A szabályos hangmegfelelésekről

Ismerősöm, egyébként kitűnő nyelvész, nyelvtudományi bevezető kurzust tartott elsőéves bölcsészhallgatóknak. A kurzus végi tesztben az egyik kérdés az volt, hogy mi igazolja a nyelvrokonságot. Több nyilvánvalóan helytelen megoldás mellett (a két nyelv hasonló, azonos a szellemük, beszélőik ugynahhoz az etnikumhoz tartoznak stb.) szerepelt a helyesnek szánt válasz, miszerint akkor, ha a két nyelv szavai között szabályos hangmegfelelések mutathatók ki. A többi válaszhoz képest ez kétségtelenül jól hangzik, de azért kevés.

Először is azt kell megnéznünk, miért beszélünk szabályos hangmegfelelésekről. Ha az alapnyelvben bizonyos szavakban bizonyos helyzetben fordult elő egy hang, és a nyelvek szétválása után ez a hang az egyik vagy másik (esetleg mindkét) nyelvben valahogyan megváltozott, akkor a két hang valóban szabályosan fog egymásnak megfelelni. Pl. a finnugor szókezdő p- a magyarban f-fé változott, míg a legtöbb nyelvben, így pl. a finnben is megmaradt. Innen vannak az olyan közismert példák a szabályos p : f megfelelésre, mint a puu : fa, paju 'fűz' : fagyal, pala 'falat' : fal-, perä : far, pää : fej, puoli : fél '1/2', pilvi : felhő, poika : fiú stb. Természetesen a szabályos megfelelés jelentheti azt is, hogy a két hang ugyanaz (pl. az ősi r sem a magyarban, sem a finnben nem változott), vagy jelentheti azt, hogy ahol az egyik nyelvben van valami, ott a másikban nincs. (Pl. a szó eleji finn s-nek a magyarban időnént semmi felel meg – azaz a mássalhangzó eltűnt és a szó magánhangzóval kezdődik – pl. syksy : ősz. Az is előfordulhat, hogy két különböző hang egybeesik, ezért ugyanannak a hangnak a másik nyelvben két (vagy több) szabályos megfelelője lehet: a finn s-nek magyar sz- is megfelelhet, pl. sydän : szív. Az is lehet, hogy különböző környezetekben valamelyik (esetleg mindkét) nyelvben ugyanaz a hang különbözőképpen fejlődik, ezért lehet egy hangnak több szabályos megfelelője. Így pl. a finn szó eleji k-nak a magyarba k és h is megfelelhet: kivi : kő, kala : hal. Ráadásul az egymásnak megfelelő szavak jelentése, mint azt a fenti példasor is mutatja, idővel megváltozhat, tehát a szabályos megfeleléseket nem az azonos jelentésű, hanem az etimológiailag összetartozó szavakban kell kimutatni. Az azonban, hogy mely szavak tartoznak össze etimológiailag, már egy jóval bonyolultabb kérdés.

Azok között a p-vel vagy f-fel kezdődő szavak között, amelyek a szétválás után kerültek be a finnbe és a magyarba, nem mutatható ki a p : f megfelelés. Ez azonban nem jelenti, hogy ne fedezhetnénk fel szabályos hangmegfeleléseket. Például egy sor olyan szó van, amely a magyarban és a finnben is f-fel kezdődik és etimológiailag is megfeleltethetők egymásnak. Ezek természetesen mindkét nyelvben jövevényszavak, és csak véletlen, hogy rokon nyelvekben fordulnak elő: pl. filosofia : filozófa. Megkockáztatható, hogy talán több ilyen szó is van, mint p : f megfelelést mutató. Mi több, a szabályos változásokon a jövevényszavak is átmennek, éppen ezért a régi jövevényszavak esetében ugyanolyan szabályos megfeleléseket figyelhetünk meg, mint az ősi szókincs esetében. A mai török szavakat a magyar nyelv ótörök jövevényszavaival összevetve megfigyelhetjük, hogy a törökben -ik-re, -ük-re végződő szavak a magyarban -ű-re végződnek: bitik : betű, yüksük : gyűszű, yüzük : gyűrű, yüzük : szérű. (Természetesen ezek a szavak nem a Törökországban beszélt oszmán-törökből kerültek a magyarba, de ettől még a szabályos megfelelések éppúgy kimutathatók. A gyűrű és a szérű történetileg ugyanaz a szó, feltehetően két különböző ótörök nyelvjárásból került a magyarba, ez a hangzásbeli különbség oka.)

Láthatjuk tehát, hogy pusztán a szabályos hangmegfelelések kimutatásával még nem bizonyítjuk két nyelv rokonságát. Mi kell tehát még a nyelvrokonság bizonyításához? Az, hogy ezek a megfelelések az alapszókincsben legyenek kimutathatóak, azaz a szókincs olyan rétegében, amely nehezen változik. Általában ilyenként szokták számon tartani a természetre vonatkozó szókincset, a testrészneveket, a rokonságneveket, vagy éppen az alapvető cselekvések neveit. Csakhogy a természetre vonatkozó szókincs könnyen változik, ha a beszélők új környezetbe kerülnek. Így például egy halom állat- és növénynevünk a törökből származik: bika, borjú, disznó, kecske, ökör, teve, tyúk; alma, árpa, borsó, búza, csalán, dió, gyümölcs, kender, komló, körte, szőlő. Testrészneveink között is bőven akad török eredetű: boka, csipa, gyomor, kar, köldök, szakáll, szeplő, térd. Sőt, akad néhány alapvető cselekvésnév is: gyárt, gyúr, gyűr, teker, tűr, szűr. Az állatok nevei azonban zömmel olyanok, amelyek feltehetően az állattartással kerültek a nyelvbe (habár a disznó elvben jelenthetett vaddisznót, a bika szarvas hímjét stb.) – de a vadon élő állatok és növények nevei között vannak egyértelműen finnugorok (nyúl, róka, vagy mint a fent említett fa, fagyal, fűz), míg a török nevek között nincsenek. A testrésznevek közül is a „fő” legszembetűnőbb testrészek nevei (fej, fog, fül, kéz, száj, szem stb.) finnugor eredetűek, a török eredetűek inkább részletezők, kiegészítők. Az igék is sokkal specifikusabbak, ha olyan finnugor eredetű igékkel vetjük őket össze, mint a áll, eszik, él, hal, iszik, ül, van/lesz stb. (Természetesen a finnugor eredetű szavak között is van jócskán, amely nem az alapszókincsbe tartozik, jelentése – legalábbis a mai nyelvben – erősen specifikus.) De még inkább mérvadó, hogy a legnehezebben változó szókincsréteg, a kis számokat jelölő számnevek és a névmások a finnugor, és nem a török nyelvekkel mutatnak rokonságot.

Mi lenne tehát a tesztben a helyes válasz? Valami olyasmi, hogy a nyelvrokonságot az bizonyítja, ha a szabályos hangmegfelelések kimutathatóak a nyelv feltételezhetően legősibb elemeinek rétegében. Módszertanilag igen fontos, hogy nem elég, ha a kimutatható legrégebbi rétegben megvannak a megfelelések. Ha ugyanis a magyaron kívül nem maradt volna fenn más finnugor (uráli) nyelv, akkor sem rokonítanánk a magyart a török nyelvekkel csak azért, mert ezekkel vannak a legrégebbi szabályos megfelelések. Ekkor is feltűnne, hogy a számnevek és a névmások nem egyeztethetőek a török nyelvek számneveivel és névmásaival, tehát a magyart olyan rokontalan nyelvnek mondanánk, melyben ősi török jövevényszavak vannak.

Végezetül ki kell térnünk arra is, hogy miért tulajdonítanak sokan annyira kiemelt szerepet a szabályos hangmegfeleléseknek, ha egyszer annyi más között ez csak az egyik fontos tényező. Nyilvánvalóan azért, mert amikor a dilettáns nyelvészkedők felsorolják a magyar és az általuk szabadon választott nyelv közötti rokonság „bizonyíték”-ait, akkor éppen erről a szempontról feledkeznek meg. Még a magyar–török rokonság bizonygatói sem hivatkoznak azokra a szabályos megfelelésekre, amelyek megvannak a török jövevényszavak és a mai török nyelvek között. (Igaz, ha ezeket komolyan vennék, egy halom téves etimológiájukat nekik maguknak kellene kizárniuk.) De hogy a magunk háza táján is seperjünk: a dilettáns szakirodalom ellenében fellépőknek is felróható, hogy általában csupán az egyeztetések hangtani és jelentéstani képtelenségeit szokták kritizálni, azt elfelejtik hangsúlyozni, hogy ha a szerzők által bemutatott adatok ezeknek meg is felelnének, akkor is legfeljebb jövevényszavakról beszélhetnénk, hiszen az így felsorolt szavak legtöbbször nem tartoznak abba a rétegbe, amelyek valóban bizonyíthatnák a nyelvrokonságot.