Senki sem finnugor
A finnugor nyelvészeti terminus. A kutatások megállapították, hogy a nyelvek felbomolhatnak: egyes változataik önálló nyelvekké válnak. Azt, hogy pontosan mikor is válik egy nyelvjárás önálló nyelvvé, meglehetősen bonyolult meghatározni, de ebben az esetben ezzel nem kell törődnünk: számunkra sokkal fontosabb az a kérdés, hogy amikor a nyelvek már annyira különböznek, hogy első pillantásra nem tűnnek hasonlónak, akkor is meg lehet róluk állapítani, hogy egy közös régi nyelvből származnak. A kutatások során a nyelvek egy csoportjáról megállapították, hogy egy nyelvből származnak: e nyelveket elnevezték finnugor nyelveknek, a valaha volt ősnyelvet pedig finnugor alapnyelvnek. (Most ki kellene térnünk a szamojéd nyelvekre is, de mivel Vona a finnugor terminust használta, ezt a kérdést itt hanyagoljuk.)
Látható tehát, hogy finnugor csakis egy nyelv lehet. Mivel a tudomány mai ismeretei szerint Vona Gábor nem nyelv, nem is kell csodálkoznunk azon, hogy nem finnugor. Ennyi erővel Vona azt is kijelenthette volna, hogy nem agglutináló vagy nincsenek nyelvjárásai: nem lett volna benne semmi meglepő. Persze mindenki számára nyilvánvaló, hogy Vona ekkora sületlenséget azért mégsem mondott.
Ki a finnugor?
Valójában persze szokás embereket is finnugornak nevezni, méghozzá akkor, ha finnugor nyelven beszélnek. De ennyire egyszerű lenne a dolog? Egy németre, aki kitűnően megtanult magyarul, aligha mondanánk, hogy finnugor. Akkor mondjuk inkább, hogy az anyanyelvtől függ a dolog? Finnugor-e valaki, ha gyerekkorában magyar szüleitől először magyarul tanult meg, később azonban szülei kivándoroltak Amerikába, ott már csak angolul beszéltek hozzá, és el is felejtett magyarul? Vagy finnugorrá vált-e az a kínai gyerek, akinek szülei Magyarországra költöztek, magyar iskolába járatták, és mire felnőtt, sokkal jobban tudott magyarul, mint kínaiul? S az, aki magyar–szlovák kétnyelvű környezetben nő fel, és egyformán sajátjának érzi mindkét nyelvet, talán csak félig finnugor? Ezekre a kérdésekre nem csupán nehéz válaszolni, hanem egyszerűen értelmetlen is.
Mi téveszthette meg Vonát?
A finnugristák gyakran róják fel a „finnugorellenes” vélemények képviselőinek, hogy nem tudják megkülönböztetni a genetikai vagy kulturális rokonságot a nyelvi rokonságról. Saját magukról persze azt állítják, hogy nem keverik ezeket a dolgokat. Ez annyiban igaz is, hogy a finnugor nyelvek rokonságának megállapításakor csakis nyelvészeti érvekre támaszkodnak, genetikaiakra és kulturálisakra nem. Ezen túl azonban óriási a zűrzavar.
Amikor a finnugor (és egyáltalán a nyelvrokonsági) kutatások gyerekcipőben jártak, még nem láttak jelentős különbséget a háromféle rokonság között. Bár ma inkább az eltérő eseteket szoktuk kiemelni, tény, hogy az esetek jelentős részében az ember a biológiai szüleitől (ill. azok közvetlen vérrokonaitól, a családtagoktól) sajátítja el nyelvét, tőlük veszi át kulturális beidegződéseit is. Hiába tudjuk, hogy a háromfajta rokonságnak semmi köze egymáshoz, észre kell vennünk, hogy alapjában véve nem volt teljesen légből kapott.
Nem csodálkozhatunk azon, ha a 20. század elején Zichy Jenő gróf, Jankó János hanti kutatásainak a támogatója a következőket írta: „Van-e az osztják–magyar nyelv rokonságának akár tárgyi analógiák, akár vérbeli egyezés szempontjából bizonyítéka a két nép ethnographiájában és anthropológiájában? [...] az osztják ethnographiával való foglalkozás is teljesen meddő a magunk hazai kérdése szempontjából mindaddig, míg az osztják ethnographiát nem a finn-ugor népek összehasonlító ethnographiája alapján vizsgáljuk s ez azt teszi kötelességgé, hogy az osztják nép felkutatása előtt a többi finn-fajta népek ethnographiájával is megismerkedjünk.” (In: Jankó János: Utazás Osztjákföldre, Néprajzi Múzeum, 2000, 12. o.) Zichy szerint tehát a nyelvrokonság megerősíthető néprajzi és antropológiai adatokkal, ill. hisz az egységes finnugor néprajzban is.
Néhány évtizeddel később Zsirai már élesen megkülönbözteti a nyelvi és a genetikai (nála: „faji”) rokonságot. A kettő elkülönítésére Finnugor rokonságunk című kötetében külön fejezetet szán (94–107. o.): ebben hangsúlyozza, hogy az azonos eredetű nyelveken beszélők embertanilag igencsak különbözőek lehettek. Ugyanakkor a lappokról szólva hangsúlyozza, hogy embertanilag mennyire eltérnek mind finnugor, mind indoeurópai (skandináv és orosz) szomszédaiktól, s hogy eredetileg semmiféle „vérségi” közük nem lehetett, tehát vagy ők vették át nyelvüket a finnugor szomszédoktól, vagy azok tőlük (285–286. o.). Azaz ha ma elő is fordulhat, hogy különböző embertani típusba tartozó emberek azonos vagy rokon nyelveken beszélnek, korábban ez nem fordulhatott elő.
Hihetnénk, hogy hasonló jelenségek a modern szakirodalomban már nem fordulnak elő. Ugyanakkor elég belenézni bármelyik finnugrisztikai bevezető tankönyvbe vagy ismeretterjesztő kiadványba, megtaláljuk a táblázatot, hogy hányan vallják magukat valamelyik „finnugor nép”-hez tartozónak, ill. hányan beszélik az adott finnugor nyelvet. Csakhogy nem tekinthetjük nyelvrokonainknak azokat, akik már nem beszélnek finnugor nyelven, tehát őket finnugor szempontból semmiképpen nem tarthatnánk számon nyelvrokonaink között.
Szakmai körökben is teljesen természetes dolog finnugor néprajzról, népzenéről, néptáncról, népköltészetről, irodalomról, történelemről beszélni, holott ezen népek kultúrái között hatalmas különbségek vannak, másrészt minden egyes finnugor nyelven beszélő nép kulturálisan sokkal közelebb áll egy vagy néhány nem finnugor nyelven beszélő néphez, mint a finnugor nyelven beszélők többségéhez. Ennek ellenére „finnugor” tudományos konferenciákon teljesen bevett dolog, hogy ilyen szekciók működnek. Mi több, vannak a szakmának olyan képviselői is, akik egyenesen azt állítják, hogy a finnugrisztika „komplex tudomány”, azaz nem is lehet másképp művelni, mint mindezekkel a diszciplínákkal együtt foglalkozni. Működik Magyarországon finnugor irodalomtudományi doktori iskola, holott a „finnugor irodalmak” sem az irodalom intézményrendszerét tekintve, sem az irodalmat befolyásoló társadalmi környezet szempontjából nem állnak közel egymáshoz, a nyelvek távolsága miatt pedig szóba sem jöhet pl. „finnugor verstan” kidolgozása.
Lehet, hogy a laikus nem forgat finnugrisztikai szakirodalmat és nem lát bele a hazai finnugrisztika ügyeibe sem, de azért értesülhet arról, hogy van Finnugor Írókongresszus vagy Finnugor Világkongresszus. Mondanunk sem kell, hogy a finn vagy magyar íróknak nem ugyanazok a problémáik, mint az udmurt vagy hanti íróké, és hogy az egyszerű magyar emberek vállát sem ugyanaz a teher nyomja, mint a komikét. Persze ezzel nem akarjuk azt mondani, hogy mindezek a konferenciák, ill. a hozzájuk kapcsolódó projektek feleslegesek, az azonban elgondolkodtató, hogy az a vékonyka szál, miszerint ezek a népek (ill. ma már csak képviselőik egy része) olyan nyelven beszélnek, mely a mienkével rokon, vajon elég-e ahhoz a különbségtételhez, hogy rájuk külön figyelmet fordítsunk, míg szomszédaikat hanyagoljuk. Vajon indokolt-e külön erőfeszítéseket tenni az udmurt irodalom itthoni népszerűsítésére, miközben a csuvas irodalmat hanyagoljuk? Vajon indokolt-e hanti népi együtteseket Magyarországra utaztatni, miközben keteket nem hívunk soha? (És vajon indokolt-e blogot írni kifejezetten a finnugor és szamojéd népekről és nyelvekről?)
Márpedig ha a szakemberek és a finnugor ügyekkel foglalkozó féllaikusok számára sem világos, hogy mennyire más a nyelvi, a kulturális és a genetikai rokonság, akkor miért várnánk el a laikusoktól, hogy számukra világos legyen? Helyesebb, ha nem teszünk szemrehányást senkinek sem.
Szíve joga
Térjünk vissza Vona kijelentéséhez.
Lehet Vonát bármennyire nem szeretni, aligha vitathatnánk el tőle, hogy magyar. Azonban nem vitathatnánk el tőle azt a jogot sem, hogy kijelentse: ő nem tartja magát magyarnak (hanem inkább majának, palesztinnak vagy belorusznak). Az identitását mindenki maga választja meg, és ebbe senki más nem szólhat bele.
Vonának tehát szíve joga, hogy ne érezze magát finnugornak, ne érezzen közösséget a russzifikáció szorításában lassan (vagy éppen villámgyorsan) felmorzsolódó népekkel, vagy éppen ne a finn válogatottnak drukkoljon a jéghokidöntőben. Ezek a dolgok annyira távol állnak a mindennapi magyar valóságtól, hogy még csak fel sem róhatjuk neki, ha érzéketlen marad.
Viszont
Aligha lehetnek illúzióink: Vona Gábor nem egyszerűen személyes identitásáról beszélt. Valójában arra célzott, hogy a magyar nyelvet nem tartja finnugornak. Ezzel párhuzamosan egy „magyar őstörténeti intézet” felállításáról beszélt, és nem kétséges, hogy ennek anyagi költségeit a hazai finnugrisztika intézményrendszerének lebontásával teremtené meg. Szerencsére pillanatnyilag nem olyan időket élünk, hogy politikusok május elsejei beszédei határoznák meg a tudománypolitika irányvonalát. S bár pánikra még nincs ok, láthatjuk, hogy olyan politikai erők kerülnek egyre közelebb a politikai hatalomhoz, melyeknek eltökélt szándékuk közvetlenül beavatkozni a tudomány kérdéseibe. Ezen a ponton mégis érdemes elgondolkozni, milyen következményei lehetnek egy ilyen lépésnek.
E sorok írójáról nehezen lenne állítható, hogy rózsaszín szemüvegen keresztül nézi a hazai finnugrisztikát. Összességében azonban meg kell állapítani, hogy a hazai finnugrisztika olyan tudást halmozott fel és hordoz ma is az uráli népekről és nyelvekről, mely a világon szinte egyedülálló: hasonló koncentráltságban legfeljebb Finnországban és Észtországban van jelen, ám a kétféle tudáshalmaz csak részben fedi egymást. A hazai finnugrisztika intézményrendszerének megsemmisítése mind a magyar, mind az egyetemes kultúra szempontjából súlyos veszteség, barbár cselekedet lenne. A Budenz óta tartó tradíció az intézményrendszer megsemmisítése, a benne dolgozó emberek szétszórása után akár néhány évvel is már aligha lenne helyreállítható.