsa, mert aligha állíthatjuk, hogy van olyan őstörténet, amire büszkének kellene lenni vagy szégyellni kellene. Ha egy nép mögött fényes múlt van, akkor erre büszke lehet, de ugyanígy szégyellheti is, hogy ezt az örökséget eljátszotta. Ha a múlt kevésbé fényes, akkor is büszke lehet arra, hogy honnan sikerült a jelen szintjére felkapaszkodnia. A múlt értékelése elsősorban attitűd kérdése (félig üres vagy félig teli a pohár). Egyetérthetünk abban, hogy egyébként sem egészséges, ha valaki (akár egy nemzet) nem aktuális teljesítménye, hanem múltja alapján ítéli meg magát. (Az 1821-es dátum még furcsább, hiszen ebben az időben a Habsburgok uralma szilárd, és még a reformországgyűlések sem kezdődtek meg.)

Ráadásul az állítás szöges ellentétben áll az ismert történeti tényekkel. A magyar nyelv rokonításával több, benyomásokon és felületesebb hasonlóságokon alapuló találgatás után alaposan először Sajnovics János foglalkozott Demonstratio Idioma Ungarorum et Lapponum idem esse (Bizonyítás. A magyar és a lapp nyelv azonos [é.: azonos eredetű]) című művében (1770 Koppenhága, 1771 Nagyszombat). Ez a munka mai szemmel nézve természetesen sok tévedést tartalmaz, de módszertanilag már helyes elveket fogalmaz meg (ha nem is tartja be őket következetesen). Igaz, Sajnovics útját (mely elsősorban csillagászati expedíció volt, és a lapp nyelv vizsgálata csak egy mellékes feladat volt) a bécsi udvar szponzorálta, de több, mint ötven évvel a fent említett 1821 előtt.

A következő jelentős lépés Gyarmathi Sámuel Affinitas lingvae hvngaricae cvm lingvis fennicae originis grammatice demonstrata. (A magyar nyelv grammatikailag bizonyított rokonsága a finn eredetű nyelvekkel) Ez 1799-ben jelent meg Göttingában. Ez már a finnugor nyelvek széles körével veti össze a magyart. Lényegében ez a mű tekinthető a magyar nyelvnek a finnugor nyelvekkel való rokonságának bizonyításának, 22 évvel a megnevezett dokumentum előtt.

Az állítólagos dokumentum meglelését ismét Kiszelynek tulajdonítják (úgy látszik, Kiszely hivatott arra, hogy a magyar történelem összes rejtélyét megoldja), Kiszeli publikációs jegyzékében azonban megint nem találunk ide vonható közleményt.

Meg kell jegyeznünk, hogy a történet más szempontból is sántít. Az 1840-es évek közepén Reguly Antal azért volt kénytelen visszatérni gyűjtőútjáról, mert nem kapott anyagi támogatást. Miért nem segítette az osztrák udvar, ha éppen azon az ügyön dolgozott, mely a Habsburgok számára oly fontos volt? (Egyébként meg éppen reguly gyűjtötte össze azokat a hősénekeket, amelyek miatt – többek között – igazán büszkék lehetünk erre a rokonságra.)

1841-ben helyezték az Akadémiánkra a szász Paul Hunsdorfer jogászt, és Joseph Budenzet, akik hihetetlen erővel a magyar nyelv finnugor származását kezdték erőltetni. Ellenük a kiváló tudósunk, Mátyás Flórián, és Szentkatolnai Bálint Gábor nyelvtudós léptett fel kritikus és bátor hangnemben. Őket elűzték Magyarországról, mert nem voltak hajlandóak átvenni az alaptalan és máig bizonyítatlan, hatalmi érdekekből kreált finnugorizmus elméletét.

Hunfalvy Pál 1851-ben került az akadémiára. (A forradalom alatt országgyűlési képviselő volt, ezért egy ideig bujdosnia kellett.) Budenz csak 1858-ban jött Magyarországra, és 1861-től dolgozott az akadémián. Budenz valódi vitapartnere Vámbéry Ármin volt: az ugor–török háború becenéven elhíresült vita volt az utolsó tudományosnak tekinthető vita, amely a magyar nyelv rokonítása körül folyt. Ebben egyébként Vámbéry már kezdetben sem tagadta a magyar és a többi finnugor nyelv rokonságát, csupán azt állította, hogy a magyar nyelvet hasonló rokonsági viszony fűzi a törökségi nyelvekhez is. Budenz azonban rámutatott, hogy egy nyelv csak egy nyelvcsaládba tartozhat, és az adatok egyértelműen azt mutatják, hogy a magyar a finnugor, és nem a törökségi nyelvek közé tartozik. Vámbéry maga is elismerte Budenz igazát, így ért véget a vita...

Gróf Széchenyi István a Magyar Tudományos Akadémia alapítója koronatanúja volt ezeknek az eseményeknek, 1851-ben a következőket írja:

,,S most még talán ezen utolsó igazán magyar intézet is ki legyen sarkából forgatva? Fájdalom, igen! Mert hiszen az akadémiai alapszabályok minap leérkezett megváltoztatása, legalább saját lelki szemem előtt nem egyéb és nem kevesebb, mint olyan döfés, mely könnyen halálra vezet".

A Google szerint ez az idézet kizárólag ebben a beadványban, illetve Marácz egy írásában fordul elő. Sajnos nincs megadva az idézet pontos forrása, így az nem ellenőrizhető. (Marácznál ugyan szerepel egy bibliográfiai tétel: 9. Széchenyi István: Levél az Akadémiához, Döbling, 1858. II. 6., ez azonban nem segít a forrás felgöngyölítésében, ráadásul miért feltételezzük, hogy az akadémia sorsáért aggódó Széchenyi hét évet vár a levél feladásával?) De ha az idézet hiteles is: semmi nem utal arra, hogy Széchenyi a magyar nyelv rokonításával kapcsolatban írná. Széchenyi az akadémia alapszabályairól, nem tudományos tevékenységéről ír. Ráadásul abban az évben, amikor Hunfalvy éppen megkezdi munkáját, és Budenznek még nyoma sincs. Ha az 1958-as dátum helyes, Budenz éppen Magyarországra érkezik: az akadémiára csak Széchenyi halála után kerül.

Trefort Ágoston vallás és közoktatási miniszter 1877-ben így nyilatkozott:
,,...én az ország érdekeit kell nézzem, és ezért a külső tekintély szempontjából az előnyösebb, a finnugor származás principiumát fogadom el, mert nekünk nem ázsiai, hanem európai rokonokra van szükségünk. a kormány a jövőben csakis a tudomány ama képviselőit fogja támogatni, akik a finn-ugor eredet mellett törnek lándzsát."

A Trefort Ágostonnak tulajdonított mondás a világhálón szinte kizárólag finnugorellenes megnyilatkozásokban bukkan fel, pontos forrás nélkül. Marácz például Bakayra hivatkozik. Bakay viszont a következőket írja: Letagadható-c [sic!] a finnugor irányzat mindenek feletti támogatása ma is? Többen idézik, magam nem tudtam utánanézni ennek az adatnak, hogy 1876-ban (vagy 1877-ben?) Trefort Ágoston akkori kultuszminiszter, állítólag jegyzőkönyvben is rögzítve, az alábbiakat mondta: „én az ország érdekeit kell nézzem és ezért a külső tekintély szempontjából az előnyösebb, a finnugor származás princípiumát fogadom el, mert nekünk nem ázsiai, hanem európai rokonokra van szükségünk. A kormány a jövőben csakis a tudomány ama képviselőit fogja támogatni, akik a finn-ugor eredete mellett törnek lándzsát.” Látható tehát, hogy Bakay is bizonytalan forrásokra támaszkodik.

Az idézet minden valószínűség szerint csak később keletkezett. Először is, Trefort korában a legbővebb, finnugor népet bemutató mű Hunfalvy Vogul föld és nép című műve volt. A vogulok (manysik) pedig éppen Ázsiában élnek. Az európai rokonoknak egyébként sem lehetett politikai jelentőségük, hiszen a finnek és az észtek is az orosz birodalomhoz tartoznak, a velük való rokonításból valódi politikai előny nem származhat. Az idézet kiagyalója minden bizonnyal korának politikai viszonyait vetítette vissza, amikor kiötlötte.

Ezekből a történelmi tényekből is kiviláglik, hogy a finnugorizmus elsősorban politikai érdekekből született, mivel ellenségeink deheroizálni akarták a magyarságot. A hivatalos magyar történetírás mind máig támogatja az ötvenes évek kommunista ideológusának, Molnár Eriknek a "hittételét", aki azt hirdette, hogy Európába érve a magyaroknak kezdetleges műveltségük volt, és jószerivel csak halászattal és vadászattal foglalkoztak". Ez azonban nem igaz, hazugság, mivel a magyarság őstörténelmével foglalkozó kutatások bizonyították a fenti állítás ellenkezőjét: a magyarság magas kultúrával érkezett ide, és a török népekkel rokon nyelvében, genetikájában is.

Valójában nem világos, hogy Trefort Ágoston, aki a Batthyány-kormány földművelés-, ipar-, és kereskedelemügyi minisztériumának államtitkára volt, később vallás- és közoktatási miniszterként magyarosító törekvéseiről volt híres, miért akarná „deheroizálni” a magyarságot, ráadásul éppen azzal, hogy fantasztikus hősénekeiről híres népekkel (vogul hősénekek, Kalevala) rokonítja őket. Molnár Erik pontos szöveghelyére megint nem hivatkozik a beadvány, sem arra, hogy kik állítanak hasonlókat Molnárra hivatkozva. Az igazság az, hogy a „hivatalos történetírás” szerint a magyarok már az ugor közösségből való kiválás előtt is főleg lótartással foglalkoztak, és az ősmagyarság lovas nomád népként vándorolt át az Urál nyugati oldalára. Azt sem tagadja senki, hogy a magyarság évszázadokat töltött török népek között, mely nyelvére, és nyilván génállományára is hatott: ez azonban nem jelent török eredetet.

Kérjük az Igazgató Urat, hogy ismertesse munkatársaival beadványunk tartalmát, és tegye meg az első lépéseket a finnugorizmus áldozatainak tudományos rehabilitására, valamint az új tankönyvek megírására.

Az olvasók talán még emlékeznek, hogy a beadvány címzettje az MTA elnöke, ill. az MTA Nyelvtudományi Intézetének igazgatója. Érdekes, hova tűnik a végére az elnök. Mint azonban korábban láthattuk, nem csak ez az egy elem árulkodik a szöveg gondatlan összeállításáról.

Az egész szövegen végighúzódik egy súlyos tévedés, melyről eddig nem szóltunk. Olyan ugyanis, hogy finnugorizmus, egyszerűen nincs. Ez ugyanis valamiféle ideológiára utalna (alakja azonban ekkor is finnugrizmus lenne). Ami ellen a beadvány tiltakozik, az tudományos eredmény, mely ellen tiltakozni kb. annyira értelmes dolog, mint a gravitáció törvénye ellen tiltakozni. A beadvány íróinak talán a finnugor nyelvek és népek kutatásának egésze ellen van kifogásuk (ennek azonban finnugrisztika a neve): ez olyan, mintha valaki az ornitológia ellen tiltakozna.

Ha valamit mégis nevezhetünk finnugrizmusnak, az a finnugor népek jobb megismerésére irányuló civil (amatőr) mozgalom (azaz a népszerűsítő, nem tudományos megközelítés). A „finnugorizmus áldozatai” tehát legfeljebb azok, akik egy-egy hamis vendégkórus vagy rossz vers előadását szenvedik végig valamelyik kevésbé sikerült rendezvényen. Őket azonban aligha rehabilitálhatja az MTA.

Néhány tény 3.

Korábbi posztjainkban megismerkedtünk a Szent István Szövetség be-nem-adványának indítványával, ill. annak első „indok”-ával. Ebben a posztban a másodikkal folytatjuk.

2.A mai vezető nyelvészek, mint Dr. Marácz László, J. Pokorny, Prof Richard Kayne, H. Krahe, G. Solta, N. S. Trubetzkoy, és a római, valamint a londoni egyetemi professzora, Angela Marcantonio is azon az állásponton vannak és ezt a tudományos médiumokban közölték is, hogy a finnugor elmélet immár tarthatatlan és a bizonyítása lehetetlen. Bizonyítékaink vannak rá, hogy a finnugorizmust politikai, hatalmi érdekekből erőltették rá a magyar tudományra, annak ellenére, hogy a magyarság írott és íratlan kútfői, és a régészeti leletek is, belső ázsiai, hun-szkíta származást, és a török népekkel való rokonságot bizonyítanak. Napóleon 1805-ben, amikor Bécsbe érkezett, megkérdezte tanácsadójától, Talleyrand-tól: - Mit tegyek a magyarokkal?

A magyarok becsülik nagyjaikat, és büszkék a múltjukra. Vedd el múltjukat, és azt teszel velük, amit csak akarsz!

Nos, nem egészen világos, hogy a második „indok” hol ér véget. Az ugyanis, hogy a mai „vezető nyelvészek” mit gondolnak, ill. hogy a „finnugorizmus”-t „ráerőltették”-e a magyar tudományra, két külön szempont. Nézzük először az állítás alapjait.

Mindjárt le kell szögeznünk, hogy akármit is gondolnak a felsorolt „mai vezető nyelvészek”, az, hogy ők ezt gondolják, nem érv egy tudományos vitában. Az ilyen álérveket tekintélyérvnek szokás mondani: „X azt mondja, tehát úgy is van”. Pont ez az, ami a tudományban nem működik. Egyébként meg hosszan lehetne sorolni azokat a „mai vezető nyelvészek”-et, akik éppen az ellenkezőjét gondolják: de nem biztos, hogy azoknak van igazuk, akik több nevet tudnak felsorolni.

Kiket nevez a beadvány „mai vezető nyelvészek”-nek?

• Dr. Marácz László Az Amszterdami Egyetem tanára, a kilencvenes évekig generatív mondattannal foglalkozott. Nyelvtörténészi munkásságát 1998-ban azonnal „a finnugor-elmélet tarthatatlanságá”-val kezdi. Ilyen tárgyú írásait nem nyelvészeti folyóiratokban, hanem elsősorban szélsőjobboldali folyóiratokban publikálta. Három magánhonlapja is van.
  
• J. Pokorny A legvalószínűbb, aki szóba jöhet, Julius Pokorny, indoeurópai nyelvekkel (elsősorban keltával) foglalkozott, és 1970-ben halt meg.
  
• Prof Richard Kayne Generatív mondattannal foglalkozik, elsősorban olasszal és franciával: a magyarra és rokonításaira nem terjed ki a munkássága.
• H. Krahe Valószínűleg Hans Krahe, indoeurópai (főként illír) nyelvészettel foglalkozott, 1965-ben halt meg.
  
• G. Solta Feltehetően Georg Renatus Solta, szintén indoeurópai nyelvész, főleg a balkáni és a kaukázusi térséggel foglalkozott, a magyarral nem.
  
• N. S. Trubetzkoy Fonológus, a magyarral szintén nem foglalkozott, 1938-ban hunyt el!!!
  
• Angela Marcantonio Eredetileg valóban a római La Sapienzia egyetemen tanított, de onnan a 2005/06-os tanévre szabadságra távozott, és úgy tűnik, azóta vissza se tért. Annak nincs nyoma, hogy valaha Londonban tanított volna, és csupán egy adat utal arra, hogy esetleg kötődik a cambridge-i egyetemhez (2003-ból!) – az egyetem honlapján azonban munkatársként nem szerepel.
  

A felsorolt hét „mai vezető nyelvész” közül tehát három már rég elhúnyt (38, 43, ill. 70 éve), és egyikük sem foglalkozott a magyar rokonítási kérdéseivel. További két személy él, ill. a közelmúltban hunyt el, de szakterületük szintén távol esik a szóban forgó kérdésektől. Marad tehát Marácz és Marcantonio, akik valóban vitatják, hogy a magyar uráli/finnugor nyelv lenne.

Marácz és Marcantino azonban szerepel a beadvány aláírói között. Kicsit furcsa lenne elképzelni, hogy beadvánnyal fordulnak az akadémiához:„Tisztelt Elnök Úr! Én mint mai vezető nyelvész fontos tudományos felfedezéseket tettem, melyet kollégáim nem hajlandóak elismerni. Várom azonnali intézkedését.”

Gondolhatunk bármit Marácz vagy Marcantonio szakmai kvalitásairól, azt azért nehéz lenne feltételezni róluk, hogy nem tudják, kicsoda Trubetzkoy. Ha pedig tudják, akkor nyilván nem fognak aláírni egy olyan beadványt, amely Trubetzkoyt „mai vezető nyelvész”-nek nevezi.

Mindemellett aligha feltételezhetőm, hogy Marcantonio ne tudná, hogy nem Londonban, hanem Cambridge-ben tanított (ha egyáltalán).

A második „indok”-ról, tehát elmondhatjuk, hogy tekintélyérvként sem állja meg a helyét, sőt, felveti azt a gyanút, hogy Marcantonio (és valamivel kisebb, de még mindig meglehetősen nagy valószínűséggel Marácz) nem írta alá ezt a szöveget. Márpedig ha egy aláírás hamis, akkor több is az lehet. (Bár természetesen nem sokat nyom a latban, hogy hányan adják a nevüket egy ilyen szöveghez.)

(Következő posztunkban a be-nem-adványnak a finnugrisztika történetére vonatkozó állításait vizsgáljuk meg közelebbről.)

Néhány tény 2.

Korábbi posztunkban foglalkoztunk a Szent István Szövetség be-nem-adványával, most tovább folyatjuk a szöveg vizsgálatát.

Indokaink:

1.Véget ért az a nemzetközi genetikai kutatás, amelyet egymillió-négyszázezer emberen végeztek el. A kutatás vezetői, a méltán világhírű antropológusunk, Kiszely István professzor, valamint az Utrechti-, a Varsói Orvostudományi Egyetem rektorai és a Német Tudományos Akadémia elnöke a Világhálóra tették, és közölték a Science, és Nature tudományos lapokban is: A mitokondriális DNS-vizsgálat bizonyította: a magyarságnak genetikailag semmi köze a finnekhez, hogy genetikailag legközelebbi rokonaink a belső-ázsiai török népek. A finnek ennek ismeretében és az újabb nyelvészeti kutatásoknak köszönhetően már 2003-ban átírták a tankönyveiket.

Ez a bekezdés egy tipikus félreértésre épül. Az uráli (finnugor) rokonság nyelvrokonság, amelyet semmilyen genetikai vizsgálat nem cáfolhat (és nem is erősíthet) meg. Az emberek nyelve és génállománya igen különböző eredetű lehet. Barack Obama és John McCain ugyanazt az észak-amerikai angolt beszélik (természetesen apróbb nyelvhasználati eltérések lehetnek köztük, de ez a lényegen nem változtat), genetikailag azonban nyilvánvalóan erősen különböznek.

De járjunk utána, igaz-e mindaz, amit a bekezdés állít. Kiszely István professzor honlapján nyomát sem találtam DNS-vizsgálatnak, pláne ilyen kiterjedtnek. Nem tud róla a Science magazin internetes keresője sem, sőt, Kiszely publikációs jegyzékében sem szerepel Science-ben megjelent cikk (ahogy a DNS, DNA, mito... szavak sem). Nem sikerült hasonló tartalmú cikket fellelni sem lengyel, sem német oldalakon. Kiszely egyébként a barguzini Petőfi-expedíciója nyomán vált hírhedté, és 1990 óta nem is dolgozik kutatóként.

Magyarul az első „indok” a) nem releváns, b) feltehetően nem létező kutatásra hivatkozik, c) ráadásul egy olyan ember kutatására, aki egyébként sem éppen tudományos kvalitásairól híres.

Semmi alapja nincs annak az állításnak, hogy a finnek átírták volna a tankönyveket. (Igaz, az interneten ez a mítosz rendkívül elterjedt, de eredete felderítésének nálunk gyakorlottabb szakértői is vannak.) Sajnos ezt nehéz igazolni (nyilván nincs tele a sajtó olyan hírekkel, hogy Idén sem változnak a tankönyvek), inkább az ellenkezőjét illene alátámasztani.

(Sorozatunk folytatásában a második „indok”-ot vizsgáljuk meg.)

Oroszország felfedezése

18. századi expedíciók a finnugor és szamojéd népek megismerésére

A 18. század elejére Oroszország tekintélyes méretű birodalommá vált. Maguk az orosz uralkodók sem tudták, miféle országban is uralkodnak ők. Birodalmuk megismerése érdekében egymás után indították a tudományos expedíciókat. E feladat elvégzésére Nagy Péter cár megalapította a tudományos akadémiát, és külföldi tudósokat hívott országába. Utódai a trónon folytatták az általa elindított munkát, hívásukra újabb szakemberek is érkeztek. A jobbára természettudományos képzettségű kutatók leírták (és lerajzolták) az orosz flórát és faunát, ásványkincsek után kutattak, és igyekeztek megismerni a meghódított őslakos népeket is. Tanulmányozták életmódjukat, kultúrájukat, hitvilágukat és nyelvüket is.

Lássuk az alapvető adatokat:

Az első expedíció Szibéria túlsó végének felderítésére indult. A hajósok keresték az amerikai kontinenst és egy nagy kiterjedésű szigetet, melynek létezésére Vasco da Gama beszámolójából következtettek. Ez az expedíció 1719-ben indult, de eredménytelenül végződött.

Az első finnugor és szamojéd vonatkozású expedíciót Daniel Gottlieb Messerschmidt vezette. Őt 1717-ben Nagy Péter cár hívta Oroszországba. Messerschmidt 1700–1727 között járt Szibériában. Több kisebb szamojéd és paleoszibériai csoportot is leírt. Útja során Tobolszkban találkozott a száműzetését töltő svéd Strahlenberggel, aki csatlakozott hozzá, és hazatéréséig expedíciójának titkáraként működött. Messerschmidt úti naplója – Forschungreise dirch Sibirien, 1720–1727. (a Széchényi Könyvtárban megtekinthető) – Berlinben jelent meg, 1962–1977 között.

A távol-keleti határok felderítésére 1725–1728 között megszervezték az I. Kamcsatkai Expedíciót, melyet az orosz haditengerészet dán származású kapitánya, Vitus Jonassen Bering vezetett. A ködben azonban nem pillanthatták meg Amerika partjait.

Újabb expedíció indult hát, melyet a történettudomány a Nagy Északi vagy II. Kamcsatkai Expedíció néven emleget. Ez a világtörténet egyik legnagyobb vállalkozása, több mint 3000 ember dolgozott sikeres megvalósulásán. Mondhatnánk, hogy napjainkban vannak ennél nagyobb tudományos projektek is. A II. Kamcsatkai Expedíció azonban költségeinek arányát tekintve napjainkig páratlan: egy év összes állami bevételének 1/6-át vitte el, számszerűen mintegy másfél millió rubelt. Az expedíció tengerészei bejárták az Ázsia és Amerika közti tengerszorost, több szigetet is felfedeztek, és átjutottak az amerikai kontinensre. A felfedezésnek nagy ára volt: 1741-ben, skorbutban meghalt maga Bering, az expedíció vezetője is.

A Nagy Északi vagy II. Kamcsatkai Expedíció keretében több kisebb csoport tevékenykedett, a tengerészek csak az egyik csoportot alkották. A szárazföldi részleghez tartoztak azok a tudósok, akik finnugor vonatkozású adatokat is gyűjtöttek.

Az egyik szárazföldi csoport Kamcsatkát járta be, a másik pedig délkelet felé, a déli Elő-Urál irányába indult el. E csoportot először I. I. Kirilov, majd V. N. Tatyiscsev vezette. Ez volt az orenburgi csoport, melyet a szakirodalom, némi zavart keltve néha Orenburgi Expedíciónak is nevez. E csoport tagja volt Gerhard Friedrich Müller.

Müllerék hajóval indultak lefelé a Volgán, 1733 őszén érkeztek Kazanyba, ahol a téli fagyra vártak, hogy szárazföldön folytathassák útjukat. Kazanyban felkutatták a városban vagy környékén élő különböző nemzetiségű finnugorokat, akiktől néprajzi és nyelvi adatokat gyűjtöttek. A gyűjtőmunkát összefoglaló orosz publikáció csak 1791-ben jelent meg. (A mű letölthető az internetről.)

Továbbhaladva Szibéria felé, útközben Müller 20 településen végzett levéltári kutatásokat. Eredményeit a Sammlung Russische Geschichte című munkájában foglalta össze. (A mű letölthető az internetről.) 1738-ban betegsége miatt Müller visszatért Szentpétervárra.

Munkáját Johann Eberhard Fischer folytatta. A Müller által Szibériából hozott dokumentumok felhasználásával 1757-ben fejezte be Sibirische Geschichte című munkáját. Ez 1768-ban jelent meg Szentpétervárott, majd 1770-ben Göttingenben Schlözer is kiadta Quaestiones Petropolitanae címen (mindkét kiadás elérhető a Széchényi Könyvtárban).

Finnugor szempontból nagyon értékes munkát végzett az orenburgi kormányzóság adminisztrációján dolgozó P. I. Ricskov. Részletesen beszámol a mordvinokról, mitológiájuk néhány szereplőjét is megnevezi, és megállapítja, hogy a mordvinok és cseremiszek nyelvükben és kultúrájukban is jelentősen különböznek egymástól.

1768–1774 között tevékenykedett az Akadémiai vagy Természettudományos Expedíció. Ez is több részlegre oszlott, e részlegeket is szokás expedíciónak nevezni. A tudománytörténet 3 Orenburgi és 2 Asztrahanyi Részleget (vagy Expedíciót) nevez meg.

Az expedíció és egyben az I. Orenburgi Részleg vezetője Peter Simon Pallas volt. 1768–1769 között folyón és szárazföldön átkeltek a mordvin területeken, majd Orenburgon át Ufába érkeztek. Pallas kiemelkedő természettudós volt, de néprajzi, folklorisztikai megfigyelései is jelentősek. (A Széchényi Könyvtárban az expedíció eredményeiről két műve érhető el: 1) Merkwürdigkeiten der Morduanen, Kazaken, Kalmücken, Kirgisen, Baschkiren etc. Nebst Auszug aus – Reisen. Frankfurt–Lipcse, 1773. 2) Betrachtungen über die Beschaffenheit der Gebürge und Veränderungen der Erdkugel, besonders in Beziehung auf des Russische Reich. Frankfurt–Lipcse, 1778.)

A II. Orenburgi Részleget I. I. Lepjohin vezette. Ők szintén 1768-ban indulva a mordvinföldön át Szaratov, majd Caricin városába érkeztek. Visszafelé Lepjohin a Vicsegda és onnan az Északi-Dvina mellékére ment. Elérte Arhangelszk városát, ahonnan az Olonyec vidékre utazott tovább. 4 év kutatómunkája után 1772 december 24-én ért haza, Szentpétervárra. Útja során igen sok finnugor népet keresett fel. Naplószerű feljegyzései négy kötetben jelentek meg. 1771–1805 között oroszul, majd 1818–1825 között németül is.

A III. Orenburgi Részleget Johan Peter Falck vezette. Útjuk a mordvinföldön át Kazanyba vezetett, ahol 1774-ben Falck elhunyt. A részleg vezetését útitársa, Johann Gottlieb Georgi vette át. Falck feljegyzéseit használva több kötetben publikálta megfigyeléseiket. (A Széchényi Könyvtár a Szentpétervárott megjelent francia kiadást birtokolja.)

A három csoportban dolgozó tudósok azt a módszert követték, hogy egy-egy érdekesebbnek tűnő helyen hosszabb időre megálltak, és ezekről a bázisaikról kisebb felderítő utakra indultak. A három részleg útjai esetenként találkoztak: néhány mordvin települést két-három csoport is fölkeresett.

A Mordvinföldről kitelepült mordvinok által lakott tájakon járt N. P. Ricskov (a II. Kamcsatkai Expedícióban részt vevő P. I. Ricskov fia), akinek tevékenységét nem sorolják be egyik részleg alá sem.

Az I. Asztrahanyi Részleget Johann Georg Gmelin vezette, a II-at pedig Johann Anton Gildenstedt. Utóbbi a Kaukázusban járván meglátogatta Madzsar városának romjait, ily módon tevékenysége a magyar őstörténet kutatóit is érdekelheti.

A tudós utazók tevékenységének eredményeképpen értékes néprajzi leírások is születtek. A több kötetes német vagy francia nyelvű művekből ismerhette meg Európa a finnugor és szamojéd népeket. Az utazók által összeállított kis szótárak elemzésével pedig fejlődésnek indulhatott a nyelvhasonlítás tudománya is. E publikációkra támaszkodva minőségi ugrás következett be az uráli népek és nyelvek kutatásában.

Elo-Mall Toomet (Észtország) és Chronik (Görögország) Budapesten a Bardroom irodalmi rendezvénysorozaton

(Az Észt Intézet programajánlata.)

November 29-én Elo-Mall Toomet, észt költőnő és Chronik, görög zenész együtt lépnek színpadra Budapesten a „Bardroom” elnevezésű, angol „spoken word” és költészeti rendezvénysorozaton. Elo-Mall verseket olvas angol nyelvű a „The Pain in the Beautiful Answer” című kötetéből Chronik elektromos zenei improvizációjinak kíséretében. Az amerikai költő és író Thaddeus Rutowski is színre lép majd az eseményen. Időpont és helyszín: 19.00 – 21.00, Budapest, Lázár utca 16. VI kerület. Belépődíj: 500 Ft

Elo-Mall Tartuban, Észtország szellemi fellegvárában született és ma is itt él lányával. Munkáin főként az évszakok változásának, a fájdalomnak és szoros emberi kötelékeknek nyomát érezhetjük. A szerzőnő írásaival a belső, lelki tájakat igyekszik feltérképezni és leírást adni a körülöttünk zajló, velünk történő eseményekről. Mindezt tökéletes őszinteséggel teszi. A versíráson kívül mesekönyvek és gyermekkönyvek illusztrációjával foglalkozik. A közelmúltban Elo-Mall több zenésszel együttműködve lépett fel mind Észtországban, mind külföldön, így Párizsban és Londonban.

További információ, versek és felvételek: http://www.v6lur.ee/ellom/

Chronik Athénban született 1974-ben. A 90-es évek elején a JazzFm rádió producereként valamint különböző zenei magazinok rovatvezetőjeként került kapcsolatba a zenével. Hozzávetőlegesen 5 évvel ezelőtt kezdett el alkotni. Zenéje ma a zongorán alapszik és a filmek világából vett elemek, melankólia, szórványos hangjegyek, hosszú, lágy dallamok jellemzik a lehető legkifejezőbb előadásmód jegyében. Az együttműködésből nyer motivációt, ez ösztönzi alkotásra. Az elmúlt két évben Chronik Roger Döringgel (azaz Dictaphone-nal) dolgozott együtt. Színpadra léptek Berlinben és Athénban, jelenleg pedig új albumukon munkálkodnak. Chronik készítette a new yorki „Inside a Change” c. film eredeti zenéjét és Channel Three 21 alkotásokat, melyek a jövő év elején kerülnek bemutatásra. „Speechless” c. új lemeze egy évvel ezelőtt jelent meg a független belga Vu-Us társaság gondozásában.

További infromációk: http://www.myspace.com/chronikath

A „Bardroom” angol nyelvű „spoken word” és költészeti rendezvény Budapesten 2001 óta. A fellépők ezidáig többek között Benjamin Zephaniah, Dave „Tinky Winky” Thompson, Robert Creely, Fischer Tibor és Palya Bea voltak.

További infromációk: http://www.bardroom.com/

Néhány tény 1.

Amikor ez a blog létrejött, kifejezetten azt szerettük volna, hogy ne a magyar nyelv „alternatív rokonítási kísérletei”-vel foglalkozzon. Ugyanakkor semmi okunk sincs rá, hogy szándékosan hallgassunk akkor, ha ezen a fronton történik valami: már csak azért se, mert ezek kapcsán sok érdekes, valós információt is el lehet mondani.

Az interneten több helyen is olvasható a Szent István Szövetség beadványa. Sajnos dátum nem szerepel rajta, így nem tudhatjuk, mikor és hol keletkezett. Úgy tűnik, a Szent István Szövetség saját honlappal nem rendelkezik, érdemi információt nem sikerült róla kideríteni.

A beadványt állítólag az MTA elnökéhez, ill. az MTA Nyelvtudományi Intézetének igazgatójához nyújtották be. Értesülésünk szerint sem az elnök, sem az igazgató nem kapta meg ezt az iratot. Mindenesetre bizonyára meg lehetnek lepve, hiszen akik ilyen beadvánnyal élnek, azoknak biztosan nincs fogalmuk arról, hogy miként működik a tudomány intézményrendszere. Tudományos kérdések ugyanis nem egyszemélyes döntéseken múlnak, hanem a szakma művelőinek konszenzusán. A viták gyakran évtizedekig, időnként évszázadokig elhúzódhatnak, és ellentétes vélemények élhetnek egymás mellett akár a tudományon belül is. (A magyar nyev rokonításával kapcsolatban azonban a nyelvtudományon belül teljes a konszenzus.)

Nézzük tehát, hogy mit tartalmaz a szöveg...

A magyarság keresztyén-nemzeti azonosságtudatának megújításáért szolgáló Szent István Szövetség és ezen beadvány aláírói tisztelettel kérjük Önt és munkatársait, hogy az újabb tudományos eredmények ismeretében vizsgálják felül a magyar nyelv finnugor származásának elméletét, és kezdeményezzék az Oktatási Minisztériummal karöltve az új magyar nyelvtan- és történelemkönyvek kidolgozását.

Ez a szakasz több tévedést is tartalmaz. A legfőbb tévedés az, hogy létezik „a magyar nyelv finnugor származásának elmélete”. Ilyen elmélet ugyanis nincs. A nyelvtudományban vannak különböző elméletek, ezek egy része azzal foglalkozik, hogy miképpen modellezhető a nyelvek változása. Ezekre az elméletekre aztán épülnek módszerek, amelyek alapján meg lehet állapítani, hogy két (vagy több) nyelv egymással rokon (azaz egy ősnyelvből származik). A magyar nyelvről kimutatható, hogy mely nyelvekkel rokon: ezeket a nyelveket nevezzük uráli nyelveknek. (Ezeken belül egyesekkel a magyar közelebbről is rokon, ezeket hívjuk finnugor nyelveknek – ezek egy részével még közelebbi rokonságban áll, ezeket hívjuk ugor nyelveknek.) Természetesen az elméleteket és a módszereket felül lehet vizsgálni, de ha a magyar nyelv rokonításának eredményei megdőlnek, az azt jelenti, hogy a mögötte levő elméleti és módszertani apparátus is megdől, ami nem jelent kevesebbet, mint hogy a nyelvrokonság fogalmát is el kell vetnünk.

Mivel a magyar nyelv rokonításának kérdése lezárt, ezzel ma már nem foglalkoznak a kutatók (legfeljebb a nyelvtörténeti változások mikéntjével). Az utolsó komoly kérdés a nyolcvanas-kilencvenes években merült fel, ekkor azt vizsgálták, hogy vajon a jukagír nyelv az uráli nyelvcsaládba tartozik-e. A vizsgálat negatív eredménnyel zárult. Nincsenek tehát olyan „újabb tudományos eredmények”, amelyek az eddigi megállapítások felülvizsgálatát igényelnék.

A harmadik tévedés az, hogy az MTA-nak bármi köze van a tankönyvkiadáshoz. Először is: ma már Magyarországon nincsenek központilag kiadott tankönyvek, tankönyvet bárki kiadhat, és ha az átesik a minőségellenőrzésen, az iskolák választhatják, használhatják. Másodszor: az MTA munkatársainak nem feladata, hogy iskolai tankönyveket írjanak. Azon kívül, hogy kiadók, alapítványok stb. az MTA munkatársait is felkérhetik tankönyvek írására (ahogy bármely más intézmény alkalmazottait is), semmi közük nincs a tankönyvíráshoz. (Az már csak hab a tortán, hogy a magyar nyelv eredete legfeljebb néhány óra témája, ha lenne is mit változtatni, legfeljebb néhány leckét kellene: ezért felesleges új könyvet írni.)

(A folytatásban megvizsgáljuk azokat az „indokok”-at, melyekkel az aláírók kérésüket alá kívánják támasztani.)

A Magyar Tudomány Ünnepe az ELTE Finnugor Tanszékén: beszámoló

Mint arra korábban felhívtuk olvasóink figyelmét, november 13-án az ELTE BTK Finnugor tanszéke és az ELTE BTK Irodalomtudományi Doktoriskola Uráli népek irodalma és folklórja doktori programja Finnugor nyelvű irodalmak Magyarországon címmel kerekasztal-beszélgetést rendezett. Az eseményeket egy ideig megfigyelhette a Rénhírek tudósítója is, a Rénhírek így első alkalommal számol be hasonló rendezvényről.

Az ELTE BTK Finnugor Tanszéke az utóbbi időben két sikeres programot is szervezett a nagyközönség számára: idén szeptemberben a Kutatók éjszakáján kereste fel nagy számú érdeklődő a programjukat (rövid beszámoló), majdnem egy évvel ezelőtt pedig telt ház mellett rendezték megy a Magyar Tudomány Ünnepe akkori rendezvényei keretében a Sokszínű finnugrisztika című előadássorozatot. A tudósító tehát arra számított, hogy ismét nagy lesz az érdeklődés – várakozásaiban azonban csalódnia kellett, mivel a hallgatóság kb. harminc fő körül mozgott: néhány személyről azonban később kiderült, hogy nem is a hallgatókhoz, hanem a résztvevőkhöz tartozik. A közönséget szinte kizárólag a tanszék jelenlegi hallgatói és oktatói alkották, a moderátor meg is jegyezte, hogy szinte minden arcot ismer. Sajnos nem világos, mi okozta az érdektelenséget, talán a program nem lett megfelelően meghirdetve, mindenesetre sajnálatos ez a törés.

A beszélgetést Sirató Ildikó, az est moderátora nyitotta meg. Provokatív gondolatokat tárt a közönség elé (miszertint a művészet is tudomány: ezt azzal kísérelte meg igazolni, hogy 1949-ig művészként is az MTA tagjává lehetett válni; ill. hogy műfordítás nélkül csak nagy nehézségek árán értenénk meg a más finnugor nyelven írt műveket), majd feltette a kérdést: mit is kezdjünk az uráli irodalmakkal? Mármint fordítóként, tudósként, kiadóként... Majd biztosította a közönséget, hogy ha a vita túl durva veszekedéssé fajulna, ő azért van ott, hogy visszafogja a vitázó feleket...

Ezután Pap Évát, a Polar Alapítvány egyik alapítóját szólította. A Polar Alapítvány azért jött létre, mert a kilencvenes években megszűnt a magyar piacon az északi (skandináv, finn) irodalmi művek kiadása, és ezt az űrt szerették volna betölteni. Egy kiadó ebből nem élne meg, de egy alapítvány mindenféle pénzekre pályázhat, és az elnyert összegekből tudják kiadni a lefordított műveket. Pap Éva elmondta, hogy a könyvvásárokon nagyon sokan érdeklődnek kiadványaik iránt, sokat kérdezősködnek és igen érdeklődve hallgatják a magyarázatoklat, de könyvet kevesen vesznek. A helyeztet nehezíti, hogy ezekkel a könyevkkel a kiadók sem foglalkoznak szívesen. Gyakran előfordul, hogy egy-egy könyvesbolt váratlanul jelentkezik, hogy azonnal szállítsák el a könyveiket – miközben ők már úgy tudják, hogy azok rég elfogytak. S mivel az olvasók is úgy tudják, hogy ezek a könyvek már nem kaphatóak, nem is keresik őket. A visszakapott könyvek gyakran rossz állapotban vannak, így még nehezebb eladni őket.

Ezután Nagy Katalin, kapott szót. Nagy Katalin oroszból fordít, elsősorban hanti irodalmat, de más kis uráli népek irodalmát is. Ő is a könyvek eladhatatlanságára panaszkodik, szavai szerint az Írók boltjában leadott tíz kötetből általában tizet szokott visszakapni. A könyvesboltok 40% terjesztési díjat kérnek. Ezután bemutatott egy francia újságkivágást: egy napilap az általa is fordított Ajpin-kötet francia fordításának megjelenéséről és Esterházy Péter egy regényének francia kiadásáról egymás mellett számol be. Magyarországon azonban ezekről a művekről az irodalmi közvélemény alig tud.

Nagy Katalin felidézte, hogy 1997-ig a kisebb uráli népek írói-költői közül egyedül Juvan Sesztalovnak jelent meg magyarul önálló kötete (igaz, neki öt is). Más költőknek, íróknak általában csak szovjet irodalmi antológiákban jutott hely. 1998-ban aztán megjelent Ajpin Hamvadó tűznél, ill. Marija Vagatova A kis tundrai ember című regénye, amelyet később több, kis-finnugor népből származó író, költő önálló kötete követett.

Nagy Katalin végzett egy nem reprezentatív felmérést a finnugor irodalmak fogadtatásáról. Véletlenszerűen kiválasztott kerületi főkönyvtárakat, ill. megyeszékhelyi könyvtárakat hívott fel azután érdeklődve, hogy milyen finn, észt és más finnugor irodalmakat kölcsönöznek, ill. véletlenszerűen kiválasztott iskolák magyartanárait faggatta arról, hogy milyen finnugor irodalmat ismernek, ill. ajánlanak diákjaiknak. Az eredmény szerint sem a tanárok, sem a könyvtárosok nem tudnak két-háromnál több finnugor (szinte kizárólag finn) szerzőt felsorolni (kiemelte, hogy még Jaan Krosst sem ismerik), és a finnugor írók olvasottsága nem éri el a kimutatható szintet. Nagy Katalin szerint ezért nagyrészt a finnugorellenes attitűd okolható.

Sirató Ildikó ezen a ponton megjegyezte, hogy ezeket a műveket nem mint finnugor irodalmat, hanem mint jó irodalmat kell eladni. Pap Éva hozzátette, hogy néhány évtizede a finn irodalom helyzete is hasonló volt: nyelvészek fordították, és csak egy nagyon szűk kör olvasta. Ugyanakkor a finn irodalom fogadtatását a mai napig nehezíti, hogy az értelmiség egy része tudatosan kizárja Finnországot az érdeklődési köréből. Nagy Katalin megjegyezte, hogy mindez nemcsak az irodalomra, hanem a társművészetekre (színház, zene, képzőművészet) is igaz. Sirató Ildikó azonban pontosított: valójában nem igaz, hogy pl. a finn kultúra képviselői ne jelennének meg Magyarországon, az viszont sajnos igaz, hogy csak a közelebbről érintett (értsd: „finnbarát”) kör megy el a kapcsolódó eseményekre, így valódi kulturális hatásuk nincs ezeknek.

Ekkor az est feminista fordulatot vett: Pap Éva beszámolt egy finnországi színházi élményéről. Az általa látott darabban meztelen férfiak rohangásztak és gyilkolták egymást, de a darab végén megjelent egy finom fehér kelmékbe öltözött nő, aki elhozta a békét, és meggyőzte őket, hogy erejüket a teremtésre, alkotásra fordítsák. Pap Éva elmondta, hogy ő ezt a „kis finom női minőség”-et szeretné elhozni ebbe a férfias világba, majd gyorsan búcsúzott, mert egyéb elfogaltságai miatt nem tudott tovább maradni.

Miközben a tudósító próbálta magában megemészteni, hogy nem elég, hogy véreskezű, barbár, romboló erő, de bárdolatlanságában ezt még felismerni sem képes, Sirató Ildikó Ildikót szólította a színpadra. (A tudósító némi netes kutatás után arra a következtetésre jutott, hogy bizonyára Pusztai-Varga Ildikóról van szó – sajnos a bemutatása elmaradt.) Ildikónak nemrég jelent meg egy fordításkötete, melyben négy finn költőnő versei szerepelnek. A Debreceni Egyetem lapjának, a Disputának szeptemberi finn számában Takács Mikós írt róla recenziót. (Ez azért jelentős, mert Takács Miklós nem foglalkozik finn irodalommal, és nem is tud finnül: a kötet tehát kitört a „finnbarát” körökből.) Ildikó elmondta, hogy kezdetben az irodalmi lapok visszautasították fordításait, ekkor találta ki a verskiállítás műfaját. A kiállításokon sokan szerették volna kötetben is megvásárolni a verseket, ám erre máig nem volt mód. Szerencsére időközben több lap rendszeresen közöl tőle fordításokat. Ezen a ponton szóba került, hogy milyen sokat jelent a finn költőknek, ha magyar fordításban (ill. egyáltalán: fordításban) megjelenenk a műveik.

Ekkor ismét Nagy Katalinhoz került a szó. Véleménye szerint nem is nekünk, hanem nekik, az alkotóknak, ill. a kis népeknek fontos, ha műveik más nyelven is megjelennek. Ugyanakkor emlékeztetett arra, hogy jelenleg Oroszországban is mindenki megjelentethet könyveket, ha pénze van rá. Többen szárazan, tényszerűen, különösebb megszerkesztés és válogatás nélkül leírt visszaemlékezéseiket próbálják irodalmi műként eladni. Ezek azonban inkább „terápiás önkiírás”-ok, és pont az ilyenek szerzői próbálják leginkább előtérbe tolni maguklat, vesznek részt minden írókonferencián, tukmálják műveiket a fordítókra. Nagy Katalin ekkor jegyezte meg, hogy az ilyen „írók-költők” sorába főként nők tartoznak.

Ekkor szólította Sirató Ildikó Tillinger Gábort, aki számi és komi költőnőket fordít. Mint megjegyezte, ennek oka elsősorban az, hogy a kis nyelveken százalékosan is több nő ír, mint férfi, mert a nők jobban ismerik a nyelvet – ráadásul a férfiak jóval konzervatívabbak, és ez műveikre is rányomja bélyegét. (A tudósító itt él a gyanúperrel, hogy a probléma ennél jóval összetettebb: a nyelvet általában a hagyományos életmódot folytatók őrzik, akik törvényszerűen konzervatívabb gondolkodásúak – az pedig nyelvenként, területekként is változhat, hogy a férfiak vagy a nők őrzik-e meg jobban a hagyományos életformát.) Érdekes aspektusként merült fel az a kérdés, hogy kik a kis népek irodalmainak olvasói. Az abszurd tény az, hogy elsősorban e népek és nyelvek kutatói, akik örömmel csapnak le minden műre. Éppen ezért az irodalmi alkotásnak nagy becsülete van e népek körében. Tillinger Gábor egy személyes ismerőse költőként akart jelentőssé válni, és azért választotta a vers műfaját, mert az rövid, tehát könnyű megírni. A közönség sem sokkal kifinomultabb: Tillinger egy nem irodalmár, de értelmiségi ismerőse becsmérlően nyiltakozott egy szabadversről: szerinte az nem lehet értékes, mivel nincsenek benne rímek.

Sirató Ildikó itt arra terelte a szót, hogy miért pont kortárs irodalmat fordítanak. Elmondása szerint azonban a kortárs irodalomnak még inkább van közönsége, mint a klasszikusnak. A finn irodalom klasszikusai közül egyedül a Kalevala ér el újabb és újabb sikereket: az idei évben például Szálinger Balázs Kalevala feldolgozása nyerte el a Nyílt Fórum Vilmos díját.

Ez volt az a pont, ahol a tudósítónak el kellett hagynia a helyszínt. Megbízható forrásokból azonban úgy értesült, hogy ezután Nagy Katalin beszélt az oroszból és a hantiból való fordítás különbségéről. Amikor Schmidt Éva fülébe jutotta hír, hogy A kis tundrai ember című könyvét oroszból fordította, akkor gyorsan elküldte neki kazettán a hantiból való magyar fordítást, mégpedig részletes (nyelvi és néprajzi) kommentárokkal. A kiadvány végül mindkét verzió figyelembevételével jelent meg. Ezután Sirató Ildikó bemutatta a tanszékhez kötődő (egy szemináriumból kinőtt) műfordítói műhelyt. Az általuk fordított művekból részletek is elhangzottak.

Az elhangzottakkal kapcsolatban a tudósító a következőket tartja fontosnak megjegyezni.

• Sajnos – legalábbis a tudósító távozásáig – nem került elő a legfontosabb kérdés: mi is lenne kívánatos és reális, hogy ma mit tudjanak az olvasók (már akik egyáltalán olvasnak szépirodalmat, járnak színházba stb.) a finn, észt vagy kisebb finnugor irodalmakról? Addig ugyanis, amíg erről nincs jól megalapozott elképzelésünk, elég nehéz felmérni, hogy milyen is az aktuális helyzet – nem beszélve a helyzet megváltoztatására irányuló stratégiánk kialakításáról.
  
• Ugyanígy nem esett szó arról, hogy miért fontos ismerni rokon népeink irodalmát. Ha ugyanis nemcsak műveltségünk, tájékozottságunk tágítása a cél, hanem irodalmi élményekről van szó, akkor aligha helyes az irodalmi műveket aszerint megközelíteni, hiogy milyen nyelven vagy kultúrában keletkeztek. Sőt, ha komolyan vesszük azt a figyelmeztetést, hogy ezeket a műveket nem mint uráli népek irodalmát, hanem mint jó irodalmat kell népszerűsíteni, akkor mi a létjogosultsága akár az ilyen kerekasztaloknak is?
• Miközben mindenki arról beszél, hogy milyen nehéz ezeket a műveket eljuttatni az olvasókhoz, a Magyar Elektronikus Könyvtárban egyetlen kisebb uráli nép írójától sem találtam művet. De ha valaki nem is híve a regények képernyőről való olvasásának, semmi akadálya nem lehetne versfordításokat blogformában közzétenni. Ilyen próbálkozásnak sem jutottam nyomára. Miközben a fordítók/kiadók a terjesztési nehézségekre panaszkodnak, nem használják ki az árverési oldalak kedvező árfekvését a művek terjesztésre. (Egy régebbi Sesztalov-kötetnek viszont sikerült nyomára jutnom.) A Wikipédián a kis uráli népekből származó legismertebb írókról sincsenek szócikkek, holott ezeket különösebb technikai felkészültség nélkül is létre lehet hozni. Nem világos, hogy lehet nehézségekre panaszkodni ott, ahol a legklézenfekvőbb, legegyszerűbb lehetőségeket sem használják ki az „ügy” érdekében.
• Végül pedig: egyáltalán nem biztos, hogy legalábbis a finn kultúra nem játszik jelentős szerepet Magyarországon. Aki Kaurismäki filmjei, Mika Waltari regényei jól ismertek. A könnyűzenében népszerű az Apocalyptica. Figyelemreméltó, hogy a magyar Wikipédián több finn rockegyüttesről is van szócikk. Kérdés persze, hogy e kultúrtermékek élvezői tudják-e, hogy finn terméket fogyasztanak-e. De hát ez a fontos? (És persze kérdés az is, hogy mit tekintünk a kultúra részének. De ez már egy nagyon más fórumra tartozik.)
  

A Magyar Tudomány Ünnepe az MTA Nyelvtudományi Intézetében

Veszélyeztetett nyelvek, veszélyeztetett kultúrák, veszélyeztetett népek

Kerekasztal-beszélgetés Szalkai Zoltán dokumentumfilmje kapcsán. A Nyelvtudományi Intézet rendezvénye, szervezi a Finnugor és nyelvtörténeti osztály. A filmet a beszélgetés előtt és után is levetítjük.

Kerekasztal-beszélgetés, 2008. november 18. kedd 14.00 - 18.00

Program

• 14.00: Szalkai Zoltán Vándorok című filmjének vetítése (hanti nyelven, magyar felirattal)
  
• 15.00: Kerekasztal-beszélgetés, résztvevői: Bakró-Nagy Marianne, Borbély Anna, Fejes László, Hattyár Helga, Ruttkay-Miklián Eszter, Sipos Mária, Várnai Zsuzsa
• 16.30: Kérdések -- válaszok: beszélgetés a közönséggel
  
• 17.00: Szalkai Zoltán Vándorok című filmjének vetítése
  

Helyszíne: a MTA Nyelvtudományi Intézetének földszinti előadója

A filmről

A film egy rénszarvaspásztor hanti család vándorlását mutatja be a nyári szálláshelytől a téli szálláshely felé. A családtagok az idegenekkel, így a szomszédságukban élő nyenyecekkel is oroszul beszélnek, de egymás között még finnugor anyanyelvüket használják.

A filmet legközelebbi nyelvrokonaink eltűnőben lévő nyelvén halljuk, felirat segíti megértését.

Régészeti ásatáson Észak-Szibériában

Mi más konzerválhatná jobban a régi korok emlékeit, mint a fagyott föld? Északnyugat-Szibériában, ott, ahol a Vojkar folyó az Obba ömlik, középkori eredetű hanti település (sőt, valójában több, egymásra épült falu) jól felismerhető maradványait tárták fel a régészek. Az itt látható képek 2005 júliusában készültek: a szalehardi régészekből álló csoport akkor már három éve dolgozott az eredetileg faházakból álló település feltárásán. A tundraövezetben a fagyos talaj nyáron sem enged fel teljesen, érthető tehát, miért konzerválódnak itt ilyen látványosan még az egyébként olyan könnyen bomló anyagok is, mint a fa. Az éghajlati viszonyok azonban az ásatási munkálatok idejét is nagymértékben korlátozzák: évente mindössze egy hónapon át, júliusban folyhatnak Uszty-Vojkarnál a régészeti ásatások, hiszen csak erre az időre olvad ki kellőképpen a talaj felső rétege.


A feltárt leletek különböző korokra datálhatóak, s ebből arra következtettek a régészek, hogy már a XIV. századtól kezdve egészen a XIX. századig folyamatosan emberek lakták ezt a területet. A képeken jól felismerhetőek a faházak falai, kerítései, sőt, azt sem nehéz belátnunk, hogy a bal oldali felvétel kapubejáratot, a jobb oldali pedig szennyvízelvezető vályúszerűséget ábrázol. A házak körvonalait sejtetni engedő, impozáns leletek mellett azonban számos apró használati tárgyra – szúró-, vágóeszközökre, fésűkre, gyermekjátékokra, bálványszerű faragványokra – is bukkantak a régészek, ezeket vehetjük szemügyre a bal alsó fotón. A vele szemközti felvételen látható nyírkéregdarab pedig ornamentikájával hívta fel magára a régészek figyelmét: az obi-ugoroknál jobbára a szögletes díszítőmotívumok az elterjedtek, így az itt látható lekerekített, íves mintázat valószínűleg valamely déli nép hatásáról tanúskodik.


A régészeti feltárásokat különösen izgalmassá teszi, hogy a település feltehetően azonos a hanti hősénekekben szereplő Aj wossal, azaz 'Kisvárossal'. A hősénekek szerint az itt élő ún. Búvármadár nemzetséget megtámadta az ellenség, és egyedül Búvármadár hős maradt csak életben: az ő későbbi utódai népesítették be aztán újra Aj wost.

(Felvételek: Sipos Mária, Kováts Zsófia, Asztalos Erika)

A Magyar Tudomány Ünnepe az ELTE Finnugor Tanszékén

2008. november 13-án csütörtökön 16.00 és 19.00 között tartják a Magyar Tudomány Ünnepét az ELTE Finnugor Tanszékén.

Finnugor nyelvű irodalmak Magyarországon címmel kerekasztal-beszélgetést rendez az ELTE BTK Finnugor tanszéke és az ELTE BTK Irodalomtudományi Doktoriskola Uráli népek irodalma és folklórja doktori programja.

A rendezvényen Sirató Ildikó irodalomtörténész moderálásával kétszer 90 percben a fordítók
bemutatják munkáikat, és közösen keressük a választ arra, hogy hogyan talál egymásra a mű és közönsége, és milyen üzenete van e kevéssé ismert kis népek irodalmának a mai magyar olvasó számára. A rendezvényt könyvvásár egészíti ki.

Helyszín: ELTE 1088 Budapest Múzeum krt. 4/i. II. emelet, Bence-terem


Részletesebben l. az ELTE BTK Finnugor Tanszékének honlapján.

A víz túloldalán, zenei ajánló borongós őszi napokra

Amikor a Balti-tengeren hajóra szállok, mindig eszembe jut az Estonia katasztrófája. Az Estonia Svédország és Észtország között közlekedett, és 1994. szeptember 28-án süllyedt el, máig tisztázatlan okokból. A szerencsétlenséggel magyarázatára több elmélet is született, technikai okoktól elkezdve fegyvercsempészeten át nemzetközi összeesküvésig mindenről beszéltek. Az áldozatok között volt a Ruja nevű zenekar egykori énekese, szövegírója, Urmas Alender is. A Ruja (neve a sci-fi szó észtesítésére tett kísérlet) a 70-es évek végének és a 80-as évek elejének meghatározó rockzenekara volt Észtországban, sikerük például az Omegáéhoz mérhető. Érdekességképpen megjegyzem, hogy a Ruja-dalokból idén rockopera is készült.

A költőként is elismert Urmas Alender nem sokkal a hajószerencsétlenség előtt kezdett szólókarrierbe, ez alkalommal lépett volna először fel mint hajózenész. Az énekest látnoki képességgel is felruházó rajongók a Ruja Teisel pool vett (A víz túloldalán) című számában a megjósolt jövőt vélték felfedezni. Az igazsághoz azonban hozátartozik, hogy a dalt Lehte Hainsalu írta. Liia Sakkos azonos címmel forgatott dokumentumfilmet Urmas Alenderről.


A következő szám Nii vaikseks kõik on jäänud (Olyan csöndes lett minden) az egyik leghíresebb Ruja-szám, különösen illik az esős-szürke őszi napokhoz.

Urmas Alenderről és a Ruja zenekarról további információk olvashatók a következő honlapokon:
http://ruja.ee/Biograafia/Alender/#luuletaja
http://et.wikipedia.org/wiki/Urmas_Alender
http://en.wikipedia.org/wiki/Ruja

Udmurt popmenyecskék

A nyolcvanas évek magyar popéletének üde színfoltja volt a Z'zi Labor és a veresegyházi asszonykórus együttműködése. (Nosztalgiázni vágyóknak egy kis emlékeztető.)

Nos, a történelem ismétli önmagát. Ezúttal egy udmurt asszonykórus turnézik hasonló feldolgozásokkal. Pillanatnyilag Viktor Coj koreai származású szovjetorosz rockzenész dalai képezik repertoárjuk gerincét, de tervezik más előadók dalainak színpadra vitelét is. Számunkra külön öröm, hogy a dalokat udmurt fordításban adják elő. Az előadás stílusa ugyan még inkább a népdalokéra emlékeztet, de még az is előfordulhat, hogy a jövőben egy kazanyi rockegyüttesben megtalálják a maguk Z'zi Laborát. Annyit mindenesetre már elértek, hogy a falusi fiatalok más szemmel néznek rájuk.

Az alábbiakban az orosz állami televízió tudósítása látható. Természetesen nem a zenei élmény miatt közöljük, ellenben a képeken jellegzetes udmurt viseletet, falut figyelhetünk meg. Az oroszul tudók külön élvezhetik az igazi udmurt akcentust.

Hány uráli nép van? 3. Észtek, võruiak, szettuk

Igen, az „észt” elnevezés is több népet takarhat. Az, hogy hányat, az idők folyamán változott.

Maga az észt elnevezés (aest- alakban) már Tacitus Germaniájában felbukkan, igaz, nem világos, pontosan milyen népet jelöl: lehetséges, hogy a balti-finneket általában, de az is, hogy ezeknek egy csoportját. Ugyanakkkor az sem kizárható, hogy valamilyen balti törzsre (a lettek, litvánok, vagy az azóta kihalt poroszok valamelyik elődjére) utal. Maguk az észtek ezt az elnevezést a 19. századig nem használták, sőt, nem is volt valódi saját népmegnevezésük. Önmagukat általában szülőtartományuk a lakójaként nevezték meg (mintha a magyarok zalaiakként, szabolcsiakként stb. neveznék meg magukat). Természetesen tudatában voltak annak, hogy több tartományban is hasonló, egymás számára érthető nyelvet beszélnek, de ezt a nyelvet egyszerűen maakeelnek (azaz a föld, az ország nyelvének), az ezt a népet beszélő népet pedig maarahvasnak (azaz a föld, az ország népének) nevezték.

Aterület nyelve azonban sok apró nyelvjárásra tagozódott, melyek között hol minimális, hol igen éles különbségek voltak. A legélesebb határ a Võrtsjärvet és a Peipsijärvet (magyarul Pejpusz- vagy Csúd-tó) összekötő Emajõgi (szó szerint Anyafolyó) mentén volt. Itt már ezer évvel ezelőtt is jelentős nyelvi határ húzódott: a szakértők úgy tartják, hogy a folyótól északra és délre két különböző, noha természetesen közeli rokonságban álló, de ugyanakkor
jelentős különbségeket is felmutató balti-finn nyelvet beszéltek: ezekre mint északésztre és délésztre hivatkozunk. Az észtek őseiként tehát két közeli rokonságban álló népet tarthatunk számon (legalábbis ha a nép fogalmát a nyelvével azonosítjuk). Az utóbbi évezredben a két nyelv közötti különbségek elmosódtak. Az észak-észtet és a finnt elválasztó vonások egy része is a dél-észtből terjedt át az északi-észtre.

Amikor a protestantizmus elérkezik észt földre, és kiadják az első vallásos szövegeket, katekizmusokat, ábécéskönyveket, két különböző irodalmi nyelvet hoznak létre: egy, a Tallinn környéki nyelvjárásokra épülő északit és egy, a Tartu környékén beszélt nyelvjárásokra épülő délit. (Valójában Tartu a dél-észt legészakibb peremén található.) Mindkét norma szerint jelentek meg kiadványok, de mindig is az északi volt az erősebb, és amikor 1739-ben megjelent az első teljes észt nyelvű Biblia az északi norma szerint, egyértelműen a déli fölébe keveredett. Mindazonáltal a 19. század közepéig még jelentek emg kiadványok délészt nyelven, a század második felére azonban ez megszűnt. Ekkor már a délésztek is az északi nyelvjárásokon alapuló változatot használták irodalmi nyelvként. A függetlenségért, ill. az annak védelmében folyó harc, majd a szovjet megszállással szembeni ellenállás mind arra késztette az észteket, hogy egységes nemzetként, ezen belül egységes nyelvű nemzetként lépjenek fel. Mindez a függetlenség visszanyeréséig tartott. Eközben (különösen a függetlenség elnyerésétől kezdve) az észt nyelv egységesülése rendkívüli sebességgel zajlott, a nyelvjárások visszaszorultak, a különbségek a fiatal generációknál legfeljebb néhány kiejtésbeli különbségre szorultak vissza.

A délészt nyelvű írásbeliség a kilencvenes években kapott újból erőre. A délészt származású értelmiségiek már korábban észrevették, hogy a nagyszüleik által beszélt, az irodalmi normától igen jelentősen eltérő nyelvjárások elvesznek, csak igen kevés fiatal használja vagy érti meg őket. Mozgalmat indítottak e nyelvjárások dokumentálása és lehetőleg megőrzése érdekében. A délészt nyelv mai nyelvjárásait, ill. irodalmi változatát võruinak nevezik annak köszönhetően, hogy a nyelv területe ma körülbelül az egykori Võrui tartomány területével azonos. (A mai Tartu környékén, ill. a Võrtsjärvtől nyugatra már nem beszélik.) A függetlenség visszanyerése után külön intézmény, a Võrui Intézet jött létre e feladatok elvégzésére. Az intézet a nyelv leírásával, iskolai oktatásának szervezésével, könyvkiadással foglalkozik.

A délésztet tehát a 19. század első feléig önálló nyelvnek tekintették, a 19. század közepétől a huszadik század utolsó évtizedéig nyelvjárásnak, ma pedig megint nyelvnek. Azonban a võrui nyelv beszélői sem szokták magukat önálló népnek tekinteni, inkább úgy vélik, hogy az észtek két különböző, ám sok hasonló vonást felmutató nyelven beszélnek. A võrui beszélők mindig ismerik az észt irodalmi nyelvet is, de a többi észt csak igen nehezen érti meg a võruit.

A võruiakról szólva külön meg kell emlékeznünk a szettukról. Ők a võrui nyelvterület északkeleti részén, főként az Oroszországhoz tartozó Petseri (Pecsora) környékén, ill. Észtország ezzel szomszédos határsávjában élnek. Míg az észtek túlnyomó többsége protestáns (az észt területek még az Oroszországhoz tartozásuk idején is a bizonyos autonómiát élvező balti német tartományokhoz tartoztak, így a hittérítés nem fenyegette őket), addig a szettuk ortodoxok, századok óta Oroszországhoz tartozó területen élnek. A függetlenség elnyerésével a szettuk lakta terület az Észt Köztársasághoz került, de az újbóli szovjet megszállás idején az Oroszországi SZSZSZK-hoz csatolták, így a függetlenség visszanyerésekor is Oroszország része maradt.

A szettuk nem csak vallásukban, de kultúrájukban, szokásaikban, viseletükben is jelentősen eltérnek a többi észttől. Viseletük jellegzetes darabja a sõlg, azaz a melltű. Ez az észt területeken máshol is ismeretes, az ing nyakát összefogó tű, melyrea nők gyakran kúp alakú díszítőelemet illesztenek. A szettuknál azonban az idők során ez a kúp egyre nagyobb lett, és mára önálló ékszerré nőtte ki magát, a mellkason hordott hatalmas, tányér nagyságú, 1-2 kilogrammos fémkúp. Ennek köszönhetően a szettu női viselet messziről felismerhető.

Ugyanakkor a szettuk nyelvileg nem igazán különböznek võrui szomszédaiktól, nyelvüket tehát aligha lehet önállónak tekinteni. Egyébként sem tartják magukat önálló népnek, inkább az észtek egy csoportjának. A szettuknak az észtektől való különbözőségét inkább a hivatalos orosz források szeretik hangsúlyozni, ezzel is igazolva, hogy az Észt Köztársasághoz tartozó területeket nem adják vissza.

Valójában azonban a történelmi helyzet hozhatná úgy is, hogy a võruiak és/vagy a szettuk nyelvi vagy kulturális alapon önálló népként definiálják magukat. Eddig a pillanatig azonban a történelmi viszonyok úgy hozták, hogy a külső veszélyek inkább az észtekhez tartozás érzését erősítették meg bennük.

Ezen a ponton érdemes megemlítenünk, hogy hasonló a helyzet a szomszédos Lettországban is. Itt a lettet beszélők mintegy tíz százalékát kitevő latgallok beszélnek olyan nyelvjárást, mely önálló latgall nyelvnek is tekinthető. A lettek azonban a lakosságnak alig több mint a felét adják a szovjet idők erőszakos betelepítéseinek következtében. Az új beköltözők (nem kizárólag oroszok, hanem ukránok, beloruszok és más nemzetiségűek is) elsősorban az oroszt használják a mindennapi kommunikációban, amit a lettek (többé-kevésbé jogosan) ma is fenyegetésként élnek meg. Mindez hozzájárul ahhoz, hogy a lettek (köztük maguk a latgallok) nem feltétlenül szorgalmazzák a latgall nyelv önálló nyelvként, ill. a latgall etnikum önálló népként való elismerését, számon tartását.

(A Wikipédiának van võrui változata, latgall azonban nincs.)

Finnugor vonatkozású adatok az izlandi sagákban

Finnugor ismeretterjesztő műveket, történeti tanulmányokat olvasva találkozhatunk azzal az állítással, hogy Bjarmia és a bjarma nép említése nemcsak Halogalandi Ottár úti jelentésében fordul elő, hanem a viking sagák is emlegetik ezt az országot és népet, mely bizonyosan finnugor, s talán más finnugor adatok is föllelhetők ebben a hihetetlen gazdag irodalmi hagyományban. Hirtelen meg nem mondom, honnan, mely olvasmányaimból szűrtem le magamnak a fenti mondatban megfogalmazott állítást. Amikor megpróbáltam utánanézni, pl. Zsirainál (Finnugor rokonságunk, Bp. 1937) ezt így nem találtam meg, Vászolyi Erik sem ilyen formában fogalmazza meg állítását (Zürjének, Perm, Bjarmia és egyéb kérdőjelek a középkori zürjén történelem lapjain. NYK LXIX/2. Bp. 1967. 283–311.). Mindenesetre olvasmányaim emlékeként az első mondatban említett állítás maradt meg bennem, s ez késztetett az utánolvasásra: vajon tényleg rejlenek finnugor történeti adatok a sagákban?

Saga címszót találunk a magyar Wikipédiában is. A tömör összefoglalás tájékoztat arról, hogy a sagákat Izlandon foglalták írásba a 9-14. században, megismerhetjük a sagák osztályozását, fontosabb jellemzőit és néhány nevezetesebb saga címét is. A szócikk végén található bibliográfia felsorolja a magyar sagakiadásokat is (nem sok van), valamint említ egy antológiát (Észak-európai népek irodalma. Bp. 1970.) E művek fordítójaként, szerkesztőjeként Bernáth István nevével találkozhatunk. Ugyanő írta a Világirodalmi Lexikon rendkívül alapos Saga szócikkét is, valamint a kérdéskörhöz tartozó egyéb szócikkeket is. A sagairodalom legkiemelkedőbb alkotójáról, a költő-történetíró Snorri Sturlusonról, valamint Heimskringla (Földkerekség) című művéről is olvashatók az alapvető adatok az interneten. A Wikipédia Heimskringla szócikke felsorolja azt a 16 sagát is, amelyek összedolgozásával Snorri Sturluson megalkotta nagy művét. A szerzőről bővebb információk találhatók a Világirodalmi Lexikonban. A felsorolt összefoglalások elegendő tudást nyújtanak ahhoz, hogy a sagák finnugor vonatkozásaira térhessünk.

Az első kérdés: hogyan kerülhettek finnugor vonatkozások a viking hősök tetteit idéző művekbe?

A finnugorok által lakott erdőövezet felé a 8. század közepén indultak az első portyázó viking csapatok. Hamar felderítették a baltikumi viszonyokat, megismerték a balti finn népeket, s elkezdték a tovább vezető hajózási útvonalak felderítését. Egyik útvonaluk Kijeven át a Dnyeper folyón hajózva a Fekete-tengerig vezetett, a másik pedig a Volgán a Kaszpi-tengerig. A Volgába a Ladoga-, az Onyega- és a Fehér-tó vízrendszerén át jutottak be. Ezen az útvonalon legfontosabb kiinduló bázisuk Ladoga (a mai Sztaraja Ladoga) városa lett. A 9-12. században ezeken az útvonalakon élénk kereskedelem folyt. A Volgán portyázó vikingek viselt dolgairól Ibn Fadlán, a bagdadi kalifa követségének tagja is beszámol, aki 922 táján találkozott velük (Simon Róbert: Ibn Fadlán. Beszámoló a volgai bolgárok földjén tett utazásról. Bp. 2007.).

A vikingek keleti utazásait az orosz történettudomány immár két évszázada kutatja, elemzi. Az elmúlt negyedszázad kutatói közül T. N. Dzsakszon és G. V. Glazirina nevét kell az on-line katalógusokba beírnunk, hogy a sagák keleti vonatkozásait elemző művek adataira rábukkanhassunk.

A sagák a következő (részben vagy teljesen) finnugor vonatkozású helyneveket tartalmazzák:

Aðalsýsla = Észtország Saaremaa szigetével szemközti partszakasza

Aldeigjuborg, Aldeigja = Ladoga (Sztaraja Ladoga)

Austmarr = ’Keleti tenger’, a Balti-tenger keleti része

Austrveg = ’Keleti útvonal’, a Fekete- és Kaszpi-tenger felé vezető útvonalak összessége

Bjarmaland = a bjarmák országa – hogy a bjarmák mely finnugor népekkel azonosíthatók, annak igen nagy szakirodalma van

Dýna = Nyugati Dvina

Eistland = Észtország, az észtek földje

Eysýsla = Saaremaa szigete

Garðaríki, Garðar = az Óorosz állam neve a sagákban, valószínűleg Kijevre és a Kijev alá tartozó kisebb fejedelemségekre vonatkozik, mivel Novgorodnak saját neve van a sagákban

Hólmgarðr = Novgorod

Surtsdalar = Szuzdal

Vína = Északi Dvina


Ezekhez a területekhez, városokhoz, folyókhoz a sagák különböző eseményei, leginkább csaták, utazások kötődnek. A királyi sagák beszámolnak az említett területek egynémelyikén – pl. Aldeigjuborgban, Eistlandban – zajlott háborúskodásokról. A motívumok több sagában is visszatérhetnek, több személlyel kapcsolatban is szerepelnek. Részben emiatt is népmesei jellegűek, történeti forrásértékük lényegében nincs. A sagák műfajukból következően a történetek valóságmagvától igen erősen eltávolodnak. Elmondásuk, majd leírásuk nem a valósághű történetmesélés, hanem a szórakoztatás jegyében történt.

Bjarmia és Bjarmaland mesebeli, távoli, különös tájként tűnik fel a sagákban, ugyanígy a Vína (Északi Dvina) folyó is, amely olyasféle határvonal valóság és mese között, mint a magyar Óperenciás-tenger. A hasonlatot folytatva: a bjarmák pedig olyan mesebeli népként szerepelnek a sagákban, mint a magyar folklórban a burkusok (poroszok).

Finnugor szempontból az a motívum a legjelentősebb, amely a bjarmák legendás kincsekkel teli templomának kifosztásáról szól. A Heimskringla ismeri a bjarma főisten nevét is: „egy körülkerített helyen áll »Bjarma isten, amelyet Jómálinak hívnak /stendr goð Bjarma, er heittr Jómáli/« – ami nyilvánvalóan a finnségi Jumala istennév megfelelője”. (Az idézet Voigt Vilmos: Végre maga Ohthere szólal meg című tanulmányából való, in: Emlékkönyv Bereczki Gábor 80. születésnapja alkalmából.)

Az izlandi sagák finnugor vonatkozásai érdekes kultúrtörténeti adalékokat jelentenek. Némely esetben, például amikor Ladoga városának égéséről szólnak, talán kötődnek a valósághoz, mivel a régészek a feltárások során megtalálták a ladogai tűzvész nyomait, de más események – mint a bjarmiai templom kifosztása – régészeti igazolásához igen nagy szerencse kellene. Ha az események meg is történtek, a sagák nem valós térbe és időbe helyezik őket. Vagyis nehéz eldöntenünk, hol ér véget a valóság és hol kezdődik a mese. Ezért a sagák nem nevezhetők történeti forrásoknak.