2010. január 29., péntek

Mongolok réme, Baruto

Az évszázadok során mongolok és finnugorok számtalanszor háborúztak egymás ellen, de egymásért is. Az írásbeliség előtti időket talán hagyjuk. Rémes korszak lehetett. Bőven elég, ha csak a tatárjárástól kezdve idézzük fel az eseményeket.

A mongolok titkos történetében olvashatjuk, hogyan indult meg Dzsingisz kán néhány emberével, s hogyan lett ebből világbirodalom. Először át kellett gázolni a tatárokon, majd a legyőzött tatárokat besorozni a seregbe, hogy a továbbiakban tatárjárásnak hívhassuk a mongoljárást. Aztán jöttek a finnugorok: a mongolok szétszórták a Magna Hungáriában maradt magyarokat, majd hódoltatták a Volga-vidéki finnugor népeket.

A tatárokhoz hasonlóan magukkal ragadták a mordvinokat is. Miután legyőzték az orosz fejedelemségeket, Kijevet fölégették s a Kárpát-medencei magyarokra támadtak, ezt írta levelében egy magyar püspök egykori iskolatársának: „Őróluk [ti. a mongolokról] nem hallhatunk bizonyos híreket, mert valami mordanusnak nevezett törzsek járnak előttük, akik mindenkit válogatás nélkül legyilkolnak, és senki közülük nem ölthet sarut a lábára, amíg embert nem ölt. Úgy vélem, ezek gyilkolták meg azokat a domonkosokat és ferenceseket meg a többi követet is, akiket a magyarok királya küldött felderítésre.” (Egy magyar püspök levele Guillaume d'Auvergne párizsi püspöknek /1240/ Gy. Ruitz Izabella fordítása. A tatárjárás emlékezete /vál., szerk. és jegyz. Katona Tamás/ Bp. 1987. 368–369.)

A mordvinok még két és fél évszázadig a mongolok oldalán kénytelenek háborúskodni: 1377-ben felégetik Nyizsnyij-Novgorodot és feldúlják a Volga menti orosz településeket, 1480-ban pedig az ugrai „majdnem-csatában” is a mongol oldalról néznek farkasszemet az oroszokkal. Ezen esemény után viszont a mordvinok orosz fennhatóság alá kerülnek. Az sem volt jobb.

A mongol oldalon maradnak azonban még finnugorok: az orosz történeti forrásokban cseremisznek nevezett csoportot főleg finnugorok – marik és udmurtok alkották. Ők csak a Kazanyi Tatár Kánság 1552-es bukását követően kerülnek orosz fennhatóság alá.

Az Arany Horda szétesése után nemcsak a Kazanyi, hanem a Krími Tatár Kánság is veszélyt jelentett a Volga-vidéki finnugor, török és orosz népességre. A krími tatárok még a 17. században is be-betörtek a mordvinok területére. Ennek megakadályozására 1638-ban határvédő rendszer építésébe kezdtek mordvinföldön, de a tatár kalandozásokat így sem tudták megakadályozni: 1643-ban a krími tatárok elfoglaltak és kiraboltak számos mordvin falut, sőt bevették Alatirt és Tyemnyikovot is. Az évtized folyamán a tatár betörések megismétlődtek.

A mongolokról kevesen tudják, hogy nemcsak nyugat, hanem kelet felé is próbálkoztak: például hatalmas hajóhadat szereltek fel Japán megtámadására. A könnyű győzelemre számító mongolok hajóit azonban egy rendkívüli tájfun szétszórta. A hajók elsüllyedtek. A 140 000 fős inváziós hadsereg odaveszett. Ezt az eseményt Japánban a mai napig isteni beavatkozásként értékelik. Történt mindez 1281-ben.

Napjainkban már nem vívnak véres háborúkat a mongol harcosok. El vannak foglalva a maguk bajával. A szovjet övezetből való kiszabadulásuk után próbálják magukat és országukat újjáépíteni és új pályára állítani. Inkább a sportban fitogtatják félelmetes erejüket. A mongol armada helyett mongol birkózók kísérleteznek Japán meghódításával. Ez az akció mára sikerrel járt. A legtradicionálisabb japán sportot, a szumóbirkózást két mongol versenyző, Aszasórjú, és Hakuhó uralja. Ez természetesen csak a szumóban használt „művésznevük”: Aszasórjú eredeti neve Dolgorszürengiin Dagvadordzs, míg Hakuhó Mönkbatin Davaadzsargal néven látta meg a napvilágot.

A japánok számára különösen fájdalmas, hogy éppen a szumóban a mongolok uralkodnak. Mivel azonban jelenleg nincs kiemelkedő japán szumóbirkózó, így megpróbálkoztak idegen bajnokok behívásával. A szumóban felbukkantak olyan híres birkózónemzetek mint a bolgárok vagy a grúzok versenyzői is. A mongolokat azonban nem sikerül letaszítani a trónról.

Japánban évente hat szumóversenyt rendeznek, egy verseny 15 napig tart. Ezen időszakok ma is szinte nemzeti-ünnepszerű eseménynek számítanak Japánban. (A szumózás szabályairól, a versenyekről magyar nyelven is lehet tájékozódni az interneten, így ezekre most nem térek ki. Itt csak annyit, hogy a szumóban az győz, aki földre viszi ellenfelét. Szumót korábban az Eurosporton is lehetett látni, de sajnos néhány éve elmaradtak a közvetítések.)

Az idei első versenyen megtörtént a Japánban olyannyira várt csoda: Baruto legyőzte Hakuhót. Ha egy legmagasabb rangú szumóbirkózót (egy jokozunát) valaki legyőz, akkor a nézők rituálisan bedobálják ülőpárnáikat. Most is ez történt. Egyébként Barutónak is van a saját édesanyjától kapott neve. Úgy hívják, hogy Kaido Höövelson. Rakverében született, 1984. november 5-én.

És igen – ő észt.

Íme a nevezetes mérkőzés:



Baruto fiatalabb korában kosárlabdázott, majd dzsúdózott. A szumót amatőrként kezdte, 2004-től profi. A ranglétrán gyorsan haladt előre, két év után fölkerült a legmagasabb osztályba. Jelenleg szekivake rangban van. Ha továbbra is ilyen sikeres lesz a mongol jokozunák ellen, akkor hamarosan előléphet ózekivé, s onnan már csak egy ugrás a jokozuna rang… Fölvett neve – Baruto – japánul Balti-tengert jelent (nem vitás, hogy a magyar Baru-tó elnevezésből ered – mégis csak lehet valami ebben a japán–magyar nyelvrokonságban :)).

Ha az észt sportra gondolunk, inkább a sífutók, autóversenyzők eredményei jutnak eszünkbe. Pedig Észtországban rendkívüli hagyományai vannak a nehézatlétikának.

A 19. század végén kezdődött.
Az észt nehézatlétika megalapítója Gustav Boesberg volt. Klubjában nőtt fel az Amerikát végigverő Georg Lurich és barátja, Aleksander Aberg. Híres birkózó lett Lurich tanítványa, Georg Hackenschmidt is.

Észtország első olimpiai érmét 1912-ben Stockholmban Martin Klein szerezte. Az érmet hozó mérkőzés 11 óra 40 percig(!) tartott. Ez minden idők leghosszabb hivatalos birkózó mérkőzéseként szerepel a Guiness Rekordok Könyvében.

Az 1924-es párizsi olimpián Eduard Pütsep szerzett aranyérmet Észtországnak kötöttfogású birkózásban, négy évvel később Amszterdamban pedig Osvald Käpp győzött szabadfogásban.

Az 1936-os berlini olimpián Kristjan Palusalu szabad- és kötöttfogásban is aranyérmet szerzett. Ezt a bravúrt azóta sem ismételte meg senki.

A két világháború között a világ- és Európa-bajnokságokon az észt birkózók további 5 arany-, 12 ezüst- és 10 bronzérmet nyertek.

Johannes Kotkas 1938–1966 között 28 éven át volt Európa legjobbja. Ez a rekord is páratlan.

Kaido Höövelson/Baruto Kaito a legnemesebb észt sporthagyományok folytatója. Kívánunk neki további sikereket!

(Az anyaggyűjtésért köszönet Bereczki Andrásnak és Klima Katának.)

2010. január 27., szerda

NRVV 38. – Formakultúra (Lugovszkoje)

Sorozatunkban igyekszünk teret adni a bejárt terület sajátos tárgyi kultúrájának bemutatására is.


A két fiatal hölgy éppen valamilyen kézműves-szakkörből érkezett, amikor találkoztunk.
A körben hanti „szuvenír”-okat készítenek: ez éppen egy háncsból font rénszarvas.


Igaz, a környéken rének nincsenek, így valószínűtlen,
hogy a helyi hantik valaha ilyeneket készítettek volna,
de itt nem a népi hagyományok őrzéséről van szó.
A felirat szerint az emléktárgy a Télapók és Hópelyhecskék II. Találkozójára készült.
(Hópelyhecske a télapót kísérő fiatal lány az orosz újévi „mitológiá”-ban.)



Mai másik műtárgyunk a spontán népi újrahasznosítás egy igen szép példája:
a megkopott kenyértartó postaládaként funkcionál tovább.

2010. január 25., hétfő

NRVV 37. – Lugovszkoje

Lugovszkoje valójában nem olyan rettenetes hely, mint a folyó felől érkezve tűnik. A harmincas években alapították, kulákokat telepítettek ide, ami igencsak jót tett a környéknek: a körülményekhez képest takaros falunak mondható.


Az utcák ugyan igencsak sárosak, de a járda pallókból mindenhol ki van építve.


Lenyűgöző, hogy minden előkertben rengeteg virág nő.


Egyeseknél talán kissé túl is burjánzik a dekorációs buzgalom.

A hátsó kertekben szépen gondozott veteményesek...



A jól kiépített pallóhálózatnak köszönhetően a kertekben sem lesz feltétlenül sáros a cipő.


Persze előfordul betonból öntött sétány is.
A kertek végében sufnik állnak, és nem hiányozhat a fürdőház sem.
A házakban fürdőszoba, angolvécé, sőt, általában folyó víz és a legegyszerűbb csatornázás sincs.


Az ivóvizet a falu közkútjából nyerik. Ennél az épületnél lehet vizet vásárolni.
Egyéb célokra az esővizet, hólevet gyűjtik össze.


Az utcákon gyakran motorcsónakok parkolnak: a tulajdonosok félnek a vízen hagyni őket.

A falu végén magányos kapu áll: téren itt ér el a településre a téli út, a zimnyik.


Nyáron viszont a szárazföld felől nem lehet megközelíteni a falut.

2010. január 22., péntek

A lívek tüzes hava

A korábbi posztomban, részben észtországi rajongói kapcsán, szóba került a lív nép és nyelv. Itthon viszonylag keveset tudunk a lívekről. Az iskolából eszünkbe juthat esetleg az az elmés mondás, hogy a vótok csak vó’tak, a lívek pedig lettek lettek. Ha mást nem is, a nyelv veszélyeztetettségét mindenképpen kihámozhatjuk ebből az állításból.

A lív nyelv (saját elnevezéssel Līvõ kēļ vagy rāndakēļ) a balti-finn nyelvcsaládba tartozik, anyanyelvi beszélőinek számát 10 körülre teszik. Az utolsó egynyelvű beszélője, Viktor Berthold, aki az egyik észt napilap, az Eesti päevaleht tanúsága szerint az iskolában találkozott először a lett nyelvvel, 2009. február 28-án hunyt el, ahogy erről a Rénhírek is beszámolt. Lív nyelvi táborokban a lív nyelvet lelkesen újratanulókkal együtt sem valószínű, hogy a beszélők száma meghaladja a 100 főt. Észtországban különösen lelkes támogatókra találnak a lív „aktivisták”, mind tudományos, mind kulturális-nyelvi szinten. Ennek egyik legjobb példája a Tulli Lum (’forró/tüzes hó’) elnevezésű zenekar, amely észt zenészekből és a lív származású énekesnőből, Julgi Staltéból áll össze.

Az 1999-ben alakult zenekarnak egy albuma készült el eddig, számos koncerten és fesztiválon vettek részt együtt. Az énekesnőről, a lív nyelv és kultúra újraélesztéséért és megőrzéséért folytatott munkájáról film is készült. (Egyébként Julgi szülei is lív népzene népszerűsítői a Skandinieki együttes tagjaiként, amelyben Julgi maga is zenélni kezdett.) Az albumon található dalok szövege Oskar Loorits Volkslieder der Liven című gyűjteményéből származik, és tematikájában meglehetősen vegyes, tartalmaz ugyanis Szent Iván-éjén énekelt daloktól elkezdve (Jōņ loul, Līgō), esküvői nótát és altatódalt is. Tulli Lum együttes néhány számát az interneten is meghallgathatjuk, többek között az Eijō című altatódalt, amelyet az albumborító tanúsága szerint még mindig énekelnek a gyerekeknek, olyan szülők is, akik a nyelvet magát már nem beszélik.


2010. január 21., csütörtök

Letölthetőek a Gerd számai

Az Udmurt Kenyes (egyfajta udmurt nemzetiségi érdekvédelmi szervezet) Gerd címen megjelenő hírlevelei letölthetők innen pdf-formátumban. Egyes cikkek oroszul, mások udmurtul olvashatók. Nyelvgyakorlás és tájékozódás céljából.

2010. január 20., szerda

NRVV 36. – Megérkezés Lugovszkojéba

Lugovszkoje kikötője egészen más, mint Kirpicsnij Zavodé vagy Belogorjéé. A hajó egy hatalmas vasbeton talpazathoz érkezik, melynek tetejére meredek és ingadozó rámpákon kell felmászni. Sajnos a ki- és beszállás közben ezt nem sikerült megörökíteni.



A vasbeton talpazaton áll egy hatalmas rakodódaru.
A folyó felett látható zászló a hajó tatján lobog.
A helyiek autóikkal és oldalkocsis motorjaikkal jönnek ki ismerőseik, családtagjaik elé.


Ez a szántalpakon csúsztatható bódé szolgál várótermeként kedvezőtlen időjárás esetén.


A parton a távolban végig hajóroncsok hevernek.


A kikötőtől majdnem kilométeres földút kanyarog a településig.


Az út mentén egy valamikori fűrésztelep nyomaira bukkanunk:
valaha nyilvánvalóan ezeken a talpazatokon tárolták az elszállításra váró anyagot.


A természet szeszélyesen marokkózik az elhagyott deszkákkal.



A távolban látszanak a települést védő gátak...


...a szárazföld irányában pedig az elhagyott ipartelepek.


A tájat szeméttel teleszórt vizesárkok tarkítják.


A település felé közeledve furcsa mesterséges képződményekkel találkozunk.



Nem kevés aggodalommal érkezünk a faluba:
jól tettük-e, hogy egyáltalán idejöttünk?

2010. január 19., kedd

Komi–orosz–komi szótár mobiltelefonra

Régi hír, de csak most jutott el a Rénhírek szerkesztőségébe, hogy létezik komi–orosz–komi (társalgási) szótár mobiltelefonra. A szótár ingyenes, telepítéséhez a telefon böngészőjével el kell menni a http://www.komislovo.ru/ címre, és onnan letölteni a programot. A program terjedelme mindenestül 0,3Mb.

Kíváncsian várjuk a tapasztalatokról szóló beszámolókat!

2010. január 18., hétfő

NRVV 35. – Belogorje

Belogorjéban különleges látnivalókra nem számíthatunk, viszont jól megfigyelhetünk néhány jelenséget, amely a környéken élők életmódját, kultúráját alapvetően meghatározza.


Magát a parti fövenyt deszkákkal megerősített gátrendszer választja el a településtől. Ezen átmászva juthatunk be a tulajdonképpeni faluba. (Az átjutást keskeny ösvények teszik lehetővé.)


A gátrendszert az teszi szükségessé, hogy a tavaszi áradáskor a környéket elárasztja az olvadékvíz. A fenti képen a hóolvadás után fennálló állapotok figyelhetőek meg. Amikor a jég végleg elvonult, megnyílnak a vízi utak. Ilyenkor az Obon és az Irtisen keresztül el lehet jutni Hanti-Manszijszkba, a kisebb vizeken pedig a szárazföld belsejébe. A helyi lakosok gyakran rendelkeznek saját halász- és vadászterülettel (úgynevezett ugodjával), ahol csak ők halászhatnak és vadászhatnak, és ahol fát is csak ők termelhetnek ki. (Bizonyos nagyvadak kilövése azonban itt is engedélyhez kötött.) A kisebb vízi utak a nyár folyamán lassan kiszáradnak, a közlekedés is egyre nehezebbé válik. A szerencsésebb települések számára már nyár végén megnyílik néhány szárazföldi út, a legtöbb település azonban szárazföldön csak az állandó fagy beálltával közelíthető meg. Ilyenkor épülnek ki a téli utak, a zimnyikek, amelyek tavaszig biztosítják a kapcsolatot a külvilággal. Olvadáskor a települések ismét elszigetelődnek, és amíg a jégzajlás meg nem szűnik, gyakorlatilag megközelíthetetlenek. (Sürgős esetekben persze ott a helikopter.)


Augusztus elején már alig csörgedeznek az apró folyók,
melyek az áradmánytavakat kötik össze az Obbal.


A partra vetett hajók mellett már utakon közlekednek.


A folyót egy helyütt még el is rekesztik a jó fogás reményében...


...a sikert azonban kétségessé teszi, hogy valamivel feljebb már gázlót létesítettek.


A falu északi határában megtekinthetjük a Hanti-Manszijszk környéki magaslatokat,
melyek élesen kiemelkednek a sík vidékből.
(A bal oldalon látható kiugrás a Krisztus feltámadása templom.)

Ha Oroszországban járunk, mindenképp érdemes megtekintenünk néhány temetőt.
Az oroszországi temetők nagyon különböznek a magyarországiaktól.


Az oroszországi temetőkben a sírok általában el vannak kerítve:
vagy egy sír, vagy a családhoz tartozók több sírja van körbekerítve.
Ezt a gyereksírt az elhunyt játékai veszik körül.
Magyar szemmel szokatlan az is, hogy a temető gyakran színes,
kedvelt például a kék szín (ami itt a kerítésen látható).

A fent látható márvány síremlékek még inkább kivételnek, újdonságnak számítanak.
Tipikus sírjel azonban a fémrudakból állított gúla, amely a háttérben itt is látható.


A gúlák tetejét általában valamilyen vallási jelkép vagy vörös csillag díszíti.
Kérdéses azonban, hogy ezeknek mennyire van valós ideológiai tartalmuk:
ebben a sírkertben például egymás mellett áll a kereszt, a muzulmán félhold
és az „ateista” vörös csillag.


Az oroszok temetőlátogatási szokásának fontos része az étkezés:
ilyenkor tulajdonképpen a halottat vendégelik meg, vele együtt falatoznak.
Éppen ezért a sírok mellett gyakran állnak padok, asztalok,
és itt tartják az ekkor használt poharakat is.
(Fentebb is egy ilyen poharat láttunk a kerítéskaróra tűzve.)


Bár a falu lakóinak túlnyomó többsége hanti származású, nem csak nyelvüket veszítették el,
de temetőjükben sem találunk semmiféle specifikus hanti vonást.
Ideje tehát továbbállnunk.

2010. január 15., péntek

Finnugor városok/5: Suceava, Románia

Suceava városa Romániában található, lakóinak száma kb. 100 000 fő, a hasonnevű Suceava megye központja.

A város az egykori Bukovina területén található, amely egy nagyobb tájegység, Moldva részét alkotta. E tájegységek, sőt államok történetével itt és most nem foglalkozunk, az interneten lehet tájékozódni Bukovina és Moldva múltjáról és geográfiájáról (nem mindenhol és nem ugyanazt értik e fogalmak alatt). A mai Romániában is számon tartanak egy Moldva nevű tájegységet, melyhez Suceava megye és központja, Suceava városa is tartozik.

Kikeveredve végre a bevezetőből, fordítsuk figyelmünket arra, hogy mitől finnugor Suceava. Hát először is magyar. Ősi, ezer éves jussunk szerint. Habár itt a magyar lakosság aránya napjainkban nem mérhető, de Moldva területe mindenestül (a romániai Moldva és a független Moldova állam) beletartozik a hajdani Etelköz területébe, ahová őseink a besenyőktől űzve érkeztek. Talán maradtak volna még, de a besenyők nem nyughattak, így kb. félévszázadnyi etelközi tartózkodás után ismét menniük kellett. Új lakóhelyként a Kárpát-medencét nézték ki, ahol aztán kényszerből megragadtak, mivel a nyugat felé indított portyáik heves ellenállást váltottak ki. (Csak évszázadokkal később vált lehetővé Nyugat-Európa kikerülésével az Adriai-tenger kikötőiből induló kivándorló hajókon eljutni az ígéret földjére, Amerikába mintegy másfél millió magyarnak, de sajnos az Újvilág annektálása sem sikerült.)

Etelköz a 19. század végétől vált a magyar őstörténeti fogalomrendszer részévé. A Millenniumra készülvén a történeti forrásokat bogarászó tudósaink sora tárgyalta Bíborbanszületett Konstantín bizánci uralkodó híres művét (De Administrando Imperio), de különösen a 37. fejezettől a 40.-ig tartó részt, amelyben Etelközről is olvashatunk.

A 38. fejezetből megtudhatjuk, hogy a magyarok már Etelközbe is a besenyőktől űzve érkeztek Levédiából. Midőn Konstantín a Bizáncba látogató magyar vezérektől (Bulcsu és Termacsu) erről értesült, azt is megtudta, hogy Etelközben még mindig a besenyők laknak. A területet így írja le: „A besenyők helyét [= Etelközt], amelyen abban az időben a türkök [= magyarok] laktak, az ott levő folyók neve szerint hívták. A folyók a következők: első folyó az úgynevezett Varuch [= Dnyeper], második folyó az úgynevezett Bug, harmadik folyó az úgynevezett Trullosz [= Dnyeszter], negyedik folyó az úgynevezett Prút, ötödik folyó az úgynevezett Szeret.” (A magyarok elődeiről és a honfoglalásról. Kortársak és krónikások híradásai. Sajtó alá rendezte Győrffy György. 2., bővített kiadás. Bp. 1975. 119–120.)

A bizánci uralkodó műve a magyar őstörténet legjelentősebb forrása. Az arab, perzsa és nyugat-európai leírások a nyomába sem érnek. Még a magyar krónikák sem őrizték meg a Konstantínnál szereplő adatokat. Így Etelköz és Levédia neve sem szerepel egyetlen más forrásban sem. A Birodalom kormányzása magyar vonatkozású adatainak értékelése őstörténet-kutatásunk örök témájául szolgál. Sajnos, Etelközről írván Bíborbanszületett Konstantín ellentmondásokba keveredik: a 40. fejezetben azt írja, hogy „azt a helyet pedig, amelyen a türkök korábban ott voltak, az ott keresztülmenő folyó nevéről Etelnek és Küzünek nevezik…” Vagyis a korábban említett öt folyó helyett itt csak egyet sorol Etelköz területéhez. Arról, hogy merre volt pontosan Etelköz, s mennyi ideig tartózkodtak ott elődeink, a tudományos vita folyamatos. Megnyugtató lezárására semmi esély.

Az etelközi magyarság lakóhelyét a régészek is keresik. A Bíborbanszületett Konstantín által megnevezett öt folyó vidékén találhatók az ősmagyarokhoz köthető régészeti emlékek, de számuk nem nagy. A leletek négy csoportba rendezhetők:

1. Krylos, Szudova Visnya, Przemyśl: leletek a Kárpátok ÉK-i külső lejtőiről, a mai Lengyelország és Ukrajna területéről. E leletek párhuzamai a Kárpát-medencei honfoglaló magyarság régészeti hagyatékából ismertek. Feltételezhető, hogy a honfoglalás után kerültek a földbe, összefüggenek a magyar törzsek keleti politikájával, talán a határ védelme, valamint Kijev és az alá tartozó kisebb fejedelemségekkel való kapcsolattartás céljából telepedett ide kis létszámú magyar népesség.

2. Frumusika, Probota, Grozeşti, Bukarest/Tei-tó: moldvai/moldovai és havasalföldi nomád harcosok sírjai. Szegényes leletekkel bíró magányos sírok. A lovasnomádok tipikus felszerelését tartalmazzák – kengyel, zabla, nyílcsúcsok, tegez- és íjmaradványok, amely egyéb leletek nélkül pontosan (negyed-, félévszázadnyi pontossággal) nem datálható és nehezen kapcsolható etnikumhoz. Fodor István szerint e leletek az etelközi tartózkodás emlékei (Magyar jellegű régészeti leletek Moldvában. Turán úf. 4 (2001:3) 91–104.

3. Kijev, Csernyigov-Berjozki, Gnyozdovo, Ljubecs, Sesztovici: magyar harcosok sírjai (vagy csak magyar eredetű ötvöstárgyak) orosz fejedelmek katonai kíséretének temetőiből. E leletek túlnyomórészt honfoglalás utániak lehetnek, párhuzamaik a Kárpát-medencéből ismertek. A korai magyar állam és az orosz fejedelemségek kapcsolatait bizonyítják. E kapcsolatokra történeti források is utalnak. Az orosz druzsinákban szolgáltak magyar harcosok, mint ahogy a magyar királyok kíséretében is voltak orosz vitézek.

4. Szubbotyici, Korobcsino: leletek az Alsó-Dnyeper és az Ingus folyó mellől. Ezek kétségtelenül a magyarsághoz tartozó leletek, a Konstantín által öt folyóval jellemzett Etelköz keleti végeiről. Mivel az Ingul folyót egyes kutatók a bizánci uralkodó művében Levédiához sorolt Chingilúsz folyóval azonosítják, elképzelhető, hogy ezek a leletek inkább a levédiai szállásterületekhez köthetők. („Ezen a helyen, az imént említett Levediában folyik a Chidmasz folyó, melyet Chingilúsznak is neveznek.” A magyarok elődeiről… 118.)

Szubbotyici és Korobcsino magyaros jellegű leletei keleti párhuzamokkal is rendelkeznek, a Volga–Káma találkozásának vidékéről és Baskíriából. Ugyanakkor Szubbotyici sírjait a publikálók a 10. század második felére datálták. (Bokij, N. M. – Pletnyova, Sz. A.: Nomád harcos család 10. századi sírjai az Ingul folyó völgyében. Archaeológia Értesítő. 1989, 86–98.) Véleményük szerint a besenyők között maradt, és valami csatározásban elhunyt magyar családot temettek itt el. (Az etelközi történeti forrásokról és magyar régészeti leletekről ppt-bemutatók itt.)

Évszázadok óta Moldvában élnek a csángó magyarok, közülük Suceavához legközelebb, a Románvásár (Roman) körzetében élő északi csoportjuk található. Fodor István említett cikkében utal arra, hogy a csángók talán már a honfoglalás óta Moldva lakói lennének, ők az egykori határőrök leszármazottai. Ez éppenséggel elképzelhető, de mindenképpen érkeztek hozzájuk későbbi kitelepülők is, erre utal a csángókon belül az ún. székelyes csángók csoportjának létezése is. A csángókérdésbe sem bonyolódunk most bele. Szakirodalma jelentős.

Suceava mint magyar város történetéhez még a bukovinai székelység tartozik hozzá. A székelyek egy része a madéfalvi veszedelem után menekült Moldvába. Az 1770-es–80-as években Hadik András tábornok tömörítette őket a Szeret és a Suceava folyók mellékére, öt településre (Istensegíts, Fogadjisten, Hadikfalva, Józseffalva, Andrásfalva). Ők a bukovinai székelyek. Többszöri kirajzás és a háborús viharok után végül Tolna és Baranya megyében telepítették le maradékukat (13 000 embert).

E magyar történeti kapcsolatok révén jogosan nevezhetjük Suceavát finnugor városnak és Moldvát finnugor vidéknek, de ha csak ennyi finnugor kapcsolatuk lenne, akkor inkább magyar városnak és magyar vidéknek kellene neveznünk őket.

Van azonban még valami: Suceavánál esett ugyanis orosz fogságba Philip Johan Strahlenberg svéd katonatiszt. Róla írtam korábban, hogy „ha Strahlenberg Poltavánál nem esik orosz fogságba, a finnugor nyelvrokonság kutatása is később talált volna rá a helyes útra”.

Hogy is van ez? Megszökött, hogy még egyszer fogságba eshessen? Avagy valaki itt nagyot tévedett?

Strahlenbergről és művéről magyarul legrészletesebben Zsirai Miklós emlékezik meg (Finnugor rokonságunk. Bp. 1937. és 1994 [reprint] 484–490.) Minden későbbi magyar nyelvű tan- és tudomány-népszerűsítő könyv a Zsirai által leírtakon alapul. A 484. oldalon ezt olvashatjuk: „Strahlenberget balsorsa juttatta ebbe a tudományunk szempontjából szerencsés helyzetbe: XII. Károly svéd király tisztje volt s az emlékezetes 1709-i pultavai ütközetben orosz hadifogságba esett.”

M. G. Novljanszkaja így írja le az eseményeket: Philip Johan Strahlenberg a csata után sikeresen átjutott a Dnyeper folyó biztonságos jobbpartjára, ott azonban hiába kereste öccsét, a szintén tiszti rendfokozatú Peer Siegfrid Strahlenberget, így visszament érte a balpartra, ahol orosz katonák vették körül, és fogságba ejtették. (Новлянская, М. Г.: Филипп Иоганн Страленберг. Москва–Ленинград, 1966. 27.) Ezt a történetet a szerző a svéd nemesi családokat leíró könyv 4. kötetének 221. lapjáról idézi (Anper, G.: Svenska Adelns. Ättar–Taflar. Bd. IV. Stockholm, 1864.).

A következő bekezdésben azonban egy másik verziót ismertet. Ezt a legidősebb fiútestvér, Martin Strahlenberg levele alapján: „Testvérem, a södermanlandi ezred alezredese a poltavai csata után a boldog emlékezetű királlyal együtt Benderbe érkezett, ahonnan később más tisztekkel együtt Valahiába [= Moldvába] küldték, és Suceavánál orosz fogságba esett. Szibériába, Tobolszkba száműzték, ahol 13 évet töltött hadifogságban.” Novljanszkaja ezt a verziót hitelesebbnek tartja, mivel a legszűkebb rokonságból származik.

A poltavai csata után XII. Károly maradék embereivel azért menekült a törökökhöz, Bender várába, mert a reváns érdekében a törökök és az oroszok összeugrasztásával kísérletezett. Bender (Benderi) Moldova területén, a Dnyeszter jobbpartján található, napjainkban a senki által el nem ismert, ám de facto független Transznisztria központja. Akkoriban az Oszmán-török Birodalom része volt.

Philip Johan Strahlenberg nyilván a nagy északi háború keretében zajlott pruti hadjárat (térkép) során került orosz fogságba (ha igaz…). Ez az 1710–1711 között indított orosz támadás vereséggel végződött, I. Péter cár is csak azért úszta meg a hadifogságot, mert sikerült lefizetniük Baltadzsi Mehmed török nagyvezírt. Philip Johan testvére, Peer Siegfrid nem esett fogságba. Uralkodójával együtt 1714-ben hazaindult Svédországba, ahol még további éveket töltött katonai szolgálatban.

Philip Johan Strahlenberg művét (Das Nord- und Östliche Theil von Europa und Asia. Stockholm, 1730.) Zsirai Miklós némileg túlértékeli már emlegetett összefoglalásában. Mentségére szolgálhat, hogy ez a mű értékén felül lett népszerű Európában (és Magyarországon is), elsősorban Szibériáról szóló hírei miatt. Nyelvészeti része igen gyenge, ez érthető is, hiszen Strahlenberg csak akkor találkozott volgai és permi finnugorokkal, mikor a nystadti béke hírét véve Szibériából útnak indult Moszkvába, hogy végre hazatérhessen Svédországba. Zsirai pontatlanul írja, hogy Strahlenberg a szabad mozgás jogát élvezte Oroszországban. Csak azután mozdulhatott ki Tobolszkból, hogy Daniel Gottlieb Messerschmidt másodszori kérésére ezt a tobolszki kormányzó végre engedélyezte. Strahlenberg 1721–22-ben Messerschmidt szibériai felfedező expedíciójának résztvevője volt, egy ideig az expedíciós naplót is ő vezette. Strahlenberg hazaindulása nagyon megrázta Messerschmidtet, mivel a két ember között mély barátság alakult ki.

Hazatérése után Philip Johan Strahlenberg alezredesi rangot kapott, és folytatta katonai szolgálatát. Művének kiadására nehezen teremtette elő az anyagi forrásokat. Európában nemcsak könyve lett népszerű, hanem Eurázsia térképe is. Egyébként tudományos szempontból a térképe értékesebb. Mégis, minden hibája ellenére, könyve nagyban hozzájárult a finnugor összehasonlító nyelvészet kibontakozásához.

Ha Strahlenberg Suceavánál nem esik orosz fogságba, a finnugor nyelvrokonság kutatása is később talált volna rá a helyes útra…



2010. január 11., hétfő

NRVV 34. – Megérkezés Belogorjéba

Mint arról már korábban szó esett, Belogorje korábban fontos szakrális helyszín volt: ez volt az Ob szellemének (Ász iki, azaz Ob-öreg) kultuszának helyszíne, itt mutattak be neki áldozatot stb. Sajnos egyet rögtön valószínűsítenünk kell: ez a hely nem azonos a mai Belogorje helyével. Az Ob menti települések ugyanis (legalábbis az utóbbi századokban biztosan) előszeretettel vándorolnak. Belogorjéval kapcsolatban rögtön gyanút kelt a neve, amit egyszerűen Fehérhegynek fordíthatunk. Természetesen nem hófödte csúcsokra kell gondolni, ahogy a falu „totemoszlopának” megalkotója tette, hiszen ezen a környéken a hegyek legfeljebb ha félszáz méterre emelkedhetnek környezetük fölé: akkor van hó a csúcsukon, amikor alattuk is. Inkább olyan hegyre gondolhatunk, melynek meredek oldalán nem telepedhet meg a növényzet, ezért az őt alkotó fehéres kőzetanyag vagy homok messziről feltűnik. Ez azonban önmagában nem segítség, hiszen az Ob mentén sok ilyen hely van. Az azonban biztos, hogy a mai Belogorje a mezős oldalon van. Tudjuk azonban, hogy régebben a települések eleve két helyen voltak, a hegyes és a mezős oldalon egyaránt, s valóban: a régi (száz évnél régebbi) térképek feltüntetnek mindkét oldalon egy-egy Belogorjét. A téli-nyári átköltözősdi viszont feltehetően a ló- és szarvasmarhatartás átvételével, tehát az oroszok megérkezte után alakult ki, ha viszont a település korábbi, akkor a név alapján a hegyes oldalra kell gondolnunk. (Persze leginkább a hanti név lenne érdekes, de ez nem maradt fenn – viszont ha az orosz elnevezés nem is a hanti név fordítása, akkor is igen korán adatolt, tehát amikor az oroszok megismerték, a hegyes oldalon kellett állnia.) A legkézenfekvőbb tehát, hogy Belogorje eredetileg a túloldalon, azaz a mai Kirpicsnij Zavod helyén állt. Néhány jel azonban arra mutat, hogy még korábban Belogorje a mai Hanti-Manszijszk, pontosabban Szamarovo területén is lehetett. Bármelyik verzió is igaz, most már sejthetjük, hogy éppen onnan jövünk, ahová menni szerettünk volna. Mindez azonban nem keseríthet el bennünket, hiszen eddigre megpillantjuk a kikötő mólóját:


Lapra szerelt kikötő.


Mozgásba lendül a személyzet.


Készül a nagy mű.


Így másznak le a hetvenéves nénik, a kisgyerekes anyák,
és a városból hozott nagyképernyős tévé is.


Végül mindenki szerencsésen partra száll, és megkezdhetjük egy új település felfedezését.

2010. január 10., vasárnap

Teljes oroszországi kisebbségi karakterkészlet

Mint arról a finugor.ru hírt adott, a ParaType (ПараТайп) cég jóvoltából letölthető egy olyan karakterkészlet, amely tartalmazza az oroszországi kisebbségi nyelv ábécéiben megtalálható összes betűt.

2010. január 9., szombat

Észt értelmező szótár az interneten

Úgy látszik, megkezdődött az elektronikus szótárak szezonja. Ezúttal az észt értelmező szótár (Eesti keele seletav sõnaraamat) érhető el online. A szótár használata ingyenes és regisztrálni sem kell.

2010. január 8., péntek

Nyelvfüles észt műsor a neten

Az észt nyelv iránt érdeklődőknek, különösen akiknek nyelvi kérdésekre van kihegyezve a fülük, érdemes belehallgatni a Keelekõrv (’Nyelvfül’) című műsor számtalan adásába, amelyet a Vikerraadio archívumában találhatunk.

Bár ezek az ismeretterjesztő adások legtöbbször valamilyen szűkebb téma köré szerveződnek (etimológiai kérdések, jelnyelv, kognitív nyelvészet, gyermeknyelv stb.), általában vagy a bevezetőben, vagy az interjúalanyokkal folytatott beszélgetés során számos más kérdésre is kitérnek a beszélgetőpartnerek. Igen népszerű téma például a kétnyelvűség, részben az Észtországban élő orosz kisebbség (az ország lakosságának mintegy 22%-a), részben az újabb bevándorlók nyelvhasználata miatt. A műsorban minden hónapban egy adást az Észtországban élő különböző nyelvi kisebbségek megismerésének szentelnek.

Akik a nyelvi kérdések iránt annyira nem érdeklődnek, azoknak is érdekesek lehetnek kétnyelvűségről szóló adások, már csak azért is, mivel különleges életutakról lehet hallani például a csuvas-észt kétnyelvűsséggel kapcsolatban. Milyen esélyei vannak a megmaradásra egy önálló államisággal nem rendelkező, ősi területén is kisebbségi helyzetben lévő nyelvnek Észtországban? (A csuvast Oroszországban többek között a Csuvas Köztársaságban beszélik, a nyelv maga a törökségi nyelvek közé tartozik, bár a műsorvezető, Maris Johannes előhozakodik azzal az elmélettel, hogy a csuvas eltörökösödött finnugor nép).

Vannak olyan adások, amelyek kifejezetten kisebb finnugor nyelvekkel és népcsoportokkal foglalkoznak, többek között az inkerikkel és a lívekkel. Ezekben a részekben az adott közösségek egy-egy Észtországban élő képviselőjét szólaltatják meg. A lív esetében anyanyelvi beszélők híján, Mati Hinttel, a lív nyelv lelkes támogatójával folyik a beszélgetés. Az inkeri nyelvről és identitásról szóló adásból szintén sok érdekeset megtudhatunk erről az eredetileg finn nyelvű népcsoportról, amely a 17. században települt a Leningrádi kerületbe; a második világháború során hol Finnországba telepítették őket (1944-ben a németek által megszállt területekről), hol vissza a Szovjetunióba, miután Finnország kiadta őket keleti szomszédjának. A inkerik azonban csak a sztálini korszak után, és csak részben költözhettek vissza eredeti lakóhelyükre, sokan Oroszország más területein vagy például Észtországban telepedtek le. A műsorban egy észtországi inkeri élettörténetét hallgathatjuk meg, aki elmeséli, milyen viszontagságokon ment keresztül a családja.

A műsor egyes adásai nemcsak meghallgathatók, de (legálisan) le is tölthetők a Vikerraadio archívumából.

2010. január 7., csütörtök

Megkezdődött a mari elektronikus szótár tesztje

Mint arról a finugor.ru hírt adott, megkezdődött a mari elektronikus szótár tesztje. A program letölthető innen. Sajnos (egyelőre?) csak windowsos változat létezik. Kissé meghökkentő módon a szótárban való kereséshez ki kell választani a megfelelő kötetet a tíz közül, majd ki kell választanunk a megfelelő címszót, és így olvashatjuk a szócikket. Ezzel azonban a keresés nem sokkal lesz gyorsabb, mint ha a fizikailag létező köteteket lapozgatnánk – de legalábbis jóval elmarad egy jól tervezett elektronikus szótár lehetőségeitől.

2010. január 6., szerda

Kerékpározó és részegeskedő medvék a Wang folyón

Ezúttal rendkívüli posztot kell beiktatnunk, mert a Wang folyón egy rendkívül érdekes poszt jelent meg, melynek témája már majdnem finnugrisztika. Ha a Wang folyó erre kanyarodik, a Rénhíreket akár be is csukhatjuk. Gratulálunk!

Kísértethajó a Ladoga-tavon

Az orosz interneten egy fura történet kering egy Juhon (esetleg Johan) Sigvard (Sigward?) nevű svéd hajósról, akit a ladogai bolygó hollandinak is neveznek. A történet ismertségét tovább növelte, hogy a Városi legendák című tévésorozat 31. részében is foglalkoztak a rejtélyes eseményekkel. A történet hitelességét nem kevéssé csökkenti, hogy a róla tudósító dokumentumok szinte szóról szóra megegyeznek (habár a szerzők neve változik), és nem jelölnek meg az eseményekről szóló független forrásokat. Lássuk azonban az állítólagos tényeket.

1937-ben egy svéd hajóskapitány telepedett le a Ladoga északi partján fekvő, akkor Finnországhoz tartozó Kexholmban. (A történet már itt gyanút ébreszt: a város svéd neve valóban Kexholm, de finn neve Käkisalmi. Mivel a városnak jelentős svéd lakossága nem volt, ebben az időben hivatalosan is Käkisalminak emlegették: ha az interneten keringő történetnek bármilyen hitelesnek tekinthető forrása lenne, az ezen a néven emlegetné a várost. A város Kexholmként való megnevezése inkább azt a gyanút erősíti, hogy a város történetét nem ismerő személy koholta a Sigvard-mítoszt.) A hatalmas termetű, mogorva férfi nem vette emberszámba a helyi lakosokat, és szörnyűséges kutyájával (állítólag egy grönlandi lajka és egy sarki farkas keveréke!) élt. A vasárnapi istentiszteletekre nem járt el, és azzal rémisztett meg egy vallása iránt érdeklődő lakost, hogy júdeai hitűnek mondta magát. Megvette az Úr Kegyelme nevű hajót, és nevét 666-ra festette át. Ezzel a hajóval éjszakánként kijárt a Ladogára, ki tudja, miért, egyben azonban mindenki biztos volt: nem halászni. Egyszer két halász véletlenül látta, hogy a hajó orrában állva kutyájával együtt farkashoz hasonlóan vonyít.

Szent Olaf napjának előestéjén, azon a napon, amikor a skandináv hit szerint boszorkányok Blokulában gyűlnek össze, valaki betört a templomba, leverte a szobrokat és az oltárt emberi ürülékkel mocskolta be. A következő nap estéjén valaki elrabolta egy város szélén lakó iszákos koldusasszony ötéves kislányát. Szomszédja azt vallotta, hogy a lányt az ördög vitte el egy, a fenevad számát viselő hajón, de senki nem hitt neki. Csak a helyi könyvtáros hitt neki: ő a rendőrkapitánynak azt állította, hogy Sigvard vörös kém. Szt. Olaf napjának éjszakáján rendkívüli erősségű vihar tombolt a Ladoga-tavon. Ezután a 666-os hajót sokáig nem látták. (A történetnek ez a szakasza több okból is felkeltheti a gyanúnkat. A szöveg Szent Olaf napját augusztus 31-nek mondja, holott az július 29-re esik. Mindenesetre ezek egyikét sem tartják számon boszorkányszombatok rendezésére különösen alkalmas napként.)

A hajó legközelebb 1955-ben bukkant fel, amikor egy orosz tengerész törzsőrmester halászat közben hajótörést szenvedett. Sikerült kiúsznia egy szigetre, és várta a segítséget, amikor a ködből felbukkant egy hajó. Kiabált, integetett, de a hajó nem állt meg. A tiszthelyettes a vízbe vetette magát, a hajóhoz úszott, de hiába dörömbölt, senki nem reagált. Végül észrevett egy lelógó kötelet, és a felmászott rajta. A fedélzetet madárürülék, hínár és sirálytetemek borították. A kormánynál megpillantott a viharkabátba öltözött alakot, és megkérdezte tőle: Hová megyünk, kapitány? – A pokolba. – hangzott a válasz. Azt hitte, rosszul hallotta a választ, de ebben a pillanatban az alak felé fordult, és meglátta a sárga koponyát, az üres szemüregeket, az orr helyén tátongó lyukat. A törzsőrmester átvetette magát a korláton, és teljes erejéből távolodott a hajótól. Mire egy halászhajó felszedte, alig volt benne élet.

Ettől kezdve a hajósok többször találkoztak a rejtélyes hajóval, mely leginkább ködös időben, ritkábban éjszaka bukkant fel. A fedélzetén sosem láttak embert.

1982 augusztusában három úttörő eltűnt a Ladozsszkij (Ladogai) úttörőtáborból. A táborban riadót fújtak, minden rajparancsnok a három szökevény keresésére indult. Az egyik gyerek látta, amint a tábor kikötőjéből kihúz egy hajó, tatján a három gyerekkel, akik vidáman lármáztak, amint meglátták rajparancsnokukat. Az üldöző még látta, hogy a kabinból egy elnyűtt ruhás ember lép ki, majd a hajó eltűnt a ködben. A ügyészségen később a rajparancsnok csak azt tudta felidézni, hogy az alakon furcsán lifegett a ruha, mintha csak egy fogason lógna. A gyerekeket nagy erőkkel keresték, de sosem találták meg.

A legutolsó jelentős eseményt a szövegek az adott vagy a megelőző évre teszik, az azonban nem derül ki, hogy a szövegek mikor keletkeztek, így a pontos dátum bizonytalan. Eszerint február 27-én elszabadult egy nagy jégtábla és a rajta álló kb. ezer horgász elsodródott a vízben. A rossz látási viszonyok miatt a mentési munkálatokat csak reggel lehetett megkezdeni, ezért az emberek egész éjjel várakoztak. Amikor reggel kimentették őket, többen fel voltak háborodva, hogy éjjel a hajó csak négy embert vett fel, a többieket be sem várva távozott. A mentők nem értették, miről van szó, mert a mentésben csak helikopterek vettek részt, hajó nem. Mint kiderült, éjfél körül hangtalanul egy hajó állt a jégtábla egyik végéhez, felvett négy embert, majd be nem várva a többi feléje sietőt, a nyílt vízre úszott. A felvett horgászokat többé senki nem látta. (A történet valóságalapja, hogy 2000. február 27-én valóban történt hasonló eset, a tudósítások szerint kilenc ember hunyt el – haláluk körülményeiről azonban mit sem tudunk.)

A történet egy Andron Fridman nevű „pétervári tudós” (intézmény, beosztás nincs jelölve, az illető neve az interneten elsősorban vámpírokkal, ufókkal és hasonlókkal kapcsolatban fordul elő) nyilatkozatával zárul, aki Sigvard életéről nyilatkozik (eszerint Käkisalmiba való költözése előtt Magyarországon is megfordult). Szerinte Sigvard egy szektához tartozott és különböző szertartásokkal a sötét erőket próbálta szolgálatába állítani (egy ilyen áldozáshoz rabolta el a kislányt is), de valószínűleg ereje kevésnek bizonyult, ezért bolyong most holtan a hajóján és veszélyeztet mindenkit, aki az útjába kerül.

A szövegben szereplő finn nevek szintén gyanúra adnak okot, de tanúskodhatnak puszta szövegromlásról is.

A neten mindössze egyetlen helyen található meg a szöveg cáfolata. Ljubov Dmitrijeva, a Korela erődmúzeum vezetője Paula Koho, jelenleg Lappeenrantában élő helytörténészhez fordult, aki körbekérdezte Käkisalmi jelenleg is élő akkori lakosait, de azok hasonló eseményekre nem emlékeztek. Sőt, kiderült, hogy a szövegben néven említett személyek egyáltalán nem éltek a városban. Az egyetlen kivétel a meglehetősen ritka nevű Lisa Hovenheimo, az állítólagos részeges koldusasszony: ilyen nevű ember valóban élt Käkisalmiban, és ma is Helsinkiben él, és főként Karjaláról szóló filmek ismert szerzője. (Ennek azonban ismét ellentmondani látszik, hogy a Hovenheimo név csupán egy latin betűs honlapon fordul elő, ennek a történetnek a lett nyelvű fordításában.) Paula Koho állítólag felvette a kapcsolatot Lisa Hovenheimóval, aki azt állította, hogy a kilencvenes években találkozott egy Viktor Sztyepankov nevű, akkor még igen fiatal újságíróval (e forrás szerint a Sigvard-történet szerzőjével), az ő nevét az illető valószínűleg innen ismerhette. (Ez a történetnek ismét valószerűtlen eleme: miért emlékezne tizenöt év után ilyen pontosan egy ennyire jellegtelen névre egy valószínűleg már nem fiatal asszony?)

2010. január 5., kedd

Komi-permják források

A Permi kraj A Komi-Permják Körzet Ügyeinek Minisztériuma honlapján komi-permják nyelvű híreket kezdett közölni. Az oldal ugyan ritkán frissül, és anyaga sem terjedelmes, de így is a legnagyobb komi-permják nyelvű internetes szövegforrás. Szerencsére azonban az oroszul tudók számára elérhető félig online szótár és nyelvtani vázlat is. Némiképpen reménykeltő, hogy készül a komi-permják wikipédia is.

2010. január 4., hétfő

NRVV 33. – Hajóút Hanti-Manszijszktól Kirpicsnij Zavodig

Ha meguntuk Hanti-Manszijszkot, ismét hajóra szállhatunk. Mivel a Kisikbe közlekedő hajókból nem lehet sokat látni, célszerű egy olyan járművet választani, amelyből kellemes kilátás nyílik. Ilyenből tulajdonképpen csak egy van, a környező falvakba közlekedő folyami villamos (oroszul recsnoj tramvaj).



A folyami villamos megint nem egy típusnév, hanem sokféle hajót jelölhet, melyek viszonylag sok utast tudnak szállítani, tipikusan város környéki forgalomban. A wikipédia alapján a Hanti-Manszijszk környéki kistelepülésekre közlekedő hajó Moszkvics típusú, de tapasztalataink szerint Hanti-Manszijszkban senki nem nevezi így, sőt, magának a hajónak nincs is neve. Tágas fedélzetén jó időben nagyon kellemes az utazás, különösen, hogy a helyi utasok nagy többsége ilyenkor is a levegőtlen, sötét hajóbelsőt preferálja.

A járat hajnalban indul Troicából, és Lugovoje, Belogorje és Kirpicsnij Zavod érintésével kb. három óra alatt ér el Hanti-Manszijszkba, ahol rövid pihenő után megfordul és visszatér Troicába, majd délután ismét Hanti-Manszijszkba megy, és este tér vissza. Így tehát két járat van naponta mindkét irányba, de ha csak valamelyik faluba akarunk kiruccanni és visszatérni, akkor sok időt nem tölthetünk a kiszemelt településen. (Ezzel szemben a falvak lakói megtehetik, hogy reggel behajóznak a városba, és este térnek vissza.)



A hajó átúszik az Irtisen átívelő híd alatt, elhagyja a várost, és máris megfigyelhetjük a víz tájformáló erejét. Az Irtis mindkét partja lapos és homokzátonyokkal teli, a folyó folyamatosan lerombolja és átépíti a medret.



Az erdős partokat helyenként alámossa, a vízbe dőlt part menti fák szegélyezik a folyót.



A fátlan területeken a part olyan, mint egy talajmetszet egy mezőgazdasági tankönyvben.



Ahol a folyó új zátonyokat épít, a növényzet fokozatosan foglalja el és erősíti meg a szárazföldet. Mivel tavasszal a vízszint igen magas, ősszel viszont igen alacsony, a hajózási idény jelentős részében fövenysávok húzódnak a partok mentén: ezek őszre elfogalják a meder jelentős részét.



Már az Irtisen felbukkannak a partra vonszolt, és valószínűleg az idők végezetéig ott rozsdásodó hajóroncsok, melyek a lakott területektől jóval távolabb is felbukkannak végig az Ob mentén.

Pápay József Nyelvészeti tanulmányutam az éjszaki osztjákok földjén című beszámolójában így írja le az Irtis torkolatát:
A hol a két folyamóriás összetalálkozik, eltűnnek a partok, óriás áradvány (szor) képződik. Az Irtis szőke vizét azonban sokáig meg lehet különböztetni az Ob sötét vizétől; jó darabig egymás mellett folynak. De hajónk már barna vízen úszik tovább s az Irtis meredek partját hátunk mögött hagytuk.
Mivel Hanti-Manszijszk után meredek partot már nem látunk, feltételezhetjük, hogy Pápay a Hanti-Manszijszk fölötti partokra utal vissza. A két különböző színű vizet nekünk nem volt alkalmunk megfigyelni, és hasonló jelenség nem látható a Google műholdfelvételén sem. Ez a felvétel egyébként azért is figyelmre méltó, mert valamikor tavasz végén vagy nyár elején készülhetett, ezért az árterület kiterjedt: az általunk nemsokára bemutatott települések szinte szigetet alkotnak. (Érdemes a felvételt összevetni a térképpel.)



Az Ob északi partján már ismét magas partokat találunk, mint Hanti-Manszijszknál. Az Ob teljes általunk bejárt szakaszán ilyenek a partok: a jobb meredek, határozott vonalú és lényegében állandó. Ezt általában hegyes vagy erdős partnak hívják (vö. a hegyi marik elnevezésével). Ezzel szemben a bal part olyan, mint az Irtisen láttuk: lapos, változékony, homokzátonyos. Ezt az oldalt általában rétes vagy áradmánytavas oldalnak hívják. Ezen az oldalon vannak a Pápay által is emlegetett áradmánytavak. Tavasszal a teljes alacsony partot elönti a víz, a nyár folyamán azonban a vízszint csökken, egyre nagyobb lesz a szárazföld. A vízmennyiség egy része a terepviszonyok következtében nem tud lefolyni, így tavakként fennmarad. Ezekben a tavakban általában rengeteg hal reked, melyeket könnyű is kifogni. Az áradmánytavak tehát a holtágakhoz hasonló képződmények, de évről évre újjászületnek. Az Ob mentén élő hantiknak hagyományosan két szálláshelyük volt. Télen az erdős oldalon éltek: az erdő biztosította a tűzifát és a szélárnyékot, az erdőben vadásztak és az Obon vagy az Obba torkolló kisebb folyókon halásztak. Nyáron átköltöztek az áradmánytavas oldalra: itt az áradmánytavakban halásztak. A tavak madárvilága is gazdag volt, főként kacsára, lúdra vadásztak. A víz alól felszabadult területek viszont a lovaknak, teheneknek szolgáltak kitűnő legelőül.



Az Ob kilométernyi széles, egyenes szakaszainál eltűnik a horizont, mint a tengeren.

Az Obra kiérve a jobb parton nemsokára megpillanthatjuk Kirpicsnij Zavod (tkp. Téglagyár) települést. A parttól kb, száz méterre, kilométernyi hosszan, egy kisebb síkságon nyúlik el a falu, melynek fövenyes partja bárhol alkalmasnak tűnik a kikötésre. Ennek ellenére a hajó elhalad a település mellett, és azon túl áll meg, az utasok meg elindulnak visszafelé, a faluba.



Ezen a ponton már mindannyian elismerjük, hogy egy ilyen jól felszerelt, váróteremmel és parkolóval ellátott hajóállomásért mindenképp érdemes volt eljönni.



Téglagyári megálló, nem kutya.