2009. május 29., péntek
Armi és Danny
2009. május 28., csütörtök
Észt rulett
2009. május 27., szerda
FINROSFORUM 2009
2009. május 25., hétfő
Az udmurt varázsló nyomában
Az udmurt és a komi egymáshoz viszonylag közel álló rokon nyelvek, beszélőik valamennyit külön felkészülés nélkül is megértenek egymás nyelvéből, néhány szabályosság megtanulásával pedig már egész sokat megérthetnek a másik anyanyelvéből. Az egyik ilyen szabályosság, hogy az első szótagi komi o-nak az udmurtban igen gyakran u felel meg, illetve hogy a nem első szótagi komi a-nak az esetek jelentős részében udmurt o felel meg. Így például a 'drága' komiul dona, udmurtul duno (szó szerint mindkettőt 'áras'-nak fordíthatnánk). A nyelvtörténész számára ilyenkor az első kérdés, ami az eszébe ötlik, az, hogy melyik az eredeti, régebbi, ill. ha egyik sem, akkor milyen régebbi alakból fejlődtek a maiak.
Erre a kérdésre Müller adata már önmagában is nagyon pontos választ ad: ha az udmurtban korábban tona volt a tuno helyén, akkor azt is feltételezhetjük, hogy dona volt a duno helyén, tehát korábban a szó az udmurtban is ugyanúgy hangzott, ahogy a komiban, tehát a komi alak a régebbi. Sőt, azt is feltételezhetjük, hogy az összes olyan szóban, ahol a komiban o, az udmurtban u áll, eredetileg o állt.
De mi lenne, ha nem lennének olyan feljegyzéseink, mint Mülleré? (Jegyezzük itt meg, hogy ezt hívjuk nyelvemléknek. Nyelvemlék lehet bármi, ami egy korábbi nyelvállapotot tükröz. Így pl. a harmincas években forgatott Meseautó című filmben az egyik szereplő a motorházban turkál, mire a másik megkérdezi: defekt? Ebben a korban ugyanis a szó még mindenféle műszaki hibát jelentett, nem kizárólag az abroncs sérülését. De nyelvemlék bármilyen nyelvi anyag, amelyre az adott kor nyelvhasználatát vizsgálva tekintünk.) Nyelvemlékek híján is vannak adatok, amelyek arra utalnak, hogy az udmurtból o-ból lett u. Így például az orosz okno 'ablak' az udmurtban ukno. Azt elég biztosan tudjuk, hogy az oroszban a szóban sosem volt u, a változás tehát csak az udmurtban mehetett végbe. Márpedig ha ebben a szóban végbement a változás, akkor végbemehetett másokban is, tehát igen valószínű, hogy a duno szó első szótagjában is o volt, sőt, a tuno első szótagjára is ezt jósolnánk Müller adatai hiányában is.
De miért vagyunk annyira biztosak abban, hogy az oroszban sosem lehetett meg az ukno alak, sőt, abban, hogy ez a szó az oroszból került az udmurtba, és nem fordítva? Ennek az az oka, hogy az okno egy sor szláv nyelvben megvan, és mindenhol okno alakban. Természetesen elvben nem lehet kizárni, hogy az oroszban az o-ból u, majd megint o lett, vagy akár azt, hogy egyes orosz nyelvjárásokban volt meg az ukno alak, és az udmurtok ezt vették át. Ezt azonban csak akkor tehetnénk meg, ha erről lennének adataink. Ráadásul független adatokra van szükség: nem lehet úgy érvelni, hogy az udmurtban megvan az ukno alak, akkor biztos az oroszban is megvolt, ezért vették át így.
A szó azonban másról is árulkodik. Az o-t tartalmazó orosz eredetű szavak többségében az udmurtban is o van, csak néhány kivételben találunk u-t. Mit mond ez a nyelvtörténésznek? Azt, hogy az oroszból való szóátvételek idejére az o-ból már u vált, ezért a változás az újabb orosz jövevényszavakat már nem érintette. A legkorábbi jövevényszavakban azonban végbement a változás, ami azt jelenti, hogy ez a változás körülbelül akkor zajlott le, amikor az oroszok és az udmurtok először szorosabb kapcsolatba kerültek.
Mikor történhetett ez? Az udmurtban és a komiban azonos eredetű az oroszok neve: komiul rocs, udmurtul dzsucs. (Az udmurtban a szó elején az r dzs-vé vált, l. pl. komi rok, udmurt dzsuk 'kása'.) Mindez azt jelenti, hogy a név már a komi és az udmurt kettéválása előtt megvolt a közös ősükben. Az udmurt és a komi kettéválását (itt nem részletezendő okokból) a 9–10. századra teszik. (Ugyanakkor mindvégig kapcsolatban maradtak, tehát bizonyos jövevényszavak ezután is elterjedhettek mindkét nyelvterületen.) Mindez azonban nem jelenti, hogy az udmurtok és komik ősei már a 9–10. században kapcsolatba kerültek az oroszokkal. Az oroszok rusz- elnevezése a finnségi népektől származik, és eredetileg az északi germánokra, a mai svédek, dánok, norvégok őseire vonatkozott. Az észben a rootsi a mai napig 'svéd'-et, a finn Ruotsi 'Svédország'-ot jelent. Amikor az oroszok behívták uralkodóknak a vikingeket, a germán vezérek népneve ráragadt a szláv népcsoportra (ahogyan a török bolgárok neve ráragadt egy másik szláv népcsoportra). (A szláv rusz- népnevet vették át a sztyeppei törökök urusz formában – mivel a törökben nem kezdődhet szó r-rel –, és ebből származik a magyar orosz.) A 9–10. században az udmurtok és komik ősei számára is a velük kereskedő vikingek neve lehetett a rocs, majd később az általuk vezetett szlávoké. (Akik ugyanúgy nyugatról érkeztek a komikhoz és udmurtokhoz.) A népnév tehát nem segít az udmurt–orosz kapcsolatok kezdetének megállapításához.
A történeti forrásokból azonban tudjuk, hogy az udmurt területeket a 14. század végétől kezdték elfoglalni az oroszok, ekkor azonban a hatalmuk csak a mai Kirovi területre terjedt ki. Az udmurt nyelvterület fennmaradó része csak a 16. század közepén került a hatalmukba, de itt is eltarthatott egy ideig, amíg erősebb nyelvi hatás érvényesülhetett: addig ugyanis jelentős orosz betelepülés nem történt. A legkorábbi orosz jövevényszavak tehát legkorábban a 14. század végén, de valószínűleg inkább a 17. században kerülhettek az udmurtba. Valamikor ebben az időszakban válhatott az o u-vá.
Ennyire azért mégsem egyszerű minden. Képzeljük el a következő helyzetet. A komiban máig nem használatos az orosz okno. Mivel azonban a komiba ma is rengeteg orosz szó kerül be, nem elképzelhetetlen, hogy mondjuk ebben az évszázadban bekerül, és így az udmurt ukno mellett ott lesz a komi okno. Ebből a nyelvtörténész könnyen következtethetne arra, hogy az okno még a komi és az udmurt közös ősébe került be, és aztán az udmurtban szabályosan megváltozott. Azt, hogy mégsem így történt, csak jóval részletesebb vizsgálatok tudnák kimutatni.
Remélhetőleg a fenti leegyszerűsített gondolatmenet is jól mutatja, hogy a nyelvtörténeti következtetések során adatok sorát kell figyelembe vennünk, és rengeteg tényt összehangolva kell a nyelvtörténeti folyamatokat rekonstruálnunk. A néhány szó hasonlóságán alapuló elképzelések nyelvtörténeti szempontból semmiképpen sem lehetnek helytállóak.
2009. május 22., péntek
Az önmagán kísérletező finnugrista – G. F. Müller esete az udmurt (votják) sámánnal
G. F. Müller
A szerző itt tárgyalt műve csupán egy igen rövid útijelentés-féle, annál hosszabb viszont a címe. Nem lenne fontos idéznem, de olyan szép:
A kazanyi kormányzóságban élő pogány népek, úgymint a cseremiszek, csuvasok és votjákok leírása, élőhelyük, politikai berendezkedésük, testi és lelki adottságaik bemutatásával, milyen ruhát hordanak, miből és mivel táplálkoznak, kereskedelmükről és foglalkozásukról, milyen nyelven beszélnek, ügyességükről, tudásukról, a természeti és az általuk kitalált pogány vallásukról, valamint valamennyi szertartásukról, erkölcseikről és szokásaikról, mellékletben sok szó hét különböző nyelven, úgymint kazanyi tatár, cseremisz, csuvas, votják, mordvin, permi és zürjén és az Úrhoz imája, a miatyánk cseremisz és csuvas nyelvű fordításának közlésével.
„Egy bizonyos votják faluban láthattam egy votják tonát [sámánt], és megfigyelhettem varázslását. Noha más votjákoktól és a többi néptől is gyakran kérdezősködtem az ilyen varázslókról, de mindig azt mondták nekem, hogy abban a faluban nincsenek ilyen emberek, vagy hogy elmentek valahova, azonban kénytelen voltam megparancsolni, hogy erőszakkal keressék meg a votják tonát. Ezek az emberek nagyon félnek, nehogy tonáik vélt szentségét valami kétségessé tegye.”
Jó okuk volt az óvatosságra, mivel Müller nagy gyanakvással figyelte sámánjaik tevékenységét:
„Az említett tona a Szamaran-Pilginek nevezett nagy faluba való volt… Azt mondta, hogy körülbelül hatvan éves. Sötétvörös szakálla volt, és a testvéreihez képest sokkal ravaszabb a tekintete. Ez alkalommal, amennyire csak tudtam, fontos embernek mutattam magamat, nehogy rájöjjön, hogy csak beszélgetés vagy tudományának kipuhatolása céljából hívattam.”
Az első próbatétel keretében a tudományos kutató azt szerette volna megtudni, ki lopta el a poggyászát:
„Tulajdonképpen a következő okból hívattam: miközben az előző szálláshelyemről a mostanira utaztam, eltűnt néhány holmim. Bár úgy gondoltam, hogy természetesen a kocsisok lopták el a szánból, azonban azt szerettem volna, hogy nevezze meg a tolvajt, hogy visszakaphassam a holmijaimat. Ezért a varázsló kért tőlem egy kevés tubákot, azt a bal tenyerébe vette, és ujjaival körbesúrolgatta, azután jobb kezének ujjaival is, egy kicsit nagyobbítva a kört. Úgy tűnt, hogy ezenközben le nem véve szemét, mereven nézte a tubákot, majd feltételezhetően azért, hogy a kocsisokat mentesítse a felfedezett lopás gyanúja alól, azt mondta, hogy az a holmi az előző faluban felejtődött, ahol új fogatokat fogadtunk, és a gazda, akinél éjszakai szállást vettünk, nagyon sajnálja, és azt szeretné, hogy a holmit elvigyék.”
Müller rosszindulata kitűnik abból is, hogy nemcsak a kocsisokat gyanúsítja lopással, hanem a sámánról is feltételezi, hogy összejátszik a tolvajokkal. Ezután újabb próbát tett a varázslóval:
„…még egyszer próbára akartam tenni ennek a látnoknak a tudományát, és azt mondtam, hogy kegyetlen szúrást érzek, és szeretném tudni, mivel gyógyulhatnék ki belőle.”
A sámán igyekezett elhárítani a felkérést, és a szomszéd tatár falu mohamedán papját ajánlotta maga helyett. Ezt Müller személyes sértésnek vette:
„Ez a varázsló vagy tona talán azt gondolta, hogy én mint hitetlen nem vagyok méltó az ő segítségére, vagy talán félt a maga gyógyszereivel gyógyítani engem, nehogy azok hatástalansága esetén megbüntessék…”
Végül, a kutató erőszakosságát látva, a sámán nem mert tovább ellenkezni. Következzék tehát a gyógyító szertartás leírása:
„Ettől függetlenül mindent megpróbáltam, és hízelgéssel meg erőszakosan is próbáltam rávenni, bizonygatván, hogy csakis benne reménykedem, míg csak nem kért egy kupa bort. Amint odaadták neki a kupa bort, megkérdezte a nevemet. Nem az igazi nevemet mondtam meg neki, hanem ami éppen eszembe jutott. Ő ezt elhitte, fogott egy kést, és egy bizonyos ideig kevergette a bort a kupában, belebámult, és valamit érthetetlenül mormolt. Ezután innom adott a kupából, mintha az valami orvosság lenne. Csakhogy én nem tudtam rászánni magam, hogy megigyam azt a bort, inkább megkértem, hogy ő igya meg helyettem, amit ő szívesen meg is tett, biztatott, hogy ez nem számít, és a fájdalom pár óra múlva megszűnik.”
A leírást végül Müller azzal zárja, hogy véleménye szerint ez az egész egy nagy csalás.
Vajon mit mondott volna, ha megissza a bort is? Lehet, hogy egyszerre kigyógyult volna összes nem létező bajából is…
2009. május 21., csütörtök
Észtangol nyelvi tréfa
Az alábbi videóval viszont angol anyanyelvű beszélők örvendeztetik meg az internetes közönséget. Két észt lánytől arról érdeklődnek, hogy mondják észtül azt, hogy '12 hónap'. A lányok válaszolnak is, de a kaksteist kuud az angol anyanyelvűek számára úgy hangzik: cocks taste good (műfordításban: 'jóízű a fasz').
A videó az angol anyanyelvűek számára igen meggyőzően hangozhat, mert többször is feltették a Youtube-ra.
2009. május 20., szerda
IFUSCO XXV 2009, Petroszkoj/Petrozavodszk
A konferencia május 14-től 16-ig tartott. Május 14-én a regisztráció után, 12 és 14 óra között plenáris előadásokat hallhattunk. Ezek során megismerkedhettünk Karjala történetével, a balti-finn nyelvek Karél Köztársaság-beli helyzetével, az IFUSCO történetével, valamint a petroszkoji egyetem informatikai fejlesztéseivel. Az előadásokat tolmács fordította angolra a külföldi résztvevők számára. A megnyitóra magas technikai színvonal volt jellemző, Mihail Vasziljevics Moszin, az oroszországi finnugorok szövetségének elnöke, videókonferencia keretében köszöntötte a résztvevőket és így mutatkoztak be a prjazsai (finnül Prääsä, karjalaiul Priäžü) iskola diákjai is, akik karjalai és vepsze nyelven beszéltek, szavaltak és énekeltek a közönségnek.
A nyelvi korlátokat most sem sikerült áthidalni, bár voltak törekvések az egyes szekciókban is arra, hogy az előadások minél több hallgatóhoz eljussanak. Ez gyakorlatilag azt jelentette, hogy kisebb összefoglalót nyújtottak angolul a külföldi résztvevők számára. Ugyanis a finnugor konferenciák egyik alapvető problémája a munkanyelv kérdése. Az Oroszországban élő finnugor kisebbségek képviselői általában oroszul tartanak (tkp. olvasnak fel) előadásokat, a külföldről érkezők kisebb-nagyobb orosz tudás birtokában csak részeket értenek ebből és nincs esély a vita kialakulására. A „nyugatiak” ugyanakkor angolul adnak elő, amely az oroszországiak körében okoz problémákat. Az anyanyelven előadók száma viszont igen csekély, holott maga a konferencia a finnugor nyelvekről szól. Az általam hallott előadások között vepsze és karjalai nyelvűek is szerepeltek, üdítő kivételként. Áthidaló megoldásként szokott szolgálni az eltérő nyelvű előadás és absztrakt. A jövő talán a szinkrontolmácsolásban van, a mai technikai eszközökkel lehetővé válhatna az anyanyelvi előadás orosz és angol nyelvre való tolmácsolása egyaránt. A „kis” finnugor nyelvek kilátásait tekintve ugyanis különösen problematikus, ha egy tudományos előadás oroszul hangzik el, hiszen ez azt sugallhatja, hogy tudományos körökben az anyanyelvet nem lehet használni, illetve magát a terminológiát sem dolgozzák így ki az adottt területre.
Az előadások május 14-én délután, 15-én és 16-án délelőtt zajlottak 5 szekcióban:
1. Finnugor nyelvészet: Múlt. Jelen. Jövő.
2. Finnugor világ: Tradíció. Folklór. Etnográfia.
3. Finnugor népek: Történelem. Szociológia. Jog.
4. Finnugor irodalomtudomány
5. Finnugor nyelvek: Pedagógia. A tanítás elmélete és módszertana.
A délutáni program 14-én falulátogatásból állt. Bolshaja Seljga faluban karjalai néptáncokkal, népi játékokkal, kézművességgel és irodalommal ismertették meg a résztvevőket. Május 15-én pedig a petroszkoji helytörténeti múzeumban a régészeti és néprajzi kiállítást tekinthettük meg, amely felölelte a környék történetét a Jeges-tenger közelében talált sziklarajzoktól egészen a 19. századi karél népi kultúráig. Mindeközben a múzeum vetítőtermében finnugor népek körében készült antropológiai filmeket mutattak az érdeklődőknek.
A konferencia programját számos koncert színesítette, a Noid vepsze, az Anna tulla és a Santtu Karhu karjalai együttesek mellett az udmurt Anastaszija Csusjalova és a D'Airot banda szórakoztatta a közönséget. A falusi kiránduláson pedig karjalai népi hangszerekkel ismerkedhettünk meg. Lehetőség nyílt a karjalai pirog (kalita) megkóstolására is. A következő Petroszkoj című dal, a Myllärit előadásában, a konferencia slágere volt. Mivel szövege karjalaiul van, a finnül tudók számára csak részben érthető. Szabad fordításban körülbelül arról szól, hogy „Petroszkoj szép város-e, a gyönyörű Onyega partján, a nép jól él Karjalában... Az emberek nyüzsögnek a városban, egymástól kérdezgetik, hova mész, hova mész, te Petroszkojba, én Petroszkojba... Amikor az autók a városban járnak, olyan mintha gyapjúgombolyagok gurulnának... Karjalai pirogot sütni, jegyet venni Peroszkojba.” (Sajnos a szöveg többi részét csak hiányosan értem, de ha valaki beszél karjalaiul, örülnék, ha segítene kiegészíteni a fordítást.)
Petroskoi
(Ivan Ljovkin)
Ongo Petroskoi kaunis linnaine,
Čoma Oniegan järven randaine.
Rahvas Karjalas hüvin eletäh,
Eloaigaizet ainos kohetah.
Rahvas linnah ajetah,
Toine toizel küzütah:
- Kunne ajat? - Kunne ajat?
Sinä ajat, minä ajan,
Sinä Petroskoil,
Minä Petroskoil.
A ku dorogat külih strojittih,
Kivet, kannot kai matkal murrettih
A kui mašinat linnah ajetah,
Buite villazet kerät kulgietah.
Refrén
Tulou aigu vie muga elämmö,
Gul`ankal kuudamalla ajammo
Kalitat huondeksella paistammo,
Biliet`at Petroskoil ostammo.
2009. május 18., hétfő
Az uráli helyesírások 11. A mai kildini számi helyesírás
A lágyakat a helyesírás pontosan úgy jelöli, ahogy az oroszban: я/е/и/ё/ю/ь követi a kemény mássalhangzó jelét. A я/е/и/ё/ю egyben jelölheti a [j] és a megfelelő magánhangzó kapcsolatát is. A féllágy mássalhangzók jelölésére viszont kitaláltak néhány sajátos jelet: ha a féllágy mássalhangzót [a] követi, az ӓ, ha [e], az ӭ, ha mássalhangzó (vagy ha a féllágy mássalhangzó a szó végén áll), az ҍ (áthúzott szárú lágyságjel, nagyon hasonlít az ószláv ábécében szereplő jatyra – ѣ –, de nem azonos vele) követi. Nem világos, hogyan jelölik a féllágy mássalhangzók és többi magánhangzó kapcsolatát: lehetséges, hogy ilyenek nem is fordulhatnak elő.
A kildini lappban van néhány olyan zöngétlen mássalhangzó, melyek az oroszban (vagy a magyarban nem fordulnak elő: [J], [L], [M], [N], [R]; ezeket a zöngés megfelelőik ([j], [l], [m], [n], [r]) módosított jelével jelölik: ҋ, ӆ, ӎ, ӊ, ҏ. (A ҋ helyett a ј-t is használják.) Megvan továbbá az [n]-hez hasonló, de a [k]-val, [g]-vel egy helyen képzett hang, ennek jele: ӈ. Nem alakítottak ki viszont új betűt a [dz] és a [dzs] jelölésére, ezeket a дз, ill. дж betűkapcsolatok jelölik. Még egy különleges betű fordul elő, a һ, mely tulajdonképpen nem önálló hangot helöl, hanem az ún. preaspirációt, azaz bizonyos (zöngétlen) mássalhangzók előtt megjelenő [h]-szerű jelenséget. (Ez nagybetűként is hasonlóan, Һ-nak írandó.)
A kildini lapp megkülönbözteti a hosszú és a rövid magánhangzókat, ám ezt a helyesírás nem jelöli.
2009. május 15., péntek
Udmurt palacsinta (milüm)
Szórjunk egy mély tálba 35 dkg finomlisztet, adjunk hozzá egy tojást, egy kiskanál sót és apránként, a masszát folyamatosan kevergetve kb. 7 dl vizet. Forró serpenyőben, kis zsiradékon süssünk belőle vékony köröket. A kész „palacsintákat” az udmurtok vagy csak vajjal átkenve fogyasztják, vagy a vaj helyett / mellett gabonakásával is megtöltik.
A kásához forraljunk fel fél liter húslevest, szórjunk bele 4–5 púpozott evőkanál búzadarát, dolgozzuk el csomómentesre, és főzzük az egészet néhány percig, majd keverjünk 5–10 dkg főtt szárnyashúst a kész kásába. Végül kenjük meg a tésztakarikák egyik oldalát 1–2 evőkanálnyi kásával, és tekerjük őket össze, akárcsak a palacsintát.
2009. május 14., csütörtök
Diákkonferencia az ELTE Finnugor Tanszéken
A hallgatóság, változó összetétellel ugyan, de mindvégig nagy létszámban és lankadatlan érdeklődéssel tartott ki az egész napos konferencián.
A doktoranduszok előadásai nagyobb volumenű és előrehaladottabb kutatásokon, a még nem végzett hallgatókéi pedig főleg szemináriumi dolgozatokon, szakdolgozatokon alapultak. Az előadások között ennek megfelelően volt tudományosan igényesebb, és volt igénytelenebb; volt önálló gondolkodásra valló és ötletes, és volt olyan, amelynek az összeállítása során nem ártott volna több önállóságra törekedni. Minden résztvevőről elmondható azonban, hogy sugárzott róla a téma iránti őszinte érdeklődés.
A tizenhét előadás közül hat valamely csoportidentitás mibenlétét, annak valamely vetületét, összetevőjét vagy egyéb vonatkozását vizsgálta. Raisits Tivadar és Magyar Szilvia előadása a finn nemzeti identitáshoz kapcsolódott más-más megközelítésben. Paréj Gabi és Larisza Sirobokova az udmurtok nemzeti identitását taglalta, az előbbi a kultúrantropológia, az utóbbi a szociolingvisztika szemszögéből.
Larisza Sirobokova meglepő, de akár örvendetesnek is tartható fejleményekről számolt be: felmérései alapján elénk tárta, hogy az írásbeliség új formáinak (internetes fórumok, sms stb.) köszönhetően növekszik az udmurt városi fiatalság körében az anyanyelv használata, miközben e fórumok híján és az egyébként kedvezőtlen feltételek miatt a falusi fiatalok körében éppenséggel csökken. E megállapítások nyomán nagyon fontos volna, ha a nyelvtervezőkben, nyelvpolitikusokban is tudatosulna az, ami már legalább egy évtizede látható: a nyelvi revitalizáció egyetlen simának látszó útja a hétköznapi kommunikáció, különösen az elektronikus kommunikáció során használt írásbeliségtől vezet az irodalmi nyelvekig és terminológiákig, nem pedig fordítva.
Tatjana Jefremova a mari–orosz kétnyelvűségről szóló előadása is olyan vizsgálatra alapult, amelyből végső soron arra a kérdésre is választ kapunk, hogy a mari nyelvterület egyes részein mekkora szerepe van a nyelvnek az etnikai identitásban. Bába Laura előadásában pedig arról hallhattunk, hogyan jelennek meg a női identitás évszázados (évezredes!) problémájának aktuális kérdései egy mai finn regényben.
A finn irodalomtörténettel további három előadás foglalkozott. Smida Zsófia a skandináv feminizmus kontextusában próbálta meg elhelyezni Minna Canthot. Kemer Andrea a Juhani Aho-féle „lámpa” és a Maiju Lassila-féle „gyufa” motívumát helyezte (stílszerűen szólva) a megszokotthoz képest új megvilágításba. Forgó Marietta arra a kérdésre próbált meg válaszolni, hogy vajon szatíraként olvasandó-e Veikko Huovinennek a „havukka-ahói természetfilozófusról” szóló műve, vagy sem.
Egészen más módon kapcsolódott a finn szépirodalomhoz Mihail Csemisev dolgozata. Ő azt próbálta meg számba venni, hogy mi mindent fordítottak eddig marira finnből, és ismertette a mari nyelvű fordításirodalom fogadtatásával kapcsolatos felmérésének eredményét is.
Talán nem túlzás tudománytörténeti eseménynek nevezni Aljona Rogyionova kísérletét arra, hogy a kortárs magyar irodalmat néhány alapvető tipológiai paraméter szerint összevesse a kortárs udmurt irodalommal. Hogy a kísérlet milyen eredményekre vezet, az majd a disszertáció egészéből fog kiderülni; az előadásból mindenesetre arról győződhettünk meg, hogy a szerző imponáló magabiztossággal igazodik el a kortárs magyar irodalomban, ismeri, és minden ízében érti annak különböző értelmezéseit is. (Itt jegyzem meg, hogy mind a négy oroszországi finnugor résztvevő elegánsan és szabatosan adott elő magyar nyelven, stiláris szempontból némelykor a magyar anyanyelvű előadókat is felülmúlva.)
Történelmi tárgyú előadást kettőt hallhattunk: Bence Áron Olaus Magnus 1555-ös művének egy szöveghelyét antik forrásokkal összevetve arra a következtetésre jut, amelyet leegyszerűsítve és némi túlzással akár ekképp is megfogalmazhatunk: mint minden rendszerváltáskor, a reformáció Észak-Európában való elterjedésekor is igaz, hogy az írástudók „átírják a történelmet”. Gyüre Dániel az önálló észt valuta történetét ismertette a kezdetektől napjainkig, kitekintve a történet várható folytatására is.
A délutánra már kissé megfáradt közönségre pezsdítőleg hatott Márkus Virág lendületes és érdekes részletekkel teletűzdelt észtországi élménybeszámolója a művészek által birtokba vett egykori gyárépületekről.
Sziráki Zsófia az udmurt folklórnak egy olyan szegmensét választotta kutatása tárgyául, amelyről nálunk a Volga–Káma vidékről szóló sztenderd tananyagban nemigen esik szó: a betegséggel, halállal kapcsolatos hiedelmeket. A munka óhatatlanul történeti dimenziót nyer, hiszen a forrásául szolgáló szövegek lejegyzése között kb. egy évszázad telt el.
A konferencia két utolsó előadását ifjú magyar szakosok tartották: Nagy Franciska a hanti és Gyarmati Réka a lapp nyelvi helyzetről. Mindkét előadás szorgalomról és problémaérzékenységről tanúskodott, és csak gratulálhatunk a szerzőknek, hogy nem finnugor szakos létükre ennyire közel kerültek választott témájukhoz.
2009. május 10., vasárnap
Ismét kuraj, megint italmasz
2009. május 8., péntek
Finnugor várak/1. – Koporje
Ez igen sportszerűtlen cselekedet volt a németektől: kihasználták a tatárjárás okozta felfordulást, az orosz fejedelemségek végveszélybe sodródását. Novgorod városa azonban elkerülte a pusztulást, fejedelme egy év múlva visszavágott:
„A 6749. (1241.) évben. … Ugyanebben az évben Olekszandr fejedelem a novgorodiakkal és a ladogaiakkal, a karélokkal és az izsórokkal a németek ellen ment Koporjába, és bevette a várost, a németeket Novgorodba vitte, a többieket meg szabadon engedte; a vót és csúd árulókat azonban felakasztották.”
Látható, hogy ekkoriban még a Baltikum finnugor őslakói önálló hadrendekbe szerveződve, saját parancsnokaik alatt küzdöttek.
Koporje (vagy Koporja) 1256-ban is szerepel egy híradásban. Ekkor a svédek érkeztek finn (suomi és häméi) segédcsapatokkal Inkeri keleti határára, és erődépítésbe kezdtek a Narvánál (ez lett később Ivangorod). Alekszandr Nyevszkij először Koporjébe ment, azt a látszatot keltve, mintha a novgorodi területre betört svédek és segédcsapataik ellen indulna, de onnan Finnország felé fordult: „És elérték a häméiek földjét, egyeseket megöltek, másokat foglyul ejtettek; és a novgorodiak Olekszandr fejedelemmel mindnyájan épségben visszatértek.”
Koporje lett Novgorod vót körzetének (Водьская пятина/Vogyszkaja pjatyina = Vót ötöd) a központja. Inkeri és lakói, a vótok és inkerik/izsórok még évtizedekig Novgorod fennhatósága alatt maradtak, de a harcokban fokozatosan felőrlődtek. Nyilván megindult eloroszosodásuk is. A 6846. (1338.) évnél ezt olvashatjuk: „Ugyanebben az évben a németek eljártak a városból (Viborgból) Toldoga (település Nyugat-Inkeriben) ellen harcolni, és onnan a vót földre kívánkoztak, s nem foglaltak el semmit sem: mivel a koporjaiak elsáncolták magukat, és Fedor Vasziljeviccsel kitörtek, és megverték a németeket; és ott megölték Mihej Koporjanyint, a jeles férfiút, Fedor alatt pedig megsebesítették a lovát, de neki magának nem esett bántódása, mivel csak néhányan törtek ki.”
A Novgorodi 1. krónikában utoljára az 1383. évben említik Koporjét, de a vótokat már nem. A vár azonban nem veszíti el jelentőségét, sőt Ivangoroddal és Jammal együtt folyamatosan karbantartják, fejlesztik, akár svéd, akár orosz uralom alatt van éppen. Az állandó korszerűsítéseknek köszönhetően az erőd egyre nagyobbodik, terjeszkedik. Egykori nagysága folytan romjaiban is igen tekintélyes. Ma népszerű kirándulóhely, turisztikai látványosság. Az interneten Koporje történetéről is tájékozódhatunk, de sok fotót is találunk az egykori vót körzet székváráról.
A koporjei vár romjai
Koporje részletes története a Világ várai című orosz nyelvű honlapon:
http://www.allcastles.ru/russia/koporye.html
Orosz fotóoldalak Koporjéről:
http://photohost.ru/showgallery.php?galleryid=3344
http://www.dorogami.ru/okrest1.html
Koporje angolul a Wikipédián:
http://en.wikipedia.org/wiki/Koporye
Koporje észtül a Wikipédián:
http://et.wikipedia.org/wiki/Koporje
Koporje finnül a Wikipédián:
http://fi.wikipedia.org/wiki/Kaprio
Koporje az Északi erődök honlapon angolul:
http://www.nortfort.ru/koporje/index.html
Angol nyelvű fotóoldal Koporjéről:
http://enlight.ru/camera/106/index_e.html
2009. május 4., hétfő
Az uráli helyesírások 10. A mai nganaszan helyesírás
A nganaszan helyesírás is az oroszt követi abban a tekintetben, hogy a mássalhangzók lágyságát általában az őket követő magánhangzók jelölik (vagy ha nem magánhangzó következik, akkor a lágyságjel.) A nganaszanban három kemény–lágy pár van: [n] – [ny], [l] – [ľ] (korábban a magyarban is megvolt, egyes nyelvjárások ), [sz] – [ś] (a magyar [s]-hez áll közelebb). Ezen kívül van egy lágy hang, aminek nincs kemény párja, a [gy].
A [ś] jelölése kivételes, ha [o] követi: ilyenkor lágyságát nem az őt követő ё jelöli, hanem saját betűjele van: ҫ (amit az о követ). (Nem találtam példát a nganaszanban [ľo] és [nyo] kapcsolatra, [gyo] biztosan előfordul, de az ábécében nem. Az ábécéskönyben a ё kizárólag szó eleji helyzetben szerepel, ekkor is egy orosz szóban – a nganaszanban nincs szó eleji [j]).
A [gy]-t ugyanúgy a д + я/е/и/ё/ю/ь jelöli, mint az oroszban. (Bár elvben a д lágyságát külön nem kellene jelölni, hiszen [d] nincs, a heti egy órában nganaszanul – egyébként oroszul – tanuló gyerekek számára egyszerűbb az orosz mintát követni.)
A я nem csak lágy mássalhangzót jelölhet. Ha nem д, л, н vagy с után áll, akkor az [ia] diftongust jelöli.
A nganaszanban ugyan megvan az [ï], de lágy mássalhangzó után nem fordulhat elő, és az [i] sem fordulhat elő olyan nem lágy mássalhangzó után, aminek van lágy párja. Ebből következik, hogy az ы és az и használata hasonló az oroszhoz (azzal a különbséggel, hogy kemény, de lágy párral nem rendelkező mássalhangzók után az [ï] és az [i] is előfordulhat).
A nganaszanban három olyan magánhangzó van amelyik nem fordul elő az oroszban, és ezért saját betűjelet kellett kialakítani neki: a magyar [ü]-höz hasonlót ү-vel, az [ö]-höz hasonlót ѳ-vel jelölik – ezek nem jelenhetnek meg olyan kemény mássalhangzók után, amelyeknek van párjuk, így automatikusan jelölik az előttük álló mássalhangzó lágyságát is.
A harmadik, az ә az e-hez hasonló, de hátul ejtett hangot (nem svát!) jelöl. Ez elvileg előfordulhat lágy mássalhangzó után is, de az ábécéskönyvben nem találtam ilyen példát, így homályban marad, hogyan jelölnék az ilyen kapcsolatot.
A nganaszanban van három olyan mássalhangzó is, amely nincs meg az oroszban, ezért szintén új betűt alakítottak ki neki. Ebből kettő már ismerős: az ӈ az [n]-hez hasonló, de annál hátrébb képzett hangot, a " a gégezárhangot jelöli (a nganaszanban csak egyféle van). A harmadik bevezetett betű, ami a [δ]-t (az angol the névelő kezdőhangjához hasonlót) jelöli, teljesen egyedüli, a Unicodeban és valószínűleg a nganaszanon kívül más írásokban sem fordul elő: з̌. Bár nem túl gyakran bukkan fel a szövegekben, ez az a betű, amelyik alapján egyértelműen azonosíthatunk egy nganaszan szöveget. (Ugyanakkor feltételezhető, hogy más kiadványokban éppen ezt a betűt cserélik másra tipográfiai nehézségek miatt.)
2009. május 1., péntek
"Finnes" programajánló májusra
A programok pontos helyszínéről és idejéről, illetve a júniusi programokról a Nagykövetség honlapján tájékozódhatunk.