2010. augusztus 30., hétfő

NRVV 63. Berjozovo

Berjozovo a Berjozovói járás központja, a Hanti-Manysi Autonóm körzet északnyugati részének legjelentősebb települése. A Szoszva alsó folyása mentén terül el: bár elvben kiesne a szárnyashajók útjából, valójában betérnek ide, sőt, ez a végállomás. Reggelente délre, Hanti-Manszijszkba, ill. északra, Szalehardba is indul járat. Történetileg is jelentős, orosz erődítményként 1593-ban alapították (korábban obi-ugor település volt itt) Berjozov néven (a finnugrisztikai szakirodalomban gyakran ma is így emlegetik). A hanti és a manysi terület határán helyezkedik el: a Szoszva mentén feljebb manysik élnek, ám az Ob felé haladva már hanti településeket találunk.


Bár jelentős közlekedési központ, hajóállomásán ez nem tükröződik. A városba érkezve először ezen a rámpán kell felmásznia mindenkinek a kétévesektől a nyolcvanévesekig, természetesen a súlyos és terjedelmes csomagokkal egyensúlyozva.


A rámpa az ellenkező irányból.
A háttérben látható uszály a váróterem, de szállásként is üzemel:
nem ajánlott, de pénzszűke esetén megteszi.
(Már ha sikerül helyet foglalnunk.)


Ezek után egy nem kevésbé meredek,
de annál szűkebb lépcső következik.


A felszínre érve sem szívderítő a látvány.
Nem sikerült kideríteni, hogy a háttérben látható esőbeállót kiknek is szánták...


A kék tető az uszály–váróterem–szálloda teteje. Régebben egy uszályokból álló móló vezetett a hajókig, ezek között a területet feltöltötték.


A háttérben látható kerítés mellett fut a jelenlegi út.




A régi bejáró romjai.


A település egyházi központ,
híres temploma a helyi obi-ugorok szent helyére épült.


Berjozovo az oroszok számára elsősorban azért jelentős, mert több neves személyiséget is száműztek ide. Köztük az egyik legjelentősebb Mensikov herceg, Nagy Péter kegyeltje, halála után az ország tényleges vezetője, illetve Trockij, aki 1907-ben itt szökött meg a száműzetésből. A templomhoz tartozó egykori temetőben ma csak az itt elhunyt jelentős személyiségek emlékművei állnak, egyébként parkként funkcionál.


A templomtól nem messze áll ez a valaha bizonyára autóközlekedésre is alkalmas,
de ma a forgalom elől elzárt híd.


Masszív faszerkezete ma már bizonytalanul áll.


A helytörténeti múzeumot keresve messziről feltűnik ez
az orosz faépítészet elemeit felvonultató épület.


Közelebb érve azonban kiderül, hogy egy étteremről van szó.


A helytörténeti múzeum épülete az átellenben levő sarkon áll, építészetileg igencsak sikerületlennek mondható.
(Bejutni ez alkalommal sajnos nem sikerült.)


A környék nemzetiségi lakosságára egyedül ez a boltnév emlékeztetett.
(Vogulocska: manysi lány.)

2010. augusztus 27., péntek

Móricz Virág: Suomiban jártam

Egyszer, régen Helsinkiben sétálgattam éppen, amikor megpillantottam egy sietve közeledő fiatalembert. Feltűnő jelenség volt. Már önmagában az, hogy sietett – Finnországban nem szokás sietni. Lépteit hosszan elnyújtotta, hatalmasakat lépett, ettől járás közben egész teste hullámzott. És egy könyvet olvasott. Bolondnak tűnt. Amikor közelebb ért, próbáltam meglesni, mi van a kezében. A Panoráma Kiadó nagy útikönyv sorozatából a Finnország kötetet olvasta. Ez mindent megmagyarázott: nem bolond, csak magyar. Ez az élmény gyakran felidéződik bennem, amikor finnugor vonatkozású útleírásokat olvasok – lám, másokat is érdekel.

Finnországról többen írtak magyarok az elmúlt másfélszáz évben – szubjektív beszámolót és hasznos információkat tartalmazó bédekkert egyaránt. Íme egy lista:
Hunfalvy Pál: Utazás a Balt-tenger vidékein. I-II. Pest, 1871.
Szinnyei József: Az ezer tó országa (Finnország). Bp. 1882.
Kodolányi János: Suomi, a csend országa. Bp. 1937., 2., bővített kiadása: Suomi. Bp. 1944.
Móricz Virág: Suomiban jártam. Bp. 1965.
Koczogh Ákos: Otthon, Finnországban. Bp. 1987.
Szíj Enikő: Finnország. Bp. 1979.

A napokban Móricz Virág: Suomiban jártam című kötetét vettem kézbe. Erről lesz most szó. A könyv a Gondolat Kiadó „Világjárók” sorozatának 41. tagjaként jelent meg. Pár évtizeddel ezelőtt a „Világjárók” és a Panoráma ország- és városismertető kötetei nagyon népszerűek voltak. Az 1956-os forradalom utáni konszolidáció éveiben kicsit nyitottabbá vált az ország, az arra érdemesek akár külföldre is utazhattak. Az információk kielégítése, ugyanakkor az utazási vágy csillapítása céljából is nagy példányszámban jelentek meg az említett kötetek. Az emberek vágytak a hírekre, vágytak megismerni a világot. E folyamatba illeszkedett bele Móricz Virág utazása és útinaplója. Előbb azonban az írónőről.

Móricz Virág az író, Móricz Zsigmond legidősebb gyermeke volt, 1909-ben született. Első írói próbálkozása apját is meglepte, és reményekkel töltötte el. Móricz Virág 1931–32 között a Nyugat titkára volt. 1936-ban megnyerte a folyóirat novellaíró pályázatát is. Írói indulása azonban késett: apja árnyéka bátortalanná tette. Életének aktív írói szakasza az 1950-es–60-as évekre esett. A kortárs kritika elismerőleg szólt műveiről. Pár évvel később azonban már árnyaltabban fogalmaztak. Akit érdekel, utánaolvashat az interneten, itt csak két gondolatot idézek. Az első: ha kevesebbet ír, az több lett volna. A második: útinaplói (írt egy másikat is, Napnyugaton jártam címmel) nem hoztak újat a nagyon gazdag magyar útleírás-irodalomba. Manapság jelentéktelen írónak tartják (írja ezt szintén az irodalom perifériájáról Onagy Zoltán).

Móricz Virág 1963-ban járt Suomiban. Egy finn tanár–orvos házaspár meghívására Orivesiben tartózkodott, az ottani népfőiskolával ismerkedett: tanárokkal, diákokkal beszélgetett, egy alkalommal pedig előadást is tartott édesapja írói munkásságáról. Orivesiből Tamperébe és Turkuba is ellátogatott, hazaindulása előtt pedig pár napot Helsinkiben is eltöltött. Nem ez volt az első finnországi útja. Apja barátságban állt Arvi Järventaus íróval, és e kapcsolat révén Móricz Virág 26 évvel korábban már több helyen megfordult az országban. Természetesen úti beszámolójában többször visszautal korábbi útjára, keresi egykori élményeit.

A Suomiban jártam naplószerűen követi az eseményeket, így a repülőút leírásával kezdődik. A könyvvel kapcsolatban az olvasó első élménye, hogy a szöveget rossz olvasni: rettentően száraz és szürke. Úgy tűnik, az írónő szándékosan kereste a rossz hangzású, kellemetlen szavakat – csak azokból dolgozik. Viszont ezt roppant tömören teszi. Ezt akár érdemének is nevezhetnénk, ha a mai magyar irodalom túlírt, terjengős szövegeire gondolunk, de Móricz Virág a tömörítést is úgy műveli, hogy az a szöveg hangzásának kárára megy.

A repülőút leírását olvasva kapjuk a másik sokkoló élményt: az írónő rosszindulatú. Ez elsősorban abból derül ki, ahogy útitársaival beszélget, de abból is, ahogy kommentálja beszélgetéseit. És az olvasást kísérő rossz élmények felsorolásának még nem értünk a végére! De a folytatáshoz előbb lássuk, miről is szól ez a könyv:

Körülbelül a kötet feléig az Orivesiben történteket olvashatjuk, pontos leírásokkal a finn vidéki környezetről, a vidéki életmódról. Közben sok adatot kapunk a finn népfőiskolákról és a finn oktatási rendszerről is. Az egész szöveget végigkíséri a finn és a magyar árviszonyok állandó összehasonlítgatása. Sok, mára teljesen idejétmúlt számot olvashatunk arról, hogy mi mennyi. Pedig az írókat arra tanítják, hogy az infláció nagy úr, a kenyér és egyéb dolgok ára nem örökkévaló, ezért inkább hagyják ki leírásaikból a számokat.

A tamperei és turkui kirándulások főleg a finn táj leírását tartalmazzák – a már vázolt, szürke és száraz mondatokban. Azért e részekben is olvashatjuk a finn építészet és lakáskultúra dicséretét, a vendéglátók lakásának és a magyarokétól eltérő életmódjának jellemzését.

A Helsinkiről szóló részben a skanzenről és az Arabia-gyárról, valamint a Nőszövetségben, a kulturális minisztériumban és a Tammi-könyvkiadóban tett látogatásról olvashatunk. Az emberi kontaktusok leírása megint kellemetlen érzéseket kelt bennünk. Talán nem így kellene tárgyalni az idegenekkel, kedves Virág néni!

A könyvet az eddig írtakon kívül még egy alapvető probléma terheli: az írónő tudathasadásos viszonya a két társadalmi rendszerhez, a szocializmus és a kapitalizmus küzdelméhez. Könyvében nagy energiát fordít a szocialista modell felsőbbrendűségének hirdetésére – úgy tűnik, mélyen hisz az igazában, és mélyen lenézi a kapitalizmus rabságában senyvedő finneket. Ugyanakkor nem tudja leplezni megdöbbenését a finnek magasabb életnívója miatt, ezért nagyon örül, ha szegény finnekről hall és szegény finneket lát. Lám, mégis csak nekünk jobb. Tudat alatt azonban mégsem hisz a szocializmus feljebbvalóságában, s retteg attól, hogy vendéglátóival erről a témáról vitatkozzon.

A kötet végén Móricz Virág maradék rosszindulatát a finnugristákra zúdítja. Helsinkiben felhívja telefonon honfitársát, a „nyelvész”-t. Habár az ismeretlen nyelvész tesz neki szívességet, mert elkíséri a múzeumba, ő mégis hibát talál benne, rögtön többet is: az illető gúnyolja a Népszabadság újságíróit, a skanzenban a népitánc-bemutatót becsmérli, ráadásul nagyon „ismeri a dürgést” Helsinkiben. Összefoglalva, ez a nyelvész „hol jobbra, hol balra túloz”. Ez a szöveg fölér egy feljelentéssel. Lehet, hogy éppen az írónő hivatalos jelentéséből származik… Mi meg csak találgathatjuk, ki lehet az a nyelvész, aki Leningrádban volt tanár, egy fényképésszel finn képeskönyvet készít, mellesleg éppen magyarra fordítja Väinö Linna regényét (Az ismeretlen katonát). De nemcsak ez a finnugrista gyanús neki, hanem az egész finnugrisztika: „Érdekes, a négyezer éves rokonságot a nyelv, és a nyelvészek tartják. Egy páran megélnek belőle, de mi haszna van ebből az országnak? Szerintem több volna, ha építészeket és gépészeket küldenénk ide tanulni.”

Azt ajánlom, aki szórakozást keres, ne ezt a könyvet olvassa. Finnország és a finn nép megismerését pedig máshonnan kezdje. Én is csak szakmai ügybuzgalomból olvastam el, de úgy érzem, aránytalanul nagy áldozatot hoztam a tudományért.

2010. augusztus 26., csütörtök

NRVV 62. Pugori


Pugori a Szoszva torkolatában terül el.



A település tavasszal egy szigeten helyezkedik el, a települést átszelő meder
nyár végére sem szárad ki teljesen.


Ez a bácsi titkos kamrájába invitált minket.
Némi aggodalommal követtük, de egy kutató nem maradhat le semmiről.


A bácsi jelentős fegyvergyűjteménnyel rendelkezett, a vörösingesek is megirigyelhették volna.


Büszkén mutatta a gyurmából készült lovasszázadot.


A haditechnika mellett az anatómia is érdekelte.


A falakat szovjet marsallok és lenge öltözetű hölgyek díszítették.

Sajnos mindez nem a legszomorúbb tapasztalatunk. Az természetes, hogy Szibériában mások az elképzelések a higiéniáról, mint nálunk, de olyan elképesztő mocsokkal, mint Pugoriban, sehol nem találkoztunk. A településen főleg öregek élnek, akik nem képesek magukról gondoskodni, többen is vakok. A faluban se bolt, se orvos, s bár közel esik a járásközponthoz, hajóközlekedés sincs. A maga idejében Pápay is gyűjtött itt, úti jegyzeteiben említi a települést. Ma már csak néhány idősebb ember beszél hantiul.

Ha van település, amelyet turisták számára egyáltalán nem ajánlunk, Pugori az.

2010. augusztus 24., kedd

NRVV 61. Usztrjom


Usztrjom Tegi és Berjozovo között, a Kis-Ob partján terül el.


A falu egyetlen utcája a folyóval párhuzamosan fut.


Az utcán túl már csak réteket találunk...

...rejtélyes gödrökkel.


A lakók mára már nem beszélnek hantiul, a település pusztulófélben van.

2010. augusztus 20., péntek

Augusztus 20. kicsit másképp

Augusztus 20. Észtországban is nemzeti ünnep, ahogy erről már korábban mi is beszámoltunk. Az észtek mégis másképp ünnepelnek, mint ahogy nálunk megszokott. A zászlófelvonás persze nem maradhat el, de a program a koncertek mellett egy digitális dalosünneppel is kiegészül. A Vabaduse väljakon (Szabadság tér) folyik majd az ünnep nagy része, ott húzzák fel a zászlókat és tesznek virágot a Szabadság órája szoborhoz. Ez kiegészül a Toompeán (a várhegyen) és a tévétoronynál folyó megemlékezésekkel. 15 órakor a Jaani kirik (János-templom) mellett felavatják a lengyel Solidarność mozgalom emlékére készült emlékművet.

A függetlenség visszaállításának évfordulója mellett azonban nem feledkeznek meg arról, hogy Chopin születésének 200. évfordulóját is ünnepeljük. A Jaani kirik (János-templom) előtt Chopin padját állítják fel majd az észtek, amely zenél az arra járóknak. (Egyébként mind a lengyel mozgalom emlékműve, mind Chopin padja a Lengyel Köztársaság észtországi nagykövetségének ajándéka.)

17 órakor a kulturális főváros, Tallinn programjait a többi észt várossal megismertetni szándékozó műsor veszi a kezdetét, amely bejárja majd az egész országot. 19 órakor pedig filmzenék koncertjével lepik meg az ünneplő közönséget, amelyen többek között az Észt Televízió gyermekkórusa is részt vesz.

Az augusztus 20-ai program legésztesebb rendezvénye a digitális dalosünnep. A Põltsamaaban, a Barátság parkban zajló koncertet a televízió (a kettes csatorna) és az internet segítségével egész Észtországban és a világ más részein is követhetik az érdeklődő nézők, de nemcsak követhetik, hanem az akár amatőr kórusok a karmester mozdulatait lesve együtt is énekelhetnek a põltsamaaiakkal, így oldva meg a határontúli, emigráns észtek bevonását az ünnepbe. A résztvevő kórusok és helyszínek közül a szervezők százat kiválasztottak és az internet jóvoltából élő közvetítésbe kapcsolják őket, a Vabaduse väljakon (a Szabadság-téren) 100 képernyőn kivetítve az előadásukat. És hogy a spontán összeálló társaságok se maradjanak ki a közös éneklésből, arra is lehetőség van, hogy az együttes dalolást a lelkes amatőrök házi felvételen rögzítsék, majd feltöltsék egy megadott honlapra, ahol később ezekből a videókból és a száz kiválasztott hely felvételeiből montázs készül.


Augusztus 20., kicsit másképp...

2010. augusztus 18., szerda

NRVV 60. A Profánföld

A sorozatunk előző részében bemutatott helyen persze a mindennapi élet is folyik: a hagyományos gazdálkodási módokat is megfigyelhetjük.


A széna szárításához előkészített állvány...


... a felhalmozott szénával.


Száradó halászháló.


A hálón a nehezékek és úszók modern anyagból készülnek:
téglából, műanyag palackból...
a halászati módszerek azonban évszázadokra, talán évezredekre mennek vissza.


Kiöregedett csónakból készült kutyaház.



2010. augusztus 16., hétfő

NRVV 59. A Szentföld

Tegitől nem messze van egy kis település. Szent helyről van szó, korábbi tapasztalataim alapján jobbnak látom nem megnevezni. Korábban Schmidt Éva itt gyűjtött medveénekeket, ma is az adatközlő leszármazottai élnek itt, de ők már ezeket nem tudnák felidézni.


Ki tudja, milyen ereklyéket rejtenek a lábasházak?
Az elkerített területre az itt lakók is csak ritkán teszik be a lábukat.


Gazdasági épületnek is gondolhatnánk, de a burjánzó gyomnövényzet mást sejttet...


Egy régi lakóházban, melyet ma inkább csak raktárnak használnak és ahol csak ritkán alszanak,
a szent sarokban megtekinthetjük a bálványok ládáit.
Az obi-ugorok a házban tartott ereklyéiket, bálványaikat ilyen ládákban tartották.



A ház megőrizte a hagyományos beosztást: a fal mentén elválasztott rekeszekben aludtak,
a szoba közepén tevékenykedtek.
(Valójában persze idejük nagy részét a szabadban töltötték.)


Valóban szent hely: míg a környéket jártuk, csónakunknál megjelent az Erdei Öreg.

2010. augusztus 13., péntek

Szent István és Szent István

Egy hét múlva első királyunkat ünnepeljük. Az idei ünnepséget reklámozó plakátok („Együtt az ország”) itt-ott, mindenhol a szemünkbe ötlenek. Az ünnepi malaszttal eltelve mi is emlékezzünk meg a finnugor Szent Istvánokról. Merthogy ketten voltak: egyikük a magyar, a miénk, Permi Szent István pedig a másik. Szent István azonban volt még néhány rajtuk kívül is.

Az első Szent István, a jeruzsálemi keresztények diakónusa Kr. u. 36-ban szenvedett vértanúhalált. A magyar Szent István megkeresztelője, Szent Adalbert, aki később maga is vértanúhalált halt, a mártírrá vált Szent Istvánt akarta a leendő magyar király elé példaként állítani, ezért adta Vajknak az István nevet. Királyunk rá is szolgált a keresztségben kapott új nevére, mert nemcsak országot alapított, hanem a hitet is terjesztette, s kiépítette a keresztény egyház intézményrendszerét Magyarországon.

A másik finnugor Szent István az 1340-es években Usztyug (ma Velikij Usztyug) városában született, ott ahol a Jug a Szuhonába torkollik, s ahonnan az egyesült két folyó Északi-Dvina néven folyik tovább. Apja, egy bizonyos Szimeon nevű igaz keresztény ember, a Szent Istenanya katedrális egyik klerikusa volt, aki ügyes fiacskáját korán bevonta a szertartásokba: mivel Sztyefan egy év alatt megtanult írni és olvasni, ezért hamarosan előénekes, majd felolvasó lett a székesegyházban. Az okos gyermek kitűnt kortársai közül kiváló szellemi képességeivel és korán megnyilvánuló elhivatottságával. Kerülte a társaságot, szórakozásaikban nem vett részt, inkább sokat olvasott, a szép beszédet és az írást gyakorolta. Amikor beállt szerzetesnek, megtartotta eredeti nevét. Valószínűleg azért, mert akkor már elhatározta, hogy a zürjének (komik) megkeresztelésének és tanításának szenteli szent életét, így a vértanú Szent István után kapott nevét feladatához illőnek érezte.

Névválasztásuk ellenére egyik finnugor Szent István sem lett vértanú. A magyar király idegen őrző-védő szolgáltatókat hívott be, akik elvégezték a piszkos munkát: Hont (Hunt), Paznan (Pazman) és Vecelin lovagok csatlósaikkal megtörték a pogány magyarok ellenállását, a pártütő Koppányt maga Vecelin ölte meg.

Amit a magyar Szent István nyers erővel (idegen erővel) oldott meg, azt Permi Szent István szellemének erejével végezte el. A rosztovi kolostorban hosszú éveken át készült hittérítő küldetésére. Tanulmányozta, fordította a görög szerzők műveit. Megalkotta a zürjén, avagy az akkori terminológia szerint a permi nyelv ábécéjét, és a templomi szertartásokhoz szükséges szövegeket fordított zürjén nyelvre. Mindehhez a nyelvi alapokat valószínűleg még szülőhelyén, Usztyug városában szerezhette meg. Ez a település 60-70 kilométerre található a Permi föld kapujától, vagyis attól a helytől, ahol a Vicsegda az Északi-Dvinába ömlik. Siegmund Herberstein az 1500-as évek elején úgy értesült, hogy Usztyugban nem csak oroszul beszélnek. Ennek alapján feltehetjük, hogy Permi Szent István idején a városnak vegyes, orosz–zürjén lakossága lehetett.

Permi Szent István 1379-ben, nyár végén – ősz elején útra kelt, megkezdte misszióját. A Vicsegda folyót használva közlekedésre, először Piraszban – a mai Kotlaszban – kezdett téríteni. 1379-ben a Vicsegda és a Vim folyó mellékén térített, majd 1380-ban felépítette az első templomot permi földön. A hely: Uszty-Vim, az idő: 1380 tavasza. A templom az Angyali Üdvözlet nevet kapta.

Permi Szent István legendájából az elszánt hittérítő hajmeresztő kalandjairól értesülünk: Sztyefanra feldühödött permiek támadtak, körbevették, nyílzáport zúdítottak rá. Ő mégsem félt, „lövéseiket gyermekek játszadozásának vette”. Neki lett igaza, nem találták el. Egy másik alkalommal, midőn kedvenc foglalatosságát űzte – vagyis a permiek áldozóhelyeit dúlta fel, bálványaikat döntötte le – ismét megtámadták. Ő azonban Istenhez imádkozott: „És akkor ő átment közöttük és távozott, mivel Isten megóvta jámbor szolgáját.”

A kalandok sértetlen átvészelése tekintélyt adott Permi Szent Istvánnak, igehirdetései során „nyílt, látható helyre állva a nép között” egyre többen hallgatták szavát. Sokan jöttek megcsodálni az újonnan épített templomot is. Szaporodni kezdett Krisztus nyája. Sztyefan a megtérteket megtanította írni-olvasni az általa alkotott ábécé segítségével. A legjobb tanítványokat papnak tette meg, volt, akit diakónusnak vagy előénekesnek nevezett ki.

Ahogy a régi és új erők küzdelmét jelképezi Koppány és István összetűzése, ugyanazt jelenti az utókor számára Permi Szent István és Pam-Szotnyik összecsapása. Ez utóbbi azonban szellemi párbaj volt, némi adrenalinnövelő idegi csatával fűszerezve. Mint egy pókerjátszma. A végén nem négyeltek fel senkit: az ügyesen blöffölő hittérítő elsompolygásra kényszerítette a vízpróbát nem vállaló zürjén varázslót.

Permi Szent Istvánt 1382-ben permi püspökké nevezték ki. A győzelem után jöhetett a békés építkezés: a magyar királyhoz hasonlóan a permi püspök is áttérhetett az egyházszervezés ügyes-bajos dolgaira.

István király több mint 40 évig uralkodott, de az új rend megalapozásához ez sem volt elég. Kijelölt utódját nem fogadták el, az országban belső harc kezdődött. Permi Szent István csupán 14 évig vezette a permi püspökséget. A Permi föld finnugor népének megtérítése még az őt követő püspökök alatt is zajlott. A számunkra legfontosabb, az önálló ábécén alapuló zürjén írásbeliség lassan elenyészett, mivel a templomi szertartásokat mindinkább orosz nyelven tartották.

Permi Szent István 1396. április 26-án hunyt el. Kortársai által tisztelt, megbecsült vezető volt. Bírta a fejedelmek barátságát is. A tisztelet jeléül a Szpasszkij (Megváltó) székesegyházba temették el, a fejedelmi család tagjainak temetkező helyére. A pravoszláv egyház a 17. században emelte szentjei sorába, de közvetlenül halála után már rendkívüli tisztelet övezte. Halála napja az orosz orthodox egyház egyik legnagyobb ünnepe.

I. István király szentté nyilvánítását a később szintén szentté avatott László király kezdeményezte 1083-ban. Ő nyittatta fel sírját is, amelyben csodálatos épségben találták az elhunyt szent király testét. Királlyá koronázásának 1000. évfordulóján Bartholomeosz konstantinápolyi pátriárka is szentté nyilvánította. Az 1054-es egyházszakadás óta ő az első szent, akit a katolikus és orthodox hívők egyaránt tisztelnek.

2010. augusztus 11., szerda

NRVV 58. Tegi: formakultúra

A formakultúra iránt érdeklődő utazók számára mindenképpen ajánljuk a tegi postahivatalt, különösen annak meszeletlen tapasztott kályháját, mely a helyiség középpontjában helyezkedik el, meghatározva ezzel a szobácska térbeosztását. Ahogy a hanti sátorban szigorúan elkülönül a női fél és a férfi fél, oly szigorúan különül el a postán a dolgozó és az ügyfél. A két felet mintha láthatatlan fal választaná el, így a postai alkalmazott mintha észre sem venné, hogy három idegen, akik ráadásul külföldiül beszélnek, belépett. Ez szerencsés helyzetet teremt, ugyanis nyugodtan lehet fényképezkedni. A helyiségbe csak úgy árad be a napfény, nem csoda, ha egy polccal és néhány csomaggal meg is kell szűrni. Az ablak melletti polcon már nem postai küldemények állnak, hanem iroda- és tisztítószerek, melyek forgalmazásába a föderáció teljes területén bekapcsolódott a posta is.


A kliensek térfelén található a kiberposta:


Ennek használatáról nem tudunk beszámolni, kivéve arról a funkciójáról, hogy ha megpiszkáljuk, azonnal felkeltjük a postahivatalnok érdeklődését, és hirtelen lesz rá ideje, hogy velünk foglalkozzon. A dizájnínyencek figyelmét külön felhívjuk az ízlésesen lekerekített, barkácsmelegházi világot idéző fényáteresztő műanyag lapokra, illetve a hátul látható, időtlen anyaggal függönyözött, légáteresztő lambériával keretezett ajtónyílásra.


Tegibe nem csupán az internet érkezett meg, hanem az ATM-kultúra is. Igaz, ottjártunkkor a masina éppen nem működött, de igen alkalmasnak bizonyult a felmosófelszerelés tárolására. A térelrendezés meghatározója a függőleges (ATM, virág, nejlonzacskókba csomagolt hüvelyesek és gabonatermékek) és vízszintes (festés, mélyhűtő) vonalak szabályos, mégsem könnyen kiszámítható rendje.

Megjegyezzük, hogy az Ob mentén időnként a legeldugottabb boltban is lehet bankkártyával fizetni. Ez különösen elismerésre méltó annak fényében, hogy Budapesten nem egyszer központi helyen fekvő számítástechnikai boltokban is készpénzben kell kiperkálni egy notebook árát. Mi több, ezekben a boltokban akár készpénzt is felvehetünk bankkártyánkról, ráadásul az ATM-használat díja nélkül! Ez azért nem csupán Magyarországon nem lehetséges, de az unióban sem bevett gyakorlat.


Az elektronikáról térjünk át egy másik kurrens témára, a hulladékhasznosításra. Nyugat-Szibériában gyakori a lucskos idő, különösen nagy probléma ez a tavaszi hóolvadáskor: ilyenkor az utcák járhatatlanná válnak. E probléma megoldására szolgálnak a kiöregedett radiátorok, amelyek ebben az esetben útburkolatként funkcionálnak.


A Limpopo park pálmafákkal díszített bejárata igencsak tájidegen elem. A park a nevét a Limpopo folyóról kapta, de csak áttételesen: a név az orosz gyermekirodalomban vadállatokkal teli, veszélyes és távoli tájat jelent (forrás). A hely Kornyej Csukovszkij Doktor Ajbolit (Jajdefáj) című művéből vált ismertté. Ez a mű elismerten Hugh Lofting Doctor Dolittle című művének átdolgozása, s mint ilyen, nem egyedülálló az orosz gyermekirodalomban: Pinocchio történetét Buratyino kalandjai címen ismerik az orosz gyerekek, Alekszej Tolsztoj (nem keverendő össze Lev Tolsztojjal!) átdolgozásában, Óz történetét pedig Alexander Volkov feldolgozásában ismerhetik A smaragdváros varázslója címen. Ide sorolhatjuk még Ivan Krilovot is, aki Ezópus és La Fontaine állatmeséit dolgozta fel.


Végezetül a település ellentmondásait jól illusztrálja ez a kép, melyen a szénakazal mellett egy műholdvevő áll. Miközben a modern technika vívmányai beszivárognak, a lakosság nagyrészt kézi erővel, minimálisan gépesített mezőgazdasági munkából él meg – ha nem a segélyekből.

2009 augusztusában a faluban még nem működött egy mobilhálózat sem, bár a torony már állt. (Hanti-Manszijszk közelében jóval jelentéktelenebb településeken is volt már hálózat.)

2010. augusztus 10., kedd

A multani vérvád

Nemrégiben a kitűnő Konteo blog remek posztot közölt a vérvádak történetéről. [Időközben a poszt átkerült ide.] Ezt az átfogó munkát szeretném kiegészíteni néhány finnugor vonatkozású adattal.

A vérvádak alapja általában a más vallásokkal szembeni bizalmatlanság, illetve tudatlanság: nem tudjuk, mit csinál a másik, de valamit másképp csinál, mint mi. Ha viszont másképp csinálja, akkor nyilván rosszul csinálja, ha pedig rosszul csinálja, mi zárná ki, hogy nagyon rosszul csinálja? Oroszország, ahol a mindenféle mássággal szemben való gyanakvás, sőt, egyáltalán a gyanakvás az alapvető életérzések egyike, természetes táptalaja a vérvádaknak. A Konteo ugyan csak egy legújabb kori eseménnyel kapcsolatban említi Oroszországot, de az ottani vérvádak története külön posztsorozatot is megtöltene. Természetesen a vádlottak általában a zsidók. A magyar olvasó elsősorban szépirodalmi művekből, pl. Szemjon Reznyik A velizsi vérvád című regényéből nyerhet képet ezekről.

Miközben a magyarok a vérvádügyekben elsősorban a szégyenteljes tiszaeszlári perrel kapcsolatban említhetők, az udmurtok a vádlott, ha nem is dicsőséges, de legalább nem dicstelen szerepét mondhatják magukénak. A 19. század végén az udmurtok, ha formálisan meg is voltak keresztelve, őrizték pogány hagyományaikat. Természetesen az oroszok tudták, hogy az udmurtoknak saját hitviláguk és rítusaik vannak, de valójában igen keveset tudtak erről, amely gyanakvásra adott okot. S míg a zsidók valójában (a második templom lerombolása óta) már nem áldoztak vérrel, az udmurtokról valóban elmondhatjuk, hogy áldoztak, ha nem is embert, de állatokat igen: ráadásul e szertartásokon központi szerepe volt a vérnek, melyet gyakran az áldozóhelyen egy gödörbe folyattak.

Domokos Péter szerint Herzen is megemlékezik arról, hogy az orosz hatóságok nem egyszer faluról falura hurcoltak egy hullát, azt állítva, hogy a falu határában találták, és nyomozásba kezdenek. A helyiek persze jobbnak látták, ha fizetnek a sosemvolt ügy „eltusolás”-áért. (Az udmurt irodalom története, 441. – sajnos Domokos nem adja meg, hogy az idézet pontosan honnan is származik.) Hasonló történt 1892 május hatodikán, amikor Vuzs Multan (Sztarij Multan, Ómultan) falu mellett megtalálták egy megcsonkított koldus (más források szerint helyi paraszt) holttestét. Ezután udmurtokat vádoltak meg a megboldogult rituális meggyilkolásával, és 1894 decemberében, tehát egy több mint két és fél évig tartó per során 7 embert több éves szibériai száműzetésre ítéltek. A sajtó lecsap a szenzációs ügyre, felfedi az eljárás szabálytalanságait, végül 1896 júniusában, tehát négy évvel az esemény után harmadfokon a vádlottakat felmentik. A felmentő ítéletben nagy szerepe volt Vlagyimir Korolenko ukrán származású orosz írónak.

Érdekességképp megemlítendő, hogy még az orosz nyelvű wikipédia is azt állítja, hogy ha Multanban nem is történt rituális gyilkosság, de az emberáldozat az udmurtok körében más területen még nem sokkal korábban is előfordult. Ezt a megállapítást Grigorij Verescsagin udmurt származás néprajztudós egy cikkére alapozza. A cikk alapján azonban úgy tűnik, az „interjú” forrása is inkább hallomásból értesült emberáldozatokról, vagy inkább csak fantáziált róluk.

A multani ügy feltűnő hasonlóságokat mutat a tiszaeszlári üggyel, nem csak abban, ahogy a per lefolyt és hogy egy író játszott központi szerepet a felmentő ítéletben, hanem irodalmi utóéletét tekintve is. Ahogy Magyarországon Krúdy Gyula írta meg a per történetét, Udmurtiában Mihail Petrov dolgozta fel az eseményeket. E könyv ma is széles körben ismert az udmurtok körében. A regény az ötvenes évek első felében íródott (a szerző még személyesen is találkozott vádlottal), és ez sok mindent elmond: szereplői öntudatos udmurtok, akik az eljövendő forradalomról, közgazdasági kérdésekről és az osztályharcról társalognak, és gyakran kerül szóba Lenin, aki a korban aligha lehetett ismert paraszti körökben.

Magyarul a kérdésről bővebben Domokos Péter említett könyvében lehet olvasni.

2010. augusztus 9., hétfő

NRVV 57. Tegi

Tegi a Kis-Ob nyugati partján terül el. Berjozovótól északra a Hanti-Manysi Autonóm Körzet határán belül a legnagyobb település. A Berjozovó és Szalehard között közlekedő szárnyashajónak ez az első és utolsó állomás a körzet határain belül. (Ez a járat egyébként igen érdekes útvonalon jár: reggel hétkor indul Berjozovóból, tíz órakor áthalad Muzsin, délután fél kettő körül eléri Szalehardot, ahonnan kettőkor visszaindul és fél hat után ér Muzsiba. Muzsiban éjszakázik, reggel hatkor ismét elindul Szalehardba, ahol tíz körül fordul, és valamivel kettő előtt ismét áthalad Muzsin, majd este hat körül ér Berjozovóba. Ennek köszönhetően Muzsi és Szalehard között napi két járat is van, de Muzsi és Berjozovó között csak napi egy.) Kelet–nyugati irányban azonban semmilyen közlekedés nincs, így a Nagy-Obról, Vanzevat felől legfeljebb csónakon közelíthető meg. Az utazók tehát kénytelenek csónakot bérelni.


Tegi falu (Tek kurt) Tek hősről kapta a nevét, tehát mitológiai jelentőséggel bír. A hely misztikus varázsát azonban nagyban csökkenti az a tény, hogy a falut már kétszer átköltöztették, tehát már régen nem az eredeti helyén van. A költözködés oka az volt, hogy az Ob folyamatosan elmossa a partot. Egy hagyományos településnél ez nem volt igazán gond, a kialakult utcarendszerrel rendelkező településeknél azonban már igen. Egyébként az átköltöztetés csak mérsékelten mondható sikeresnek, hiszen a település a jelenlegi helyén is folyamatosan erodálódik.


A magasparton helyenként megtaláljuk a valamikor ott állt faházak nyomát.


A parthoz legközelebb álló utcasorból már kitelepítették a lakosságot.


Festői képet nyújtanak a folyó mellett álló csinos kis faházak.


A rönkház nagy előnye, hogy szétszedhető és újra felépíthető.
Erről a helyről áthelyezték a házat, csak az alapok és a régi, feleslegesnek ítélt bútorok maradtak.

A falu elhanyagoltsága ellenére is (vagy éppen ebből fakadó romantikájának köszönhetően)
igen kellemes helynek mondható.


A gazdasági helyzet persze itt is rossz, az emberek főleg a segélyekből, nyugdíjakból és az utcákon legelésző tehenek tejéből élnek, illetve halászattal egészítik ki jövedelmüket. A hanti nyelv helyzete itt is nagyon rossz, a huszonévesek körében már ritkaságszámba megy, ha valaki beszél hantiul, az idősebbek között azonban még több adatközlőnek is alkalmas személy akad.