Augusztus 17-én közölt rénhírünk szerint (Fejes László: Káp isten népe) Patrubány Miklós, a Magyarok Világszövetségének elnöke a szövetség kongresszusának megnyitóján „kiemelte, hogy az előző, 2004-ben tartott világkongresszus óta tekintetüket Kelet felé fordították, »ahonnan származunk«”. E hír az MTV híradójának honlapjáról származik (a linket lásd az aug. 17-ei posztban).
Lássuk (és olvassuk), mit írt a világkongresszus eseményeiről az Élet és Irodalom! Szira Péter riportja Gyere, madzsar (Árpád-medence végállomás) címmel jelent meg a 2008. augusztus 22-ei szám 12. oldalán.
(http://www.es.hu/pd/display.asp?channel=RIPORT0834)
Szira Péter riportjának középpontjában a magyarok 7. világkongresszusának keretében megrendezett 2. madjar–magyar találkozó áll. Az esemény a Kunszentmiklós melletti Bösztörpusztán zajlott. Az írás célja, hogy gúnyolódjon a hamis és ostoba magyarkodáson, valamint bemutassa a madjar–magyar találkozó vásári jellegét. Ezzel nem is foglalkozunk tovább, a megadott helyen a cikket mindenki elolvashatja. Ellenben nézzük, kik is azok a madjarok, és hogy kerültek ide, a kiskunsági magyar pusztába!
A riport első bekezdésében azt olvassuk, hogy Kazakisztánból (a térképeken Kazahsztánnak nevezett országból, de az orientalisták szerint Kazakisztán a helyes elnevezés) érkeztek, küldöttségüket Kurmangazi Sokpituli, a Torgaj-vidéki elektromos művek vezérigazgatója vezette. A Kazakisztánban élő magyarokra Bíró András Zsolt antropológus bukkant rá, akitől Szira Péter a következőt idézi: „genetikai vizsgálatok igazolták, hogy a végtelen kazakisztáni síkságon szétszórtan élő madjar törzsek a Kárpát-medencében élő magyarok hátramaradt csoportjainak kései leszármazottai.”
Természetesen – sajnos természetesen – az újságíró félinformációkat közöl. A következőkkel kell kiegészítenünk: a kb. két Magyarországnyi területű torgaji sztyepp Észak-Kazakisztánban található, a torgaji madjaroknál először Tóth Tibor antropológus járt 1965-ben, másodszor Benkő Mihály keletkutató 2002-ben. Bíró András Zsolt pedig csak harmadikként, 2006-ban. Benkő Mihály utazása kapott némi publicitást, de jelentős visszhangot csak Bíró András Zsolt kutatásai keltettek. Ha az interneten rákeresünk a nevére, akkor láthatjuk, hogy a sajtóvisszhang a szélsőjobboldali politikai mozgalmak körében erős (lásd Budaházy és Bíró András Zsolt beszélgetését a Szent Korona Rádióban:
(http://szentkoronaradio.com/letoltes/budahazy/2008_06_04_20080604-budahazy-vendeg-biro-andras-zsolt).
Ez a sajtóvisszhang nyilvánvalóan összefügg a finnugor nyelvrokonság szélsőjobboldali elutasításával (amely meghökkentő módon már-már gyűlölködő háborúba kezd fordulni). A torgaji madjarokról már a Wikipédia is ír (a témakörhöz vezető linkekkel,
Lássuk (és olvassuk), mit írt a világkongresszus eseményeiről az Élet és Irodalom! Szira Péter riportja Gyere, madzsar (Árpád-medence végállomás) címmel jelent meg a 2008. augusztus 22-ei szám 12. oldalán.
(http://www.es.hu/pd/display.asp?channel=RIPORT0834)
Szira Péter riportjának középpontjában a magyarok 7. világkongresszusának keretében megrendezett 2. madjar–magyar találkozó áll. Az esemény a Kunszentmiklós melletti Bösztörpusztán zajlott. Az írás célja, hogy gúnyolódjon a hamis és ostoba magyarkodáson, valamint bemutassa a madjar–magyar találkozó vásári jellegét. Ezzel nem is foglalkozunk tovább, a megadott helyen a cikket mindenki elolvashatja. Ellenben nézzük, kik is azok a madjarok, és hogy kerültek ide, a kiskunsági magyar pusztába!
A riport első bekezdésében azt olvassuk, hogy Kazakisztánból (a térképeken Kazahsztánnak nevezett országból, de az orientalisták szerint Kazakisztán a helyes elnevezés) érkeztek, küldöttségüket Kurmangazi Sokpituli, a Torgaj-vidéki elektromos művek vezérigazgatója vezette. A Kazakisztánban élő magyarokra Bíró András Zsolt antropológus bukkant rá, akitől Szira Péter a következőt idézi: „genetikai vizsgálatok igazolták, hogy a végtelen kazakisztáni síkságon szétszórtan élő madjar törzsek a Kárpát-medencében élő magyarok hátramaradt csoportjainak kései leszármazottai.”
Természetesen – sajnos természetesen – az újságíró félinformációkat közöl. A következőkkel kell kiegészítenünk: a kb. két Magyarországnyi területű torgaji sztyepp Észak-Kazakisztánban található, a torgaji madjaroknál először Tóth Tibor antropológus járt 1965-ben, másodszor Benkő Mihály keletkutató 2002-ben. Bíró András Zsolt pedig csak harmadikként, 2006-ban. Benkő Mihály utazása kapott némi publicitást, de jelentős visszhangot csak Bíró András Zsolt kutatásai keltettek. Ha az interneten rákeresünk a nevére, akkor láthatjuk, hogy a sajtóvisszhang a szélsőjobboldali politikai mozgalmak körében erős (lásd Budaházy és Bíró András Zsolt beszélgetését a Szent Korona Rádióban:
(http://szentkoronaradio.com/letoltes/budahazy/2008_06_04_20080604-budahazy-vendeg-biro-andras-zsolt).
Ez a sajtóvisszhang nyilvánvalóan összefügg a finnugor nyelvrokonság szélsőjobboldali elutasításával (amely meghökkentő módon már-már gyűlölködő háborúba kezd fordulni). A torgaji madjarokról már a Wikipédia is ír (a témakörhöz vezető linkekkel,
A mély érzésű, ámde a tudományos eredményeket meg nem értő magyarok – így világszövetségük elnöke is – magyarkodási céljaik szerint hallották félre a tudományos hírt. Ugyanis nem arról van szó, hogy a Kárpát-medencei magyarok a Torgaj-vidékiek leszármazottai lennének, s ezáltal a finnugor rokonságnak annyi, hanem arról, hogy a Volga-vidéki őshazában maradt magyarok egyik csoportja a nálunk tatárjárásnak nevezett mongol támadás utáni időkben a kazak sztyeppre vetődött!
A keleti magyarokkal napjainkban Benkő Mihály foglalkozik. A fenti, kissé hosszadalmas, ámde szükséges bevezetés után végre rátérhetünk az ismeretterjesztésre, Benkő Mihály munkásságának bemutatására. Eddig három, nagyon szép kiállítású, rendkívüli fotóanyaggal kísért könyvet jelentetett meg a keleti magyarokról.
Benkő Mihály orientalista a belső-ázsiai nomádok életét tanulmányozva (erről lásd Nomád világ Belső-Ázsiában című fotóalbumát, Bp. 1998.), lassacskán elnyervén a helyiek bizalmát, hetedik mongóliai expedícióján megtudta, hogy a Mongol-Altajban a kazakok között él a mazsarok csoportja. Korábban már járt köztük, fényképezte is őket, de vendéglátói titkolták mazsarságukat. Julianus nyomdokain Ázsiában (Fényképezőgépes barangolások Mongóliában, Bp. 2001.) című albumában számol be a mazsarok szokásairól, titkolt történetéről. A körükben élő legenda szerint ők a szarvasok népe: egy szarvast űzve indultak el nyugat felé ezer évvel ezelőtt, de Európa és Ázsia határán harcba keveredtek egy nagyon erős néppel. A csata túlélői tovább vándoroltak nyugatra. Voltak azonban olyanok, akik nem vállalták a harcot, és elbújtak, majd visszatértek Ázsiába. Tőlük származnak az Északnyugat-Mongóliában élő mazsarok. Őseik gyávasága örök bélyeg rajtuk, ezért titkolják mazsarságukat (Benkő Mihály: Julianus…. i. m. 33.). A mazsar csodaszarvas-legenda egy másik változatából hiányzik a gyávaság motívuma, az csak egyszerűen arról szól, hogy néhányan elunták a szarvas követését, és visszatértek Ázsiába (Benkő Mihály: Julianus…. i. m. 38.). Amennyiben van valami valóságmagva gyávaságuk történetének, akkor ez az ősmagyar csoport talán az első magyar–besenyő háború után szakadt el testvéreitől, kb. 1300–1100 évvel ezelőtt. Az is elképzelhető azonban, hogy folklórjukban keveredik a csodaszarvas-eredetmonda és Magna Hungariában a tatároktól elszenvedett vereség emléke, s a mongóliai kazak-mazsarok csak a tatárjárás után vetődtek keletre.
Benkő Mihály második könyve a keleti magyarságról A torgaji madiarok (Keleti magyar néptöredék Kazakisztánban, Bp. 2003.) címen jelent meg. A kötetben először Tóth Tibor 1964–65-ös expedíciójáról olvashatunk. A magyar antropológus a szovjet bürokrácia hanyagsága folytán juthatott csak el erre a szigorúan zárt területre. A Torgaj-vidéki kazakok – és köztük a madijarok is (a kötetben így írva szerepel nevük) – már a cári időkben is ellenálltak az orosz terjeszkedésnek, és állítólag az 1950-es években is voltak még zavargások ezen a vidéken. Az 1910-es években kibontakozó kazak függetlenségi mozgalom, az Alas vezetője a Torgaj-vidékről származó Mirzsakip Dulatov költő, matematikus és újságíró volt, aki cikkeit gyakran csak Madijar álnéven jegyezte. Petőfihez hasonló nemzeti hős volt, csak nem a Kárpát-medencei, hanem a kazakisztáni magyarság szülötte. 1935-ben, Karéliában vesztette életét, ahol az Északi-tengeri csatorna építésén dolgozott (természetesen nem önszántából).
A torgaji sztyeppen élő magyarok ezt mesélték Benkő Mihálynak: „…van egy mesénk, amely szerint két testvér, Madijar és Khudijar, akik a Volga mentén éltek, elindultak Nyugat felé. Madijar el is jutott oda, ahová indult, Hudiart útközben elfogták, megölték és kettőbe vágták…” (Benkő Mihály: A torgaji… i. m. 74.) E történet talán a Hunor–Magyar monda ázsiai változata lehet. Ha ezt a feltételezést sikerülne igazolni, akkor megdőlhet a tudományos publikációkban élő nézet arról, hogy a két vadásztestvér meséjét 13. századi krónikásunk, Kézai Simon ötlötte ki Jordanes, gót történetíró nyomán. A torgaji magyarok több évszázadra visszamenő geneológiai hagyománya, valamint 18. századi történeti munkák alapján kazak történészek úgy vélik, hogy a madijarok a Batu leszármazottai közé tartozó Abulhair kánnal (1412–1468) kerültek Közép-Ázsiába, az egykori Arany Horda területéről. Mai lakóhelyükre, a torgaji sztyeppre a 18. század elején költöztek délebbi szállásterületeikről (Benkő Mihály: A torgaji… i. m. 92–93.)
A kötet végén azt is megtudjuk Orazak Iszmagulov antropológustól, hogy Kazakisztán más területein is élnek madijarok.
A keleti magyarok után folytatott további nyomozásairól Benkő Mihály a Magyar-kipcsakok című könyvében számol be (Bp. 2008. – Benkő Mihály idézett műveit a Timp Kiadó jelentette meg).
A magyar-kipcsakok (a Kazakisztánban szétszóródott néhány családot kivéve) a kazak sztyepp északi részén élnek. Lakóhelyük a Szovjetunió belső területi felosztása után nem a Kazah, hanem az Orosz SzSzK része lett, így napjainkban is Oroszországhoz tartozik, az Omszki Terület Russzkaja Poljana nevű járásában található. Útjai során Benkő Mihály megható kapcsolatokra tett szert, mint távoli rokont fogadták, megismerkedhetett életükkel, és kötetében publikálhatta is e madijarok geneológiai táblázatait, vagyis sezseréit. Míg a fentiekben ismertetett két kötet inkább képeskönyv jellegű, kevés szöveggel, e harmadik már tudományos kíváncsiságunkat is kielégíti, a jegyzetekben utalásokat találhatunk Benkő Mihály és kazak kollégáinak tudományos publikációira is.
A keleti magyarokkal napjainkban Benkő Mihály foglalkozik. A fenti, kissé hosszadalmas, ámde szükséges bevezetés után végre rátérhetünk az ismeretterjesztésre, Benkő Mihály munkásságának bemutatására. Eddig három, nagyon szép kiállítású, rendkívüli fotóanyaggal kísért könyvet jelentetett meg a keleti magyarokról.
Benkő Mihály orientalista a belső-ázsiai nomádok életét tanulmányozva (erről lásd Nomád világ Belső-Ázsiában című fotóalbumát, Bp. 1998.), lassacskán elnyervén a helyiek bizalmát, hetedik mongóliai expedícióján megtudta, hogy a Mongol-Altajban a kazakok között él a mazsarok csoportja. Korábban már járt köztük, fényképezte is őket, de vendéglátói titkolták mazsarságukat. Julianus nyomdokain Ázsiában (Fényképezőgépes barangolások Mongóliában, Bp. 2001.) című albumában számol be a mazsarok szokásairól, titkolt történetéről. A körükben élő legenda szerint ők a szarvasok népe: egy szarvast űzve indultak el nyugat felé ezer évvel ezelőtt, de Európa és Ázsia határán harcba keveredtek egy nagyon erős néppel. A csata túlélői tovább vándoroltak nyugatra. Voltak azonban olyanok, akik nem vállalták a harcot, és elbújtak, majd visszatértek Ázsiába. Tőlük származnak az Északnyugat-Mongóliában élő mazsarok. Őseik gyávasága örök bélyeg rajtuk, ezért titkolják mazsarságukat (Benkő Mihály: Julianus…. i. m. 33.). A mazsar csodaszarvas-legenda egy másik változatából hiányzik a gyávaság motívuma, az csak egyszerűen arról szól, hogy néhányan elunták a szarvas követését, és visszatértek Ázsiába (Benkő Mihály: Julianus…. i. m. 38.). Amennyiben van valami valóságmagva gyávaságuk történetének, akkor ez az ősmagyar csoport talán az első magyar–besenyő háború után szakadt el testvéreitől, kb. 1300–1100 évvel ezelőtt. Az is elképzelhető azonban, hogy folklórjukban keveredik a csodaszarvas-eredetmonda és Magna Hungariában a tatároktól elszenvedett vereség emléke, s a mongóliai kazak-mazsarok csak a tatárjárás után vetődtek keletre.
Benkő Mihály második könyve a keleti magyarságról A torgaji madiarok (Keleti magyar néptöredék Kazakisztánban, Bp. 2003.) címen jelent meg. A kötetben először Tóth Tibor 1964–65-ös expedíciójáról olvashatunk. A magyar antropológus a szovjet bürokrácia hanyagsága folytán juthatott csak el erre a szigorúan zárt területre. A Torgaj-vidéki kazakok – és köztük a madijarok is (a kötetben így írva szerepel nevük) – már a cári időkben is ellenálltak az orosz terjeszkedésnek, és állítólag az 1950-es években is voltak még zavargások ezen a vidéken. Az 1910-es években kibontakozó kazak függetlenségi mozgalom, az Alas vezetője a Torgaj-vidékről származó Mirzsakip Dulatov költő, matematikus és újságíró volt, aki cikkeit gyakran csak Madijar álnéven jegyezte. Petőfihez hasonló nemzeti hős volt, csak nem a Kárpát-medencei, hanem a kazakisztáni magyarság szülötte. 1935-ben, Karéliában vesztette életét, ahol az Északi-tengeri csatorna építésén dolgozott (természetesen nem önszántából).
A torgaji sztyeppen élő magyarok ezt mesélték Benkő Mihálynak: „…van egy mesénk, amely szerint két testvér, Madijar és Khudijar, akik a Volga mentén éltek, elindultak Nyugat felé. Madijar el is jutott oda, ahová indult, Hudiart útközben elfogták, megölték és kettőbe vágták…” (Benkő Mihály: A torgaji… i. m. 74.) E történet talán a Hunor–Magyar monda ázsiai változata lehet. Ha ezt a feltételezést sikerülne igazolni, akkor megdőlhet a tudományos publikációkban élő nézet arról, hogy a két vadásztestvér meséjét 13. századi krónikásunk, Kézai Simon ötlötte ki Jordanes, gót történetíró nyomán. A torgaji magyarok több évszázadra visszamenő geneológiai hagyománya, valamint 18. századi történeti munkák alapján kazak történészek úgy vélik, hogy a madijarok a Batu leszármazottai közé tartozó Abulhair kánnal (1412–1468) kerültek Közép-Ázsiába, az egykori Arany Horda területéről. Mai lakóhelyükre, a torgaji sztyeppre a 18. század elején költöztek délebbi szállásterületeikről (Benkő Mihály: A torgaji… i. m. 92–93.)
A kötet végén azt is megtudjuk Orazak Iszmagulov antropológustól, hogy Kazakisztán más területein is élnek madijarok.
A keleti magyarok után folytatott további nyomozásairól Benkő Mihály a Magyar-kipcsakok című könyvében számol be (Bp. 2008. – Benkő Mihály idézett műveit a Timp Kiadó jelentette meg).
A magyar-kipcsakok (a Kazakisztánban szétszóródott néhány családot kivéve) a kazak sztyepp északi részén élnek. Lakóhelyük a Szovjetunió belső területi felosztása után nem a Kazah, hanem az Orosz SzSzK része lett, így napjainkban is Oroszországhoz tartozik, az Omszki Terület Russzkaja Poljana nevű járásában található. Útjai során Benkő Mihály megható kapcsolatokra tett szert, mint távoli rokont fogadták, megismerkedhetett életükkel, és kötetében publikálhatta is e madijarok geneológiai táblázatait, vagyis sezseréit. Míg a fentiekben ismertetett két kötet inkább képeskönyv jellegű, kevés szöveggel, e harmadik már tudományos kíváncsiságunkat is kielégíti, a jegyzetekben utalásokat találhatunk Benkő Mihály és kazak kollégáinak tudományos publikációira is.
(Benkő Mihály életrajza és munkásságjegyzéke: http://www.terebess.hu/keletkultinfo/lexikon/benko.html)
E kötet idézi Ajbolat Köskimbajev véleményét is, amely szerint a Volga vidéki őshazában maradt magyarok a 14. században tagozódtak be a mongol (tatár) sereg hadrendjébe, és ennek következtében a sztyeppi törzsek rendszerébe is (Benkő Mihály: Magyar… i. m. 43.). Így vettek részt a kipcsakok Bultun-féle ága, a kara-kipcsakok egyik törzseként a 15. századi kazak honfoglalásban (a kipcsakok a kazakokhoz tartoznak).
A mongóliai mazsarok és kazakisztáni madijarok természetesen már nem tudnak magyarul, ugyanúgy, ahogy a Kárpát-medencei kunok és jászok sem beszélik őseik nyelvét. Ők kazakok, ahogy a mi jászaink és kunjaink pedig magyarok. Történetük kapcsán eszünkbe juthat Illyés Gyula kérdése: Ki a magyar? A válasz persze bonyolult.
A mai felbolydult magyar közéletben, ahol félművelt, handabandázó egyedek egymást tagadják ki a magyarságból, és keresnek távoli, mesebeli rokonokat, feltehetjük azt a kérdést is, hogy: Ki a rokon? Ez sem egyszerű probléma. Legközelebb talán ezzel foglalkozom.
A mongóliai mazsarok és kazakisztáni madijarok természetesen már nem tudnak magyarul, ugyanúgy, ahogy a Kárpát-medencei kunok és jászok sem beszélik őseik nyelvét. Ők kazakok, ahogy a mi jászaink és kunjaink pedig magyarok. Történetük kapcsán eszünkbe juthat Illyés Gyula kérdése: Ki a magyar? A válasz persze bonyolult.
A mai felbolydult magyar közéletben, ahol félművelt, handabandázó egyedek egymást tagadják ki a magyarságból, és keresnek távoli, mesebeli rokonokat, feltehetjük azt a kérdést is, hogy: Ki a rokon? Ez sem egyszerű probléma. Legközelebb talán ezzel foglalkozom.