A Vasi Szemle 2010/1. száma a magyar és finnugor őstörténettel foglalkozik. Részletekben adagolva ismertetem a tartalmát. Először a régészeti, néptörténeti és antropológiai írásokat.
A bevezető cikket Fodor István írta (Történelmünk kezdetei, 3–30.). Egységes koncepciót mutat be, mintegy kijelöli az olvasók számára a téma földrajzi és történeti kereteit. Írása két részből áll. Az első címe: Néppé válás és néptörténet (3–14.). E részben először arról olvashatunk, hogy a magyarság már évszázadokkal a honfoglalás előtt közös területen élő, egységes nyelvvel, etnikai és származástudattal rendelkező népesség volt. Rátérve a magyarság néppé válásának körülményeire, Fodor István azt hangsúlyozza, hogy néppé válásunk párhuzamosan zajlott a nomád állattartás módszereinek kialakításával. A folyamat sztyeppi környezetben zajlott, a Kr. e. 8-7. évszázadban. A különvált magyar népnek tehát nem volt „halászó-vadászó-erdőlakó” periódusa, mint ahogy azt a Fodor István által meg nem nevezett őstörténet-kutatók állítják. A szerző azzal a nézettel is vitatkozik, hogy „…a magyar nemzet a 13. század szülötte” (Kristó Gyula). Szűcs Jenőre hivatkozik, aki szerint már „a honfoglaló magyarság régészeti hagyatéka … viszonylagos homogenitást mutat”. Ez kétségtelen. Talán arra gondolhatunk, hogy Kristó Gyula összekeverte a nép és nemzet fogalmát, mivel a magyar nép a honfoglalás után is olyan változásokat élt meg, amelyek formálták területi elhelyezkedését, belső csoportjait, nyelvének és kultúrájának egyes elemeit. Hozzátehetjük, hogy ez a folyamat napjainkban is zajlik, de az állandóan jelenlévő egységesítő tendenciák a magyarságot mint nemzetet a Kárpát-medencében is összetartják.
A tanulmány második részében (Magyar őstörténet – eurázsiai őstörténet, 15–30.) Fodor István a magyarság néppé válásának kezdeti időszakába bevilágító régészeti tudnivalókat foglalja össze. Ezeket olvashatjuk nemrég megjelent könyvében is (Őstörténet és honfoglalás. Magyarország története 1. Bp. 2009.). A tanulmányban közölt térképek is ebből a kötetből valók. A Vasi Szemlében olvasható cikkében Fodor István azt hangsúlyozza, hogy a magyarság nem „törökös”, hanem sztyeppi kultúrájú nép (miként a törökök is), és a sztyeppi nomád életmód kialakításában alkotó szerepe volt.
A következő tanulmányt Veres Péter írta, címe: A magyarság szerepe a világtörténelmi jelentőségű ökotípus, a lovasnomadizmus kialakításában az eurázsiai sztyepp övezetben (31–44.). A címből következtethetünk, hogy az ősmagyarság kialakulásával kapcsolatos gondolkodást Veres Péter ott folytatja, ahol Fodor István abbahagyta: a nomád magyarság kialakulásának körülményeit vizsgálja tovább. Véleménye szerint két éghajlatváltozás mozgatta a folyamatokat. A Kr. e. 12. században indult lehűlés hatására az ősmagyarok délebbre vándoroltak, hogy földművelő-állattartó életmódjukat folytatni tudják. A 10. századtól azonban felmelegedés kezdődött, melynek hatására mintegy három évszázad alatt kialakult a szárazabbá vált sztyeppi zónára jellemző nomád állattartás. A szerzőnek ezt a nézetét már korábbi műveiből ismerjük. Ez a cikk nagy szuggesztív erővel sugározza Veres Péter véleményét. Ez a hátránya is egyben. Nagyon zavaró, hogy a szerző egyes gondolatait kétszer-háromszor megismétli. Nincs mese, a szerkesztőnek meg kellett volna a tanulmányt rövidítenie. Veres Péter és Fodor István is részletes bibliográfiát ad írása végén. A szövegben azonban nem hivatkoznak a felhasznált művekre. Pedig talán érdemes lett volna. Úgy talán megtudták volna az őstörténet iránt érdeklődő műkedvelő kutatók is, hogy mely témakörökhöz mely művek ismerete ajánlott.
A magyar folklórhagyományok eurázsiai gyökereit tárgyaló tanulmányokon egyelőre átlendülve következzék Vida Tivadar írása a kárpát-medencei régészet helyzetéről (A népvándorláskori régészet kutatásának új útjai /1989–2009/, 79–95.). A zárójelbe tett évszámok jelzik az igényt, hogy a szerző a rendszerváltás óta bekövetkezett eseményekről kíván beszámolni. A még nem tárgyalt szerzők közül Hoppál Mihály már utalt a rendszerváltással beköszöntő új tudományos szemléletre, s a folyóiratnak ebben a számában ő használta elsőként a paradigmaváltás kifejezést. Vida Tivadar is természetes határnak tekinti a rendszerváltást, és szintén ír a „paradigmaváltó szemlélet”-ről. Kifejti, hogy a magyar régészet a marxista ideológia elől a pozitivizmusba menekült, de természetesen az elzártságból adódó problémákat ez a tudósi magatartás sem tudta megoldani. 1989 után a gyors ütemű felzárkózás az új szemlélet térhódítását hozta. A történeti források elemzése is új szempontokkal bővült: a későantik világot egységben próbálják értelmezni. A régészetben hangsúlyos szerepet kapott az egymást követő kultúrák kontinuitásának kérdése, a helyi és jövevényelemek keveredésének, együttélésének problémája. A szerző véleménye szerint nem mutathatók ki kapcsolatok a honfoglalók és a helyben talált népesség között. Érdekes módon, miközben a folklór eurázsiai távlatokba tekint, a régészetre inkább az „orientalista” szemlélet háttérbe szorulása jellemző: a távoli kelet helyett a Kárpát-medence közvetlen környezetének hatásait keresik a népvándorláskori népek kulturális hagyatékában. Ezek az új szempontok a régészetben társulnak a természettudományos módszerek kiterjedt használatával. Az elmúlt két évtizedben az autópálya-építéseket megelőző régészeti feltárások hatalmas leletanyagot eredményeztek, melyek feldolgozása folyamatosan történik.
A folyóirat utolsó tanulmányát Raskó István írta. Címe: A honfoglaláskor genetikai nyomai (129–132.). A tudományos módszerek rövid ismertetése után a szerző kutatócsoportjának eredményeit foglalja össze. A DNS-vizsgálatok szerint a honfoglalók vezető rétege nagy gyakorisággal hordozott ázsiai eredetű géneket mind apai, mind anyai ágon. Az úgynevezett köznép azonban a mai magyarokhoz hasonlóan inkább európai génekkel rendelkezett. A magyarság a Kárpát-medencében erősen keveredett az itt talált helyi népességgel. Talán arra gondolhatunk, ez amiatt történt, hogy a vezető réteg jelentős vérveszteségeket szenvedett a kalandozások során, illetve az államalapítás körüli küzdelmekben.
Az antropológiai eredmények egyelőre nem hozhatók összhangba Fodor István azon véleményével, hogy a magyarság már a honfoglalás előtt egységes népesség volt. Vagy ha mégis, akkor a honfoglalás után a Kárpát-medencében kell feltételeznünk a magyarság jelentős keveredését más népességekkel (helyben találtakkal, illetve a kalandozások révén behurcoltakkal). Ekkor viszont a Vida Tivadar által vázolt felfogással kerülünk ellentmondásba, amely szerint a magyarság a Kárpát-medencébe érkezve nem vett át kulturális elemeket az itt élőktől, tehát nem is keveredett velük. Ki tud erre valami értelmeset mondani?
A bevezető cikket Fodor István írta (Történelmünk kezdetei, 3–30.). Egységes koncepciót mutat be, mintegy kijelöli az olvasók számára a téma földrajzi és történeti kereteit. Írása két részből áll. Az első címe: Néppé válás és néptörténet (3–14.). E részben először arról olvashatunk, hogy a magyarság már évszázadokkal a honfoglalás előtt közös területen élő, egységes nyelvvel, etnikai és származástudattal rendelkező népesség volt. Rátérve a magyarság néppé válásának körülményeire, Fodor István azt hangsúlyozza, hogy néppé válásunk párhuzamosan zajlott a nomád állattartás módszereinek kialakításával. A folyamat sztyeppi környezetben zajlott, a Kr. e. 8-7. évszázadban. A különvált magyar népnek tehát nem volt „halászó-vadászó-erdőlakó” periódusa, mint ahogy azt a Fodor István által meg nem nevezett őstörténet-kutatók állítják. A szerző azzal a nézettel is vitatkozik, hogy „…a magyar nemzet a 13. század szülötte” (Kristó Gyula). Szűcs Jenőre hivatkozik, aki szerint már „a honfoglaló magyarság régészeti hagyatéka … viszonylagos homogenitást mutat”. Ez kétségtelen. Talán arra gondolhatunk, hogy Kristó Gyula összekeverte a nép és nemzet fogalmát, mivel a magyar nép a honfoglalás után is olyan változásokat élt meg, amelyek formálták területi elhelyezkedését, belső csoportjait, nyelvének és kultúrájának egyes elemeit. Hozzátehetjük, hogy ez a folyamat napjainkban is zajlik, de az állandóan jelenlévő egységesítő tendenciák a magyarságot mint nemzetet a Kárpát-medencében is összetartják.
A tanulmány második részében (Magyar őstörténet – eurázsiai őstörténet, 15–30.) Fodor István a magyarság néppé válásának kezdeti időszakába bevilágító régészeti tudnivalókat foglalja össze. Ezeket olvashatjuk nemrég megjelent könyvében is (Őstörténet és honfoglalás. Magyarország története 1. Bp. 2009.). A tanulmányban közölt térképek is ebből a kötetből valók. A Vasi Szemlében olvasható cikkében Fodor István azt hangsúlyozza, hogy a magyarság nem „törökös”, hanem sztyeppi kultúrájú nép (miként a törökök is), és a sztyeppi nomád életmód kialakításában alkotó szerepe volt.
A következő tanulmányt Veres Péter írta, címe: A magyarság szerepe a világtörténelmi jelentőségű ökotípus, a lovasnomadizmus kialakításában az eurázsiai sztyepp övezetben (31–44.). A címből következtethetünk, hogy az ősmagyarság kialakulásával kapcsolatos gondolkodást Veres Péter ott folytatja, ahol Fodor István abbahagyta: a nomád magyarság kialakulásának körülményeit vizsgálja tovább. Véleménye szerint két éghajlatváltozás mozgatta a folyamatokat. A Kr. e. 12. században indult lehűlés hatására az ősmagyarok délebbre vándoroltak, hogy földművelő-állattartó életmódjukat folytatni tudják. A 10. századtól azonban felmelegedés kezdődött, melynek hatására mintegy három évszázad alatt kialakult a szárazabbá vált sztyeppi zónára jellemző nomád állattartás. A szerzőnek ezt a nézetét már korábbi műveiből ismerjük. Ez a cikk nagy szuggesztív erővel sugározza Veres Péter véleményét. Ez a hátránya is egyben. Nagyon zavaró, hogy a szerző egyes gondolatait kétszer-háromszor megismétli. Nincs mese, a szerkesztőnek meg kellett volna a tanulmányt rövidítenie. Veres Péter és Fodor István is részletes bibliográfiát ad írása végén. A szövegben azonban nem hivatkoznak a felhasznált művekre. Pedig talán érdemes lett volna. Úgy talán megtudták volna az őstörténet iránt érdeklődő műkedvelő kutatók is, hogy mely témakörökhöz mely művek ismerete ajánlott.
A magyar folklórhagyományok eurázsiai gyökereit tárgyaló tanulmányokon egyelőre átlendülve következzék Vida Tivadar írása a kárpát-medencei régészet helyzetéről (A népvándorláskori régészet kutatásának új útjai /1989–2009/, 79–95.). A zárójelbe tett évszámok jelzik az igényt, hogy a szerző a rendszerváltás óta bekövetkezett eseményekről kíván beszámolni. A még nem tárgyalt szerzők közül Hoppál Mihály már utalt a rendszerváltással beköszöntő új tudományos szemléletre, s a folyóiratnak ebben a számában ő használta elsőként a paradigmaváltás kifejezést. Vida Tivadar is természetes határnak tekinti a rendszerváltást, és szintén ír a „paradigmaváltó szemlélet”-ről. Kifejti, hogy a magyar régészet a marxista ideológia elől a pozitivizmusba menekült, de természetesen az elzártságból adódó problémákat ez a tudósi magatartás sem tudta megoldani. 1989 után a gyors ütemű felzárkózás az új szemlélet térhódítását hozta. A történeti források elemzése is új szempontokkal bővült: a későantik világot egységben próbálják értelmezni. A régészetben hangsúlyos szerepet kapott az egymást követő kultúrák kontinuitásának kérdése, a helyi és jövevényelemek keveredésének, együttélésének problémája. A szerző véleménye szerint nem mutathatók ki kapcsolatok a honfoglalók és a helyben talált népesség között. Érdekes módon, miközben a folklór eurázsiai távlatokba tekint, a régészetre inkább az „orientalista” szemlélet háttérbe szorulása jellemző: a távoli kelet helyett a Kárpát-medence közvetlen környezetének hatásait keresik a népvándorláskori népek kulturális hagyatékában. Ezek az új szempontok a régészetben társulnak a természettudományos módszerek kiterjedt használatával. Az elmúlt két évtizedben az autópálya-építéseket megelőző régészeti feltárások hatalmas leletanyagot eredményeztek, melyek feldolgozása folyamatosan történik.
A folyóirat utolsó tanulmányát Raskó István írta. Címe: A honfoglaláskor genetikai nyomai (129–132.). A tudományos módszerek rövid ismertetése után a szerző kutatócsoportjának eredményeit foglalja össze. A DNS-vizsgálatok szerint a honfoglalók vezető rétege nagy gyakorisággal hordozott ázsiai eredetű géneket mind apai, mind anyai ágon. Az úgynevezett köznép azonban a mai magyarokhoz hasonlóan inkább európai génekkel rendelkezett. A magyarság a Kárpát-medencében erősen keveredett az itt talált helyi népességgel. Talán arra gondolhatunk, ez amiatt történt, hogy a vezető réteg jelentős vérveszteségeket szenvedett a kalandozások során, illetve az államalapítás körüli küzdelmekben.
Az antropológiai eredmények egyelőre nem hozhatók összhangba Fodor István azon véleményével, hogy a magyarság már a honfoglalás előtt egységes népesség volt. Vagy ha mégis, akkor a honfoglalás után a Kárpát-medencében kell feltételeznünk a magyarság jelentős keveredését más népességekkel (helyben találtakkal, illetve a kalandozások révén behurcoltakkal). Ekkor viszont a Vida Tivadar által vázolt felfogással kerülünk ellentmondásba, amely szerint a magyarság a Kárpát-medencébe érkezve nem vett át kulturális elemeket az itt élőktől, tehát nem is keveredett velük. Ki tud erre valami értelmeset mondani?