2009. december 30., szerda

Félreértések az ugor–török háborúval kapcsolatban

A Wang folyó versei című, egyébként lenyűgöző blogon olvashatunk Molla Szadik, a közép-ázsiai vallástanító sírjáról. Molla Szadik Vámbéry Ármin társaságában érkezett Magyarországra, és itt vált filológussá, turkológussá.

Sajnos az említett poszt egy pontján annyira hemzseg a tévedésektől, hogy nem hagyhatjuk szó nélkül, mégpedig azért nem, mert közkeletű tévedésekről van szó: áttekintésük nem azért fontos, hogy az alkalmi tévedést igazítsuk helyre, hanem azért, hogy a téves szemléletet kiigazítsuk.

A nyelvészet ekkoriban még a magyar nyelv török eredetét vallotta. Csak jó húsz év múlva robban ki az az „ugor-török háborúnak” nevezett tudományos vita, amelyben éppen az akkorra már finnugor-pártivá lett Budenz fordult szembe Vámbéryval, s amelynek következtében a kizárólagos finnugor eredet vált hivatalos állásponttá. És csak az utóbbi évtizedekben kezd megerősödni az a Vámbéryt némileg rehabilitáló álláspont, hogy a magyar nyelv finnugor alaprétege a sztyeppei nomádság évszázadai alatt olyan mértékben gazdagodott török szókinccsel sőt nyelvtani elemekkel, ami már gyökeresen változtatta meg a nyelvet.


Az valószínűleg egyszerű tárgyi tévedés, hogy Vámbéry hazatérte, ill. Molla Szadik megérkezése és az ugor–török háború kitörése között húsz év telt volna el. Vámbéry 1864-ben érkezett vissza, az ugor–török háború kitöréseként viszont 1869-ben megjelent munkáját, a Magyar és török-tatár szóegyeztetéseket tekintjük. A kettő között alig öt év telt el.

Súlyos tárgyi tévedés, hogy a „nyelvészet ekkoriban még a magyar nyelv török eredetét vallotta”, hiszen Sajnovics János már 1770-ben bizonyította a magyar és a lapp nyelv rokonságát, Gyarmathi Sámuel pedig a magyarnak több más finnugor nyelvvel való rokonságát is. Igaz, ettől a kérdést még nem tekintették lezártnak, de a magyar és a török nyelvek rokonságát hasonló meggyőző erővel nem bizonyította senki. A finnugor rokonság mellett tette le a voksát Reguly Antal (akinek kutatásait az akadémia is támogatta) és Hunfalvy Pál is. Semmiképpen nem állíthatjuk tehát, hogy a török rokonítás volt az uralkodó: legfeljebb azt állíthatjuk, hogy a török rokonítás még nem volt kizárva, azaz a magyar és a török között fennálló viszonyt még nem tisztázta senki.

A legtöbb megtévesztő állítás Budenz Józsefről hangzik el. Az, hogy Budenz „finnugor-pártivá lett”, azt sugallja, hogy volt finnugor párt, holott a hatvanas években ilyen határok nem voltak, mindenki nyitott volt. 1862-ben még Budenz sem foglalt határozottan állást, sőt, az ugor–török háború kitörésekor még Vámbéry sem tagadta a finnugor rokonságot. Budenznél valóban bekövetkezik egy fordulat, méghozzá 1864-ben, amikor Hunfalvy Pál kiadja Reguly hagyatékának egy részét, A vogul föld és nép címen. Budenz ennek hatására fordul elsősorban a finnugor nyelvek vizsgálata felé, és már 1867 és 1868 során megjelenik Magyar és finnugor nyelvekbeli szóegyezések című tanulmánya. Szintén 1864-ben jelenik meg Erdei- és hegyi-cseremisz szótára, melynek tanulságai valószínűleg szintén erősen befolyásolhatták: a mariban megtalálható nagyszámú tatár és csuvas jövevényszó kimutatása során érthette meg, mennyire fontos az ősi szókincs és a jövevényszavak elválasztása, és hogy a magyarban megtalálható sok török szó szintén másodlagos érintkezés eredménye, azaz jövevényszó lehet. Ez a fordulat azonban nem „akkorra” válik Budenz „finnugor-pártivá”, hanem pontosan abban az évben, amikor Vámbéry Molla Szadikot Magyarországra hozza. (A Budenzről írottakról részletesen l. Lakó György: Budenz József, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1980, különösen 38–42, ill. 46–47.)

A „a kizárólagos finnugor eredet” semmiképpen nem válhatott „hivatalos állásponttá”, hiszen „hivatalos álláspont” sosem volt. (Egyáltalán: kinek a „hivatalos álláspontja”?) Budenz és Vámbéry koruknak egyaránt elismert tudósai voltak, és egyiküknek sem volt akkora tekintélye (pláne politikai hatalma), hogy a másikat erőszakkal hallgattassa el. Sőt, a közvélemény sokkal inkább szimpatizált Vámbéryvel, mint Budenzcel, aki ennek ellenére megnyerte a tudományos vitát.

A fentiekből következik, hogy Vámbéry álláspontja aligha lesz valaha rehabilitálható. Budenz ugyanis éppen arra mutatott rá, hogy a magyarnak a finnugor, ill. a török nyelvekkel mutatott hasonlóságai, párhuzamai más természetűek: a finnugor nyelvek esetében a rokonság, a török nyelvek esetében az érintkezés következményei, amiből az is következik, hogy a finnugor nyelvekkel való kapcsolat régebbi. Budenz felismerte, hogy a finnugor nyelvek „testvérei” a magyarnak, míg a török nyelvek „barátai”. Azt, hogy a török nyelvek milyen mélyen hatottak a magyarra, nem kellett felismerni, mert mindig is tudott volt: ez tehát nem rehabilitálja Vámbéry álláspontját.

Végezetül le kell szögeznünk, hogy Vámbéry a finnugristák körében is elismert tudós, azért, mert bizonyos nézetei tévesnek bizonyultak, érdemei nem évülnek el.