NRVV 57. Tegi

Tegi a Kis-Ob nyugati partján terül el. Berjozovótól északra a Hanti-Manysi Autonóm Körzet határán belül a legnagyobb település. A Berjozovó és Szalehard között közlekedő szárnyashajónak ez az első és utolsó állomás a körzet határain belül. (Ez a járat egyébként igen érdekes útvonalon jár: reggel hétkor indul Berjozovóból, tíz órakor áthalad Muzsin, délután fél kettő körül eléri Szalehardot, ahonnan kettőkor visszaindul és fél hat után ér Muzsiba. Muzsiban éjszakázik, reggel hatkor ismét elindul Szalehardba, ahol tíz körül fordul, és valamivel kettő előtt ismét áthalad Muzsin, majd este hat körül ér Berjozovóba. Ennek köszönhetően Muzsi és Szalehard között napi két járat is van, de Muzsi és Berjozovó között csak napi egy.) Kelet–nyugati irányban azonban semmilyen közlekedés nincs, így a Nagy-Obról, Vanzevat felől legfeljebb csónakon közelíthető meg. Az utazók tehát kénytelenek csónakot bérelni.


Tegi falu (Tek kurt) Tek hősről kapta a nevét, tehát mitológiai jelentőséggel bír. A hely misztikus varázsát azonban nagyban csökkenti az a tény, hogy a falut már kétszer átköltöztették, tehát már régen nem az eredeti helyén van. A költözködés oka az volt, hogy az Ob folyamatosan elmossa a partot. Egy hagyományos településnél ez nem volt igazán gond, a kialakult utcarendszerrel rendelkező településeknél azonban már igen. Egyébként az átköltöztetés csak mérsékelten mondható sikeresnek, hiszen a település a jelenlegi helyén is folyamatosan erodálódik.

A magasparton helyenként megtaláljuk a valamikor ott állt faházak nyomát.

A parthoz legközelebb álló utcasorból már kitelepítették a lakosságot.

Festői képet nyújtanak a folyó mellett álló csinos kis faházak.

A rönkház nagy előnye, hogy szétszedhető és újra felépíthető.
Erről a helyről áthelyezték a házat, csak az alapok és a régi, feleslegesnek ítélt bútorok maradtak.

A falu elhanyagoltsága ellenére is (vagy éppen ebből fakadó romantikájának köszönhetően)
igen kellemes helynek mondható.

A gazdasági helyzet persze itt is rossz, az emberek főleg a segélyekből, nyugdíjakból és az utcákon legelésző tehenek tejéből élnek, illetve halászattal egészítik ki jövedelmüket. A hanti nyelv helyzete itt is nagyon rossz, a huszonévesek körében már ritkaságszámba megy, ha valaki beszél hantiul, az idősebbek között azonban még több adatközlőnek is alkalmas személy akad.

NRVV 41. – Hanti-Manszijszktól Szotnyikovóig

Utunk során most kihagyjuk azokat a településeket, ahol sejtésünk szerint már nagy valószínűséggel nem találunk hanti beszélőket. Első állomásunk Bolsoj Atlim lesz. Bolsoj Atlim kikötőjét Szotnyikovónak hívják, ez egy ma már nem létező falu nevét őrzi. A két állomás közötti területről csak a szárnyashajó fedélzetéről szerzünk benyomást.

A folyó két partja közül kétségtelenül a hegyes, azaz a nyugati nyújt izgalmasabb látványt.

A hegyek között néhol szűk hasadék nyílik, s egy folyócska kanyarog ki az Obra.

Időnként azonban szélesebb, sekély, de nyár végére már kiszáradt folyómedret pillantunk meg.
Legeltetésre csak az ilyen helyek adnak lehetőséget ezen az oldalon.

Az erdős és a kopár hegyoldalak váltakozása festői képet nyújt.

A leszakadó partfalak olyan formákat hoznak létre,

mint amilyeneket a magashegységekben láthatunk.

A kikötők általában egy úszó platformból állnak,
melyre esőtől és széltől védő várakozóhelyet helyeztek el.
A mezei oldal településeiből nem is látszik több.
(Jelizarovo, az első állomás, Hanti-Maszijszktól másfél órányira, 86 kilométerre)

A hegyes oldal települései viszont általában azért nem látszanak, mert a magaspartra épültek.
A partról meredek lépcsőkön kell felmászni magához a településhez.
(Karimkari, Hanti-Manszijszktól három és fél órányira, 185 kilométerre)

Az ilyen településeknél megtekinthetjük a lakosság motorcsónak-parkját.

A hegyes oldalon a kikötő időnként igen távol esik magától a településtől,
így abból semmit sem látni.

(Bolsije Leusi, Hanti-Manszijszktól négy órányira, 205 kilométerre)

Az ilyen állomásokra a helyiek motorcsónakkal jönnek ki ismerőseik elé.

Megérkezésünk előtt az utolsó megálló Malij Atlim (négy és egy negyed óra, 217 km).
Itt a folyóról is megcsodálható a régi fatemplom, mely jelenleg nem működik.
Korábban a környékbeli hantik ide jártak az „orosz isten”-nek áldozni.

NRVV 40. – A Metyeor

Ha valaki romantikus hétvégét szeretne eltölteni a barátnőjével, jól teszi, ha Bécsbe viszi – ám ha e hétvégén egyben meg is szeretné kérni a kezét, akkor a minimum, hogy legalább egyik irányba szárnyashajóra vesz jegyet. Mifelénk a szárnyashajó a romantika netovábbja, és nem is olcsó mulatság.


Az Obon azonban kissé más a helyzet. A települések jelentős részét nyáron csak hajóval lehet elérni. A Hanti-Manszijszk és Berjozovo közötti több, mint 550 kilométert a Metyeor típusú szárnyashajó is közel fél nap alatt teszi meg: menetrend szerint reggel fél hétkor indul és hat óra előtt nem sokkal érkezik meg. Valójában azonban augusztus közepétől a nehezen oszló reggeli köd miatt több órás késések is előfordulnak, sőt, esetenként a hajó már nem ér el sötétedés előtt a célállomásra, hanem valamelyik közbeeső állomáson vesztegel. (A Metyeort Zelenodolszkban gyártják: ennek neve ismerősen csenghet a Mariföldre vagy Udmurtiába utazó finnugristáknak, hiszen a Kazany felé tartó vonat itt ér át Csuvasföldről Tatarsztanba.)

Megjegyzendő, hogy az út felénél található Oktyabrszkoje és Hanti-Manszijszk között levő településekre más hajó nem jár.


A Metyeor három fő részre, ún. „szalon”-ra oszlik. (A terminus ne lepjen meg senkit, oroszul a villamoskocsi vagy a busz belseje is szalon.) A bejárattól és a fölötte található vezetőfülkétől előre található az orrszalon (noszovoj szalon), mögötte a középső szalon (szrednyij szalon), majd ezt követi a nyitott fedélzet, amin át a hátsó szalonba (zadnyij szalon) jutunk. A nyitott fedélzet az egyetlen rész, ahol menet közben nyugodtan nézelődhetnénk, de folyamatosan tartózkodik ott 4–5 dohányos, úgyhogy erről az élvezetről érdemes előre lemondani. A bejáratnál ugyan nézelődhetnénk, de itt a folyamatos huzat rontja el örömünket. Éppen ezért nagyon nem mindegy, melyik szalonba sikerül helyet foglalni. Ha Hanti-Manszijszkban veszünk jegyet, akkor helyjegyet kapunk, de a helyfoglalást a helyiek nem veszik komolyan, úgyhogy érdemes tolakodnunk – különösen, ha végállomástól végállomásig megyünk.

Az út tervezésekor érdemes figyelembe venni, hogy a végállomásokon a poggyászt lemérik, és 20 kg felett pótdíjat kell fizetnünk, mely kilónként a jegyár 1–2 százaléka. Ha azonban nem a végállomáson szállunk fel, akkor a hajón kell jegyet venni, és a poggyászunkkal senki nem törődik. A jegyár egyébként nem vészes, a teljes útra valamivel több mint 1000 rubel.

Nyugalmi állapotban a szárnyashajó felfekszik a vízre...


...ám ha felgyorsul, talpaira áll, orra kiemelkedik a vízből. Mindez szintén szempont ülőhelyünk helyes megválasztásánál.


Egyértelmű, hogy az orrszalon a legjobb választás. Jó a kilátás, gyönyörködhetünk a tájban.


Legkevésbé jó választásnak a középső szalon tűnik. Zsúfolt, a tájból szinte semmit nem látni, mindenki keresztüljárkál rajta, mivel itt működik a kassza és a büfé is.


Ráadásul ezt használják csomagraktárnak is. A falon látható modern tévékészülék ne tévesszen meg senkit, filmet nem vetítenek. A középső szalon csak akkor jó választás, ha odakint nagyon hideg van, mivel a szalonok között egyedül ezt lehet értékelhető módon fűteni.



A hátsó szalon majdnem olyan kellemes, mint az első, legfeljebb időnként hátrafelé kell forogni, ha a teljes panorámát élvezni akarjuk. Az egyetlen igazi hátránya, hogy a motor felett van, így igen zajos.


Mint ezen a képen is jól látható, a Metyeor berendezése nem igazán mondható komfortosnak, és nem egy nagy élmény 12 órát végigülni ezeken a székeken.


Az orosz belsőépítészet egy szép példáját mutatja ez a mellékhelyiség. Az oroszok szeretik a nagydolgukat guggolva végezni (ez az orosz vécék higiéniai jellemzőit ismerve igencsak érthető preferencia), ezért ácsoltak a csésze köré egy lábazatot. Ez azonban igencsak megnehezíti a kisdologra érkező férfiember dolgát. A csésze ugyanis gyakorlatilag megközelíthetetlen, a deszkára felállni és onnan a mélybe célozni a hullámokon ugráló hajón bizonyos kockázatokkal jár. Saját tapasztalatból a fél láb deszkára helyezését és enyhe derékcsavarással segített célzást tudom férfitársaimnak javasolni.


Természetesen itt is módunkban áll megcsodálni az orosz barkácstechnológiát: esetünkben a plexi repedését javították némi kovácsmunkával.

NRVV 34. – Megérkezés Belogorjéba

Mint arról már korábban szó esett, Belogorje korábban fontos szakrális helyszín volt: ez volt az Ob szellemének (Ász iki, azaz Ob-öreg) kultuszának helyszíne, itt mutattak be neki áldozatot stb. Sajnos egyet rögtön valószínűsítenünk kell: ez a hely nem azonos a mai Belogorje helyével. Az Ob menti települések ugyanis (legalábbis az utóbbi századokban biztosan) előszeretettel vándorolnak. Belogorjéval kapcsolatban rögtön gyanút kelt a neve, amit egyszerűen Fehérhegynek fordíthatunk. Természetesen nem hófödte csúcsokra kell gondolni, ahogy a falu „totemoszlopának” megalkotója tette, hiszen ezen a környéken a hegyek legfeljebb ha félszáz méterre emelkedhetnek környezetük fölé: akkor van hó a csúcsukon, amikor alattuk is. Inkább olyan hegyre gondolhatunk, melynek meredek oldalán nem telepedhet meg a növényzet, ezért az őt alkotó fehéres kőzetanyag vagy homok messziről feltűnik. Ez azonban önmagában nem segítség, hiszen az Ob mentén sok ilyen hely van. Az azonban biztos, hogy a mai Belogorje a mezős oldalon van. Tudjuk azonban, hogy régebben a települések eleve két helyen voltak, a hegyes és a mezős oldalon egyaránt, s valóban: a régi (száz évnél régebbi) térképek feltüntetnek mindkét oldalon egy-egy Belogorjét. A téli-nyári átköltözősdi viszont feltehetően a ló- és szarvasmarhatartás átvételével, tehát az oroszok megérkezte után alakult ki, ha viszont a település korábbi, akkor a név alapján a hegyes oldalra kell gondolnunk. (Persze leginkább a hanti név lenne érdekes, de ez nem maradt fenn – viszont ha az orosz elnevezés nem is a hanti név fordítása, akkor is igen korán adatolt, tehát amikor az oroszok megismerték, a hegyes oldalon kellett állnia.) A legkézenfekvőbb tehát, hogy Belogorje eredetileg a túloldalon, azaz a mai Kirpicsnij Zavod helyén állt. Néhány jel azonban arra mutat, hogy még korábban Belogorje a mai Hanti-Manszijszk, pontosabban Szamarovo területén is lehetett. Bármelyik verzió is igaz, most már sejthetjük, hogy éppen onnan jövünk, ahová menni szerettünk volna. Mindez azonban nem keseríthet el bennünket, hiszen eddigre megpillantjuk a kikötő mólóját:

Lapra szerelt kikötő.

Mozgásba lendül a személyzet.

Készül a nagy mű.

Így másznak le a hetvenéves nénik, a kisgyerekes anyák,
és a városból hozott nagyképernyős tévé is.

Végül mindenki szerencsésen partra száll, és megkezdhetjük egy új település felfedezését.

NRVV 33. – Hajóút Hanti-Manszijszktól Kirpicsnij Zavodig

Ha meguntuk Hanti-Manszijszkot, ismét hajóra szállhatunk. Mivel a Kisikbe közlekedő hajókból nem lehet sokat látni, célszerű egy olyan járművet választani, amelyből kellemes kilátás nyílik. Ilyenből tulajdonképpen csak egy van, a környező falvakba közlekedő folyami villamos (oroszul recsnoj tramvaj).



A folyami villamos megint nem egy típusnév, hanem sokféle hajót jelölhet, melyek viszonylag sok utast tudnak szállítani, tipikusan város környéki forgalomban. A wikipédia alapján a Hanti-Manszijszk környéki kistelepülésekre közlekedő hajó Moszkvics típusú, de tapasztalataink szerint Hanti-Manszijszkban senki nem nevezi így, sőt, magának a hajónak nincs is neve. Tágas fedélzetén jó időben nagyon kellemes az utazás, különösen, hogy a helyi utasok nagy többsége ilyenkor is a levegőtlen, sötét hajóbelsőt preferálja.

A járat hajnalban indul Troicából, és Lugovoje, Belogorje és Kirpicsnij Zavod érintésével kb. három óra alatt ér el Hanti-Manszijszkba, ahol rövid pihenő után megfordul és visszatér Troicába, majd délután ismét Hanti-Manszijszkba megy, és este tér vissza. Így tehát két járat van naponta mindkét irányba, de ha csak valamelyik faluba akarunk kiruccanni és visszatérni, akkor sok időt nem tölthetünk a kiszemelt településen. (Ezzel szemben a falvak lakói megtehetik, hogy reggel behajóznak a városba, és este térnek vissza.)



A hajó átúszik az Irtisen átívelő híd alatt, elhagyja a várost, és máris megfigyelhetjük a víz tájformáló erejét. Az Irtis mindkét partja lapos és homokzátonyokkal teli, a folyó folyamatosan lerombolja és átépíti a medret.



Az erdős partokat helyenként alámossa, a vízbe dőlt part menti fák szegélyezik a folyót.



A fátlan területeken a part olyan, mint egy talajmetszet egy mezőgazdasági tankönyvben.



Ahol a folyó új zátonyokat épít, a növényzet fokozatosan foglalja el és erősíti meg a szárazföldet. Mivel tavasszal a vízszint igen magas, ősszel viszont igen alacsony, a hajózási idény jelentős részében fövenysávok húzódnak a partok mentén: ezek őszre elfogalják a meder jelentős részét.



Már az Irtisen felbukkannak a partra vonszolt, és valószínűleg az idők végezetéig ott rozsdásodó hajóroncsok, melyek a lakott területektől jóval távolabb is felbukkannak végig az Ob mentén.

Pápay József Nyelvészeti tanulmányutam az éjszaki osztjákok földjén című beszámolójában így írja le az Irtis torkolatát:

A hol a két folyamóriás összetalálkozik, eltűnnek a partok, óriás áradvány (szor) képződik. Az Irtis szőke vizét azonban sokáig meg lehet különböztetni az Ob sötét vizétől; jó darabig egymás mellett folynak. De hajónk már barna vízen úszik tovább s az Irtis meredek partját hátunk mögött hagytuk.

Mivel Hanti-Manszijszk után meredek partot már nem látunk, feltételezhetjük, hogy Pápay a Hanti-Manszijszk fölötti partokra utal vissza. A két különböző színű vizet nekünk nem volt alkalmunk megfigyelni, és hasonló jelenség nem látható a Google műholdfelvételén sem. Ez a felvétel egyébként azért is figyelmre méltó, mert valamikor tavasz végén vagy nyár elején készülhetett, ezért az árterület kiterjedt: az általunk nemsokára bemutatott települések szinte szigetet alkotnak. (Érdemes a felvételt összevetni a térképpel.)



Az Ob északi partján már ismét magas partokat találunk, mint Hanti-Manszijszknál. Az Ob teljes általunk bejárt szakaszán ilyenek a partok: a jobb meredek, határozott vonalú és lényegében állandó. Ezt általában hegyes vagy erdős partnak hívják (vö. a hegyi marik elnevezésével). Ezzel szemben a bal part olyan, mint az Irtisen láttuk: lapos, változékony, homokzátonyos. Ezt az oldalt általában rétes vagy áradmánytavas oldalnak hívják. Ezen az oldalon vannak a Pápay által is emlegetett áradmánytavak. Tavasszal a teljes alacsony partot elönti a víz, a nyár folyamán azonban a vízszint csökken, egyre nagyobb lesz a szárazföld. A vízmennyiség egy része a terepviszonyok következtében nem tud lefolyni, így tavakként fennmarad. Ezekben a tavakban általában rengeteg hal reked, melyeket könnyű is kifogni. Az áradmánytavak tehát a holtágakhoz hasonló képződmények, de évről évre újjászületnek. Az Ob mentén élő hantiknak hagyományosan két szálláshelyük volt. Télen az erdős oldalon éltek: az erdő biztosította a tűzifát és a szélárnyékot, az erdőben vadásztak és az Obon vagy az Obba torkolló kisebb folyókon halásztak. Nyáron átköltöztek az áradmánytavas oldalra: itt az áradmánytavakban halásztak. A tavak madárvilága is gazdag volt, főként kacsára, lúdra vadásztak. A víz alól felszabadult területek viszont a lovaknak, teheneknek szolgáltak kitűnő legelőül.



Az Ob kilométernyi széles, egyenes szakaszainál eltűnik a horizont, mint a tengeren.

Az Obra kiérve a jobb parton nemsokára megpillanthatjuk Kirpicsnij Zavod (tkp. Téglagyár) települést. A parttól kb, száz méterre, kilométernyi hosszan, egy kisebb síkságon nyúlik el a falu, melynek fövenyes partja bárhol alkalmasnak tűnik a kikötésre. Ennek ellenére a hajó elhalad a település mellett, és azon túl áll meg, az utasok meg elindulnak visszafelé, a faluba.



Ezen a ponton már mindannyian elismerjük, hogy egy ilyen jól felszerelt, váróteremmel és parkolóval ellátott hajóállomásért mindenképp érdemes volt eljönni.



Téglagyári megálló, nem kutya.

NRVV 23. – Kisik 1. Az utazás

Kisik, mint arra korábban többször utaltunk, turistalátványosságként szolgál (erről még a továbbiakban is lesz szó), a Hanti-Manszijszki járásban található egyetlen ún. nemzetiségi falu. Ha igazi hanti falut keresünk, mindenki azt tanácsolja, látogassunk el Kisikbe. A keserű valóság azonban az, hogy csak néhány idősebb ember beszél hantiul, de ma már ez is elég ahhoz, hogy egy település nemzetiségi státuszt kapjon. Ha viszont már elutaztunk Hanti-Manszijszkig, ne sajnáljunk még egy kis pénzt arra költeni, hogy eljussunk Kisikbe, hiszen már az utazás is kaland.

Kisikbe ugyanis Mars(z) típusú légpárnás hajó jár (a szokással ellentétben azonban nem a típus nevét viseli, hanem Jugorszkijnak, azaz Jugrainak hívják), de az igazi kaland nem ez, hanem a feljutás. A hajó egyszerre kb. másfél tucat utast tud szállítani, és csak hétfőn, szerdán és pénteken jár, akkor is naponta egyszer: Hanti-Manszijszkból reggel fél hétkor indul, kb. két és fél óra múlva érkezik meg Kisikbe, ahonnan azonnal visszafordul. Tavaly tett még egy kört, idén azonban a délutáni járatot megszüntették. (Annak ellenére, hogy a heti hat járat is kevés volt, amint az Jaanus Piirsalu írásából is kiderült.) Az izgalmat fokozandó, a járatra nem lehet elővételben venni jegyet. Ennek az a következménye, hogy a reménybeli utas hajnalban taxival kénytelen kimenni a kikötőbe (aki biztosra akar menni, kb. reggel négykor), ahol aztán sorban áll. A pénztár ötkor nyit, de a kisiki járatra hivatalosan hatkor kezdik árulni a jegyet, azaz tulajdonképpen két sor áll, hiszen a kisiki utasok kénytelenek másokat maguk elé engedni, és ezek a mások gyakran önálló sort alkotnak. (A kevésbé tapasztalt utasok udvariasan beállnak a kisiki sor végére, s így lekésik jártukat.) Valójában a jegyet hatkor sem kezdik árulni, csak kb. negyed hétkor, amikor a hajó valóban beáll a beszállóhelyre. Egy helyi szerint azért ez az eljárás, mert ha már lenne jegyük, és a hajó mégsem tudna elindulni, akkor a hajótársaságnak gondoskodnia kellene az utasokról, adott esetben élelmeznie, sőt, szállást biztosítania. Ez azonban naiv elképzelés, hiszen ezt a társaság más járatok esetében sem teszi meg. Aki nem jut fel a hajóra, az két-három nap elteltével újra próbálkozhat.



Az út az Irtis torkolatáig vezet, ott a hajó átvág az Obon, majd az Ob túloldalán felúszik a Nazimon. Sajnos a hajó zárt, így a kilátásban nem igazán gyönyörködhetünk. (Ha a partközeli oldalon ülünk, igazán azt sem könnyű eldönteni, hogy hogy mikor értünk át egyik folyóról a másikra.) Az út maga legfeljebb viharos időben izgalmas. Ezen kívül sajátos élményben lehet részünk, ha ősszel utazunk. Ilyenkor ugyanis a Nazim, sőt, az Irtis és az Ob is jelentősen apad, rengeteg homokzátony jelenik meg rajta. Ez azonban egy légpárnás hajó számára nem akadály, a kisebbeken akár át is mászik. Ez azonban csak idővel tudatosul az utasban, az első néhány alkalommal rémisztő látvány, ahogy centiméterekre halad el a hajó a máskor végzetes homoktorlaszok mellett.



A hajó Kisikbe érkezésekor bátran felfut a partra. Az érkezők lekecmeregnek. Ki- és berakják postát (a világ többi részével valóegyetlen rendszeres összeköttetést jelenti a hajó), majd megindul a verseny a feljutásért. (Pénztár nincs, az útért Hanti-Manszijszkban, a leszállásnál kell fizetni.) Érthető, ha ilyen helyzetben a lakosság nem értékeli, ha a turista csak hajókázni akar, ezért a lincselés elkerülése végett eszünkbe se jusson azonnal visszafordulni, töltsünk legalább két napot Kisikben. Alapjában csendes kis falu (a távolodó hajó hangját még eltűnése után is percekig jól hallhtjuk), szép helyen fekszik, nyugalmas kikapcsolódásra éppen megfelelő. Ráadásul látnivaló is akad majd.

NRVV 22. – Szamarovo 3. A kikötő

Hanti-Manszijszk fontos közlekedési központ, legalábbis nyáron. Hajók indulnak innen fel az Irtisen, ill. a közeli Irtis-torkolaton át fel és le az Obon. Egyes hajók csak a közeli településekre járnak, másokkal – a szárnyashajókkal – egy nap alatt elérhetjük Tobolszkot, Kondát, Szurgutot vagy Berjozovót.

A helyiek pontosan számon tartják, hogy hova milyen típusú hajó jár, ez ugyanis alapvetően meghatározza, hogy milyen sebességgel és milyen körülmények között juthatunk el a célpontunkhoz.




A kikötő főépülete maga is hajóra emlékeztet, és viszonylag modern. Meglehetősen kulturált körülmények között lehett várni a hajók indulását. Egyes járatokra elővételben is meg lehet venni a jegyet, bár rejtélyes okokból csak hajnali öt és délután két óra között. (A helyiek emlékei szerint egy időben viszont csak délután és este lehetett elővételben jegyet venni.) Fontos tudni, hogy beszállás előtt le kell mérni a poggyászt, és a 20 kg feletti kilókért pótdíjat kell fizetnünk. A pótdíj kilónként a jegyár 1%-a. Pótdíjat azonban kizárólag a nagyobb kikötőkben kell fizetni, így aki nehéz poggyásszal utazik és módja van rá, leszállhat az első megállóban, és amikor újra felszáll, már nem kell pótdíjat fizetnie. (Lehet, hogy le sem kell szállni, csak új jegyet venni az első megálló után: a legtöbb állomáson nem árulnak jegyet, a hajón kell kifizetni a viteldíjat.) A szamarovói kikötőben nagy elektronikus táblák jelzik az induló hajókat, pontosabban azt, hogy a menetrend szerint mikor indulnak. Az a hajó, amelyik késik, az indulása időpontjában ugyanúgy eltűnik a tábláról, mintha már valóban a távolban járna.

A kikötő környéke viszonylag rendezett, de unalmas. Az unalom megtörésére szolgál ez a sajátos virágtartó is, mely olyan hajót ábrázol, amilyen nem jár és sosem járt ezen a környéken. Ha már elértünk a kikötőbe, óhatatlanul hatalmába kerít minket a vágy, hogy útra keljünk a folyón. Éppen ezért sorozatunk következő részében elhagyjuk Hanti-Manszijszkot, egyelőre csak rövid időre. Utána még visszatérünk, hogy megismerkedjünk néhány további látnivalóval, mielőtt nekivágnánk a nagy útnak...