210 éve nevezetes finnugrisztikai mű látta meg a göttingai napvilágot: Gyarmathi Sámuel Affinitása. A latin nyelven írott mű teljes címe: Affinitas linguae hungaricae cum linguis fennicae originis grammatice demonstrata. A csekély 200 év késéssel, 1999-ben lefordított mű címe így hangzik magyarul: A magyar nyelv grammatikailag bizonyított rokonsága a finn eredetű nyelvekkel.
Az évfordulók kapcsán nem a mű értékeire, jelentőségére kívánok itt kitérni, csupán idézek egy érdekes részt, amelyben a nyelvi játékokat igencsak kedvelő szerző azt bizonygatja a svékus (= svéd) és más indoeurópai nemzetekhez tartozó nyelvészeknek, hogy a magyar mennyire más nyelv.
„Valóban szeretném azonban, ha a svéd Olvasó megjegyezné, hogy a magyarok éppenséggel nem minden szerkezetben vetik el a van létigét, hanem különösen a melléknévi igenevekkel és a határozószókkal kapcsolatban használják…
A létige elhagyásának e nagy gyakoriságából következik a magyar nyelvnek az a megjegyzésre méltó tulajdonsága, hogy a magyar ember egész beszédet képes írni és hosszas beszélgetést folytatni anélkül, hogy bármiféle igét használt volna. Példaként szolgáljon ez a rövid [magyar nyelvű] beszéd!
A Svekusok, Németek, ’s más éuropai nemzetek elött, egyáltaljában nem kis tsuda a’ mi idöszó nelkül valo beszéllésünk, és irásunk, kiknek nyelvek e’ részben hajthatatlan. De valamelly idegen nemzetbeli tudosok a’ mi nyelvünknek jártas és nyomos esmeröi, azok elött nem mese annak ezen jeles tulajdonsága; hanem inkább igen nevezetes egy disze, ékessége, fontossága, és rövidsége. Mi is e’ nélkül a’ magyar beszéd, és irás? Hanem tsak valami déák, német, frantzia foltokbol öszve toldozott foldozott rongy, mellynek olvasása egy ma feltámodando Zrinyi Miklos, vagy Gyöngyösi elött nevetseges, értése lehetetlen, és követése tsömör.
Nesztek hát a’ kults Kedves Magyar Ifjaim nyelvünk ékességeinek leg titkosabb kamarájára, melly nyitva mindnyájatoknak, mihelyt a’ leg régibb Magyar irók fontos velőssége a’ ti mindennapi mulatságos olvasástoknak tárgya. Nem álom ez, s’ nem tsupa képzelödés, amaz orra fintsolgato tudákos Korpádiként; hanem nyelvünk igaz ösi szép tulajdonságainak szemes visgálásán épült tapasztalás, melly minden elött; valaki egyszer nem izevesztett, s’ nem déák, német, tot korts; á leg elsö tekintetre is nagyon szembe tünö remek szépség.” (Affinitas. Gyarmathi Sámuel: A magyar nyelv grammatikailag bizonyított rokonsága a finn eredetű nyelvekkel. Bibliotheca Regulyana 3. Ford. Constantinovitsné Vladár Zsuzsa és Koszorús István, szerk. Szíj Enikő. Bp. 1999. 65.)
Íme finnugor magyar nyelvünk „igaz, ősi, szép” tulajdonságainak egyike, ahogy azt Gyarmathi Sámuel uram elővezette 210 évvel ezelőtt.
2009. szeptember 4., péntek
Hol volt, hol nem volt…
Gyarmathi Sámuel a létigéről
Címkék:
Gyarmathi Sámuel
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)